Ha már czár kell, akkor az én ideálom a czárok között csak Pál.
Az nem csak otthon tudott rendet tartani, a katonának a haját czopfba
fonatta s behajporoztatta, s ha kocsival találkozott az utczán, a benne
ülőnek le kellett szállnia előtte (úgy is illik); hanem a külhatalmakat
is ránczba tudta szedni. Mikor egyszer megharagudott Angliára, felhivta
a többi európai hatalmakat, hogy kössenek vele Anglia ellen szövetséget,
s hogy azok nem álltak rá az indítványára elég gyorsan, mind valamennyi
császárját és királyát Európának kihivta egyenként egy szál kardra! S
szent igaz, hogy serpenyőbe aprította volna valamennyit, ha az oroszok
maguk meg nem akadályozták volna e hősi szándékát. Deputatiót küldtek
fel hozzá a három Subow testvér vezetése alatt s azok olyan szépen
kapacitálták a czárt, hogy Subow Miklós megfogta a torkát, Subow
Valerián és Subow Plato pedig nyakára hurkolták a saját övét s ilyen
módon mennyei lakost csináltak belőle. Lelki üdveért fogadalmi templom
emeltetett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Miklós czárról mindenki tudja, hogy igen jó családapa volt. Ezt azok a
népek is bizonyíthatják, a melyek szerencsések voltak magukat az ő
gyermekeinek nevezhetni.
Palotájában gyermekeinek szobája oly közel volt az ő dolgozó szobájához,
hogy maga ellenőrizhette azoknak a magaviseletét. Sokszor kellett neki
közöttük igazságot tenni. Sándor, a trónörökös szelid fiu volt,
Konstantin annál vadabb. Az öccs mindig megtépázta a bátyját. Nem is
csinált belőle titkot, hogy nem szereti az első szülöttet. Egyszer azon
kapta az apja, hogy Oroszország mappáján veres krétával vonalakat
huzogatott a gyerek.
– Mit csinálsz?
– Osztom az országot. Idáig elég lesz a bátyámnak; a többi meg nekem.
Máskor meg azt kérdezte az apjától:
– Ugy-e, engem azért hínak Konstantinnak, hogy Konstantinápoly az én
városom legyen.
Mikor tíz esztendős korában a czár Konstantint kinevezte «főadmirálnak»,
bátyja is meglátogatta őt az admirálhajón, hogy gratuláljon neki.
A kis admirál pedig azzal fogadta a bátyját, a trónörököst, hogy
becsukatta az áristomba, hogy mert az ő admiráli engedélyének kikérése
nélkül az ő hajójára lépni.
Mikor még kis gyerekek voltak mind a ketten, egy napon irtóztató lármát,
kiáltozást hall a czár a gyermekszobából.
Ijedten rohan át, el nem tudta gondolni, mi baj van? De még jobban
megdöbbent, a mint az ajtót kinyitotta s maga előtt látta a következő
jelenetet.
Sándor, a trónörökös a földön hevert. Konstantin pedig a mellére térdelt
és a kezeit összefogta, a míg a két játszó pajtás egy övet Sándor
nyakára hurkolva, azt fojtogatni látszott. Sándor ezalatt kétségbeesett
hangon kiáltozott: «kegyelem! kegyelem!»
– Mit csinálnak önök itt? rivalt rájuk a czár.
Azok elkezdtek nevetni.
– Szindarabot játszunk, magyarázta Konstantin.
– Miféle szindarabot?
– Hát – Pál czár meggyilkoltatását.
… A saját dédapjuk meggyilkoltatását választották ki szinműtárgynak!
Ilyen nagyszerű gondolat csak orosz agyban születhetik!
Miklós megszidta az egész truppot s mindjárt ki is adta nekik a
tantièmet is, meg a játékdíjat is.
– Önök hárman, a miért ilyen gyászeseményt választottak komédia-tárgyul
s a trónörökös személye ellen felemelték kezeiket, három napi börtönt
kapnak kenyéren, vízen.
És aztán a trónörököshöz fordult.
– Ön pedig, a miért annyira megalázta magát, hogy kegyelemért ordított,
hét napi börtönt kap! Egy orosz uralkodónak soha sem szabad azt a szót
kiejteni: «kegyelem!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem is ejtették azt ki azóta.
Se kérve – se adva.