II. Katalin czárnőnek volt egy bankárja Szent-Pétervárott, Souderland,
ki a czárnő magánpénztárát példátlan becsületességgel tartotta rendben.
Az egész udvari személyzet pedig ezt a bankárt ki nem állhatta. (Nem
«pedig», hanem «azért». Olvasó.) A bankár egy szép new-foundlandit
ajándékozott a czárnőnek, mely azt minden sétájában hűségesen kisérte. A
czárnő oly kegyes volt, hogy a hű ebet ajándékozójáról nevezte el.
Egyszerre a kutya megdöglött. Nem kért rá engedelmet, a mit a czárnő
semmi esetre sem adott volna meg neki. A minthogy még holta után is meg
akarta őt tartani s felhivá főudvarmesterét, kiadá neki a parancsot,
hogy «Souderlandot, a kutyát, ki kell tömetni».
Az udvarmester világosan hallott, nem lehetett semmi kétsége.
Ehhez azonban assistentia kell. Futott a rendőrfőnökhöz.
– A czárnő azt parancsolta, hogy a kutya Souderlandot ki kell tömetni.
– Ha parancsolta, akkor meg kell történni. A rendőrfőnök feltette a
csókaorruját s ellátva magát kellő segédszemélyzettel, sietett a bankár
lakására.
– Kedves Souderland, meggyónt ön már?
– Nem én.
– Hát a testamentoma készen van-e?
– Nincs az.
– No hát csak rögtön hivasson papot és jegyzőt, gyónjék meg és tegyen
végrendeletet, mert a czárnő parancsára ki fog tömetni!
– Miért?
– Azt a czárnő tudja és senki más. Ő parancsolta, nekünk
engedelmeskednünk kell.
– No de az képtelenség! engem kitömetni.
– Nincs benne semmi képtelenség. A hires rablóvezért Krotinust szintén
kitömték, mikor kézre került, valamint a kozák lázadó főnököt Tárász
Bujbát. Az egyiket most is mutogatják a vilnai városházánál, a másikat a
kazáni templom sekrestyéjében. Ez nálunk különös megtiszteltetés.
– De az lehetetlen! protestált a bankár. Itt tévedésnek kell lenni.
Ereszszenek a czárnő elé, vagy engedjenek neki egy sort irnom.
– Az nem szabad! Az elitélt dolga sorsában megnyugodni s a mi dolgunk
azt végrehajtani.
– No de ez valami szójáték lesz, a czárnő szokott metaphorákban
beszélni. Az a kérdés, hogy mivel parancsolta, hogy kitömjenek?
Ez iránt csakugyan nem volt semmi utasítás. Az udvarmester visszament a
czárnőhöz, megkérdezni, hogy mivel paracsolja Souderlandot kitömetni.
– No hát mivel? Gyapottal meg tengeri fűvel, a hogy szokás.
Most már semmi kétség sem volt. Souderlandnak tudtára adták, hogy szabad
választania: a gyapotot szereti-e jobban, vagy a tengeri füvet?
– No de az lehetetlen, hogy ő felsége azt parancsolta volna, hogy
elevenen tömjenek ki! Ez műszakilag is kivihetetlen. Elébb meg kell hogy
öljenek. Azt pedig ő felsége határozza meg, hogy micsoda halál nemével
kell valakit kivégezni!
Ez az ötlet szabadította meg. Mert már hozták a gyapotot meg a tengeri
füvet a számára.
Az udvarmesternek még egyszer vissza kellett menni a czárnőhöz ezzel a
kérdéssel:
– Hogyan parancsolja felséged Souderlandot kitömetni: élve, vagy halva?
– Hiszen megdöglött már!
– Én épen most beszéltem vele.
– Kivel, te?
– Hát Souderland bankárral.
– Oh te rettenetes borjufóka! Hiszen Souderland, a kutyáról van szó.
– Majd eltévesztettük.
Azzal ment vissza a bankár palotájába, felvilágosítani a rendőrfőnököt.
Akkor aztán meg annak állt feljebb.
Ő förmedt rá a bankárra:
– Hát miért nem mondta az úr, hogy nem kutya!