«Gül-Bagdzse» (Rózsakert) volt a neve egy kis helységnek a Csipka-Balkán
hegyei között, északra a Kezanlik felé vezető út mellett. A meredek
sziklaszorosból egy folyvást lefelé lejtőző ösvény vezetett odáig, sűrű
gyertyánfaerdők között, a miknek sötétzöld szőnyege köröskörül átölelte
azt a kerek völgyet, hol a két sor utczából álló falu fehér házikói
látszottak elszórva, egy patak mentén, mely kigyótekervényben keresett
magának útat a ruméli lapály felé.
Azért mégis világszerte ismeretes volt ez a kis helység. Emlegették a
nevét, a hol csak igazi urak laktak, igazi palotákban s finom idegzetű
úrhölgyek: a Dolmabagdzsében, vagy a Csiragán-Köskben, akár a
Palazzo-Pittiben, vagy a Palais-Royalban és a Louvreban, akár a
Sans-Souciban, vagy az Apsleyhouseban. Mindenütt voltak, a kik, ha azt
olvasták (azaz, hogy csak legfeljebb a külső etiquettejéről
felismerték), hogy «Gül-Bagdzse», igaz lelkesedéssel tágíták ki
orrczimpáikat s azt mondák: «Ohó, Gül-Bagdzse!»
Mert olvasni kevesen tudták ezt a nevet, a mi szattyánborítékra volt
irva utánozhatatlan színű piros festékkel, török betüjegyekben; a
felvágott szattyán alatt előtünt a vastag, fehér szőrnemez burkolat,
melyen semmi varrás nem volt. Ki sem lehet találni, hogyan került abba
bele az ólompecséttel lezárt csutoraalakú czinkedény, a mit csak
tüzesített késsel lehet felnyitni s akkor aztán a harmadik burkolat alól
előkerült az a finom kis lapos kristályüveg-palaczk, a miben valami, az
aranynál ragyogóbb nedv tündökölt, a palaczk fenekén jellemző sóforma
fehér kristályokkal. Ez a gül-bagdzsei rózsaolaj.
A mi a kövek között a gyémánt, az a gül-bagdzsei rózsaolaj a nedvek
között. Egy csepp belőle egy termet eláraszt paradicsomi illattal.
Halálirtó gyógyszer és szerelemköltő bűv-ír egy cseppben!
Nem tudták azt másutt úgy készíteni, mint Gül-Bagdzséban. A hogy az
igazi műértő megismeri a golkondai gyémántot a capgyémánttól, úgy
megismeri a gyönyörök tudósa a gül-bagdzsei rózsaolajat a franczia
provenceitól, az angol walesitől s az ind gazipuritól: hát még a
hamisítványoktól, a mik nem is rózsákból készülnek!
Meg is érdemli a rózsakert nevet e kis völgyvidék. Körülfogva három
oldalról erdős hegyektől s csak dél felé nyitva a meleg napsugárnak, úgy
fekszik ott, mint egy kis paradicsom. A meddig csak mívelhető föld
takarja a völgyet, az egész tele van ültetve rózsaligetekkel. Szigorú
tele soha sincs e völgynek, az év minden szakában virágoznak a rózsák
egyes fajai, s ha megesik néha, hogy a kianun-i-evvel (deczember)
hófergeteget hoz a vidékre, az első napsütés után másnap elolvad a hó s
akkor az a faja a rózsáknak, a miknek «fényrózsa» a neve, egész télen át
zöldülő lombozatát egyszerre átváltoztatja karmazsinszínűre.
Mikor aztán az első tavasznyilás jön, lángba borul az egész völgy a
virágok királynéjának pompájától. Utak, sövények nevetnek a dicsekedő
fénytől, a lángrózsák biborszőnyeggel vonják be a házak falait s
keresztül hajolnak a lapos tetőzeten. A bársonyrózsák feketébe menő
csoportjai rikító ellentétet mutatnak az «aranygolyók» telepével
szemközt, a százlevelű, az ezerlevelű hajnalszín tengere között a
damaskusi fehér s a «szűz» rózsa bozótjai, mint virágoltárok emelkednek
elő s a mint dél felé a verőfény odább-odább foglalja el a tért az
árnyékfedte völgyben, akkép elevenül meg az erdők széle. Ott a tulfinom
«alvó rózsa» telepei vannak, melynek kelyhe össze van csukódva, míg a
nap rá nem süt, s mikor a verőfény elhagyja, ismét becsukódik s aludni
megy szépen.
S ez így tart egész nyáron át. Még a késő ősz is ott találja az «örök»
rózsákat, a mindignyiló kétszínűeket, s a völgy egész népe nem
foglalkozik egyébbel, mint rózsaszüreteléssel. Ez neki a kenyere és
bora. Ez a vetése és bányája. Ez az aranya és az ezüstje. Ebben van
gazdagsága, megelégedése. Ez a hazája és mennyországa.
Férfi és gyermek egész évszakon át rózsalevelet szed, s a nők, leányok
hagyományos műértelemmel készítik a rózsalevélből a gyémántbecsű
rózsaolajat. Mert az óriási fáradság! Egy millió rózsából csak száz lat
olaj lesz. S ha derült időben szedik a rózsát, erős napfénynél, akkor
csak hét harmadrészt ád: egy harmada szétillan a levegőben. A
gül-bagdzsei völgy, mikor erős napsütés van, folytonosan kincseket érő
illatszer árjával van elborítva.
… Ebben a tündéri illatkörben csak boldog embereknek lehet lakni.