Befejezésül még mondjunk el egy muszka történetkét a hirhedett orosz
kalandorról és nagy czárjáról.
Megint valami nagy csaláson-lopáson kapták rajta ő magasságát, az
ingermanlandi fejedelmet, Mencsikoff Sándort s ezuttal a czár is
átlátta, hogy de már ezt nem lehet tréfára venni. Összehivatta hát a
nagy haditanácsot s abban maga Péter czár elnökölt.
A kegyencz sietett megelőzni a bajt. Ő maga megcsinálta a lajstromot,
melyben töredelmes szívvel felszámolta: «ekkor s ekkor loptam ennyit;
itt meg itt csaltam ennyit». Szép négy oldalra terjedő lajstrom volt biz
az. Azt ő maga felvitte a haditanácsba s átadta nagy alázatosan magának
a czárnak.
A czár elkezdte olvasni a litániát s maga is megsokalta az
önvallomásokat.
– Ej, ej no. Ezt mégis nagyon magasra tetted, Aluska, ennyit nem
lophattál. Ezt meg itten nem is loptad: csak nálad maradt. Emez meg nem
volt csempészet: csak hogy épen jól gazdálkodtál. Hát ezt itten csak nem
nevezheted csalásnak: csak hogy épen elfelejtetted annak adni, a kinek
kellett volna.
S elkezdett a veres plajbászszal egy-egy sort kitörülgetni az
önfeladásból. A birák csak nézték.
Egyszerre aztán egy fiatal tiszt, a ki az asztal végén ült, felugrott a
helyéről, kirúgta maga alól a széket s azt mondta, hogy:
– Alázszolgája! Gyerünk haza urak; nincs itt mi ránk semmi szükség.
S fogta a kalapját, hogy elmegy. Csak hadnagy volt még: meg merte tenni.
– No no, fiacskám, csitítá őt a czár. Hát mért akartál elmenni?
– Hát ha egyszer a haditanács elnöke maga tanítja a vádlottat, hogy
mivel védje magát, akkor mit üljek én itt bolondnak, a többiekkel
együtt?
– Igazad van, fiacskám, monda a czár; biz az nem is illik. Hát hogyan
kellene csinálni a dolgot?
– Hát ennek az a rendi, hogy a vádlott behivatik s megáll szépen az
ajtóban. Akkor felolvastatik előtte a vádlevél s neki csak az a dolga,
megmondani, hogy igaz-e, a mivel vádolva van? Azzal ki kell neki menni a
teremből. És akkor következem «én», mint legfiatalabb tagja a
haditanácsnak, az itéletet kimondani. A miben aztán megállapodtunk, azt
meghallgatni ismét behivatik a delinquens és semmi szava nincs hozzá.
– No, hallottad ezt, Mencsikoff? mondá a czár. Már most tudod, hogy mit
kell tenned? Eredj, állj az ajtóba és fogd be a szádat.
Minden akként történt aztán, a hogy a fiatal hadnagy elmondá s a
másodszor két fegyveres kiséretében behozott Mencsikoffnak ezen itélet
olvastatott a fejére: «vagyon-, rang-, becsületvesztés és halál».
– No most megkaptad, a mit kerestél, monda neki a czár. Tessék! Így jár
az, a ki lop. Megérdemelted. Semmirekellő! Azt gondoltad, hogy majd
mindig csak tréfálok veled. Tolvaj! Most az egyszer emberedre akadtál.
No hanem hát, miután én nekem olyan sok jó szolgálatot tettél
egyszer-másszor, hát még most az egyszer elengedem a büntetésedet, hanem
fizetsz a kincstárnak kétszázezer rubelt. Most takarodj. Semmirekellő!
Csak még egyszer próbáld ezt tenni!
Nehány nap mulva meglátogatta a czár rehabilitált kegyenczét a
palotában. Hát annak a szobái mind valami rettenetes piszkos, szurtos
pokróczokkal voltak behuzva.
– Hát disznóólban fogadsz te engem?! rivallt rá a czár.
– Hja! a drága szőnyegeimet el kellett mind adnom, hogy a kétszázezer
rubelt kifizethessem.
– Ha én nekem holnap azok a te drága szőnyegeid itt nem lesznek a
termeidben: hát én a haditanács itéletét hajtatom rajtad végre, a hogy
az ki lett mondva.
A szőnyegek másnapra visszakerültek. Hanem a herczegnek volt rá gondja,
hogy a birságba fizetett kétszázezer rubelt valami úton-módon megint
visszavarázsolja. A czárnak csakhamar tudomására jutott, hogy a
kegyencze ujolag rettentő csempészeteket követett el.
Péter most nem hivta össze a haditanácsot, hanem korán reggel felrontott
Mencsikoffhoz. Azt még akkor az ágyban találta, aludt az jó
lelkiismerettel.
A czár nem szólt neki semmit, csak lerántotta róla a paplant s a
fedezetlen részére olyan sort vert a nádpálczájával, a milyen egy
herczegnek is elég lehet. Azzal ott hagyta. Még csak egy rossz szót sem
szólt neki.
A mint azonban hazafelé hajtat a czár, szemközt találkozik több előkelő
főúr hintajával. Az orosz udvari etiquette szerint, mikor a czár
kocsizik az utczán, minden szemközt jövő főúr tartozik a hintajával
megállani, kiszállni s a köpenyét a félválláról leeresztve, a czárt
üdvözölni.
A czár maga is megállíttatá a hintaját s azt kérdezé az egyik főúrtól:
– Hát ti hová mentek ilyen korán reggel, egész csoportostul?
– Mencsikoffkoz megyünk névnapot köszönteni.
– Hát ma Sándor napja van? S nekem nem mondja senki. De már akkor én is
megyek veletek, az én Aluskámat felköszönteni.
Azzal visszafordíttatta a czár a hintaját s a főurakkal együtt a herczeg
palotájához hajtatott.
A herczeg, ki még mindig az ágyban feküdt s holmi kenőcsöket készült
alkalmazni kínszenvedett részeire, a mint másodszor is betoppant a
hálószobájába a czár, szentül azt hitte, hogy még egy verset akar rajta
végig hegedülni s nem várta be a látogatás további kifejlődését, hanem
nagy sebtiben bombamentes helyre vonta vissza magát: némely historikus
szerint az ágy alá, a mi legtöbb valószinüséggel bir.
– No, no, no, hát hová szaladsz? kérdé tőle a czár. Hiszen névnapot
köszönteni jöttünk. Gyere elő.
A herczeg aztán, mikor meglátta a többi gratulálókat s meggyőződött
felőle, hogy a czárnál ezuttal nincsen bot, elődugta a fejét a
rejtekéből, a mikor aztán a czár egész familiáris nyájassággal
felköszönté kegyenczét ebben a poziturában.
– Kivánunk te neked mindnyájan sok «ilyen» szép boldog névnapokat, mint
a mai Szent-Sándor napja! Már most aztán öltözz fel s traktálj meg
bennünket, a hogy felköszöntőket illik!
S azzal az egész úri társaság letelepedett a felköszöntött termeiben s
ott mulatott nála késő estig. És Mencsikoffnak együtt kellett velük inni
s egész nap nem juthatott hozzá, hogy a kenőcsöket alkalmazza.
S még a czár enyelgett vele legtöbbet, hogy ugyan miért nem tud a székén
ülni? mi lelte? Míg aztán Mencsikoff elmesélte, hogy tréfás históriája
van annak.
Van neki egy kedvencz agara, a minek az a rossz szokása, hogy a mint
egyedül marad a szobában, mindjárt belefekszik a herczeg kedvencz
karszékébe; a komornyik, hogy erről leszoktassa, azt találta ki, hogy
egy gombostűkkel kispékelt vánkost helyezett le a herczeg karszékébe,
míg az távol volt, az agár elriasztására. Tegnap azonban a komornyik ott
feledte a fatalis vánkost a herczeg hazaérkezte után is s Mencsikoff,
nem nézve a háta mögé, beleült az egész gombostű-stratagémába.
A vendégek meg voltak elégedve a magyarázattal; hangos hahotájuk
tanusítá.
Csak a czár dörmögött a markába:
– A tolvaj! Még ezért az adomáért is egy királyt lopott meg!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Hangversenynek nevezték eddig; de ez a szó nekem nem elég
(legtöbb új szavunkkal így vagyok), mert még abban az esetben sem
kifejező, ha pusztán énekelnek és muzsikálnak benne; ha pedig szavalásra
is kerül a dolog, épen képtelen: mert itt a művészet versenyez – ha
versenyez – és nem a hangerő.]
[Footnote 2: Jobb szónak találom a «Schwindel» kifejezésére a
szédelgésnél; mert a ki ebben bűnös, nem maga szédeleg, hanem mást
szédít.]
[Footnote 3: Nagy elátkozás! Hétszer ütött bele egy nyáron a mennykő.]
[Footnote 4: Poéták! Jó lesz meggondolni a dolgot.
_Olvasó._]
[Footnote 5: Poéták! Mégis csak jó lesz itthon maradni!
_Olvasó._]