«Attamán» annyit jelent, mint «vezér» a kozákok között. «Kosevoi
attamán» pedig annyit tesz, hogy fejedelem a vezérek között. Olyanforma,
mint egy király; vagy még helyesebben, mint egy képviselőházi elnök.
Mert az attamánok épen úgy szavazat útján választattak, mint másutt a
képviselők. Az egész zaporogi kozáknemzet fel volt osztva harmincznyolcz
«kurényára». Választó volt mindenki, a kinek fegyvere és lova van. A ló
volt a census. Ujságirónak lenni nem volt elég: a pegasus nem megy
lószámba. Minden kurénya választott egy attamánt. S valamennyi kurénya
egy kosevoi attamánt. Annak a czivillistája pedig volt: szabad evés-ivás
az egész országban, a merre csak jár. Külön nem főztek a számára.
Hogy mennyi időre legyen megválasztva a kosevoi attamán, az igen
szabatosan van körülirva a kozák alkotmányban. A meddig jól viseli
magát. Mikor eljön az idő, hogy nem jól viseli magát, akkor leteszik;
elveszik tőle a rangját jelképező nagy botot, a tollas süveget és a
zászlót s megmondják neki, hogy hazamehet a kurényájába. Azután
összegyűlnek a kurényák s elébb megvitatják, hogy melyikből választassék
meg az új kosevoi attamán. A minek a modalitását majd később
előadandjuk.
Mikor a jegyzők összeszámították a szavazatokat (lásd alább) s a
választás eredménye kihirdettetett, hogy Tárász Griszenkoff nyerte el a
közbizalmat: akkor a választó közönség kiküld két markos legényt a
javából és hármat assistentiának, hogy menjenek és hozzák el a
megválasztottat.
A deputatió, kellő spiritussal ellátva, körülveszi a megválasztott
házát, hogy ha netalán az meg akarna ugrani az ablakon keresztül, a
lesben állók menten elcsipjék; s azzal a két legbátrabb küldött
berontott hozzá s mielőtt védelmi állásba helyezhette volna magát,
megragadták s tudtára adták, hogy a nemzet bizodalma ő benne
összpontosult, megválasztván őt mai napság kosevoi attamánnak.
A megtisztelt ezt a jó hirt semmiképen nem vette tréfára, hanem
elkezdett birkózni a két deputatussal; elmondta, hogy mennyire nem
érdemes ő erre a megtiszteltetésre, hivatkozva hajlott életkorára,
talentumának csekélységére, a hogy ez mindenütt szokás. A deputatusok
csak kapaczitálták egy darab ideig, utoljára megharagudtak, az egyik
tarkón csapta, a másik kecsketúrót adott neki: «Heh te kutya fia! jösz
mindjárt, mikor hivunk? Ha mi megválasztottunk tégedet urunknak és
fejedelmünknek, alló!» Azzal piff-puff, agybafőbe! a többi deputatus is
berohant, a megválasztottat két kezénél, két lábánál fogva felkapták a
levegőbe s úgy vitték le a gyülekezet közé, a hol aztán talpra állítva,
a kozákság vénjei kezébe nyomták az uralkodás jelvényeit, a bunkós
botot, a korbácsot és a zászlót, s ha hó volt, hóval, ha sár volt,
sárral bemázolták az egész képét, annak a jelképeül, hogy «e földből
vétettél s e földhöz kell hűnek maradnod».
Arra aztán ittak nagyot.
E nagyon különös szertartásnak azonban kellő magyarázatául szolgál az a
másik, a mikor a kosevoi attamánt hivatalából letevék.
Azt ugyanis tudjuk, igen közel levő példákból, hogy egy kormánynyal
sokáig megelégedve lenni nem lehet. A mint tehát az elégedetlenek száma
annyira szaporodott, hogy saját pártot képezhettek: akkor összegyűltek
és elhatározták (nem azt, hogy külön napilapot fognak kiadni, hanem
olyanformát), hogy megkisérlik a kosevoi attamán letételét. Elébb nagyot
ittak. Azután elhozták a piaczról a nagy dobokat, (még is csak van
valami eszmetársulás a hirlapkiadással!), a mik ott a pellengérre voltak
kiakasztva s azokkal a templom előtt irgalmatlan nagy reklamot
csináltak. Erre nagy népség futott össze (egy ötödrésze előfizetési, a
többi tiszteletpéldány), s a nagy lármára megjelent a piaczon a kosevoi
attamán.
– Hát fiacskáim, mi bajotok? kérdé a kosevoi attamán.
– Hát atyuska, le akarunk tenni a fejedelemségből, mondának neki a
vezérszónokok.
– Hát fiacskáim, mit vétettem ellenetek?
Arra aztán elkezdték neki sorba számlálni a bűnlajstromát s mikor vége
volt, ezzel a parlamentáris kifejezéssel adák tudtára a kivánatukat:
«eleget etted már a kenyerünket, kutya fia! pusztulj innen!»
Hanem elébb szavazatra megy az indítvány. Elnök fölteszi a kérdést. De
nem fölállással és ülvemaradással, mert az nagy együgyűség; hanem úgy
tétetik fel a kérdés, hogy melyik fél tudja kiverni a másikat a
piaczról? Mert mint mindenütt, úgy itt is van kormánypárt, a mely a maga
elveihez hiven ragaszkodik.
Egyik végre csakugyan elverte a másikat.
Akkor ellenpróbát kérnek. A melyik fél elszaladt, hivattassék vissza s
próbálja meg újra hajbamenni az ellenpárttal.
Végre helyreáll a rend: a tér közepén tágas kör képződik s akkor
felhivatnak minden pártárnyalatok, hogy ha tehát nincsenek megelégedve a
régi kosevoi attamánnal: hozzák oda a jelöltjeiket, ebbe a körülkerített
térbe s mutassák be a notabilitásoknak.
De az ám már most a szép mesterség: odáig elvinni a kosevoi
attamán-jelöltet addig a körig. A míg az odáig eljut, addig az annyi
ütleget kap az ellenpárttól, a mennyi csak rá fér; a ruháit
lehasogatják, a haját kitépik; két lábánál fogva kétfelé húzzák s csak
ha egyszer agyontépve, megkarmolva, marczangolva, vérbefagyba hagyva oda
jutott a kör közepébe, akkor ismerik el, hogy valóban ő a megválasztott
új kosevoi attamán, a mikor aztán a régi fejedelem nem késik egész
engedelmességgel letenni a kezeibe fejedelmi insignáit, a botot,
zászlót, korbácsot és paizst, a mikor aztán igazság kedveért azt verik
meg épen olyan jól, mint az újon választottat, míg emennek mindenki
kezet csókol szépen.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csak azt szeretném már most tudni, hogy ha a «seregeknek» (!) ura
(milyen blasfemia!) meghallgatja az orthodox-egyház imáit, pan Rieger
manifestumát s a horvát diákok orosz hymnuszát: esztendő ilyenkorra kit
választunk meg itt nálunk «kosevoi attamánnak» s kit küldünk érte
deputatióba?