A Csipka-szoros délnek fekvő oldalában végig kanyargó út fölött
emelkedik ki egy sziklaomladék, mintha valaha vár lett volna, s aztán
egy óriás megrugta volna a sarkával, hogy cyclopsi tönkjei egymás hátára
omoljanak. A hegyoldalt, mely fölött a sziklacsoport mint egy sánczolat
uralg, harántos ösvények vonalazzák végig: kecskejárás csapása. Egyetlen
mély völgyvágányon át lehet a sziklatömeghez feljutni, az is be van
terítve törmelékkövekkel, miket a felhőszakadás aláhord. Nagy zivatar
elől szoktak odamenekülni a meglepett pásztorok, de már annak igen nagy
viharnak kell lenni, mely csak a pokolra jutás módjai között enged
válogatást. Mert az a bércztömeg az «ördög sáncza».
Semmi fű, fa, bokor nem tenyészik körülötte, azt mind elvitte az ördög;
de annál meglepőbb egy óriási bükkfa a sziklacsoport közepett, mely nagy
messzeségre ellátszik. Oda van ékelve a sziklacsompók közé, gyökerei
mint óriáskigyók kapaszkodnak bele a kemény kőbe, melyet szerteszét
repesztettek, öles átmérőjű dereka daczol a viharokkal s egész bundát
visel zöld mohából; koronája hegyét elperzselte a villám s egy vastag
száraz ága csonka buczkos végével messzire kinyulik, mintha
visszafenyegetné a villámos eget öklével; többi ága tele van élődi
fagyöngybokrokkal, a mik fehérlenek a bogyóktól. Körüle letördelt
galyakból támadt pudvahalom, mely sötét éjszakákon a redves fa világát
terjeszti kisértetesen.
Ez a fogadalom fája.
A ki az ördög sánczához felmászik, e fának a kérgébe beleütött késeket
fog találni, mik megannyi nehéz fogadásnak emlékei. Némelyik késnek már
csak a félnyele látszik ki a fa kérgéből, a többit benőtték a fa
évgyűrűi, évtizedeken, talán századokon át.
Egy félredőlt sziklacsompó oda támaszkodik az élő óriás oldalához. Az
elemi erőszak, vihar, villám, vagy földindulás, kitörte a sziklát, de
nem birt a fával; a bükk emeli a bérczcsonkot. S e természetalkotta
kapun át lehet egyedül bejutni az ördögsáncz belsejébe.
A tulsó oldalán még borzasztóbb látvány tárul. Egy sziklákkal telehányt
örvény; a napnemlátta mélységből egyenesen fölmeredő kőszálak,
bérczvilág, növényélet nélkül; egy kővé vált alvilági csodagyülekezet,
mely a boszorkányszombat torztáncza alatt lett egyszerre merevvé, mely
között harsogva rohan az egyetlen élő, a hegyi patak, örök tusára
kárhoztatott szellem, mely dühösen harczol az utját álló merev
ördögalakokkal; az nem unja meg azokat tajtékjával folyvást csapkodni, s
ezek nem unják meg a hátaikat tartani neki. Szakadozott ködfelhők
szállongnak nagy lomhán az óriási sziklaörvény fölött végig; azok is a
kijárást keresik belőle, s mikor nem találják, elülnek szépen benne, s
akkor aztán éjszaka van odaalant.
Csak ritka, kemény, csikorgó időben látni meg a sziklaörvény fenekét,
mikor a köd, mint zuzmara tapad oda a sziklák mohához.
Mikor a hold feljön a márványtenger felől, akkor e szakadozott
sziklatömegből egy csoport úgy tünik elő, mintha két férfi ülne
egymásnak vetve a vállát, hegyes süvegekkel a fejükön.
A fogadalmi fa előtt négy árnyék mozdul meg a holdvilágban. Csak arra
vártak, hogy a hold feljőjjön. Két férfi, két leány.
A férfiak nevei: Hazán és Bussa; a leányoké: Ezmin és Ronka.
A két leányt a két bátya vezeti kézen fogva.