Hogy mi az a koppantó?
Ifjabb olvasóink alig fogják tudni, az öregebbek még talán emlékezni
fognak rá, hogy az egy ollóforma vaseszköz, a mi arra szolgált, hogy a
hajdani faggyugyertyák idejében az égő kanóczot megkurtítsa, s esetleg,
ha nagyon alant vette, a gyertyát eloltsa.
Oroszországban nagyszerűen tudták kezelni ezt a koppantót a világosság
eloltogatására.
Az egyetemeken, a sok diák között, el kezdtek terjengni a szabadelvű
eszmék: jött a koppantó; egy czári ukáz elrendelé, hogy háromszáz
diáknál többnek nem szabad egy univerzitásba fölvétetni; azoknak is csak
magas hivatalnokok, vagy nemes urak fiainak szabad lenni; és különösen
jámboroknak és vallásosaknak. Moszkvában volt ezernégyszáz egyetemi
tanuló, azokból a koppantó ilyenformán egyszerre kioltott ezeregyszázat.
Hanem a meghagyott háromszáz között is oly igen el volt terjedve a
gonosz felvilágosodás szelleme, hogy 1848-ban mind valamennyit halálra
itélték lázadási szándék miatt s csak a czár kegyelme menté meg őket a
szibériai ólombányák számára.
Ez az esztendő sok világgyujtogatással járt. Az orosz kormány nem
győzött utána járni a koppantóval.
Elvégre meg lett tiltva orosz alattvalónak a külföldre való utazás. Csak
nagyon előkelő urhölgyeknek osztatott kegyelemképen engedély arra, hogy
külföldi fürdőkre elmehessenek.
Báró Bruiningkné, született Lieven grófnő, e protegált úrhölgyek közé
tartozott, a ki per sundambundam ilyen utazási engedélyhez jutott.
Bizony nagy fáradságába került! Először orvosi consiliummal kellett
bebizonyítani, hogy beteg, hogy betegségét csak Nizza enyhe levegője
gyógyíthatja meg. Ez nem volt elég. Orloff gróf, a rendőrminiszter azt
mondta neki, hogy Krimia levegője épen olyan, mint Nizzáé, tökéletesen
olyan jó Krimia a betegeknek, mint Olaszország. Erre a bárónő orvosainak
be kellett bizonyítani, hogy Krimia levegője nagyon is jó! tiz
perczenttel több benne az ozon, mint Nizzáéban (ha azt mondták volna,
hogy kevesebb, mind Szibériába sétáltak volna), de épen azért kerülni
kell azt a grófnőnek, a ki szív-viszér-szellentyűtágulásban szenved.
Ettől a tudós replikától (meg a markába nyomott imperiálcsomótól)
annyira kapaczitálva lett a derék miniszter, hogy kiadta az utazási
engedélyt a bárónőnek, a czár helybenhagyásával.
Bruiningk bárónő pedig épen egyike volt azoknak a veszedelmes
asszonyoknak, a kik idegen irók munkáit olvassák.
Kedvencz irója volt neki Kinkel Gottfried, berlini költő. Föltette
magában, hogy azt meglátogatja; s tisztelete emlékjeléül sajátkezűleg
himzett a számára egy szép szőnyeget, hogy majd azzal meglepi.
Mikor Berlinbe ért s kérdezősködött kedvencz irója után, azt mondták
neki, hogy az Spandauban ül, igen jó helyen, az állambörtönben.
A bárónő kiment Spandauba, kedvencz költőjét meglátogatni. S nagyon
csodálkozott, mikor azt mondták neki, hogy Poroszországban a börtönök
nem arra valók, hogy abban látogatásokat fogadjanak el. Hát legalább ezt
a szőnyeget vigyék be neki: jó lesz a széke elé, hogy meg ne hűtse a
lábát, mikor az asztalnál ül és ir.
– Hahaha! kaczagott a Platzmajor a szeme közé, az volna még a szép!
Himzett szőnyeget az árestánsnak! Kap egy prittset, meg egy asztalt.
Kell is annak a széke elé szőnyeg, mikor ír; hiszen először nem kap
széket, másodszor nem kap tintát. Karsamadiener, madame.
A bárónő egész felindulással hajtatott rögtön a belügyminiszter,
Manteuffel úr palotájához. Nem akarták bejelenteni; ő excellentiája még
az ebédnél ült. Egy pár arany a komornyik markába, meg az izenet, hogy
Szentpétervárról van itt egy bárónő, a ki fontos izeneteket hoz,
megtette a maga hatását, a komornyik kihivta az asztaltól a minisztert,
a ki arra a szóra, hogy «Szentpétervár», egyszerre ugrott a székéről,
még a diótörőt is ott feledte a kezében.
– Mit parancsol velem, méltóságos asszony?
– Hát csak azt jöttem önnek megmondani, hogy most jövök Spandauból, a
hol Kinkel Gottfriedet meg akartam látogatni. Azonban be nem eresztettek
hozzá, s tudtomra adták, hogy a fogolylyal a legalávalóbb módon bánnak.
Még csak iró eszközt sem adnak neki, a mi egy gondolkozó teremtő lélekre
nézve nagyobb kinzás, mintha a világosságot fognák el tőle. Én meg
vagyok győződve, hogy ez az ön tudta nélkül történik, miniszter úr, s jó
szolgálatot véltem önnek tenni az által, hogy ezt tudtára hozom.
A miniszter megrökönyödött; hát ezért kellett neki félbehagyni a
giardinettot. Röviden ki akarta fizetni a kotnyeles dámát.
– Ez mind az én világos rendeletemre történik.
– Az ön saját rendeletére? fordult neki a szép asszony, s ön nem
szégyenli azt előttem bevallani? Czudarság, alávalóság így bánni
nemzetének díszével, egy ünnepelt költővel, a kinek neve ragyogni fog
akkor is, a mikor az önét rég belepte a pókháló, pfui, excellentiás úr.
– Madame! ordított fel a miniszter.
– Igen. Ön is, látom már, hogy csak olyan gyáva porkoláb, mint a mi
államférfiaink, egy lelketlen gép…
– Madame! ordított bele Manteuffel.
– A zsarnokság kezében, folytatá feltartóztathatlanul a delnő. De eljön
a kor, mely itélni fog ön felett és valamennyi czinkostársa fölött, kik
a nép leigázására törekszenek…
És így tovább, ebből a hangból, vége-szakadatlanul.
A dühös miniszter csak kiabált: közbe «madame!» de nem lehetett annak
gátat vetni. Nagy Péter czár egyszer megpróbálta, egy fürészmalmot
megállítani azzal, hogy a kerekébe belekapott; de próbált volna csak egy
indulatba jött asszonyságot megállítani a beszéd rohamában! Manteuffel
urat ott a saját audientiás teremében úgy megrakták, mint a szapult
vásznat.
Mikor aztán elvégezte a delnő, azt mondá neki:
– Excellentiás uram, most már visszamehet: elbocsátom.
A miniszter kék-zöld lett dühében. Mit csináljon ezzel az asszonynyal? –
A ki még nem is alattvalója. Sirva futott az orosz követhez,
elpanaszolva neki a rajta elkövetett gyalázatot s elégtételt követelt.
Úgy megmérgelődött, hogy sárgaságba esett s úgy nézett ki, mint egy
czitrom.
Bruiningk bárónő azonban nem maradt ott, ebben a czitromban
gyönyörködni, hanem ment rögtön a férjével együtt oda, a hol az igazi
czitromok teremnek, Olaszországba s ott töltötte a telet.
Ott is igen jó helyen volt, az osztrák postahivatal minden levelét előbb
az orosz konzulátusra vitte, ott felnyitották, elolvasták, azután adták
át a czimzettnek; a rendőrség pedig mindenről referált az orosz
konzulnak, ki jár a bárónőhöz, kit látogat meg, mit beszél?
Oroszország pókfonalai messze elnyúlnak. A bárónő nem is sejté, hogy őt
mindenüvé kisérik. Megtudta aztán, mikor egyszer Hamburgba érkezett. Ez
volt az a derék város, mely egyenesen Oroszország zsoldjában állt. A
mint a bárónő leszállt a fogadóban, rajta rontottak a hamburgi hatóság
fogdmegei, leveleit mind elkobozták, azok közt volt két orosz szabadelvű
tanárnak is holmi levelezése, a kiket aztán éjszaka huztak ki az
ágyaikból s bekötött szemmel szállítottak el, jó sötét helyekre. A
bárónőnek pedig tudtára adatott, hogy Hamburgot elhagynia nem szabad,
míg az orosz kormány nem fog rendelkezni iránta.
No azt előre is gondolhatta, hogy miből fog állni ez a rendelkezés?
Hazavitetik Szentpétervárra; azt pedig a czár megmondta előre, hogy
kaphassa csak meg ezt a refraktarius asszonyt, bizony megkorbácsoltatja
rendén, a mért az ő kedvencz porosz miniszterét úgy megsértette. Ez baj
volt.
Szökni nem lehetett, mert akárhová ment a bárónő, tiz lépésnyi távolban
egy rendőr követte mindenüvé s strázsát állt, ha valami boltba betért,
addig, míg visszajött.
A bárónő egy könyvárus boltban elpanaszolta a baját a könyvárus
segédnek, hogy milyen veszedelem fenyegeti.
A könyvárus segédek pedig az egész világon mindenütt a rebellisek
osztályához tartoznak.
– Oh, ha csak ez a baj, monda a bárónőnek az ifju úr, semmi sem
könnyebb, mint azon segíteni. Tessék csak rám bízni magát. Azzal
elindult, a bárónőt az Elba partjára kivezetni. A rendőr kisérte őket
nyomban.
Mikor az Elba partjára kiértek, azt mondta a boltossegéd a bárónőnek:
– Nézze ön, ott van egy angol gőzös, indulásra készen. Én egy perczig
feltartóztatom az ön emberét, azalatt madame meneküljön be a gőzösre s
aztán ne féljen semmitől.
Mikor aztán a gőzös kiszálló hidjához értek, a boltossegéd visszafordult
s azt mondá a kisérő rendőrnek:
– Ugyan édes emberkém, nem tudná ön megmondani, merre van az
észak-nyugoti vaspályának a délkeleti indóháza?
A míg a meglepett rendőr e furcsa kérdés lehetőségét találgatta, azalatt
a bárónő hirtelen befutott a hidon át az angol gőzösre s az ott sétáló
kapitánynak a karjába kapaszkodva, azt mondá neki:
– Védelmezzen ön, sir; én politikai menekült vagyok!
– Valamennyi ágyúmmal! viszonzá a britt.
S a mint a rendőr jött lélekszakadva, a bárónőjét reklamálni, azt mondá
neki hidegvérrel:
– Ez Nagybrittania területe, az én hajófödelem.
S ezuttal a koppantónak koppant az orra.
A boltos legény pedig sietett a hotelben maradt Bruiningk bárót
felkeresni s tudatta vele, hogy siessen a felesége után, a ki Londonba
utazott.
A czár dühös volt, mikor alattvalójának ez ujabb csinját megtudta. Most
már nem volt szabad neki megszabadulnia.
A mint Londonban kiszállt a szép asszony, rögtön oda izent hozzá az
orosz nagykövet, hogy «a czár parancsol!» Tessék haza menni azonnal.
– A czár parancsol ám! felelé a szép asszony; de én nem fogadom meg.
Hüh! Ez már sok volt! A bárónő férjét azonnal értesíték, hogy ha kedves
neki a világi birtoka, rögtön vigye haza a feleségét, hadd
korbácsoltassa meg a czár; különben minden vagyonát elkobozzák.
Bruiningk bárónak szép birtoka volt, de a felesége még szebb volt. S
jobban szerette a feleségét, mint a birtokát.
Azt tette, hogy alattomban eladatta minden oroszországi birtokát egy
dorpati savoyard eredetű bankárral, ki családjának nagyon sok hálával
tartozott. S ugyanerre rábizta, hogy a vételáron szerezzen neki angol
állampapirokat s azokat hozza el neki Londonba. Husz százalék proviziót
igért neki belőle.
A czár dühös volt, mikor megtudta, hogy Bruiningk bárótól nincs mit
confiskálni, mindene el van adva. Haragjában ötven százalék provisiót
igért annak a bankárnak, a ki feljelenti Bruiningk papirosban eltett
vagyonát.
A savoyard sok hálára volt kötelezve a báró családjának; hanem azt az
olaszok nagyon jól tudják, ötven több, mint husz. Fogja hát a cassettet,
melyben megbizója vagyona volt zárva s megindult vele; de nem London
felé, hanem Szentpétervár felé, hogy a czárnak adja át.
A bankárnak pedig volt egy segédje, ki neki nagy hálára volt
lekötelezve, annak a bankár öt perczent sápot igért a prédából, ha ez az
üzlet sikerül, s magával vitte őt az útra.
A segéd hollandi volt s nagy hálára volt lekötelezve a bankárnak; hanem
a hollandi is tud annyit, hogy husz több, mint öt, s az bizony útközben
ellopta a princzipálisától a cassettet s elszökött vele Londonba; ott
átadta a jogos tulajdonosnak s beseperte érte a maga húsz perczentjét.
És így a koppantónak megint csak koppant az orra.
A czár véghetetlenül dühös volt.
Mikor már az erőszak nem használt, végre szép cselhez folyamodott.
Kiküldé egy jó barátját Bruiningknak, hogy beszélje rá: ne
bolondozzanak, a czár megbocsát, nem korbácsoltatja meg a szép asszonyt,
csak vesse magát térdre a lábaihoz, az orvosok majd adnak neki
bizonyítványt, hogy elmeháborodott s azzal minden rendén lesz.
De biz a szép rebellis még a kegyelmi hivogatásra sem tért vissza.
S így a koppantónak mindenképen koppant az orra.