IV.

A kerek föld mindenféle papjai: a püspökök, archimandriták, az imámok,

bonczok, lámák és a nambetti-levik azt szépen ki tudták csinálni, hogy a

hányféle nemzet, népfaj, emberszín van, annyiféle isten legyen; hanem az

ördög megmaradt egynek: ez közös.

Az is igen szép gondolat, hogy a különféle «istenségek»: Jehovah, Allah,

Brahma, Kolín, Hitzliputzli, Dál, mind azt kivánják az ő hiveiktől, hogy

a másik isten hiveit menjenek ölni, gyilkolni, a föld színéről kiirtani;

ezt kivánják ők, a teremtő, a jóltevő, a szaporító, az idvezítő eszme

személyesítői; az egy és oszthatatlan ördög pedig: a rombolás, a

pusztítás, a kárhozat fejedelme, azt kívánja, hogy az emberek tartsanak

össze, kössenek frigyet, értsenek egyet és szövetkezzenek.

Ha egy mohamedán legény és egy keresztyén leány elmennek a pópához, hogy

áldja meg a szerelmüket: az botot fog rájuk, s ha aztán elmennek az

imámhoz, hogy adja össze őket, az a szemük közé dobja az olvasóját;

hanem ha elmennek a nagy bükkfához s előhivják az ördögöt, az megengedi

nekik, hogy szeressék egymást.

Mikor két ifju, a ki egymást gyermekkorától fogva megszerette, a

férfikoráig hű bajtárs volt, játékban, szerelemben és veszedelemben, a

Balkán és Czerna-Gora hegyei között egymásnak fogadást akar tenni arra,

hogy életét-halálát, baját és örömét kész megosztani a bajtársával, míg

csak a földön jár, a fogadáshoz nem választja a templomot, az elkülöníti

őket: az egyik templom tornyán kereszt van, a másikán félhold; hanem

elmegy ahhoz a bükkfához, a mit megütött a villám, annak jeleül, hogy az

ég haragszik rá, s még sem veszett ki, annak a bizonyságául, hogy az

ördög nem hagyja a magáét, s ott teszi le az esküt a közös sátán nevére

s ezt az esküt meg nem töri soha.

Az ilyen testvériségi eskü erősebb minden törvénynél, a mit halandók

hoztak.

Mikor a vén Hadzsi Akim és Hora Mirkó elkezdte a maga gyermekeit

üldözni, ütni, verni, azért, hogy kiverje belőlük a szomszéd gyermekei

iránti régi barátságot, akkor azok egy holdvilágos éjszakán kiszöktek a

Sátánsáncz bükkfájához s ott megkötötték egymással a rettenetes

szövetséget, a mit ember föl nem bonthat többé. Férfi férfival, leány

leánynyal esküszik ott meg, hogy társát el nem hagyja soha, a melyiket

veszély fenyegeti, azt a másik követni tartozik.

A fogadást tevők kivonják késeiket övük mellől, könnyű sebet repesztenek

vele karjaikon, a felbugygyanó vérét az ifjunak a bajtárs, a leánynak a

hajadontárs szájába felszivja, s a milyen igaz az, hogy ez a vér az ő

vérével összevegyülve marad, olyan igaz, hogy soha egymástól el nem

válhatnak többé.

Akkor késeiket beleütik a bükkfa kérgébe s olyan erős a néphit varázsa,

hogy az ilyen kést még soha se merte onnan visszahuzni senki.

Hazán megfogadta Bussának, hogy őt a pokol fenekéig követni fogja s a

menyország magasáig is felsegíti; ugyanezt fogadta fel Bussa Hazánnak; s

mi volna a pokol feneke, ha nem az apa haragja, s mi volna a mennyország

közepe, ha nem a szép ara szerelme? Hazán szerette a szép Ronkát s Bussa

a bűbájos Ezmint s szeretve volt mind a kettő.

Csendes, békességes időkben boldogok is lehettek volna mind a négyen: a

rózsák kertjében megszokták már, hogy a leányok és ifjak a patak egyik

partjáról a másikra átjárjanak. Hiszen csak egy csergedező csermely

folyása volt az.

Míg egyszer aztán felvilágosította őket felőle valaki, hogy az a patak

egy átlábolhatlan mély örvény, s annak a vize éget, mint a kénköves

pokoltűz csávája, hogy a keresztyénnek és a muzlemnek gyűlölni kell

egymást, ha a paradicsomba akar jutni.

Ekkor aztán a két bajtárs kiszökött a hugaival együtt az ördög sánczára

s ott kegyetlen fogadást tett, hogy a hugát nem fogja másnak engedni

feleségül, mint a testvérül fogadott jó barátnak.

Meghallotta esküjöket a vén bükkfa s felelt rá az örvényben tomboló

zuhatag.

Felfordult világ; Észak honából; A debreczeni lunátikus · 第 82 / 107 题