Ázsia legszebb földén, hol Ádám és Éva lakhattak, hol minden
állat, még a tehén is vadon él, a gabona vadon nő, a kenyér
fán terem, élt egy gyönyörű leány, kinek palotája egy
nagyon de nagyon szép völgy felett egy kis dombocskára
volt építve, honnan az egész világot be lehete látni.
Ugyan azon országban élt egy ifju király, ki elhatározta
hogy addig meg nem házasodik, mig a legszebb asszonyt
vagy leányt fel nem találja. – A szép kisasszony csak két
szobaleányával és öreg apjával lakott. – Az ifjú király a
legszebb gavallérok közt élt és mulatozott.
Egyszer az ifjú királynak eszébe jut, hogy jó lenne neki
megházasodni. – Felszólította tehát gavallér barátait:
mennének el széles országába, s menjenek mind addig, mig a
legszebb leányt fel nem találják. – Azzal ne gondoljanak
semmit, hogy a leány szegény-e vagy gazdag, csak hogy
legszebb legyen. – Mindenik szálljon meg abban a városban,
mellyikben azt a leányt megtalálja, a mellyik neki
legszebbnek látszik, és onnan irjanak neki levelet, hogy ő
osztán mindenüvé elmenvén, a sok szép közül a legszebbiket
válaszsza ki, a mellyik neki leginkább tetszik. Egy esztendő
alatt mind a hetvenhét barátjától levelet kapott, még pedig
mind a hetvenhéttől egy helyről, onnan, hol egy igen szép
völgy felett egy kis dombocskán egy arany palota látszik,
melly palotában egy kisasszony, két szoba leány és egy szép
öreg ember lakik, melly palotának négy ablakából az egész
világra be lehet látni.
A királyfi nagy násznéppel indult a világ legszebb
leányához. – Ott találta hetvenhét barátját, kik mind
szerelemhideglelésben sínlődtek, s a palota pagyimentomán,
selyem fűnek a szalmáján, mind egy szálig sóban feküdtek.
Mihelyt a gyönyörüséges leányt meglátta az ifju király,
elkiáltotta magát: téged teremtett nekem az isten, te az
enyim, én a tied, egy sirban akarok nyugodni veled. –
A kisasszony is erősen belé szeretett a szép királyfiba,
egy szót sem birt hozzá szólani szerelmetességében; csak
megölelte sugár derekát, s atyjához vezette. – Öreg atyja
sirt örömében, hogy valahára akadt ember, kit az ő leánya
szeret, ki eddig minden férfiút rútnak talált. Rövidesen
túlestek kézfogón és esketésen. – A király szép felesége
kivánatára, a szép helyre jött lakni, mellynél szebbet az egész
világon nem találni.
Volt a palota mellett egy föld kunyhó is, mellyben egy
öreg boszorkány lakott, ki a kisasszonynak minden titkát
tudta, ki a kisasszonynak, mikor kellett, tanácsot adott, ki a
kisasszony szépségét az egész világnak eldicsérte, s a
hetvenhét gavallért az egész világról a palotába gyüjtötte. Ez
a lakodalom estvéjén a világ szép kisasszonyához ment,
dicsérte a királyt, annak szépségét és gazdagságát s mikor már
vagy két óráig dicsérte, egy nagyot sohajtott.
A szép kisasszony kérdte, miért busúl, ha az ő férjét
olly szépnek, gazdagnak és deréknek mondja. Csak azért
világ szép asszonya, gyönyörűséges királyném, hogy ha ti
sokáig együtt éltek, úgy te nem fogsz legszebb lenni a
világon; mert te is igen szép vagy, férjed is legszebb a férfiak
közt, ha nektek leányotok talál születni, az szebb lesz
náladnál, szebb lesz a hajnalcsillagnál. – Ezért szomorkodom
én, világ szép asszonya!
Igazságod van, jó néni! én tanácsodat követem, mit
mondasz? – mondj akármit, én megcselekszem, csak hogy
én maradjak legszebb asszony e világon. Ezt mondta a szép
kisasszony a vén boszorkánynak.
Adok én neked egy csomó pamutot; mikor férjed melléd
fekszik, tedd ajakadra a pamutot, de vigyázz, hogy meg
ne nedvesítsd, mert méreg lesz rajta, ha férjed a tánczból
izzadtan megy hozzád s megcsókol, egyszerre szörnyü halált
fog halni.
A kisasszony azt tette, mit a boszorkány mondott, s az
ifjú király már reggel halva találtatott. A méreg ollyan volt,
hogy nem lehetett a doktoroknak kitudni sehogy se, mitől
halhatott meg a király.
A menyasszony özvegyen maradt, ismét szobaleányaival
és öreg apjával lakott, megesküdött, hogy soha senkihez
férjhez nem megyen, nem is ment.
Mégis hogy hogy nem? mi isten csudájából? egynéhány
hónap mulva azt veszi ő észre, hogy másod magával
van; lefut a vén boszorkányhoz, hogy mi tevő legyen?
A boszorkány egy tükröt adott neki, s azt tanácsolta:
ettől a tükörtől minden reggel kérdd meg, van-e te nálad
szebb asszony, mig ez azt mondja: nincs, még sokáig nem
is lesz, addig nyugodt lehetsz, ha pedig azt mondja, hogy
van, vagy lesz, azon majd segítek én.
Örömmel kapta el a világ szép asszonya a tükröt a
boszorkánytól, s alig ért be öltöző szobájába, alig tette le a
kis tükröt az ablak párkányra, mindjárt azt kérdezte a kis
tükörtől: ugyan édes kis tükröm, van-e nálamnál szebb
asszony a világon? A tükör azt mondta: nincs még, de nem
sokára lesz, ki kétszerte szebb lesz mint te.
Szinte megháborodott bújában a szép asszony, s megmondta
a boszorkánynak, mit mondott neki a tükör.
Sebaj! mondta a vén banya; hadd szülessék meg, majd
elteszszük láb alól.
A világ szép asszonya lebetegedett. – Lett egy
gyönyörüséges kis leánya, kire rosz szemmel vétek volt nézni.
– Meg se nézte a rosz asszony az isten legszebb csudáját,
tükrét kapta elő, s attól kérdezősködött: ugyan édes
szép kis tükröm, van-e szebb teremtése az istennek nálamnál?
A tükör azt mondta: te is igen szép vagy, de kis leányod
hétszerte szebb.
Alig gyógyult fel a beteg ágyból, tüstént a vén banyával
tanácskozott, ki midőn a gyermeket kezébe vette,
felkiáltott, hogy még illyen gyönyörü teremtést soha nem látott,
de mikor már a szép kis leány nézésében eléggé gyönyörködött,
annak szeme közé köpött, betakarta képét, s figyelmeztette
a szép asszonyt, hogy tekintsen a gyermekre akkor,
mikor ő azt három óra mulva kibontja, el fog rajta csudálkozni,
millyen ocsmánynyá válik gyönyörű gyermeke.
Nyughatatlan volt a szép asszony, s kérdte a vén banyát,
szabad-e neki a tükörtől kérdezősködni? Óh szabad, mondá
a boszorkány, tudom, hogy te vagy már eddig is legszebb a
világon.
A tükör azt mondta: te is szép vagy, de leányod hetvenhétszerte
szebb, mint te. Majd a méreg ette meg a szép
asszonyt, de a vén banya csak mosolygott, bizva ezer
mesterségében. A három óra eltelt, a kis leányt a takaróból
kibontották. – A boszorkány elájult mérgében, mert a kis
leány nem hétszer, hanem hetvenhétszer lett szép attól, mitől
más gyermekek rút csudákká ocsmányultak. – Mikor ájultából
fölébredett, azt tanácsolta a szép asszonynak, hogy azt
meg kell öletni; mert azon az ördög hatalma nem fog. A
szép asszony öreg apja látva leánya gyalázatát, hogy az megesett,
szörnyü halált halt. A szép asszony csaknem halállal
emésztette meg apja kimulását. Hogy szomorúságát felejthesse,
meghagyta leányát tizenhárom esztendeig életben; de
a kis leány minden napon szebb lett. Nem állhatta tovább az
asszony a dicsőséget, oda adta a vén banyának, hogy ölje
meg. Kapott a boszorkány a konczon, elvitte azt egy rengeteg
erdőbe, ott midőn kezeit összekötözte szalma kötéllel,
fejére szalma koszorút font, derekára szalma övet készített,
hogy azokat meggyújtván, tüzzel emészsze föl az isten
legszebb remekét, nagy kiabálás támadt az erdőben, s olly
sebességgel rohant a vén boszorkány és szép leány felé
tizenkét zsivány, mint a madár. – Egy közűlök megragadja a
leányt, másik főbe kollintja, s jól megöklözi a vén banyát. A
boszorkány halottnak tette magát; a zsiványok ott hagyták
fekve a gonosz lelküt, a szép leányt pedig, ki a rémülés miatt
elájult, gondosan vitték ölükben. Fél óra mulva felébredt
a vén boszorkány, s inalt a vár felé, mellyben a világ
szép asszonya lakott. – No királyné! ne kérdezd többé
tükrödet, magad vagy a legszebb teremtés e világon, földben
nyugszik gyönyörü leányod. – A szép asszony ugrált
örömében, s megcsókolta az ocsmány boszorkányt. –
A szép kis leány midőn ájultából fölébredt, egy csinos
kis házban, tiszta ágyban találta magát, ágyát tizenkét ember
állta körül, kik suttogva dicsérték szépségét, millyet még
ember fia soha nem látott. Jámboran nézett a rábámuló nagy
bajuszú férfiakra az ártatlan, fölkelt lágy fekvő helyéről, s
köszönte a jó embereknek, hogy őt azon borzasztó asszony
kezéből kiszabadították. Később kérdezte tőlük, hol van ő,
mit akarnak vele? ha megakarják ölni, ne késsenek, ő örömest
hal meg, csak ne azon irtóztató boszorkány ölje el, a
a ki őt meg akará égetni.
A tolvajok közt egyik sem birt szólani, annyira elérzékenyítette
szivöket azon édes beszéd, millyet még ők emberajakról
soha nem halottak, s azon jámbor tekintet, melly
a vad bikát is megszelídítené. Végre egy csinosan öltözött
zsivány megszólalt: te gyönyörü teremtése az istennek! jó
szivü, rosz erkölcsü emberek között, tizenkét zsivány közt
vagy; megszabadítottunk egy undok csuda kezéből, kit én
agyon ütöttem, s úgy hiszem meg is öltem, – megölni a
világért sem akarunk, sőt az egész világgal harczba állanánk
érted. – Légy a mi házunk ékessége, a mi szemünknek
gyönyörüsége, mi szemednek szádnak tetszik, elhozzuk
akárhonnan, hol csak ember jár; – légy a mi leányunk, mi
neked leszünk mindened, atyáid, bátyáid, testvéreid, őrizőid,
s mikor parancsolod, katonáid. – A leányka mosolygott,
örült, a zsiványok közt több boldogságot talált, mint édes
anyja palotájában, mindeniknek megfogá kezét, magát
mindeniknek oltalmába ajánlá, s főzéshez fogott. A zsiványok
közt a legöregebbik egyet kiáltott, és három fehér ruhába
öltözött erős leány jött elő egy barlangból, kiknek megparancsolta,
hogy az ő királynéjoknak parancsolatját egyszerre
teljesítsék, mert ha ellenök csak egy szót panaszkodik is,
disznóhalállal halnak meg. – A kisasszony a három leányhoz
is szivességgel beszélt, s őket társainak nevezte.
Vigan mentek a zsiványok fosztogatni az országút szélére,
s daloltak, fütyöltek örömükben, hogy az ő házuknak
és társaságuknak e világon legszebb királynéja van.
A világ szép asszonya szinte megunta magát, senkitől
nem hallotta már magát dicsértetni rég óta, unalmában elővette
tükrét, s hozzá így szóla: édes szép kis tükröm! van-e
nálamnál a föld kerekségén szebb teremtés? A kis tükör így
felelt: te is igen szép vagy, de a leányod ezerszerte szebb!
Egy kicsibe mult, hogy a világ szép asszonyát a rosz
ki nem törte ijedtében és mérgében, hiszen ő nem is tudta
gyanítani, hogy az ő átkozott leánya élne; s mint a kinek az
esze elment, úgy futott a boszorkányhoz panaszra: mit
mondott néki a tükör.
A boszorkány azonnal utnak indult, czigány asszony
képében, elérkezett az udvar kerítéséhez hol a szép kisasszony
lakott. Az udvar virágokkal, nagy rózsákkal volt beültetve,
a virágágyak közt gyönyörű királynéi ruhában sétált
a kisasszony, kit midőn a banya meglátott, csaknem meghasadt
a szive, mert még ollyan szépséget, mint a millyen a
kisasszony, gondolni sem birt. Felkullogott az udvarra a
virágágyak közé; látá, hogy a szép kisasszony ujja teliden
tele van a legdrágább gyémántos gyürükkel. Megcsókolta a
kisasszony gyönyörü kezét, s kérte, hogy engedné meg neki,
hadd húzzon ujjára egy gyürüt, mellynél drágább egy sincs
ujjain. A kisasszony megengedte, s az ujjára húzott gyűrüt
meg is köszönte. De midőn a házba bement, egyszerre összerogyott,
mint a ki meghalt.
A boszorkány haza futott, megvitte a jó hirt a szép
királynénak, ki a tükörtől tüstént kérdezte, van-e ő nálánál
szebb élő asszony e kerek ég alatt? A tükör azt mondta:
nincs. – Örült, majd megőrült örömében a szép asszony,
hogy ismét ő a legszebb, s a boszorkánynak egy marok aranyat
adott.
Délre haza szállingóztak a zsiványok a rablásból, hát
majd fává lettek, mikor látták, hogy az ő udvaruk s házuk
dicsekvése halva fekszik. – Jajszóval siratták mindnyájan a
szép halottat. Fenyegetve kérdezik a leányokat: mondanák
ki, mit csináltak vele; de azok legkeservesebben siratták a
jó teremtést, szólani sem tudtak, csak annyit mondott egy,
hogy egy czigány asszonynyal beszélgetett egy darabig, s
mihelyt az elment, egyszerre leesett lábáról. Sok sirás után
kiteríteni készültek imádott királynéjokat, lábbeliét leoldották,
hogy szebbet vonjanak gyönyörű lábaira, gyürűit vonogatták
le, hogy azokat kitisztogatva tegyék ismét vissza
ujjaira. – A mint kisujjáról legutoljára egy legszebb gyürüt
levont a zsivány, a kisasszony felült s szépen mosolygott,
mondta hogy igen jól aludt, szépeket álmodott; de ha
azt a gyürűt le nem huzták volna ujjáról, mellyet ma egy
czigány asszony vont rá, soha fel nem fogott volna ébredni.
A zsiványok a gyilkos gyürűt fokosaik fokával porrá törték,
s megkérték gyöngy királynéjokat, hogy rajtok kivül senkivel
ne beszéljen, mert a többi emberek gonoszak, irigykednek
a szépségre, de ők imádják.
Jól ebédelve, nyugodtan és dalolva mentek a zsiványok
napi munkájukra, s egy pár hétig semmi sem történt a szép
kisasszonyon, de két hét mulva ismét megunta magát a világ
szép asszonya, s kérdezte tükrétöl: van-e az élők közt e
földön ő nála szebb asszony? A tükör azt mondta: te is igen
szép vagy, de leányod még ezerszerte szebb. – A haját
tépte mérgében a világ szép asszonya, s ment panaszra a
boszorkányhoz, hogy leánya ismét él. – A boszorkány utra
kelt. A virágágyak közt találta a szép kisasszonyt. – Zsidó
asszony formát vett most magára a boszorkány, csudálkozva
dicsérte az aranyos, gyémántos tűket, mellyekkel kezkenője
össze volt akasztva, s kérte a kisasszonyt engedné meg neki,
hadd szúrjon ő is egyet emlékül azon tűk közé, mellyek
kebelén ragyognak. Mind azon tűk közt legszebb volt az, mit a
zsidó asszony képü boszorkány dugott a kisasszony kebelébe.
– A kisasszony megköszönte az emlékajándékot és
sietett főzni. De a ház közepén nagyot sikoltva
összerogyott, meghalt. –
Volt a világ szép asszonyának öröme, mikor a boszorkány
vigan jött haza a munkáról, s a tükör is bizonyította,
hogy a leány nem él többé.
A zsiványok jó előre örűltek, hogy ismét megláthatják
a gyönyörü leányt, kit a napok fogyta mindig szebbé szebbé
tesz; de midőn a három szolgálót jajszóval hallották sirni,
minden kedvök elveszett, sirtak ők is, mikor a gyönyörü
halottat meglátták, mintha apjok, anyjok a terítőn fekünnék.
Sirdogálva hordták be hárman a terítő deszkákat, mig a többi a
leányt vetkeztette és mosogatta. A mint a tűket szedik ki felé
kendőjéből, megtalálnak azok közt egy gyönyörü ragyogásut,
hozzá kap a szép tűhöz kettő is, hogy azt majd ő dugja
a szépen felöltöztetendő kisasszony mellére, de a szüz
királyné fölkelt, s megbeszélte, hogy mostani halálát egy zsidó
asszony okozta. A zsiványok a melltűt öt ölnyire ásták be
a földbe, hogy valahogy elő ne keríthesse valami gonosz
lélek.
Nincs nyughatatlanabb teremtése istennek az asszonynál;
az is baj neki ha szép, az is, ha nem. – Ha szép azt
szeretné, hogy azt neki valaki mindig mondaná; ha nem szép,
szeretne szép lenni. A világ szép asszonyát megint körülfogta
a gonosz lélek, megint kérdezősködött a tükörtől:
van-e ő nála az élők közt szebb teremtés? A tükör leányát
szebbnek mondta.
Már most mindennek elmondta dühösségében a vén boszorkányt,
s fenyegette, hogy ha leányát igazán meg nem
öli, megmondja a világnak, hogy minden roszra ő vitte; ő
ölette meg vele gyönyörü férjét, ő adta a gonosz tükröt,
melly miatt meg se halhat nyugodtan.
A banya semmit sem szólott, csak nagy dirrel durral
elment. – Szép leánynyá vált. Bement egyenesen a házba,
mellyben a kisasszony öltözött, azt hazudta, hogy őt a zsiványok
fogadták meg, hogy ő öltöztesse mindig, mert valami
czigány meg zsidó asszony már kétszer megölte, s azt mondta,
hogy a zsiványok azt is parancsolták, hogy ő az öltöztetésen
kivül soha semmit ne csináljon. Az ártatlan lélek elhitte,
mit az ördög beszélt, kibontatta haját az álnokkal,
megfésültette, s ismét befonatta a legújabb divat szerint, hányta
tekerte, a hajtűket helyökre rakta; de egyet ő is hozott
magával, és azt úgy a haj közé rejtette, hogy az egy cseppet
se látszott ki onnan. Kikéredzkedett egy pillantásnyi időre
az új szobaleány: de örökre oda veszett; a kisasszony pedig
hoszas zokogás és keserves sirás között meghalt.
Sirva végezték körülte a férfiak és leányok szolgálatjukat,
gyürűit, melltűit, hajtűit mind kiszedegették, ruhájának
még a ránczait is mind szétbontogatták, de a kisasszonyt föl
nem költhették.
Most már igazán örült a világ szép asszonya; mert három
négy napig mindig kérdezgette a tükröt, s az mindig
kedve szerint felelt.
Sirtak, jajgattak a zsiványok, az étel sem esett jól egynek
sem. – Egyik azt tanácsolta: ne temessék el, igy halva
járjanak terítőjéhez imádkozni, mások azt mondták: kár lenne
a földnek illyen szép testet megemészteni, némellyek szivök
fájdalmáról panaszkodtak, s azt mondták, hogy az ő szivök
megreped, ha illy szépséget kell sokáig halottan nézniök. –
Csináltattak tehát neki vert aranyból gyönyörű koporsót, betakarták
biborba, patyolatba; fogtak egy jávor szarvast, a
koporsót annak szarva közé tették, hogy igy a földbe ne
rothadjon el a drága test. – A jávor szarvas csendesen
hordta a drága koporsót, hogy valahogy szarva közül és hátáról
le ne essék. Mikor Persia országban járt, a persa király
huszonhárom éves fia épen vadászni ment egyes egyedül.
– Meglátja a jávor szarvast és szarva közt a pompás
arany koporsót; kivett a táskájából egy font czukrot, mind
megétette a szarvassal, a koporsót levette róla. – Reszketve
bontotta fel az arany koporsót a persa király fia. – Midőn
kibontja a patyolatot, meglát egy halottat, millyen még neki
a képzeletében sem volt soha, költögeti, csókolgatja, letérdepel
melléje. – Kéri az istent támassza fel neki; de az
mégis halva fekszik. – Elviszem, – mond végre zokogva –
szobámba; ez régi halott, még sem szagos; halva is szebb
ez, mint Persia leányai élve.
Sötét estve ment haza a királyfi, s köpönyege alatt vitte
az arany koporsót. Sokáig siratta halottját, s vacsorálni
ment. – A király aggodalmasan nézett fia szeme közé, nem
merte tőle kérdezni bajának okát. Éjjelre mindig elzárkozott,
s miután halott kedvesét keservesen megsiratgatta, elaludt,
éjjel ha fölébredett, ismét sirt.
A királyfinak volt három leány testvére is. – Igen
jó leányok voltak, nagyon szerették testvéröket. Leskődtek
a kulcslyukon estvénként, de semmit nem láthattak,
csak bátyjok zokogását hallották, és ez nekiek nagyon
nehezen esett.
A persa királynak a szomszéd ország királya hadat
izent; – már az öreg király nagyon idős volt. – Fiát
szólította fel, hogy menne el helyette, meggyőzni az ellenséget.
Szivesen igérkezett a derék fiu, pedig lelkét nagy bánat gyötörte,
hogy szép halottját itt kell hagynia; de tudván, hogy
háború után azt ismét láthatja és sirathatja, két álló óraig
szobájába zárkozva sirdogálván, s halottját végig hoszig csókolgatván,
szobáját bezárta, a kulcsot tarsolyába tette, apjától
elbucsúzott, s ment a háborúba. A jó királyleányok alig
várhatták, hogy bátyjok kimenjen a határból seregével, minden
kulcsot összeszedtek a vár lakatosánál, s addig addig
próbálták testvérök szobáját nyitogatni, mig utoljára egygyel
csakugyan kinyilt. Minden cselédet lehajtottak azon contignatiúról,
mellyen a zárt szoba volt, s magok hárman abba
bementek. Felkutattak mindent, kaszlit, almáriomot, még az
ágyat is széjjelbontották! Mikor az ágydeszkát kiszedték,
meglátják ragyogni az arany koporsót, hirtelen föltették azt
az asztalra, megtalálták az alvó angyalt, s mind a hárman
megcsókolták. De midőn látták, hogy nem lehet fölkelteni,
mind a hárman keservesen siratták, dörgölték, balzsamot
tartogattak orra alá; semmire se mehettek. Azután vizsgálgatták
öltözetét, az különb volt az övéknél, gyürűit, melltűit
kiszedegették, meg felöltöztették mint valami szép bábot, a
legkisebbik fésüt és illatos hajkenőcsöt hozott, hogy haját
rendbe szedje a kedves halottnak. A hajtűket kiszedték,
rendbe rakták, hogy ismét visszaduggathassák oda, a hol
voltak. Fürtökre szedték arany hajszálait, ’s úgy kezdék
fésülgetni, s mindenik fürtöt egy egy hajtűvel ékesítettek
fel; mikor a nyakcsigánál fésülték a halott haját, a fésü megakadt,
nézik, mitől nem akar a selyemszálu arany fürt bomlani,
hát egyik arany hajtű volt az akadály; azt nagy vigyázattal
kiveszi a haj közül a legnagyobbik királyleány, – s ekkor
a szépséges leánynak felnyilik a szeme, ajka elmosolyodik,
s mint a ki régi álmából ébred föl, egy kicsit nyújtózva felül,
s a koporsóból kiszáll. Nem ijedtek meg a leányok tőle,
hisz a ki halottan olly szép, elevenen sokkal szebb. –
Befutott a legkisebbik az öreg királyhoz, megmondta nekik, mit
tettek, miért sirt az ő bátyjok, és hogy ők millyen szerencsések!
Sirt örömében az öreg király; futott leánya után, s
mikor a szépséges gyermeket meglátta, igy kiáltott neki:
te lészesz fiam felesége, unokáim anyja! s ekkor az megölelte,
megcsókolta, szobájába hivta leányaival együtt. Éneklő
madarakat hozatott, hogy azok gyönyörködtessék kedves kis
új leányát. Kérdezősködött az öreg király arról, mi módon
jött ismeretségbe fiával, hol találkozott vele legelőször; de erről
a szép kisasszony semmit nem tudott, hanem elbeszélte a
mit tudott, hogy neki két ellensége van, kik őt előbb utóbb
meg fogják ölni, el fogják veszteni, azt is megmondta, hogy
ő tolvajok közt is élt, hogy azoknak kezébe őt egy vén
boszorkány adta, ki őt halálig fogja üldözni.
Az öreg király megbiztatta, hogy senkitől ne féljen,
legyen nyugodt, ide sem anyja, sem a boszorkány be nem
juthat; mert a persa bölcsek megtudják választani a rosz
lelkeket a jóktól.
A kis leány nyugodt volt, evett, ivott a király leányaival,
a királyfiról kérdezősködött, kérdezte szép-e vagy rút,
mert akár szép, akár rút, ha elvesz, én hozzá megyek. A
kisasszonyok lehozták a királyfi lefestett képét, s azt a kis
angyal annyira megszerette, hogy mindig kezébe hordozgatta,
csókolgatta.
Egy estve az a hir futotta el az országot, hogy az ifju
király meggyőzte ellenségét, s jön sietve lakó városába. A
hir igaz lett, már látszott a porfelleg, mellyet a katonák
lovai vertek. A királykisasszonyok arra kérték szép új testvéröket,
hogy menne el velök annak a szobának a szomszédjába
leskelődni, mellyben az ő koporsója az ágy alatt van.
Alig ugrott le a királyfi lováról, apjának még nem is
köszönt, legelőbb is bezárt szobáját nyitotta ki, s elkezdett
hangosan sirni. Kivette csendesen a koporsót az ágy alól,
s vigyázva az ágyra emelte. – Sirva nyitotta fel a fedelet;
de a koporsóban csak egy hajtűt talált; mint a szemevert,
rohant ki szobából; koporsót, ajtót nyitva hagyott; kiáltozott:
mi istentelen kéz rabolta el az ő angyalát?
Mosolygva állott előtte az angyal, kiért ő annyit sirt,
az ifjú csókot adott rá, a mennyi fért, bevitte mátkáját, kit
neki az isten adott, atyjához, ott elbeszélte, hogy s mint találta
a jávor szarvas hátán a szép halottat; a leány is elbeszélte
egész életét, a leányok elmondták, megvallották, hogy
ők bátyjok házát feltörték, s kedvesét miként hozták életre.
Örömében részeg volt az öreg király, még az napon
papot hívatott, s nagy lakodalmat tartott. – Boldogul élt a
két ifjú, kiket isten szerkesztett együvé. – A tündér
szépségü királyné megmondta férjének, hogy üldözik, s mig
anyja él, ő addig nyugodt nem lehet.
Ne félj semmit, szivem angyala, mondta az ifju király,
itt sem emberi, sem ördögi erő nem árthat neked; isten pedig
mindnyájunkkal szabad. – Ő téged, úgy látszik szeret,
s a gonoszok ellen oltalmaz.
Vallásos volt az ifju királyné, s hitte férje igaz szavait,
mert ő is igy gondolkozott.
Ez idő alatt szinte fél esztendő mult el. A világ szép
asszonya boldog volt; tükrét a por is belepte; esze ágában
sem volt, hogy leánya élne; de régi mulatságát ismételni
kivánta, tükrét leporozta, s kebléhez szorítva kérdte tőle:
van-e szebb élő teremtés nálam a föld hátán? – A tükör
válaszolt: te is igen szép vagy, de leányod hetvenhét ezerszer
szebb nálad.
Ugy elájult a világ szép asszonya a tükör feleletére,
hogy két óraig kellett vizzel locsolni, mig felébredett. –
Betegen ment a boszorkányhoz, isten nevében kérte, mentse
meg már valahára igazán őt azon átkozott leánytól: mert
különben megöli magát. – A boszorkány biztatta, hogy a
mi tőle tőlik, mindent megcselekszik.
Nyolcz hónap alatt az ifjú királyfinak ismét háborúba
kellett menni. Nehezen hagyta el kedves szép feleségét, mert
az szép reménységben, ha ki kell mondani, várandós volt.
A királynak menni kellett. – Elment, feleségét, ki igen sirt,
vigasztalta, hogy nem sokára haza jön; de az igen keservesen
sirt. – Meghagyta az ifjú király, hogy mihelyt felesége
megszabadul terhétől, azt neki egy hűséges szolgája által
levélben egyszeriben adják tudtára. – Elmenetele után kevés
idővel két gyönyörű arany haju fiúval áldotta meg az
isten az ifjú királynét. Nagy volt az öröm a háznál. Az öreg
király ugrált, mint a gyermek; a kisasszonyok a gyermekeket
biborba, selyembe takargatták, s mint csudás szépségeket
mindennek mutogatták. Az öreg király megirta az örömöt,
egy hűséges katonájának általadta, s megparancsolta neki,
hogy semmi szin alatt sehová bemenni ne merjen. – A vén
katona bajúszára fogadta, hogy mig az ifjú királyhoz nem ér,
soha meg sem pihen. –
Mig az angyalok örültek, az ördög fejét gonoszba törte,
a vén boszorkány egy butykos pálinkát kötője alá rejt,
siet azon utra, a hol a levélvivő katonának el kellett menni.
Ő az útfélen egy kis sátort húzott szurkos lepedőkből, s
pálinkáját maga eleibe téve várta a vendégeket. Sokáig
várakozott, nem jött senki. Hirtelen egy nagy felleg kerekedik,
a vén banya kezd örülni; alig indul meg szakadni a zápor,
látja a boszorkány, hogy egy vén katona fut az eső elől. –
A mint sátora előtt akar futni, rákiált a gonosz, hogy mig
az eső eláll, üljön sátorába. A katona félve az ég dörgésétől,
beült s gondolkozott, az asszony egy jó porcziót eleibe tett,
a katona bekapta, – megint egyet, azt is leöntötte. A
pálinkában álompor volt; a katona aludt mint egy bunda. – A
vén asszony kikereste táskájából a levelet, s a vén király
irását épenségesen utánozva, azt irta, hogy házukat nagy
szomorúság érte, mert feleségének két kutyakölyke született;
az irást lepecsételte, a katonát felköltötte, az futott, meg
sem állott, mig a táborba nem ért.
Az ifjú király nagyon megszomorodott apja levelére,
de válaszában mégis megirta, hogy feleségének akármillyen
gyermeke született, mig ő haza nem megy, addig azt ne bántsák,
nézzék úgy mint az ő gyermekét. – A levélvivőre
ráparancsolt, hogy sehová be ne térjen, siessen a válaszszal. –
De az öreg katonának eszébe jutott a jó pálinka, betért biz ő,
s jól ivott. – Álompor volt ismét az italban; a levélvivő
ismét elaludt, mig az aludt, a boszorkány a levelet kilopta, s
a fiatal király irását utánozva, az öreg királynak azt irta,
hogy feleségét gyermekeivel együtt ölesse meg, mert ő az
ollyan asszonyt, a kinek egyszerre két gyermeke születik,
rosz személynek tartja. Csudálkozott fia levelén az öreg
király, nem szólott senkinek, az öreg katonát éjszakának idején
magához hivatta, menyét fekete kocsiba ültette, a kocsi
bakjára a vén katona ült, kinek meg volt parancsolva, hogy
az erdő közepén mind az asszonyt mind a két gyermeket
üsse főbe. Megállott az erdő közepén a kocsi, sirva nyitotta
ki a vén katona a kocsiajtót, botját az ülésből kihúzta, kérte
az ifjú királynét szálljon le, az leszállott két gyermekét karján
tartva. Háromszor is próbálta a katona a botot felemelni,
de nem birta, annyira elgyengült a szomoruság miatt. A
királyné kérte, hogy ne ölje meg. Elmegy ő az emberek szeme
elől, hogy soha senki ne lássa.
A vén katona elbocsátotta a szomorú asszonyt, ki két
gyermekével egy fa odvába vonult. Az erdőben gyökerekkel
és vad gyümölcsökkel élt.
Haza menvén a katona, kérdezte az öreg király, megölte-e
igazán az ifju királynét, mert nem szeretné fiát
megszomorítni vele, ki holnap haza jő a háborúból. A katona
esküvel állította, hogy megölte gyermekestül együtt, s testöket
a vizbe hányta.
Szomoruan érkezett haza az ifju király, félt látni
szerencsétlen feleségét s undok képü gyermekeit. Az öreg
király a levelet, mellyet fia neki irt, az asztalán felejtette, az
ifju király fölvette és csudálkozva olvasta. – Ez – mondá –
saját kezem irásának látszik, én ezt nem irtam, ezt valami
ördög irhatta. Kiveszi zsebéből az atyja levelét, s átadja. –
Az öreg király elrémül a borzasztó hazugságon, mit saját
kezével irt valamellyik ördög. – Nem, édes fiam! mond
sirva az öreg atyja, nem ezt irtam én neked; én azt irtam,
hogy neked két arany haju fiad született.
Én meg – mond az ifju király – azt válaszoltam, hogy
akármillyen is feleségem magzata, addig azzal semmi ne történjék,
mig én országunkba nem érkezem. – Hol van feleségem,
hol vannak arany haju gyermekeim?
Én, fiam, – mond az öreg király – a mint parancsoltad,
úgy bántam velök, kivitettem az erdőbe, s megölettem, az
udvari káplár testöket a vizre hányta. – A vén katona az
ajtónyilásban hallgatta a sirva beszélő két király töprenkedését,
hivatlanul a palotába ment, s azt mondta: nem vitt rá
a lélek, uram király, hogy elveszessem az isten legszebb teremtését,
elbocsátottam őt az erdőbe, és sirva elment; ha a
vadak meg nem ették, még most is élnek.
Nem is vacsorált az ifju király egy falatot sem, lovat
nyergelt udvarostul. Három nap és három éjszakán át
keresztül mind untalan járta az erdőt összevissza. Negyedik
éjfélben egy faoduban gyermeksirást hallott, melly olly
szépen csengett, mint a fülmile éneke. – Leugrott lováról az
ifju király, megtalálta gyönyörű feleségét, kinek szépsége
még nőttön nőtt, megtalálta gyermekeit, kik az anya két
karján vigan enyelegtek. – Muzsikaszónál vitte haza feltalált
házanépét, s egész országában örömünnepet hirdetett.
Ismét említette a szép asszony, még pedig reszketve,
hogy mig az ő anyja és a nőstény ördög él, addig ő nyugodtan
nem élhet. – Mikor az ifju király rendeléseket tett
hogy a vén banyát elfogassa, egy iszonyu tövissel benőtt
csudát vezetett a vén katona egy hoszú pányván maga mellett,
mellynek homloka közepén egy nagy szaru volt. Az
ifju királyné ráismert a vén boszorkányra, ki az erdőben
épen őtet kereste, hogy gyermekestül együtt megölje.
Titkos szobába vezette az ifju királyné a vén boszorkányt,
kikérdezte tőle: miért üldözte őt teljes világ életében?
Azért – monda a vén banya, – mert nagy apádnak a leánya
voltam én, anyádnak a testvére voltam én, de nagy
anyád még szopós koromban a vizre vetett engemet, a viz
mellett ment egy ördög, az nevelt fel engemet. – Anyádat
azért hitegettem, hogy azt gondoltam, majd megbolondul
bánatában, ha ő nála szebb teremtés van, de téged az isten
őrzött, anyád meg nem bolondúlt mind addig, mig őt meg
nem himlősítettem, orczája csupa gödör lett, a tükör mindig
csúfolta őt, már most jár ország világ, a gyermekek hajigálják,
ő pedig mindig utánad siránkozik. Az ifju királyné
mindezt megmondta férjének; az a vén banya nyakára kötelet
hurkoltatott, egy fára köttette, alá büdöskőből tüzet
rakatott. Mikor a pára kiment a gonoszból, a két kezére és a
két lábára egy egy lovat köttetett, s testét négy darabra szakasztatta,
s elküldte a világ négy részére, hogy példáján a
többi boszorkányok is tanuljanak.
Az elrutult „világ szép asszonya“ oda is eljutott, hol a
legszebb királyné lakott. – Leánya őt megsiratta, szép
szobában tartotta, kis gyermekeit az üveg ajtón keresztül annak
minden nap felmutatta. – Addig sirt és kinlódott a megbolondúlt
asszony, hogy a palotaablakról egyszer lebukott, a
nyaka kitört, és meghalt. – Az ifju király gyönyörű szép
nejét úgy szerette, mint a galamb a párját; álmát is
meghallgatta, helyét is megtörölte, a fuvó széltől is oltalmazta. –
Az arany haju két kis fiuból hatalmas vitézek lettek. Az öreg
királyt a két arany haju unoka vitte karjain a kriptába. –
A sok nyomorúságot megpróbált ifju pár most is él, ha meg
nem holt.