Egyik herczeg Dolgorucki roppant terjedelmű uradalmakkal birt a Volga
mellett, s azoknak kezelése egy sztarosztra volt bízva, a ki a
jövedelmet a herczeg után küldözte a külföldre. A herczeg a telet
Párisban tölté, a tavaszt Velenczében, vagy Flórenczben, nyárra a
játékfürdőket gyarapítá s őszszel Németországban vadászott. Otthon soha
sem lakott.
Dicsekedett is a sztaroszt az ismerőseinek, hogy micsoda szép helyeken
lakik az ő herczege teljes életében! Egyszer aztán az a meglepetés érte
a derék tiszttartót, hogy egy szép februáriusi napon levelet kap a
herczegétől, hogy siessen le hozzá azonnal haladéktalanul – Velenczébe.
No most kellett aztán még meghallgatni a jó sztaroszt dicsekedését az
ismerősök előtt. Az ő herczege őt lerendeli magához Olaszországba! A
gyönyörű Olaszországba, hol már ilyenkor nyár van; ő most elindul
szánon, megkerüli a földet, odaér Velenczébe; ott akkor javában érik a
narancs, azzal ő megtölti a zsebeit, visszajön, s mikor hazaér, még
akkor is szánút lesz idehaza és jég a Volgán.
Csakugyan úgy is lett minden, kivéve a narancsot. A sztaroszt felült a
háromlovas szánkára otthon Csecsitaszékiben; az letette őt Akjermannál,
odáig csúf világ volt, a farkasok kergették.
Onnantól kezdve aztán még csufabb világ keletkezett. Ott hajóra szállt s
egész Velenczéig verte a zivatar, majd elpusztult. Konstantinápolyban
egy csepp gyönyörűsége se telhetett, mert úgy feküdt, mint egy darab fa;
az egész úton imádkozott, meg káromkodott, itta a vutkit és tette annak
az ellenkezőjét, a tengeri betegségtől úgy elfogyott Velenczéig, hogy
maga sem ismert magára.
De bár a herczege se ismert volna rá!
– No hát, sztaroszt, megérkeztél, kérdezé tőle a herczeg, a mint a hű
hivatalnok egyenesen az ő szállására bukott be. – Hát milyen világ van
odahaza? Nem fagyott el a rozs?
– Dehogy fagyott el, hiszen még hó alatt van.
– Úgy! Igaz! Hát a marhák között nem ütött ki vértályog, lépbaj, keleti
marhavész?
– Dehogy ütött ki, uram, hiszen mondom, hogy hideg van ott még erre
nagyon.
– Igaz biz az! Hát a jobbágyokat nem hordja a cholera?
– Harmadszor is mondom, hogy még most ott hideg van, senkinek sincs
kedve cholerát kapni. Ahhoz tök kell, meg uborka.
Ez pedig nevezetes kérdés volt a herczegre nézve, mert ő negyvenezer
léleknek volt birtokosa uradalmain. «Lélek»-nek nevezik tudniillik a
tizennyolcz évestől hetvenig való férfiakat, a többi nem lélek. S a
lélek pénz! (A hogy az angol mondja.)
– De hát ha cholera nem volt a tájunkon, firtatá a herczeg, mondd meg
nekem, hogyan lehet az, hogy ebben az esztendőben a hivatalos
összeszámítás szerint énnekem ezerhatszáz darabbal kevesebb lelkem van,
mint ezelőtt öt esztendővel?
A sztaroszt ravaszul mosolygott.
– Hát azt tudod, uram, hogy a kormány minden öt esztendőben számítja
össze a lelkeket, a kiktől a földes uraik azután egy rubel fejadót
fizetnek. Én a legutolsó összeirás alkalmával egy esztendeig nem adtam
engedélyt az újszülötteket megkeresztelni. Ilyenformán azok egy évvel
későbben lettek beirva az anyakönyvbe s miután körülbelül annyi ember
születik évenkint, a mennyi meghal s egyik szám a másikat kipótolja,
ilyenformán nálunk egy egész esztendei halottaknak a száma fedezetlen
maradt a születettek számával. Ez te neked a jövő öt esztendőre
nyolczezer rubel haszon.
Ezért már csak megérdemli az ember, hogy megdicsérje a gazdája.
No szépen megdicsérte.
– Te gazember! Máskor ha lopni akarsz, lopj magadnak, de ne nekem. Hej
legények!
Erre a szóra előugrott vagy négy darab markos fogdmeg. A jó sztarosztot
kinyujtóztatták egy kényelmetlen padra s ketten kétfelől holmi
spanyolnáddal és mogyorósarjadékkal olyan értekezést tartottak fölötte,
e kettőnek előnyei fölött, hogy egészen megérthette a dolgot. A herczeg
számlálta a tempókat katonai pontossággal: «raz, dva! raz, dva!»
Mikor vége volt, azt mondá a sztarosztnak:
– No csak ezért hivattalak. Már most visszamehetsz megint.
S azzal a jámbort megint belepakolták a bundájába, visszavitték a
hajóra, a hajó elszállította Akjermannig. Ott csakugyan megvolt még a
szánút.
Tehát a szegény sztaroszt azért ment el a Volgától a velenczei
lagunákig, hogy megtudja, mi különbség van a spanyolnád, meg a mogyorófa
közt?
S ezt az adatot, mint kitünő jeles nemzeti jellemvonást jegyezték fel a
krónikairók a herczeg viselt dolgai közé.
* * *
Hanem a nagyapja a herczegnek, az még tréfásabb úr volt.
Ez még Nagy Péter czár idejében hatalmaskodott, a mikor erősen divatban
volt az oroszoknál mindenféle gyárak felállítása.
A herczeg alattvalói közt volt egy derék, értelmes ember, a ki a maga
eszétől valami hatalmas szövőgyárnak vetette meg az alapját.
Erre ugyan a herczeg mindig ráfizetett, de az nem tett semmit, azért a
sajátszőtte halináját kellett viselni az egész jobbágyságának s a gyár
nagy virágzásnak örvendett. A herczegnek kedvencz vállalata volt az. Meg
is látogatta sokszor s elmagyaráztatta magának a gyárfelügyelővel a
munka egész folyamatját. Egész heteken ellakott a gyárában s olyankor a
gyárfelügyelő vendége volt, a ki ezt nagy szerencséjének tartá.
A felügyelő is csak olyan jobbágya volt egyébiránt a herczegnek, miként
a többi.
Egyszer azt mondta a felügyelő az urának:
– Gyémántos herczegecském, olyan szépen megcsináltam a gyáradat, hogy
bizony megérdemelnék érte egy kis megjutalmaztatást.
– Hát nem loptál eleget?
– Az más kérdés. Én szeretnék tőled valami kis emléket kapni, a miről
megemlegesselek holtom napjáig. Talán valami kitüntetést a czártól.
– Hogy én neked valami kitüntetést szerezzek a czártól? No jól van,
gyere velem, majd elviszlek hozzá.
A gyárfelügyelő boldogsága tökéletes volt, hogy őt a herczege maga
vezeti be a fölséges czárhoz.
Dolgorucky kihallgatást kért a czárnál s hozzájutva, előadta a dolgát.
– Fölséges úr, elhoztam a szövőgyáram felügyelőjét.
– Hát aztán mi baja van velem a te szövőgyárad felügyelőjének?
– Borzasztóan fáj szegénynek a két első foga, egész éjjel nem tud tőle
aludni.
– Úgy hozd ide!
Mert Nagy Péternek az a különös szenvedélye volt, hogy szeretett fogat
húzni. Általában különös hajlama volt az operatiókhoz. A hűtlen
alattvalóknak maga amputálta a fejeit, a hű alattvalóknak pedig a fogait
huzogatta ki. Senki nagyobb örömöt nem csinálhatott neki az udvarnál,
mint ha egy fogfájós embert vitt eléje, a kit megsegíthetett.
A jámbor gyárfelügyelő oda volt a nagy dicsőségtől, mikor azt mondták
neki, hogy csak menjen be a czárhoz, szivesen látja, de tetőpontra
hágott a dicsősége, mikor a czár még le is ültette a szobájában. Ez már
nagy tisztesség!
– No most tátsd el a szádat!
Hisz az a nélkül is tátva volt.
A czár megfogta az egyik markával az üstökét, a másikban már készen volt
tartva a «pelikán»: rippsz-ruppsz, kinn volt a két fog.
Azzal vége volt az audiencziának.
Mikor aztán a jámbor gyárfelügyelő kijött a czártól a herczege elé,
markában a két első fogával, a kegyelmes patronus tréfás kedélylyel
mondá neki:
– No látod, már most kaptál olyan emléket a czártól, a miről holtodig
megemlegethetsz.