Mikor Miklós czárnak a trónörököse annyira megnőtt, hogy nevelőre volt
szüksége, hát akkor a minden oroszok czárja kikeresett a számára – egy
poétát, arra bizta.
Igenis, nem valami tábornokra, nem valami érsekre, hanem egy egyszerű
poétára, a ki semmiről se nevezetes, csak arról, hogy szép verseket irt.
Sukovszkinak hítták, a kit az oroszok Schillerjének neveznek. Schiller
volt az eszménye, a mintaképe; annak az összes műveit fordította le
orosz nyelvre, s maga is annak a szellemében irt, s utána egy egész
Schiller-iskola támadt az új orosz nemzedékben.
A költő úgy nevelhette a trónörököst, a hogy neki tetszett, azt
taníthatott neki, a mit akart; a czár egészen ráruházta szülői hatalmát.
Sukovszkit még csak abban sem akadályozta senki, hogy Európa legnagyobb
katonai államának leendő uralkodóját ne katonának, ne deszpotának, hanem
egészen magához hasonló érzelgő költőnek nevelje. Hatalmas ember, szabad
ember csak egy volt az egész Oroszországban s az Sukovszki volt, a
költő!
Nem tudom, hogy Európa melyik uralkodója csinálná ezt utána?
Egy másik nevezetes költője is élt ekkor Oroszországnak, Puskin, a kinek
Jevgen Anyeginjét magyar fordításban is ismerjük. Ez meg az orosz nemzet
Byronje volt. Már tizenhárom éves korában hiressé lett egy költeménye:
«Czarszkoje Zelo emléke» által. Huszonegy éves korában egy lángoló ódát
irt a «szabadsághoz». Valóságos Petőfi-dal. Petőfi dalait nem méltatták
semmi figyelemre országunk nagyjai, azok a kunyhók között elhangzottak;
senkinek sem jutott eszébe költőjüket megjutalmazni, még életében. Nem
úgy Oroszországban. Puskin szabadságdala felhangzott a trónig, egész a
hatalmas czár füléig. S a czár rendelt neki jutalmul – huszonöt botot.
Igenis, nem a hogy a tisztelt olvasó várta, nem a nagy muszka akadémiai
jutalmat: a kétszáz kancsukát, hanem csak a muszka Marczibányi-jutalmat:
a huszonöt botot.
S a koszorúzott költőnek szépen fel is kellett venni a számára
utalványozott jutalmat s a «Kaukázusi fogoly», a «Bakcsi-szerályi
könyforrás» halhatatlan költőjének hasra kellett feküdni a czár
káplárpálczája előtt. Ezuttal Marsyas nyúzta meg Apollót!
A büszke huszonegy éves lángész nem akarta engedni, hogy ez megtörténjék
vele, mikor a czár utalványának megértésére a tábornokhoz hívták: sírt,
dühöngött. Hanem aztán a derék Popotoff elkezdte kérlelni, biztatni,
mint a fogorvos a betegét, a ki nem akarja engedni, hogy a rossz fogát
kirántsák: «ugyan Puskin, nem szégyenled magad? Ilyen lármát csapni
huszonöt bot miatt? Hisz ez gyerekeknek való tréfa. Magam is kiálltam
egyszer, pedig verset se irtam. Nézd csak, milyen kényelmesen
elnyulhatsz ezen a balzakon. Látod: az is hires poéta, mint te, még sem
protestál. Pedig ő is huszonötöt kap. Nem is fáj az! Az ember nagyot
ugrik utána! Aztán hazai mogyorófával. A Czarszkoje Zelo kertjében
vágott mogyorófával. Hát kivánhatsz többet? Ugyan dűlj meg hát s ne
instáltasd magadat!»
S a dicső Puskinnak fel kellett venni a huszonöt botot, a mit a czár
diktált birodalma legnagyobb költőjére.