A szép Febronia hirhedett hölgy volt Oroszországban.
Ő volt Arakcsejeff grófnak a kedvese.
Arakcsejeff gróf pedig volt I. Sándor czárnak a kegyencze.
Se nem miniszter, se nem hadvezér, hanem mindenható kegyencz.
A mi rossz csak történt I. Sándor uralkodása alatt a Balti-öböltől a
Fekete-tengerig, azt mind Arakcsejeff gondolta ki. Ő uralkodott a
czáron.
S minthogy a szép Febronia meg Arakcsejeffen uralkodott, annálfogva a
legfelsőbb hatalom Oroszországban a szép Febronia volt. A kinek hivatal,
érdemrend, előléptetés kellett; a ki szolgálatait uradalmakkal kivánta
megjutalmaztatni; a ki az útjában levő embereket el akarta küldetni –
zabot hegyezni, az csak egyenesen Febroniához fordult a kérelmével s
föltéve, hogy az instantia megfelelő arany fenéksúlylyal volt
megterhelve, bizonyos lehetett felőle, hogy óhajtása teljesül.
Febroniának férje is volt, egy közönségés matróz, azt megtette grófnak s
aztán elküldette Kamcsatkába. Ez a leggyakorlatibb haszonvétele a szent
házasságnak.
Mikor Febronia nyilvános orgiákat rendezett, a politzeiminiszternek meg
volt hagyva, hogy ügyeljen rá, nehogy a mulatság valahogy
megzavartassék.
Febroniának Gruzinóban volt pompás kéjlaka s ott, mikor egyéb mulatsága
nem volt, a szolgái és szolgálói kínzásával töltötte az idejét.
Egyszer az jutott eszébe, hogy a férfi szolgáit elküldi egy kartonfestő
gyárba; ott beledugatja őket mindenféle színű lugokba, a mikből azok
aztán maradandó színekkel ellátva kerülnek elő. Ilyenformán lettek neki
sárga, zöld, rózsaszín, tulipiros, lilaszín, hupikék szerecsenjei s
mikor azokat sorba állította, hát az egész szivárványt képviselték. Nem
is hítta őket más néven, mint színeikről. Nagyon sok nevetségre adott ez
alkalmat.
A szolgálóival meg más mulatságot talált ki.
Igen szépen tudott gyöngygyel és selyemmel hímezni.
Aztán egy-egy fiatal leányt elővett s annak a meztelen karjára, hátára
és keblére hímzett szebbnél-szebb virágokat, nagy ügyességgel öltögetve
a bőr alá. A kihímzett «tárgynak» természetesen e műtét alatt
szisszenni, vagy épen rángatódzni nem volt szabad.
Volt azonban egy kedvencz rabnője, Jermola; maga a szelidség és
engedékenység. Ezt nagyon szerette.
Ennek jutott az a feladat, hogy a míg a bájos Febronia valamelyik rabnő
bőrét tűszúrásokkal tüzdelgeté, ő az alatt fogta annak a kezeit, hogy
csendesen tartsa magát. A háttérben pedig fel volt állítva a szivárvány,
tudniillik a hétféle színű rabszolga, korbácscsal a kezében. Ezeknek az
volt a nemes hivatásuk, hogy ha valamelyik leány az acupunctio
mulatságát a saját testén nem akarja eltűrni, azt a sokkal hatályosabb
operátióval ismertették meg. Azok hát inkább tűrték a tűszúrásokat.
Egyszer azonban egy szegény rableánynak e kínzás alatt, akárhogy harapta
össze az ajkait, a köny kicsordult a szeméből.
Febronia épen bevégezte a leány vállára hímzett napraforgó virágot s
kedélyesen kaczagott rajta.
– Nézd: milyen szép, Jermola!
Jermolára pedig nem az úrnőjének a kaczagása ragadt el, hanem annak a
rabnőnek a sírása. Az ő szeme is tele lett könynyel.
– Micsoda, te sirsz? rivallt rá Febronia. Sirsz, mikor semmi bajod
sincs? Hej «Hupikék!» «Delivörös!» «Lilaszín»: Ide jertek!
Korbácsoljátok meg, hogy legyen neki oka sírni!
Jermola odaborult a lábaihoz s összetett kézzel könyörgött neki.
– Ne veress meg, asszonyom!
– Ejh! vesd le a ruhádat! Engedelmeskedjél!
Jermola átölelte a térdeit, úgy könyörgött neki.
– Ne szégyeníts meg, asszonyom!
Febronia elrugta magától s dühösen rikácsolt:
– Szolgák! Tépjétek le ruháit, s korbácsoljátok félholtra!
Ekkor felsikoltott a leány kétségbeejtve:
– Bátyám! Ne hagyj!
– Ah! Igaz! Hiszen te neked bátyád is van itten! Hej «Aranysárga!» Te
lépj elő. Te magad fogod megkorbácsolni hugodat!
«Aranysárga» kilépett a sorból a parancsszóra s odament, a hova hivták;
hanem aztán a helyett, hogy Jermolát ragadta volna meg, odaszökött
Febroniához s megkapva annak a karját, kirántotta az úrnő övéből a saját
tőrét s egy döfést adott neki vele.
Febronia erős nő volt, küzdeni kezdett a gyilkos rabszolgával, s azalatt
a többi szolgáit kiáltá segélyül:
– Héj «Rózsaszín», «Kobálkék», «Császárzöld» segítsetek.
Hanem a szivárvány többi hat színe mozdulatlanul állt a helyén, s mind a
hat szolga és a hét szolgáló elnézte hidegvérrel, hogy üt döfést döfés
után a fellázadt rabszolga a zsarnok nő testébe, míg az sebektől
elhalmozva összerogyik. Sikoltozására senki se mozdult a palotában.
Akkor a gyilkos felemelte testvérét a földről és annak a szívébe döfte a
kést, hanem elébb letörülte róla a szörnyeteg vérét, hogy még halálában
se keveredjék össze az övével.
Akkor aztán magát ölte meg.
Arakcsejeff csak a rémhírre érkezett meg Gruzinóba. Már akkor Febronia
el is volt temetve. A hatalmas embert annyira lesújtotta ez a csapás,
hogy egészen elveszté minden lélekerejét. Kiment Febronia sírjához s ott
lefeküdt és sírt napestig; nem beszélt senkihez s nem vett magához se
ételt, se italt; nem bánta, akármi történik az orosz birodalommal, nem
törődött se a katonai koloniák fellázadásával, se a czár
búskomorságával: semmivé volt téve.
A czár pedig sehogy sem tudta nélkülözni ezt a kedves emberét. Miután
semmi vigasztalás nem fogott rajta, odaküldé hozzá a szent életéről
hirhedett szentgyörgy-kolostori archimandritát, Photiust, a ki többek
között azzal tette magát nevezetessé, hogy mikor Galitzin herczeg
miniszter korában az orosz nép felvilágosodásának nagy művét megindítá:
ő a czár előtt tiltakozott ez istentelen kisérlet ellen; s tiltakozására
Galitzin herczeg el lett bocsátva s az orosz nép megmaradt jámbor
butaságában.
Tehát ez az istenfélő kegyes férfiu mene el a czár kivánatára a fejét
hamuval hintő Arakcsejeff grófhoz s azt elvonva a szeretett Febronia
sírjától, elvivé magával kolostorába s heteken át addig csepegteté
szivébe a hitnek malasztját, a míg a nagy vezeklések után visszatéríté
az Istennek tetsző életre s visszaadta őt nemzetének és czárjának.
Arakcsejeff letett arról a sötét eszméről, hogy magát éhséggel, lelkét a
kétségbeesés sötétségével elpusztítsa: megbánta bűneit, megtért a kegyes
életre… S aztán visszatérve Gruzinóba, minthogy a gyilkost már meg nem
kaphatta, előhozatta azokat a rabszolgákat, a kik nézték azt a
gyilkosságot vagy hallották a sikoltozást a palotában s Febroniának
segítségére nem siettek, s azokat elébb lábaiknál fogva felakasztatá,
azután felváltva forró vízbe és jeges vízbe mártogattatá, azután
félszemüket kiszuratá, továbbá megkancsukáztatá, végezetül örök
gályarabokul hajó fenekébe levasaltatá: szám szerint huszonegyet!
Ezt nevezik Oroszországban a kegyes életre való megtérésnek.