Azt is megjövendölte Cselebi, hogy a «Rózsák kertjét» ki fogják irtani
az idegenek. Megtették. Felgyujtották a szép rózsalugasokat s
leperzselték tövig a gyönyörű illatos ligetet. Mert hát mi a moszkónak a
rózsa? Azt ő odahaza úgy hivja, hogy «kutyavirág». Annak az egyetlen
fajnak, a mi nála otthon terem, «rosa canina» a neve. Annak pedig a
virágja büdös, olyan szagú, mint a széttört poloska s a színe olyan,
mint a halálé: sárga. Csak a csipkebogyóját kedvelik: abból pálinkát
főznek az oroszok.
Hogy mit vétett nekik a rózsa? – De hát mit vétettek nekik az élet
rózsái, a szép leányok, a kiket letéptek, meggyaláztak s aztán megöltek?
S mit vétettek nekik a rózsabimbók, az ártatlan gyermekek, a kikre egy
isteni lélek, a nagy messiás, a világ idvezítője azt mondá: «bocsássátok
őket hozzám, mert ezeké a mennyeknek országa!» Követői ugyan hiven
megfogadják a szavait: felküldik a csecsemőket hozzá a mennyországba, s
hogy hamarébb odaérjenek, felszurják őket a dárdáik hegyére.
– Engedj tovafutnom innen! rimánkodék bajtársának Hazán a borzalmak
közepett.
– Egy test, egy lélek vagyunk! felelt neki Bussa. – Velem kell jönnöd.
És aztán Hazánnak is innia kellett a kábító tűzitalból, a mit a moszkók
hoztak magukkal, a mitől elveszté az eszét, hogy egészen más ember lett
belőle, mint a mi azelőtt volt s őrült mámorában versenyt pusztította
bajtársával saját feleit s gyönyörködött atyafiainak halálkínjában.
Oka volt rá, hogy őket pusztítsa. Azok az asszonyok jártak az ő atyjához
elárulni az ő szerelmét Ronka iránt. Azok az ifjak verették meg Ezmint a
vén Hadzsi Akimmal, a miért házassági ajánlataikat egymásután
visszautasítá. Mindeniket volt oka valamiért gyűlölni. De azért oly
kegyetlenül még sem segített volna üldözni a menekülőket, ha a moszkó
italának édes mérge át nem járta volna az ereit, s ha Bussának
bajtársságot nem esküdött volna a sátán bükkfája alatt. A kéregbe döfött
kést nem lehetett visszaalkudni.
Hanem a java a prédának mégis kárba veszett. A legszebb leányok
elmenekültek a martalóczok elől.
Pedig a Jantra mellől jött bolgár labanczoknak azokra fájt legjobban a
foguk.
– Én tudom, hogy hol vannak? mondá Bussa.
– Én is! szólt Hazán.
– Ha utánuk vezettek bennünket, vezéreinkké teszünk, biztaták őket a
martalóczok.
– Az én testvérem is közöttük van… sugá Bussának Hazán.
– Az enyém is… dörmögé vissza Bussa.
S azzal őrjöngő indulattal kiálta az ittas hadnak:
– Jőjjetek velünk! Mi oda vezetünk.
S Hazánnak mennie kellett Bussával, mert esküje kötötte. Az ördögnek
adott esküt nem lehet ám olyan könnyen megtörni, mint a mit az ember az
Istenre és az ő szenteire bizott. Az ördög szigoru ember.
A vad csorda még szomjasabb arra, a mitől már ittas; ment a két bajtárs
vezetése alatt az ördögsáncz felé.
Csak gyönge asszonynép állt oda szemben, annál sem volt semmiféle
fegyver.
Hanem valami fegyver mégis volt velük, a kétségbeesés.
Mikor meglátták, hogy a bősz csorda rejteküket megrohanni készül, két
leány előlépett az ördögsáncz kapujából, a mit az a félredőlt sziklatönk
képez s lekiáltott a közeledőkre:
– Jőjjetek csak föl hozzánk, majd ezt a követ mindjárt lehengerítjük
rátok.
Ha pedig azt a sziklatönköt onnan a meredélyről leeresztik, az úgy
elsöpri valamennyit, a kit a völgyvágány utjában talál, mint a hangyát.
S aztán van ott szirtdarab még elég, a mit alázúdítani az asszonykéz is
elég erős, s más úton az ördögsáncz meg nem közelíthető.
A véres csapatnak nem tetszett a meghivás. A szép leányok nagyon drágára
tartották a menyasszonyi csókot. Maga a vezérnek fogadott Bussa is
tétovázott.
Ekkor a két leány odafenn az ördögsáncz kapujában elkezdett kaczagni.
Azon nevettek, hogy ime annyi bősz férfit két leánynak a puszta
fenyegetése is vissza tud riasztani. A két bajtárs ráismert testvérei,
szeretői hangjára.
– Bussa bajtárs! mond Hazán. Tudod, hogy a késed oda van az enyim mellé
ütve a bükkfába? Én megyek s te jössz velem.
Azzal megindult föl a meredeknek.
Bussa hátramaradt, megrettenve a veszélytől.
– Nos hát te elmaradsz tőlem?
– Agyonzúznak bennünket azzal a sziklával.
– Ha megölnek, együtt ölnek meg. Ha én nem hagytalak el, te sem hagysz
el engem.
Azzal megfogta Bussa kezét s vonta magával fölfelé.
A csapat fölbuzdulva követte őket.
– Bátyám, ne közelíts, mert megölünk! sikolta Ezmin a magasból.
– Szerelmesem, ne jőjj, mert megölsz bennünket! rimánkodék a szép Ronka.
Hazán pedig karját Bussáéba fonva, előrefeszített mellel haladt fölfelé
a meredélyen. Talán maga is úgy kivánta, hogy dobják le rájuk hát a
leányok azt a nehéz kőszálat, hadd haljanak meg együtt, ha már a bolond
ördögnek ilyen fogadást tettek.
A két leánynak pedig nem volt bátorsága megtenni azt, a mivel
fenyegetőztek.
Ha nem bátyjaik, nem kedveseik lettek volna, a kik ott elől jöttek,
bizony megtették volna. Azokat nem volt elég lelkük, egy csapással
összezúzni.
Hanem volt valami máshoz bátorságuk.
Egymás szemébe néztek, aztán megszoríták egymás kezét.
– Késeink egymás mellé vannak verve a bükkfába, mondá Ezmin társnéjának.
Te jössz velem, a hová én megyek.
– Megyek veled.
Azzal átkarolták egymás nyakát, ott hagyták az ördögsáncz kapuját s
mentek együtt, összeölelkezve – valahová.
A férficsoport pillanatok mulva szilaj rivalgással tört be az ördögsáncz
kapuján s aztán elbámulva állt meg. A sziklatető, melyről az imént még
százával kandikált elő a sok szép leányfő, üres volt.
A mély sziklaörvény fölött ült a lomha köd lenn a fenéken, az eltakarta
titkait.
– Ronka! Ezmin! kiálták a bajtársak.
– Ronka! Ezmin! csúfolódott a visszhang.
S aztán, mintha annak a földalatti rossz hatalomnak a lelke volna, mely
a hivásra megjelen, a völgyben ülő köd elkezde fölszállni; egyre
emelkedett a bámulattól, félelemtől megigézett csapat felé, beburkolta
őket sűrű homályával, aztán fejük fölé emelkedett, mint egy felhő s
akkor egy pillanatra föltisztult az örvény egész mélysége.
Hazán és Bussa ott láthatták kedveseiket, az ötszáz lábnyi mély
sziklavölgy fenekén. Körülöttük száz ifjú leánytárs. A tomboló hegyi
patak ott zuhog rajtok keresztül s forgatja hulláikat kavargó
örvényeiben.
Itt voltak Gül-Bagdzse utolsó és legdrágább rózsái letépve.