Ezen fejezet arról szól, hogyan kezdik a hadvezéri pályát
Oroszországban, és hogyan végzik?
Hanem elébb lássunk egy kis szinházi életet.
Sehol olyan nagy szüretje nincs művésznőnek, pénz dolgában, mint
Szent-Pétervárott. Tudják is ezt Európa minden nemzetbeli művésznői, s
nem is mulasztják el, a míg in floribus vannak, megtudni, hogy «hol
telelnek a rákok?»
Azonban sem Rachel, sem Patti, a diva, nem érték el azt a magaslatot
(belépti díj dolgában), a melyre fölemelkedett a maga idejében Chevalier
kisasszony, a szentpétervári franczia szintársulat primadonnája. Mikor
ennek volt jutalomjátéka, abonnement suspendu mellett (s az sűrün
szokott lenni), olyankor csak ő nála magánál lehetett a belépti jegyeket
kapni s azok mesés árakon keltek el; öt-hatszáz rubelt adogattak egy
zártszékért.
Bizonyára igen szépen kellett neki énekelni s valami csodavarázs
lehetett a hangjában.
Az igaz, hogy énekelt, hanem ott énekelt, a hol nem kellett volna, t.
i., hogy szavaló művésznő volt, a kinek az éneklés nem teszi kellemessé
az előadását; hanem a hangja csakugyan birt valami varázszsal, azzal
ugyanis, hogy a kinek az óhajtását ő tolmácsolta, annak az – legmagasabb
helyeken – okvetlenül megadatott.
Hony soit, qui mal y pense!
Ej, ej, ez a tisztelt olvasó mindjárt valami rosszat gondol! Pedig hát
ne tessék hinni; nem úgy van: Chevalier kisasszony nem volt a czárnak a
kedvese; hanem csak a czár komornyikjának, Kutajcsoff úrnak.
De mikor az egész kerek földön (a mi mind a czáré) ez az egyetlen
halandó volt az, a kinek a szavát a czár bevette.
Beszélhetett a miniszter, a fővezér, a czárevics, a czárné, a mit akart:
ezért csak az állt meg, a mit Kutajcsoff úr mondott.
Mikor tehát egy-egy jutalomjáték után mademoiselle Chevalier megmutatá a
lajstromot Kutajcsoff úrnak, melybe fel voltak jegyezve a művészet
pártolóinak nevei, az utánuk jegyzett összegekkel: ebből rögtön és
világosan megtudhatá Kutajcsoff úr, kik azok, a kik legérdemesebbek
magas államhivatalokra és hadvezéri állásokra?
Korzakoff herczeg ezekben az időkben császári biztos volt Condé herczeg
hadseregénél s unta ezt a hivatalt. Nemes ambitiója volt magának is
hadvezetővé lehetni, ami a legkönnyebb feladat a világon; nem kell hozzá
egyéb, mint egy ló, a min az ember vezényel, meg egy csoport szamár, a
ki a vezényletére hallgat.
Korzakoff ismerte már a dicsőség útját. Szerét ejtette, hogy Chevalier
kisasszony egy-egy jutalomjátéka alkalmával hazakerülhessen
Szent-Pétervárra. Mindjárt megbízta a titkárját, egy Proud’homme nevű
elszászi fiatal embert, hogy siessen Chevalier kisasszony szállására s
vegyen tőle egy zártszéket s azt herczegileg fizesse meg.
Az ostoba franczia, a ki, mint minden franczia, soha sem tanulmányozta
az idegen nemzetek szokásait, hanem mindent a franczia mintára akart
szabni, így okoskodott: «ha én otthon egy ilyen actricenak, mint ez a
Chevalier, adok egy zártszékért száz rubelt, hát az mindjárt tudni
fogja, hogy muszka herczeggel van dolga». S nyomott a művésznő markába
száz rubelt.
S bár legalább annyi esze lett volna az ostoba francziának, hogy ha már
csakugyan száz rubelt hagyott a művésznő tenyerében és nem többet, a
gazdájának számított volna ötszázat, a hogy ezt felvilágosodott orosz
bizonyosan tette volna, de az ostoba franczia egész őszintén megmondta
az urának s még szepegett is, hogy hátha megszidják a pazarlásért, hogy
biz ez a billét drága volt, a száz rubelesből egy kopeket sem adtak
vissza.
– Száz rubel! ordíta fel dühösen Korzakoff. Te szerencsétlen. Koldussá
tettél a száz rubeleddel! Végem van! Szibériába küldenek. Megöltél!
Degradálva vagyok közkatonának! Száz rubelt adni Chevalier
kisasszonynak! Oh! te franczia barbár!
Azzal nyargalt ki a palotájából; egyenesen a leghiresebb ékszerárushoz,
annál kiválogatott ezerkétszáz rubel áru brilliántokat s úgy vágtatott
vissza Chevalier kisasszonyhoz; bocsánatot kérve titkárja
feledékenységeért, ki az imént elfelejtette a művésznő jutalomjátékára
küldött im ez ajándékocskákat is átadni, a mit a herczeg im ezennel
személyesen rak le a nagy művésznő picziny lábaihoz.
A művésznő el volt ragadtatva e figyelem által. Kinyilatkoztatá, hogy
mindjárt tudta, miszerint a titkár úr azt a zártszékjegyet saját maga
számára vette csupán; ő a herczegnek a saját páholyában ajánl fel egy
helyet – ingyen! és azonkívül az előadás után meghivja magához
thea-estélyre.
A thea-estélyben válogatott társaság volt együtt; Korzakoff herczeg
abban a szerencsében részesült, hogy a czár főkomornyikjának, Kutajcsoff
úrnak is bemutattatott s annak irányában egész szeretetreméltóságát
kifejtheté.
Meg is kapta néhány nap mulva az óhajtott hadparancsnoki állást s
valószinű, hogy ő sem lőtt nagyobb bakokat, mint a többi tábornokok, s
ha a katonái jól verekedtek, azt mondta, hogy «ő» győzött.
* * *
Ugyanezen czár (I. Pál) uralkodása alatt, egy sikerteljes békekötés
által berekesztett hadjárat után hazatérőben volt az orosz birodalom
legnagyobb hősi hírre emelkedett fővezére: Szuvarov. Az ősz vezér a
fájáról tépte a babért, t. i. Olaszországban és Napoleon keze közül.
Ezért bizonynyal megérdemlé, hogy országos pompával fogadják
hazatértében.
Nagyszerü volt az előkészület, melylyel Szent-Pétervárott a hős
hadvezért fogadni szándékoztak.
A fővárostól hat werstnyire lovas ezredek mennek eléje: huszárok,
vértesek, kozákok csengő tábori zenével, a Trebián, az út két felén
huszezer gyalog képez sorfalat, száz ágyú bömböl eléje s megérkezése
estéjén minden ház ki lesz világítva, a palotákon transparentek, a Néva
hidjain tűzijáték. Őt magát pedig a czár saját díszhintaja hozza be a
fővárosba s egyenesen a czári palotához állít be vele; ott lesz a
leszállója a hadvezérnek, egy egész lakosztály lesz berendezve a számára
oly pompával, mint mikor külország uralkodója jő látogatóba.
Mindezeken felül el lett rendelve, hogy Szent-Pétervár legfényesebb
piaczán nagyszerű márványemlék emeltessék Szuvarov megörökítésére. Fenn
a vitéz érczben öntött lovagszobra; a márványtalapon pedig diadalmas
hadjáratának művészi vésű által kiemelt domborművei.
Ennél nagyobb dicsőség még közönséges anyától született orosz jobbágy
számára nem lett fentartva.
S a mi furcsább, az, – hogy ezt meg is érdemelte.
De a mi legfurcsább, az, hogy még sem kapta meg.
A hazatérő fővezérnek azt az utasítást küldte a czár, hogy a hadsereg
hazavezetése alatt minden nap más meg más tábornokra bizza rá a napi
vezérséget. Szuvarov erre azt az észrevételt tette, hogy ez tiszta
képtelenség; ha minden nap más meg más tábornok hajtja végre a
parancsokat, az egyik nem fogja tudni, hogy mi intézkedést tett a másik?
Ebből olyan zűrzavar lesz, hogy a hadsereg minden ellenség nélkül meg
lesz verve. Ő csak egy alkalmas embert ismer e feladatra: az Bagration;
annálfogva a napi vezérséget jónak látja állandóul annál hagyni.
Ezzel a «tettével» minden érdemét egyszerre lerontotta. A pompát,
díszmenetet betiltották, a szobormintát összetörték s a nemzet
legnagyobb hőse diadalmas hadjárata után egyes-egyedül hajtatott be egy
rongyos kibitkán a fővárosba, betegen, elcsigázva, megtörve. Senki sem
fogadta; a ki megismerte, sietett elfordulni tőle; félreeső utczákon át,
mély csendben érkezett meg öreg anyja alacsony házikójába valamelyik
szurtos külvárosban s ott pár hét mulva, kapott sebeinek kiujulása, de
még inkább a szégyen, a kétségbeesés kioltá életét. Temetési kiséretét
képezte egy öreg asszony, meg egy kutya.
Mikor a czár meghallá, hogy kimult, azt kegyeskedett róla megjegyezni:
– Nagy ember volt, kár, hogy dicsőségét beszennyezte engedetlenségével.
S az udvaronczok chorusa utána énekelte:
– Nagy ember volt, kár, hogy dicsőségét beszennyezte engedetlenségével!
S aztán ugyan őrizkedtek, hogy engedelmességüket be ne szennyezzék
valamiféle dicsőséggel.