Hadzsi Akim és Hora Mirkó két átelleni házban lakó szomszédok voltak. A
patak választotta el őket egymástól, hanem egy gyaloghid megint
összekötötte.
Az egyik oszmán volt, a másik bolgár.
A mióta ebben a völgyben rózsabokrok nyilnak, mindig együtt lakott a két
faj egymás mellett békében s beszélte egymás nyelvét, tisztelte egymás
vallását. A házaik úgy voltak építve, hogy a patak egyik oldalát
foglalták el a mohamedánok, a másikat a keresztyének. A mecset és
templom a legtágasabb téren a völgynek egymással szemben nyilt, s ott
sem fordított egymásnak hátat, miután a keresztyének szokása azt tartja,
hogy a templom ajtaja Jeruzsálem felé, a mohamedán szokása pedig azt,
hogy a mecset ajtaja Mekka felé legyen fordulva. Azután az ünnepeik sem
zavarták egymást, a keresztyének pazárgünje (vasárnap), a mohamedánok
dzsumagurijével (péntek) nem esik össze.
Aztán mi alapja is lett volna közöttük akárminő összeveszésnek?
A haza? Hisz ez a völgy mind a kettőjük számára elég volt.
A paradicsom? Hát nem laktak-e már eddig is benne?
A dicsőség? Hát nem volt-e az egész világ Gül-Bagdzse nevével is tele?
A keresztyén időszámlálás 1876-ik évének junius havában, vagyis a
hedzsira 1254-iki hazirán hónapjában, az első rózsaszüret legterhesebb
munkáját bevégezve, künn üldögélt a kapuja előtt mind a két szomszéd és
dohányozott. Azaz, hogy ez nem helyes kifejezés. Csak pipázott. Mert a
gül-bagdzsei völgy rózsaillattól átfült levegőjét bódító, maró dohány
füstjével bekeverni szentségtörés volna. Itt dohány helyett az
«eczetrózsa» (rosa gallica) hirtelen szárított bimbóiból készült gyurmát
pipázzák fel, a mi hasonlatos az Istenek ambroziájához, s thea helyett
is a «czukorrózsa» finom, gyönge illatú bimbóit használják. A rózsa ád
mindent.
Pipáztak és nem beszéltek semmit.
Este volt az idő. A kis görög templom tornyában vecsernyére harangoztak;
a mecset minaretjében megvárta a muezzim, míg vége lesz az angelus
csengetésnek is, s csak azután kezdte rá a maga «Lá illáh ill
alláh»-ját, melynek végeztével mind a két szomszéd letette a pipát
szájából s a Hora Mirkó elmondta fenhangon a maga Miatyánkját, Hadzsi
Akim pedig a maga «Elhemdu lilláhi rabbi l-alaminá»-ját, a nélkül, hogy
egymást konfundálták volna, s aztán megint szájba vették a csibukot és
szíták odább.
A Kezanlik felé vezető utról egy öszvér csengetyűhangja kezdett
hallatszani.
A kanyargó hegyi ösvényen kikitünt a közeledő lovag alakja, magas örmény
kalapjával. Mögötte tiszteletteljes távolban üget szamárháton négy barna
ficzkó, két kézben tartva hosszú puskáját.
Hadzsi Akim megszólal, csibukjával a közeledőre mutatva:
– Cselebi!
– Az ám: Cselebi, hagyja rá a szomszédja.
– De ugyan minek hoz magával négy fegyveres kisérőt?
– Azt magam is szeretném tudni.
– Holott azon a helyen, a hol a rózsák teremnek, soha se termettek se
rablók, se gyilkosok.
– Se semmiféle gonosztevők.
Cselebi volt a sztambuli kalmár, a ki a rózsaszüret után el szokott
jönni a gül-bagdzsei völgybe, összevásárlani az idei rózsaolajat, a mit
gyorsan el kell zárni, mert különben a java elpárolog s csak ez első
szüretelésből készül a rózsaolaj, a későbbi szedés már csak rózsavíznek
való, a legkésőbbit pedig összemorzsolják s azokból meg a görög barátok
készítenek olvasóhoz való gyöngyszemeket s a török dervisek a «teshbit».
Cselebi mindig maga jött a vásárra, mert a rózsaolajbevásárláshoz nagy
tapasztalás kell. Nem is hinné azt valaki, hogy milyen rosszak az
emberek. Még a rózsaillatot is meg tudják hamisítani. Az, a mit az
európai boltokban, illatszerkereskedésekben rózsaolaj czím alatt
árulnak, soha se látott rózsafát; azt nárdusgyökérből párolják le, meg
vadmuskátli-levelekből, s czetvelővel keverik össze; a törökök megvetően
«idrisz jaghi»-nak nevezik azt s a nagy közönség soha sem érezte az
igazi rózsaolaj illatát. Az igazi rózsaolajat csak a tapasztalt műértő
ismeri meg halványsárga színéről, nyulósságáról, tömörüléséről és
olvadásáról, meg hogy a fehér ruhára csöppentve, úgy elillan, hogy maga
után semmi olajfoltot nem hágy. De minden próbánál bizonyosabb az, mikor
a szakértő nyitott ajkaihoz közel tartja a rózsaolajos üveg szűk száját
s teljes lélekzettel szíjja be azt hosszasan. Azt a kéjmámort, a mit
akkor érez, semmi hamisítvány nem képes előidézni; az az igazi «roshé».
Az ilyen rózsaolajat csak a Nagy Úr szeráljában használják el s mint
fejedelmi ajándék jut az más uralkodók palotájába. Azt nem is veheti meg
más, mint Cselebi, a kinek az igazi nevét senki sem tudja, mert
«cselebi» csak annyit tesz, hogy «nyájas, udvarias» ember. S ő
valósággal az is. Fizet alkudozás nélkül s még azonfölül apró
ajándékocskákat is osztogat a kis gyermekeknek, czifra selyemkendőket a
szép leányoknak s soha egy goromba szót nem hall tőle senki. Mikor jön,
örömünnep van az egész faluban s azt ő tudja jól, hogy az ő feje szent;
őt minden ember védi, s még a kutyák sem ugatják meg.
Most mégis négy basibozukkal kisérteti magát.
– Éltek-e még? Azon kezdi beköszöntőjét a megérkező vendég, a mint az
öszvéréről leszáll a hid előtt Hadzsi Akim és Hora Mirkó házai között.
No ha éltek, hát nem sokáig éltek. Magam is utoljára vagyok itt a rózsák
völgyében s esztendő ilyenkorra, nem tudom, ki fog lapdázni a fejemmel?
De azt tudom, hogy ez az egész rózsaliget nem lesz itt már s helyén
szamártövis, meg ebkapor fog virítani.
– Ugyan már ki pusztítaná el a mi rózsakerteinket? szól jámbor
nyugalommal Hadzsi Akim, leemelve Cselebi nehéz általvető iszákját az
öszvérről.
A szomszédja, Hora Mirkó, is oda jött Cselebit üdvözölni.
– Megmondom, hogy ki? Van Szent-Pétervárott egy hatalmas gyáros,
szeszfőző no, ha mondom: annak van egy irtóztató nagy gyára, a melyben
nárdusból, gerelyből, meg indiai bakszakállból tonnaszámra készítik az
idriszjaghit. Ez a nagy gyáros akarja ellátni egész Európát az általa
gyártott hamis rózsaolajjal. A németek már mind azt szíják, meg az
olaszok is, csak a frenkik, meg az inglisiek nem vették még be; mert
azok még tudják, hogy mi a különbség az igazi rózsaolaj, meg az idrisz
között? Hát már most ez a nagy moszkó gyáros, azért, hogy a maga
jaghijával egyedül maradjon a vásáron, megindítja a maga fegyvereseit,
hogy égessék föl a rózsaerdőket mind Drinápoly, Uslak és Kezanlik
között, mind az ötven rózsatermesztő helységet egész Kaloferig.
A két szomszéd nem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon erre a szóra.
Együgyű paraszt emberek voltak, nem ment a fejükbe, hogy valaki háborút
indíthasson azért a hitvány ürügyért, hogy valaki az idriszgyártás
javára az igazi rózsaerdőket elpusztítsa. Ha tudós emberek lettek volna,
tudhatták volna, hogy ennél hitványabb ürügy miatt lehet és szokás
felfordítani a világot.
– No csak ti nevessetek! Hát a németek, meg a frenkik között nem azért
ütött-e ki a háború, hogy egy ember elkezdett borsóhurkát gyártani, s
hogy ennek kelendőséget szerezzenek, csináltak a császárok háborút. Az
«idrisz» meg a «roshé» inkább megérdemlik. Aztán láttam én már olyan
nagy városokat is elpusztulva, a miket örök időkre építettek.
– Ha nagy városok elpusztultak, az nem csoda, azoknak kőből volt
gyökerük, igyekezett magától telhető okossággal megfelelni Hadzsi Akim;
de a gül-bagdzsei ligetek gyökere eleven, ha ma elpusztítják, leégetik,
esztendőre megint kihajt s megint Gül-Bagdzse lesz a helyén s két év
mulva megint szüretelünk.
– De nem szüreteltek, mert a fejetek le lesz vágva.
– Ugyan már ki vágná le a mi fejeinket? szólt bele Hora Mirkó.
– Hát a tiedet Hadzsi Akim, te pedig a Hadzsi Akimét.
A két szomszéd még nagyobbat kaczagott erre a szóra s aztán odasugott
egymásnak:
– Bizonyosan sok mézes pálinkát talált beszedni Cselebi
Csipka-Kezanlikban, attól van ilyen jó kedve.
– S aztán farkasalmát tettek a pálinkájába, attól beszél ilyen
bolondokat…
… Cselebi pedig az nap estére Hadzsi Akimhoz szállásolta be magát s
egész lefekvésig azokkal a szép történetekkel mulattatá, a miket a
mivelt világ nagy gyönyörködve olvasott a Fekete-hegyek közötti
mészárlásokról, hogy vagdalják le a czernagorczok a muzulmán atyafiak
orrait és füleit, s asszonyaikat, leányaikat milyen keserves sorsra
juttatják? Másnap reggel aztán Mirkóhoz költözött át s annak meg
napestig arról mesélt, hogy milyen égrekiáltó kegyetlenségeket követtek
el a cserkeszek a bolgárokon, hogy hányták halomra a lemészárolt
ártatlanok hulláit.
S aztán folytatta ezt, így a patak egyik oldaláról a másikra
átvándorolgatva, a mivel azt nyerte, hogy minden rózsatermesztő gazdától
egy aranynyal olcsóbban kapta meg a rózsaolaj uncziáját, mint más évben.
Mikor aztán kihuzta a lábát Gül-Bagdzséből, hogy a szomszéd
rózsatermesztő faluba vándoroljon, akkor Hadzsi Akim azt mondta a maga
felnőtt legény fiának, Hazánnak, hogy «ha még egyszer Hora Mirkó házához
át próbálsz menni: agyoncsaplak».
Hora Mirkónak is volt egy fia, Hazánnal egykoru, Bussa, annak meg Hora
Mirkó mondta azt, hogy «ha még egyszer a Hadzsi Akim házából kijönni
látlak, agyonlőlek».
Hadzsi Akimnek volt egy szép hajadon leánya is, Ezmin; Hora Mirkó
leányát pedig Ronkának hitták. Azoknak nem is szólt a két apa semmit;
csak mindenik fogott egy keresetlen fát s azzal jól megverte a maga
leányát s azt sem mondta meg neki, hogy miért?
S ettől a naptól fogva a harangozó és a muezzim nem vártak rá, míg egyik
elvégzi a maga dolgát, hanem mindenik igyekezett a másikat megelőzni s a
harangozó belekolompolt a muezzimnek az énekébe s a muezzim beleordított
a sekrestyésnek a harangszavába s azontul minden ember az övjébe dugva
hordta a handzsárját, úgy járt rózsát szüretelni.