Elmult az ősz, az új tavasz eljött, a Balkán hegygerincz magasából
széttekintve, éjente vérvörös fényt lehetett látni az ég alján. Ott
áldoznak. Ember-áldozat. – A nagy Hitzliputzli úgy kivánja, hogy a
tiszteletére százezer ember vérét itassák meg a földdel, s gyujtsanak
fel száz várost. Minél több a halott, Hitzliputzli öröme annál nagyobb.
Az elevenen kitépett szivek – a nagy teokallin felmutatva – az ő
legnagyobb gyönyörüsége. Hitzliputzli nem halt meg Mexikóban, nem
temetkezett el Tlenochtitlanban, csak oltárt cserélt, s most itthon érzi
meg magát Európában.
A láthatárt beveresítő oltárlángok éjről-éjre közelebb jőnek, s a
gül-bagdzsei férfiak éjszakánkint handzsárt köszörülnek, töltényeket
tömnek s a leszüretelt rózsaleveleket az asszonyok ott hagyják fülledni
a nagy kádakban: senki sem gondol a rózsaolaj készítésére; vándorló
utazók jönnek-menek a faluban, dühítő rémhireket hordva házról-házra. A
féltékenynyé tett lakosok még a kutyáikat is lánczra tették, hogy azok
se látogassanak át egymáshoz, s mikor este gazdáik elvégezték egymás
szidalmazását, akkor a kutyák kezdik rá s folytatják a veszekedést,
egyik partról a másikra; pedig már nekik igazán nincs semmi közük a
prófétákhoz.
Csak Ezmin meg Ronka és Hazán meg Bussa nem szüntek meg egymást szeretni
s ezért mindennap meg is kapták a maguk ütlegeit a jámbor Hadzsi Akimtól
és Hora Mirkótól.
Egyszer aztán kigyulladt a közelben a tűz.
A nagy «hamis-rózsaolajgyáros» seregei áttörtek a Balkán szorosán, a
csendes gül-bagdzsei völgy viszhangzott patkóik robogásától. A jámbor
rózsatermesztők elővették kiköszörült handzsáraikat s mentek egymás
torkát elvágni.
A vén Hadzsi Akim és szomszédja Hora Mirkó voltak az első pár, mely
összetalálkozott: a kis patak hidján kerültek szembe. Soha se bántották
azelőtt egymást: egy rossz szó sem volt közöttük; most aztán megfogták
egymásnak a torkát s addig szurták egymást késeikkel, míg mind a ketten
le nem hullottak a hidról a patakba, a hogy megjósolta előre Cselebi, a
kalmár.
Az egyik fél aztán felgyujtotta a mecsetet, a másik fél felgyujtotta a
kápolnát. Hitzliputzlinak nem kell se mecset, se kápolna, hanem gúlába
rakott emberkoponyák: ezt nevezi ő teokallinak. Azt is megkapta.
Góg és Mágóg hadai leszálltak a völgybe és ölték-vágták, a ki el nem
futott: a gyermeket anyja keblén, a leányt kedvese holttestén. A
csecsemőnek odaadták az anyja vérét, hogy igya azt; aztán a sziklához
vágták.
Az átkozott tusa közepett Bussa rátalált Hazánra. Hazán pedig a
testvérét kereste, Ezmint, a ki elfutott a mészárlás elől.
– Hazán! szólt bajtársának Bussa. Emlékezzél rá, hogy mire esküdtél meg
velem? Arra, hogy soha el nem hagysz, minden sorsot megosztasz velem.
Itt az idő, hogy szavadat beváltsd. Jőjj velem.
– Hová? kérdezé ez.
– Mit kérdezed? Ha én hivlak, a pokolba is velem kell jönnöd. Együtt
élünk, együtt halunk. Ma azt mondom, hogy együtt élünk!
Bussa vitéznek jó barátai voltak a berohanó idegenek, a moszkovita
harczosai. Ma az övé volt az élet. Hazánnak vele kellett menni. A
bajtársság árulás volt saját faja ellen, de egyuttal menekülés.
Hanem a két leánytestvért nem találták sehol.
A mint a vész kitört, azok a rózsaligetben voltak a többi fiatal
hajadonokkal együtt, s a gyilkos hadi lárma zajára Ezmin megragadta
Ronka kezét s azt mondta neki: «velem jösz, nem hagysz el!»
– Hová?
– Fel az ördögsánczra!
S a leánycsapat futott Ezminnel és Ronkával az erdők rejtekébe, míg
elérte a félelmes hegyszakadékot. Ott megpihent az ördög fája alatt.