Kinek a szelleme az a vándorló köd az ördögsáncz völgyében? Az Istené
vagy az ördögé? vagy tán «egy» mind a kettő s csak az ember szivében van
meg a különbség?
Akárkinek a szelleme volt: a sziklasírba temetett asszonyokért boszút
állni előjött.
Egy éjjel beburkolta az egész magaslatot s a ködnek oltalma alatt
Szulejmán boszuálló hősei meglepték az ördögsánczot megszállva tartó
bolgár csapatot. Az ellenállás késő volt. A felriadt martalóczhad,
mielőtt fegyveréhez kaphatott volna, már meg volt kötözve. Bussa egy
fejére kapott puskaagyütéstől elkábulva rogyott le.
És ekkor Hazánnak az az ötlete támadt, hogy mégis szebb az élet, mint a
halál. Mikor azt látta, hogy bajtársa leesik, nem sietett oda, hogy
magának is kérjen abból a remek fejbeütésből, hanem a sziklák közé
elbújt s ott a kezét mesterséges hurokkal önmaga hátra kötözte, s mikor
az ozman musztehafizok rátaláltak, örvendve kiálta eléjük jó törökül:
«ugyan jókor jöttetek megszabadításomra; épen ma akartak a bolgárok
fölakasztani».
Azok elhitték neki, hogy ő mint ozman fogoly került a lázadók közé,
elvagdalták a kötelékeit s aztán a basájuk elé vitték, hogy mint szemmel
látott tanu beszélje el az iszonyatokat, a miket a bolgárok elkövettek.
– Nézzetek le oda, mondá Hazán, a völgybe lemutatva, a hová most le
lehetett látni: a köd magasan állt a hegytetőn.
Az ozmánok szivét düh és iszonyat fogta el e látványra.
Az elfogott csapatra ki lett mondva az itélet.
Az a nagy bükkfa megbirta valamennyit.
Mikor Bussát, a vezért felvitték arra a messze kinyuló száraz ágra, a
mi, mint egy fenyegető kar, mered előre buczkós végével, azt kérdezték
tőle, hogy ő volt-e egyedül a vezér? Nem volt-e másnak is része az
iszonyatok elrendelésében?
– Dehogy nem! ketten voltunk, felelé ő az elátkozott magasból daczosan.
Hát az én bajtársam, Hazán, hol van? Hej Hazán, gyere elő! Ne oldalogj
el. Késeink egymás mellé vannak ütve a bükkfába. Megesküdtünk, hogy soha
egymást el nem hagyjuk. Ide mellém! Most megyünk együtt a pokolba.
– Igaz! Úgy van! mondá Hazán, s azzal levetette a kabátját s ment utána
a lajtorján a hivogatójának.
A szörnyű bükkfa mind a kettőt egymás mellé kötve mutatá ki csonka
száraz ágán, mintha dicsekednék vele, hogy ime, milyen szépen megtartják
a fogadásukat, a kik az ördög nevére esküdtek egymásnak.
* * *
Ez az ördögsáncz lett azután a Csipka-szorosban vívott vérengző
harczoknak egyik legveszélyesebb katlana; az ozmánok ágyútelepekkel
erősíték meg az ördögrakta sánczokat s azoknak lőtávolában ezrével
hullottak el az oroszok legjobb vitézei. – A csontjaik még most is ott
fehérlenek a sziklákon, mert a halottat senki sem temeti el a két
ágyútelep kereszttüzében; a sánczon belül a mély örvényben pedig ott
tépi-mossa egyre a zuhatag az ölébe hullott szűzek tetemeit, míg fenn a
sziklák legmagasabb ormán ott rázza a szélben az ágait a villámverte
bükkóriás, a hány ága, annyi csontváz csörög rajta, csak a száraz,
csonka ágán tánczol párjával, kettő egymáshoz verődve.
Ez a hely csak megérdemli, hogy az ördög elismerje a maga várának.
Hanem azért a nagy «hamis-rózsaolajgyáros» még nem érte el czélját. A
rózsák jövő tavaszszal megint kihajtanak s ha viráguk nem lesz is, de
tövisük bizonyosan lesz!