A beresowi kormányzó jószivű öreg úr volt. Minthogy neki magának nem
voltak gyermekei, ennélfogva karácsony estéjén a számüzöttek gyermekeit
gyüjté össze palotájában, hogy gyönyörködjék az örömükben, mikor azok a
karácsonyfa ajándékain megosztoznak. Nem csecsebecsék biz azok; meleg
keztyük, harisnyák, botosok, korcsolyák, theafőző ibrikek, a mikről a
sziberiai száműzöttek gyermekei szoktak álmodni, a kis Krisztushoz
imádkozás közben.
Mindenki megkapta már a magáét; csak egy nyulánk, halavány leányka van
még hátra.
A beresowi kormányzó komoly ember, nem szokta a tréfát; mikor azt kérdi
a legutól maradttól: «Hát te, leányom, mit választasz magadnak?» ezt nem
teszi kegyetlen rossz élczből: mert van még ott elég miből válogatni,
több az ajándéktárgy, mint a gyermek. Hanem a leány még sem választ
semmit, hanem azt feleli, láztól reszkető hangon:
– Add nekem magát a fát.
– S minek neked ez a karácsonyfa?
– Az apám ott lakik abban a kunyhóban, a minek csak a teteje látszik ki
a hóból. A tüzelőnk elfogyott, én nem mehetek az erdőre, a hideg lel s
az apám sem mehet ki, a míg meg nem foltozza a csizmáját, s fázik a
keze. Add nekem a karácsonyfát tüzelőnek.
– Mi a neve az apádnak, leánykám?
– Mencsikoff Danielovics Sándor!