– Mi tart még vissza?
– Az, hogy szeretem a vőlegényemet.
A czár erre fejedelmi dühbe jött; káromkodott, mint a jégeső, összetört
egy pár gyönge bordájú butort s megragadva erővel a szép Annát,
felnyalábolta s minden sikoltozás és hajkitépés daczára levitte a
lépcsőkön a szánkójába s hazahajtott vele diadalmasan a palotájába. Ott
azután három napig napvilágot sem engedett hozzá jutni.
Negyednap aztán, mikor a szép leány össze volt törve és tépve, s mint
egy elgázolt Lengyelország hevert hódítója lábainál, ki őt akarata ellen
erőszakolta a boldogságra, akkor a czár felöltözteté az áldozatát pompás
biborba, nyusztba és aranyba s egész udvari kisérettel vitte el őt a
szent Izsák templomba, jobb felől ültetve maga mellé s úgy vezette be
kézen fogva a sekrestyébe, az egész világ szemeláttára.
Itt azután fejedelmi nagylelkűséggel így szólt hozzá:
– Látod, a mit én akarok, az megtörténik. Érezted hatalmamat. Hajadoni
koszorúdat letéptem. Most az egész világ tudja, hogy kedvesem vagy.
Kicsufolnak, kinevetnek, megvetnek. Akarod-e, hogy ezek mind most
egyszerre a lábadhoz boruljanak, tiszteljenek, imádjanak? Akarsz-e hát
most czárnő lenni?
És a leány megint azt felelte neki rá: «lehetetlen».
– Miért lehetetlen?
– Azért, mert én így meggyalázva, összetépve, elgázolva is csak a
vőlegényemet szeretem.
– No hát eredj hozzá a pokolba! ordítá a czár, s kirugta a
templomajtóból, hogy az arczra esett a hóban, s senki sem mert odamenni,
hogy őt onnan felemelje, csak épen a vőlegénye: a jó, becsületes
Kaiserling. Az odament, felkarolta. Letörülte arczáról a hónedvet; talán
még a szemek nedvét is. Sőt még a szégyenpirt is letörülte róla. E
meggyaláztatás után sem szünt meg aráját szeretni. Fátyolt vetett a
kényszerített hűtlenségre, nőül vette a szép Mousson Annát s hazavitte
Burkusországba s szerette és megbecsülte holtig.
Péter a Nagy pedig keresett magának kárpótlást s addig-addig keresett,
míg meg is találta, egy szép liflandi istennő személyében, ki minekutána
egy lutheránus papnak pesztonkája, egy dragonyos káplárnak felesége, egy
orosz tábornoknak rabszolgálója s egy miniszternek szeretője lett volna,
megérte azt a dicsőséget, hogy Nagy Péter még Nagyobb Katalin czárnőt
csináljon belőle.
A czárnak sajátságos szenvedélyei voltak. Erőnek erejével be akarta
bizonyítani, hogy ő két dologhoz ért: asszonyt kormányozni, meg hajót
kormányozni. Pedig egyik nehezebb, mint a másik.
A hajókormányzással majd meg is járta. Egyszer valamennyi külföldi
hatalmasság követeit meghívta a hajójára egy kis kéjkirándulásra a
tengeren. Ő maga kormányozta a hajót. Megtette azt is, hogy oda fenn az
árboczkosárban osztogatta az audencziát s a meghitelesítését átadó
porosz követnek azt kiáltotta le, hogy mászszék fel utána a
kötéllajtorján. Ezúttal azonban rosszul ütött ki a kisérlet. A hajót
roppant zivatar fogta elő a tengeren, a hullámok keresztül csapkodtak a
hajón, minden tekintet nélkül a felséges kormányosra. Az egész
diplomatiai testület tengeri betegséget kapott. Az angol követ
testamentumot írt, s azt palaczkba zárta, a spanyol követ imádkozott, s
szentelt mézeskalácsot rágott, a burkus követ káromkodott, az osztrák
követ segítségért kiabált s a franczia követ fenyegetőzött.
– Sire! ha minket itt elvisz az ördög, az én királyom ezért felségedet
felelősségre fogja vonni!
A czár nagyot nevetett.
– Hiszen, ha téged elvisz az ördög, velem együtt visz el. Együtt fúlunk
a vízbe s aztán jöhet utánam a királyod a pokolba, téged reclamálni!
A szélvész pedig nőttön-nőtt, a vihar a hajót szétrombolással
fenyegette.
Ekkor egy merész férfi kivált a jajgató tömegből s azt mondta a czárnak:
«majd én kormányozni fogom a hajót!»
S ez szerencsésen bevitte a hajót a háborgó tengerből a kronstadti
kikötőbe.
Ennek a férfinak a neve volt Villebois: bretagnei nemes; egykor tengeri
kalóz, kalandor és csempész; most pedig altiszt a czár hajóhadánál.
A czárnak annyira megtetszett a merész franczia, hogy rögtön megtette őt
a kormányzott hajó kapitányává; mely minőségben a svédek ellen
folytatott hadjáratban annyira kitüntette magát, hogy
fregatt-kapitánynyá és egy egész hajóhadosztály commodorjává lett
kinevezve.
Mikor a svéd sereg utolsó veszedelmes kisérletét tette a keletkező
Szentpétervár elpusztítására, s hajóhadával hatalmas hadsereget tett ki
a finn partra, mely hirtelen átkelt a Néván s az új fővárost ostrom alá
vette, az volt a legválságosabb időpont az orosz birodalomra nézve.
Az ultima ratio «regum»: az ágyú, az oroszok ellen dönté el a csatát;
hanem az ultima ratio «czárum»: a gyujtogatás, kicsikarta a svédek
kezéből a győzelmet. Az oroszok felégettek körülöttük egy egész
tartományt s a svédeket az éhség visszakergette Ankerstierna hajóira,
azokat meg aztán a vakmerő Villebois támadta meg, s nagy károkat tett
bennük.
A czár azzal jutalmazta meg a merész hajóst, hogy őt bizta meg a
győzelemhír megvitelével a czárnéhoz, ki akkor, mint új menyecske,
strelemoeci várkastélyában lakott egész udvarával, tizenkét werstnyire
Szentpétervártól.
Villebois lóra ült, a mi már magában is elég nagy veszedelem egy
tengerészre nézve, a ki nincs szokva a nyereghez. Azonkívül kegyetlen
hideg volt, hó és fagy elcsigázta. Valahány csárda van Szentpétervártól
Strelemoecig, mindegyik előtt megállt, egy korty pálinkával megerősíteni
a szivét, s addig erősítgette, míg Strelemoecbe érve, tökéletesen
lecsipte magát. Ott még az őrszobában felhörpentett egy pohár forró
puncsot, a míg a czárnőnél megérkeztét bejelenték; mert már akkor késő
éjszaka volt s a czárnő rég hálószobájába vonult és lefeküdt.
Mikor aztán Villebois a lépcsőkön felment, káromkodott magában, hogy ez
a csunya nagy szél még ezt a palotát is hogy mozgatja ide meg amoda.
A tengerészt langymeleg, illatos termeken keresztül vezették, egész a
czárnő hálóterméig, melynek falai drága prémekkel voltak kiszőnyegezve,
s még a padlat pokrócza is csupa puha angoragyapju volt. A hálószobát
mámorító chinai füstölők illata töltötte be; s a hírmondónak már a
nélkül is mámor volt a fejében, mit a rögtöni meleg légkör egyszerre
felfokozott s épen csak az kellett neki, hogy a fejét tökéletesen
elveszítse: hogy még egy elragadó szép asszonyt lásson maga előtt, ott
heverve a dunnapehely hullámai és a brokat függönyök fellegei között,
igéző pongyolában; s hogy ez alak még kinyujtsa a habok közül feléje
vakító fehér karját, azt mondva: «no hát add ide a czár izenetét».
Az elcsábult embernek de nem jutott most eszébe sem a czár, sem az
izenet, hanem csak az a tejfehér kar, a mit maga előtt látott. Az a
gondolatja támadt (ha egyátalában szabad az ilyenkor keletkező ötleteket
gondolatoknak nevezni), hogy ő neki ebből a gyönyörű szép karból ki kell
egy darabot harapni.
Nem tehetünk fel róla egyebet, mint hogy meg akarta «enni» a czárnőt;
mert a mint az udvaronczok Katalin sikoltozására berohantak, a czárnőt
össze-vissza karmolva és harapdálva találták a dühödt emberrel való
küzdelemben: a fehér hölgy vállán valósággal ott látszottak a foghelyek.
A dühödt embert aztán természetesen megkötözték s becsukták egy hideg
börtönbe, a hol az rögtön elaludt, mint egy darab fa.
Mindjárt sebes futárt indítottak aztán a czárhoz, hogy jőjjön hamar
haza; mert nagy veszedelem van a háznál.
Az vágtat haza Strelemoecba lóhalálában s bámulva hallja a történteket
és látja saját szemeivel a szörnyű pusztítást, a mit a dühös bolond az ő
legdrágább kincsén véghez vitt. Három doktor fáradt bele a merénylet
nyomainak gyógyító eltakargatásába.
– Látod. Meg akart enni a futárod! nyögött a szép czárnő.
– Hozzátok elém rögtön azt a szörnyeteget! toporzékolt a czár, s új
nádpálczát rendelt, mert a régit épen most törte össze a
rendőrminiszternek a hátán, a ki elmulasztotta jó karban tartani a
csatornán levő hidat.
A megkötözött Villeboist felczepelték a kihallgatási terembe. Még akkor
is olyan kótyagos volt, hogy két felől kellett tartani, s meg kellett
czibálni az üstökét, hogy fölébredjen. Akkor is csak a félszemét tudta
felnyitni, mert a másik be volt dagadva, attól a hatalmas ökölcsapástól,
a mit a czárnő ő felsége kegyeskedett neki osztani a tusakodás közben.
– Hát te pokolbeli gaz szörnyeteg, mit cselekedtél? ordított rá a czár,
s megragadva a hős mellén a kabátot, megrázta őt kegyetlenül.
A tengerész még jobban felnyitotta azt a félszemét, a melyiket lehetett,
hogy jobban meglássa, ki az, a ki vele beszél.
Mikor aztán megismerte, akkor az következett volna, hogy térdre essék s
a megbántott úr lábait igyekezzék alázatos csókjaival arra a grácziára
ingerelni, hogy az ő vétkes fejét megrugdalni kegyeskedjenek.
De biz az nem azt tette, hanem a mint megismerte a czárt, megint
lehunyta a szemét s félrenyaklítva a fejét, azt mondta neki, hogy:
– Ne morogj, öreg!
Hűh! Ez még a valami! Ilyet vágni a tűzokádó sárkány szeme közé! Még a
kik fogták is, szétugrottak mellőle, azt hitték, most itt rögtön leüt a
mennykő!
A czár hideg vérrel tette le a pálczát a kezéből, s egész nyugalommal
mondá:
– Hisz ez az ember részeg.
Azt már az irigységnek is el kellett ismerni, hogy az.
– Vigyétek vissza s fektessétek le, hadd aludja ki magát. Majd ha
kijózanodik, akkor beszélek vele. Tisztességesen kell vele bánni: ő
vitéz katona volt; nem tehet róla, ha a pálinka a fejébe ment.
A czár nagylelkű is tud lenni.
Bizony másnap reggelig tartott az Villeboisnak, a míg kialudta mámorát,
akkor aztán teljes parádéba tette magát. Az egyenruháját szépen
kikefélték, a kardját visszaadták s újra a czár elé vezették.
– Tudod-e, hogy mit cselekedtél harmadnapja éjjel?
– Harmadnapja? Tudom. A svédek hajóhadát szétvertem.
– Az negyednapja volt. Azután elküldtelek a győzelemhírrel a czárnőhöz.
– Az tegnap volt.
– A tegnapot átaludtad egészen. Emlékszel-e arra, a mit álmodtál?
– Úgy rémlik, mintha jeges medvének képzeltem volna magamat s aztán egy
szép nőstény jeges medvének udvaroltam volna, a ki kegyetlenül
összepofozott.
– Ostoba! az a czárnő volt. Te meg akartad őt enni.
– Az lehetetlen.
– Összekarmoltad és harapdáltad. No nem tehetsz róla. Részeg voltál: nem
tudod, hogy mit cselekedtél. Az izenetet azonban még mindig nem adtad át
neki. Most jer oda, kérj tőle bocsánatot, s mondd el előtte az át nem
adott diadaltudósítást.
Akként történt. Villeboist ismét bevezették a czárnő hálótermébe. Úgy
rémlett neki, mintha lett volna már itt egyszer. A czárnő még akkor is
ágyban feküdt, flastromokkal beraggatva. A bűnös térdre és arczra borult
előtte s esküvel állítá, hogy ő kész azt az embert, a ki e gonosz tettet
elkövette, a legmagasabb árboczára sajátkezűleg felakasztani, ha a
czárnő megengedi. A czárnő azonban kegyelmes volt: nem engedte meg;
bocsánatot adott. Végre is egy hölgyre nézve hizelkedő az, ha bájai ily
őrjöngésbe tudnak hozni egy másképen okos embert. S mikor aztán
Villebois elmondta a hőstetteket, a miknek oroszlánrésze az övé volt,
egészen kiengesztelődött iránta, kezét nyujtá a bűnbánó hősnek, a mit az
ez alkalommal nem hogy megharapni, de még csak megcsókolni sem mert.
– No már most fiam, mondá a czár a tengerésznek, elvégezted a dolgodat,
minden ki van engesztelve; már most csak eredj vissza a gályádra!
Villebois egészen megnyugtatva, s a czári kegyelem végtelenségétől
áthatva, sietett vissza commodori hajójára.
Ott azután, a mint a födélzetre tette a lábát: nyakon csipték, elvették
a kardját, lehuzták az aranyos egyenruháját; adtak fel rá darócz gunyát
s odavasalták a lábánál fogva a gályarabok padjához. S még az nap volt
módja benne ismét üldözhetni a svédeket, ugyanazon a gályán, a melyen
negyednapja diadalmasan verte őket; csakhogy nem a hajó emelvényén, a
commodori bottal a kezében, parancsokat osztva; hanem a hajó fenekén, az
evező lapát rudjával a kezében, a porkoláb korbácsára ügyelve. S ott
maradt öt esztendeig!
Igy tesz a czár akkor, a mikor megbocsát.
Hát még akkor hogyan tehet, a mikor bosszút áll?
Hát még mikor boszút áll a czár! Minő antropomorphismus! Az isteninek
emberi kaptafára vonása.
Azt nem úgy hijják, hogy «boszúállás». Ha a czár haddal pusztít el egy
szomszéd országot, akkor a czár nem boszút áll, hanem diadalt diadalra
halmoz. – Mikor a czár a fellázadt streliczeket felhozatja a börtönből
ahhoz a díszlakomához, mely a külföldi diplomatia tiszteletére
rendeztetett, s aztán valahányszor új tál ételt felhoznak, mindannyiszor
saját legmagasabb kezeivel egy fogolynak leüti a fejét, hasonló
szertartást követve minden pohárköszöntésnél, hogy a pezsgődugók és az
emberfejek egymáson keresztül-kasul ugrálnak az asztal fölött, akkor a
czár nem boszút áll, hanem igazságot szolgáltat. – Mikor a czár egy
egész várost földig leromboltat, s annak a saját jó orosz népéből egy
csecsszopót sem hagy élve, akkor a czár nem áll boszút, hanem kiirtja a
mételyt a népéből; s mikor a czár százezer lengyel gyermeket erővel
kitép szülői karja közül s elhurczolja őket muszka városokba,
Szibériába: akkor a czár nem áll boszút, hanem organizál és missiót tölt
be.
Mivelhogy a czár nem más, mint földi Isten.
Hanem egy eset még is fordul elé, mikor a czár is kénytelen megtudni
azt, hogy ő is ember; s a mely esetben mégis csak elkövetkezik az a
minden emberrel közös indulat, a minek a diplomatiai műszótárban sincsen
más neve: mint «boszúállás».
A czár férfinak nem volt kellemetes ember. Szertelenül ivott, még pedig
pálinkát; káromkodott, verekedett és szerelmeskedett, s mindegy volt
neki, hogy czárnő, vagy konyhaszolgáló?
Egy cseppet sem lehet rajta csodálkozni, ha Katalinnak egész másforma
volt az eszményképe.
Szép legyen, deli, karcsú termetű; tüzes szemei legyenek, mikor kell,
epedésre borongók, göndör fekete szakálla, kunkora bajusza, tojásdad
piros arcza, finom fehér kezei és mosolygó szája; tudjon szépen énekelni
és tánczolni, élczeket mondani és franczia verseket szavalni; legyen
engedelmes és szolgálatra kész, s ha néha a franczia pezsgőtől
átszellemül, a mi nem megvetendő ital, akkor egészen más virtusok
ébredjenek benne, mint a verekedési vágy.
Egészen a véletlen és a fátum dolga, hogy ezt az eszményképet a sors élő
alakban is eléje hozta a czárnőnek a szép udvarmester, Moens
személyében.
Az ismét a rossz csillagok hibája, hogy a főudvarmester teendői az
udvarló hódolatnyilvánulásával annyira összekeverhetők, hogy a czárnő
nem tudta az egyiket a másiktól megkülönböztetni. S már-már kezdettek
suttogni a rossz nyelvek e dologról.
Péter és Katalin életében nagy szerepet játszottak az álomlátások.
Péternek az ágya fölé volt akasztva egy nagy palatábla: arra a czár,
mikor álomból fölébredt, fel szokta irni, hogy mit álmodott, hogy
reggelig el ne felejtse.
Ezt nem azért tette, hogy lutriba rakja, a mit álmodott, mert ha a czár
rakná a pénzét a lutriba, az annyi volna, mintha a fináncz-miniszternek
segítene lopni a saját zsebéből; hanem azért tette, hogy azután
komornyikjával, meg a miniszterével összeült és találgatta velük, hogy
mit jelent ez az álom?
Ez éjjel azt álmodta a czár, hogy kedvencz kutyája, a mely rendesen ott
szokott aludni az ágya előtti medvebőrön, egyszerre csak felhúzta a
hátulsó lábaira a czár lovagcsizmáit, s elszaladt velük, a czár pedig
utána, kergetve a perduellis komondort mezitláb.
Átkozott egy álom! Elől egy kuvasz sarkantyús csizmában, utána meg a
czár – mezitláb!
– Te! Jakusovszki! kiáltá a mindig szolgálatkész udvaronczhoz, mit
jelent ez a bolond álom?
– Ez bizony azt jelenti fölség, hogy kutya van a kertben! s fölséged jól
teszi, ha éjszakára nem húzza ki a lábát a csizmából, a kedvencz
kutyájára pedig nagyon jól vigyázzon.
Ugyanezen az éjszakán pedig Katalin is látott egy álmot. Az ágya tele
volt kigyókkal, s az undorító csúszó-mászó fajzat minden tagjait
összeszorította, körülfonta, s kettős nyelvével az arczába sziszegett.
Az ő álommagyarázói nem tudták e látványt olyan jól megfejteni, hogy
vigyázott volna magára jobban.
– Megüthetné a mennykő! Monda a czár, de szivében már benne volt a
horog.
Egy este azt mondta Katalinnak, hogy elmegy dupkai mulató kastélyába, s
hosszabb ideig ott fog maradni. – E helyett azonban azt tette, hogy
elbujt a téli palotában, a hol a czárnő lakott s egy apródnak nagy
borravalót igért, ha elárulja neki, mikor megy a fiatal Moens Katalint
meglátogatni. Jó borravalóért pedig Oroszországban a czárnőt magát is
eladják: az apród úgy éjféltájon jött a czár rejtekajtaján kopogtatni,
hogy ha valami szépet akar látni, hát itt az ideje.
A czár, a nádpálczával kezében, rohant a czárnő szobáiba; annak a
legelső szobája előtt találta madame Blaskot, a czárnő legbizalmasabb
udvarhölgyét s történetesen a szép Moens lovagnak a testvérét; ez a
hölgy a hálószoba ajtaja elé gördített karszéken aludt.
Az udvarhölgy megragadta a dühösen berontó czárnak a kezét, s addig
huzalkodott vele, és türte annak ökölcsapásait, a mennyi idő épen elég
volt arra, hogy mire a czár betör a czárnő hálószobájába, már akkor
minden rendbe legyen hozva, s arra a kérdésre, hogy mit keres itt e
lovag? azt mondhassa a czárnő, hogy «semmit, csak épen czérnát segít
gombolyítani».
Nagy Péter azonban dühös volt; az őrtálló asszony ellenállása meggyőzte
arról, hogy férji becsületében valami kár esett; azonfelül ő saját maga
olyan lármát csapott, hogy minden ember összeszaladt rá a palotában, s
még az őrtálló silbak is megtudta, hogy a czárnő hálószobájában egy
fölösleges cavaliert találtak.
Moens lovagot természetesen rögtön lánczraverték s vitték a törvényszék
elé, melynek Usakoff tábornok volt az elnöke.
Péter, a Nagy, maga kivánt vizsgálóbiró lenni, maga kérdezte ki a
rettenetes bűnnel vádlott udvaronczot.
– Ki vagy? Mi vagy? Hol születtél? – s a többi.
Az ifju lovag pedig, nehéz lánczai közt is felegyenesedve, így felelt
meg neki:
– Ha meg akarod tudni, hogy ki vagyok? hogy hívnak? hát megmondom. Az én
nevem Mousson lovag: testvére vagyok annak a Mousson Annának, a kit te
erővel elraboltál, meggyaláztál. Most én visszaadtam neked a kölcsönt. A
mi gyalázatot te az én családom nevére halmoztál, én visszavágtam a te
homlokodra. Viselheted holtig, s várhatod, hogy történetiróid ezt az
esetet is fel fogják jegyezni a neved után. Én megboszultam testvéremet.
Egyéb szándékom nem volt. A czárnő ártatlan.
Ennél többet nem beszélhetett Moens, mert betömték a száját s vitték
egyenesen a vesztőhelyre; csak ott engedték meg neki, hogy meggyónjon.
Mikor letérdepelt a vágótőke elé, azt sugá a hóhérnak:
– A dolmányom bélésébe van bevarrva egy arczkép, gyémántos
foglalványban. Keresd meg, ha levágtál. A gyémántokat tartsd meg, az
arczképet égesd el.
A hóhér úgy tett. Mit tudta, ki lehet az a szép asszony, a kit az ifju a
szivén viselt arczképben. Az pedig Katalin volt, nem más.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez volt aztán már az az eset, a mikor a czár is ember és boszút áll.
Nem Moens lovag lenyakaztatásáról van szó: ez csak tréfa. Még az sem
megemlíteni való, hogy Balks grófnőre a törvényszék kimondta a kancsukás
büntetést, s ezt Nagy Péter saját kezeivel hajtá végre; mert ez még
megtiszteltetés, s aztán a hetediknél már abbanhagyta! tehát ez még
kegyelem; hanem szó van arról a boszúról, a mit a czár feleségén állt.
A kivégeztetés napján a czár berontott a czárnő szobájába. Egész arcza
ki volt kelve a dühtől. Az egyik kezében volt egy buzogányos fejű
nádbot, a másikban egy meztelen vadászkés. Nem szólt semmit; csak oda
lépett vérben forgó szemekkel a czárnőhöz, s összecsikorgatta a fogait.
Azután felrugott két karszéket. Akkor felemelte a vadászkést s
markolatig döfte a czárnő – karszékének a támlányába. Aztán neki indult
a szőnyegeket összehasogatni. A czárnő udvarhölgyei ijedtükben bujtak
ágy alá, kanapé alá, kandallóba, hová? senki se mert egyet mukkanni.
Utoljára egy hatalmas ütéssel olyat mért a buzogányával a czárnő feje,
fölé hogy a mögötte levő velenczei tükröt ezer milliom darabra zúzta
vele. A czárnő meg sem rezzent.
Erre azt mondta neki Nagy Péter:
– Látod, kezemnek egy ütése elég volt ezt a pompás tükröt összetörni.
Katalin nyugodtan felelt neki arra:
– De hát már most szebb lett-e a palotád az által, hogy legszebb
ékességét összetörted?
Ekkor azt mondá neki Nagy Péter:
– Gyere velem!
Azzal levezette a czárnőt a hintajához s elvitte őt magával – a
vesztőhelyre.
Ott volt egy bitófa felállítva, s annak a gerendájára volt kiszegezve a
szép Moens lovag feje.
Nagy Péter megfogta Katalin kezét s odahurczolta őt a bitófa alá s
kényszeríté arra a helyre állani, a hova még a szép lovag vére
csepegett.
– Tekints oda! Ismered ezt az embert?
A czárnő arcza még most sem mozdult meg.
Hideg vérrel felelé:
– Sajnos, hogy a romlottság oly nagy az udvaronczok között.
A nagy czár tehetetlennek érzé magát egy asszonynyal szemközt, a kin nem
tudott boszút állani.
Azt mondta neki, hogy megbocsát s ismét hazavezette.
És aztán igen nyájas volt hozzá.
A czárnő azonban megvesztegette a czár egyik apródját, hogy hozza el
neki azt a palatáblát, a mire Péter az álmait és gondolatjait fel szokta
jegyezni, hogy el ne felejtse. S jó borravalóért bizonyára még a czárt
is eladják.
Egy napon ezt olvasá Katalin a tábláról:
– Egy czárnőnek már lenyirattam a haját, még a másikét is lenyiratom.
(Azoknak a nőknek a haját szokták lenyirni, a kiket kolostorba
száműznek.)
Katalinnak pedig igen szép haja volt, sajnálta volna.
Másnap a czár rosszul érezte magát; czitromos vizet adtak neki. A
czitrom pedig nagyon ártalmas az orosz czároknak.
Mikor Péter érezte, hogy ez volt az utolsó itala, nem ellenmérget kért,
hanem mérget: tintát. Végakaratát készült leirni. De csak odáig birta,
hogy «rendelem, hogy Katalin czárnő»… ha tovább irhatta volna, ez a szó
következett volna: «megfojtassék». – Igy aztán azt olvasták ki belőle:
«uralkodjék!» S a czár nem végezhette be boszúját.
Hanem Mousson bevégezte a magáét.