A kerek föld mindenféle papjai: a püspökök, archimandriták, az imámok,
bonczok, lámák és a nambetti-levik azt szépen ki tudták csinálni, hogy a
hányféle nemzet, népfaj, emberszín van, annyiféle isten legyen; hanem az
ördög megmaradt egynek: ez közös.
Az is igen szép gondolat, hogy a különféle «istenségek»: Jehovah, Allah,
Brahma, Kolín, Hitzliputzli, Dál, mind azt kivánják az ő hiveiktől, hogy
a másik isten hiveit menjenek ölni, gyilkolni, a föld színéről kiirtani;
ezt kivánják ők, a teremtő, a jóltevő, a szaporító, az idvezítő eszme
személyesítői; az egy és oszthatatlan ördög pedig: a rombolás, a
pusztítás, a kárhozat fejedelme, azt kívánja, hogy az emberek tartsanak
össze, kössenek frigyet, értsenek egyet és szövetkezzenek.
Ha egy mohamedán legény és egy keresztyén leány elmennek a pópához, hogy
áldja meg a szerelmüket: az botot fog rájuk, s ha aztán elmennek az
imámhoz, hogy adja össze őket, az a szemük közé dobja az olvasóját;
hanem ha elmennek a nagy bükkfához s előhivják az ördögöt, az megengedi
nekik, hogy szeressék egymást.
Mikor két ifju, a ki egymást gyermekkorától fogva megszerette, a
férfikoráig hű bajtárs volt, játékban, szerelemben és veszedelemben, a
Balkán és Czerna-Gora hegyei között egymásnak fogadást akar tenni arra,
hogy életét-halálát, baját és örömét kész megosztani a bajtársával, míg
csak a földön jár, a fogadáshoz nem választja a templomot, az elkülöníti
őket: az egyik templom tornyán kereszt van, a másikán félhold; hanem
elmegy ahhoz a bükkfához, a mit megütött a villám, annak jeleül, hogy az
ég haragszik rá, s még sem veszett ki, annak a bizonyságául, hogy az
ördög nem hagyja a magáét, s ott teszi le az esküt a közös sátán nevére
s ezt az esküt meg nem töri soha.
Az ilyen testvériségi eskü erősebb minden törvénynél, a mit halandók
hoztak.
Mikor a vén Hadzsi Akim és Hora Mirkó elkezdte a maga gyermekeit
üldözni, ütni, verni, azért, hogy kiverje belőlük a szomszéd gyermekei
iránti régi barátságot, akkor azok egy holdvilágos éjszakán kiszöktek a
Sátánsáncz bükkfájához s ott megkötötték egymással a rettenetes
szövetséget, a mit ember föl nem bonthat többé. Férfi férfival, leány
leánynyal esküszik ott meg, hogy társát el nem hagyja soha, a melyiket
veszély fenyegeti, azt a másik követni tartozik.
A fogadást tevők kivonják késeiket övük mellől, könnyű sebet repesztenek
vele karjaikon, a felbugygyanó vérét az ifjunak a bajtárs, a leánynak a
hajadontárs szájába felszivja, s a milyen igaz az, hogy ez a vér az ő
vérével összevegyülve marad, olyan igaz, hogy soha egymástól el nem
válhatnak többé.
Akkor késeiket beleütik a bükkfa kérgébe s olyan erős a néphit varázsa,
hogy az ilyen kést még soha se merte onnan visszahuzni senki.
Hazán megfogadta Bussának, hogy őt a pokol fenekéig követni fogja s a
menyország magasáig is felsegíti; ugyanezt fogadta fel Bussa Hazánnak; s
mi volna a pokol feneke, ha nem az apa haragja, s mi volna a mennyország
közepe, ha nem a szép ara szerelme? Hazán szerette a szép Ronkát s Bussa
a bűbájos Ezmint s szeretve volt mind a kettő.
Csendes, békességes időkben boldogok is lehettek volna mind a négyen: a
rózsák kertjében megszokták már, hogy a leányok és ifjak a patak egyik
partjáról a másikra átjárjanak. Hiszen csak egy csergedező csermely
folyása volt az.
Míg egyszer aztán felvilágosította őket felőle valaki, hogy az a patak
egy átlábolhatlan mély örvény, s annak a vize éget, mint a kénköves
pokoltűz csávája, hogy a keresztyénnek és a muzlemnek gyűlölni kell
egymást, ha a paradicsomba akar jutni.
Ekkor aztán a két bajtárs kiszökött a hugaival együtt az ördög sánczára
s ott kegyetlen fogadást tett, hogy a hugát nem fogja másnak engedni
feleségül, mint a testvérül fogadott jó barátnak.
Meghallotta esküjöket a vén bükkfa s felelt rá az örvényben tomboló
zuhatag.