A czár sem volt mindig az a vasból öntött, jéghideg alak, a kihez csak
reszketve lehetett közelíteni halandó embernek.
Voltak, a kik látták őt a «nyári kertben» a szép O*** herczegnővel a
gyepen szaladgálni, s annak gömbölyű vállai felé leszaggatott
pézsmavirág-gubókkal hajigálózni.
Sőt vannak, a kik látták őt a téli palotában tartott udvari bál
alkalmával ugyanazzal a bájos tündérrel egy kontratánczot eljárni, s
annak legyezőjét a földről felvenni.
Pedig tudjuk, hogy az orosz udvari bálokban milyen sokat adnak az
etiquettere. Talán ugyanezen bálban történt az, hogy egy katonatisztet
azért, mert egy rangján felül álló úrhölgyet mert felkérni tánczra,
elküldtek az Urálba s egy őrnagyot, a mért elhibázta a figurát a
quadrilleban, degradáltak és várfogságba tettek.
Hanem azért a czár mégis jól mulatott a szép O*** herczegnő oldalán, a
hogy ezt többen bámulva látták.
Csak az a baj, hogy azok között, a kik ezt látták, ott volt a czárnő is.
A czárnő, daczára annak, hogy maga is szenvedélyes walzertánczosnő volt,
mégis mindenre tudott ügyelni. Hejh: Argusnak csak száz szeme volt; de
az asszonynak ezer van.
A kulcslyukon keresztül szivárgott, hogy e miatt heves jelenetek
fejlődtek ki a legmagasabb házasok között.
Pedig bizony minden alapos indok nélkül. A dolog maradt az elhajigált
pézsmavirág-gubóknál s a felvett legyezőnél; több nem következett
belőle.
Nem azért, mintha a hódító részéről hiányzott volna a komoly foglalási
vágy, hanem mivel a vár nagyon erősen volt védve. A herczegnő erényének
sánczán semmi rést nem lehetett törni. Sem a délczeg udvarló férfiui
előnyei, sem a czári kegy csábító ragyogása nem birták őt meghódítani.
Megközelíthetlen maradt. Gazdag ajándékok, kitüntetés, kegyosztás, mind
sikertelen maradtak.
Lehet, hogy nagyon jó emlékében volt még O*** herczegnőnek Lapukin
herczegnő tragédiája, a ki mivel bátorkodott ott járni szemeivel, a hová
csak a czárnő tekintetének volt szabad járni, ezért a piaczon
megkancsukáztatott, nyelve kivágatott s maga Szibériába száműzetett.
Lehet azonban, hogy egyéb okai voltak.
De ne fáraszszuk mi magunkat titokfürkészéssel, mikor ez a rendőrség
dolga.
Egy napon így szólt a czár B** úrhoz, a rendőrminiszterhez:
– No mondhatom, hogy hiába eszed a kenyeremet; még maig sem tudtál
rájönni, hogy ki hát O*** herczegasszonynak a titkos szeretője.
– Honnan gondolja azt, felség, hogy kell ilyennek lenni a világon?
– Igen egyszerű a kombináczió. Először a herczegnő férje egy ostoba
tökfilkó, a kivel varjukat lehetne ijeszteni. Ezt lehetetlen, hogy
szeresse.
– Kérem, felség, vannak éltes urak, a kik szeretetreméltóságukat a késő
korig megtudják tartani.
– No ti ketten nem tartoztok azok közé.
A rendőrminiszter maga is hatvanhét éves volt már.
– A második gyanujel az, hogy a herczegnő szertelen nagy fényt űz;
ruháit Párisból hozatja s toilettje feltünést gerjeszt, brilliántjai
túltesznek Demidoff és Trubeczkói herczegnőkéin, fogatai gyönyörűek. Ez
nem kerül ki férjétől. Azt ismerem jól. Zsugori, fösvény ember. Igy csak
egy őrült szerető pazarolhat. – Üldözd ezt a nyomot.
A rendőrfőnök fogadta, hogy mindent el fog követni, hogy ennek a
titoknak nyomába jőjjön.
– Nos, tudtál-e ki már valamit? kérdé tőle egy idő mulva a czár
türelmetlenül.
– Semmit se, felség; épen semmit.
– Élhetetlen vagy; elcsaplak.
– Azt nem érdemlem meg. Én minden rendszabályt elkövettem. Kémeim ott
ülnek éjjel-nappal azokban a házakban, a mikből a herczegnő palotájára
lehet látni; átöltözött butesnikok járnak alá s fel a kapuja előtt
szünetlenül, a földalatti csatorna alagútján rendőr van felállítva; a
herczegnő levelei számára külön titkár van szegődtetve a cabinet
noirban, minden cselédje az én zsoldomban áll, s mikor kikocsikázik
valahová, egy lovas butesnikom mindenütt nyomában nyargal; de mind
hasztalan; a herczegnő nem fogad el férje honnemlétében senkit; ha
egyedül kocsizik ki, sehol nem találkozik senkivel, úgy tér vissza, a
hogy elment; semmi gyanús helyen nem időzik, valódi ascetai életet él és
nekem egyetlen egy fonál nem akad a kezembe, a miről a gyanút tovább
fűzhetném.
– Mert nem értesz hozzá. Ott kellene kezdened, hogy kinek a megbizásából
küldetnek számára Párisból az öltönyök? Ez nem történhetik meg a
vámőrség tudta nélkül.
– Felség! Ezt sem mulasztottam el. A herczegnő küldeményei azonban olyan
pecsét alatt küldetnek, a mit még nekem is respektálnom kell. Szólt a
rendőrfőnök és furcsán mosolygott hozzá.
– Áh, áh! kapott rajta a czár. Tehát valaki a magas diplomácziából! Ezt
mindjárt gondoltam. Melyik? Melyik! Kinek a pecsétje őrzi a küldeményt?
Ha a franczia követre sütöd ki, akkor nagy ember vagy; de ha az angolra
sütöd ki, akkor két akkora vagy.
– Felség! Sem az angol, sem a franczia követ.
– Hát ki az ördög? Csak nem az osztrák? Szegény!
– Egyátalában nem követ.
– Hát micsoda?
– Azok a küldemények a czári titkos pecsét alatt érkeznek.
– Micsoda? Még rám fogod, hogy én hozatom azokat a herczegnőnek; hogy én
magam vagyok a titkos imádója, a kit boldogít, s csak azért hajszollak,
hogy elfordítsam magamról a gyanút.
– Felség. Én nem tudok többet.
– De hiszesz többet.
– Felség! Egy rendőrfőnöknek kötelessége a gyanakodás.
– De én megtiltom neked, hogy rám gyanakodjál! Ártatlan vagyok, mint
szent Antal a pusztában; s valami gazember még az én firmám alatt űzi
gonosz tetteit; de ezért meglakol! Elmehetsz az ördögbe!
* * *
Az O*** palota figyelemmel tartására kirendelt butesnik egykedvűen
bandukolt a Nyefszki-prospekt széles járdáján, a kemény tüzelő kánikulai
napon. Melege lehetett abban a nagy szakállban, a miből csak a szeme
látszott ki.
Egyszer alkonyat felé, mikor már hűsülni kezd a lég, az O*** herczegi
palota kapuja alatt kocsizörgés hallik. Ez azt jelenti, hogy a herczegnő
sétakocsizásra készül. Erre a butesnik eltünik az átelleni ház kapuján
át. Nehány percz mulva elégördül a könnyű kabriolet, melybe egy pompás
trakéni mén van fogva. Az egy lovas fogatok Szentpétervár előkelő
köreinek kedvenczei. A hátulsó ülésben foglal helyet a fehér parókás
inas, buzavirágszín, ezüst vállzsinóros bérruhában; a lovat a herczegnő
maga hajtja, veleszületett elegancziával.
A mint a kocsi tova gördül, nyomban előjön a butesnik, most már lóháton.
Lova jó ukrániai mén, a mely nem enged a trakéninak semmi előnyt.
Könnyen utoléri a herczegnő fogatát s aztán kimért távolban maradva,
poroszkál utána.
A herczegnő a nyári kertbe hajt. A kapu-bejáratnál leszállítja inasát s
egy virágáruló leánytól egy csomó nyári ibolyát vesz s azt keblére tűzi
s aztán tovább hajt, ügyesen kerülgetve, előzgetve szemközt jövő és
elmaradó hintókat. Lovat hajtó urak nem szokták egymást üdvözölni.
Megkerüli a khinai pavillonokat s aztán elvégre megáll a japán kioszk
előtt s ott leszállítja az inast, hogy hozzon az ő számára egy pohár
jeges barbarast, a mit a japániak ismeretlen gyümölcseik nedvéből oly
kitünően tudnak készíteni.
A míg azt elkölti finom kis csigahéj kanálkával, az alatt az inas a ló
zabláját tartja.
(A mese kezd unalmas lenni.)
Addig a butesnik is ráér a lova hevederén igazgatni valót keresni.
Azután az inas visszaviszi a japáni pinczegádorba az üres poharat s kis
idő mulva megint visszajön s elfoglalja helyét a kabriolet hátulsó
ülésében. A herczegnő megfordul s szépen hazahajtat, a nélkül, hogy
valakivel egy szót váltott volna. A lovas butesnik a nyomában.
Mikor a kabriolet begördül az O*** herczegi palota udvarcsarnokába, a
butesnik leugrik lováról s egy készenálló társának odaveti a kantárt.
A herczegnő inasa is leugrik az ülésből s siet úrnőjét lesegíteni a
bakról.
De abban a pillanatban odaugrik hozzá a butesnik s megragadja a markával
a gallérját:
– Hát te, országos gazember, hogy tudtál így megvénülni ötvenhat percz
alatt? Fiatal ficzkó voltál, mikor kimentél s vén ránczos pofa vagy,
mikor visszajössz.
… Igy csempészik hát be a titkos szeretőt!
A japáni kioszkba bemegy az inas, az ott marad s kijön helyette az
ál-inas szerető.
A herczegnő nagyot sikoltott s futott fel a lépcsőkön, ott hagyva
prédára nyakonfogott titkos imádóját.
A megragadott ál-inas most egyszerre előkelő büszke arczot csinált s
megkapva a butesnik kezét, melylyel az a gallérjába kapaszkodott,
haragosan dörmögé a fülébe:
– Szerencsétlen! Nem tudod, hogy «kit» fogtál meg? Én vagyok a
rendőrminiszter.
Erre a szóra azonban a butesnik a másik markával most már a torkát fogta
meg a tettenkapottnak, szemébe dörmögve:
– De te, még szerencsétlenebb! Nem tudod, hogy «ki» fogott meg? Én
vagyok a czár!
Volt azután kölcsönösen nagy elbámulás.
A czár jött legelébb is szóhoz.
– Hát te vagy a herczegnő erényeinek az alapköve, vén gonosztevő! Te?
Hát ezt a te ránczos pofádat szereti az istennő jobban, mint az én
hódolatomat? Valld meg, mi a talizmánod; mivel tudtad előlem megnyerni?
ha azt nem akarod, hogy szétzuzzam a fejedet.
A megszorított udvaroncz válaszolni volt kénytelen.
– Az, hogy én jobban ajándékozok és kevesebbet veszekszem.
– Hallatlan gonosztevő! Hát erre költöd te el azt a tömérdek
dispositionsfondot, a mit tőlem kicsikarsz! Hát ezért kell neked minden
lépten-nyomon új összeesküvéseket felfedezned? Hát ezért tartasz te
Párisban ágenseket? Hogy ezen a réven a saját pénzem árán légy az első
seladon az országban; s még a tulajdon pecsétem alatt hordatod neki a
piperét s gonoszságodat még velem takargatod! Most mondd meg, hogy mi
van még Szibérián túl, hogy oda küldhesselek!
– Mást mondok én, felség. Én nem szólok erről a dologról senkinek,
felséged se szóljon senkinek. Legjobb lesz, ha titokban tartjuk.
– Igazad van, gonosztevő! No hát, lódulj, ha komornyik vagy, siess az
úrnőd után, kinyitni az ablakot!
… De biz ott nem sokáig nyitogathatta az ablakot a szerencsés vén
vetélytárs, mert a czár előtt e percztől fogva az ostoba, zsugori O***
herczeg egyszerre olyan okos és kellemes ember lett, hogy kiválasztotta
őt svédországi követjének s elküldte a herczegasszonyával együtt
Stockholmba. A rendőrminiszterrel pedig azután is megmaradt jó
egyetértésben. Hanem (nem volt szokása a megbocsátás) azért folyvást
azon törte a fejét, hogy mint állhasson oly raffinált boszút a vétkesen,
mint a milyen furfangos volt annak az elkövetett csintalansága.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Közbe-közbe pedig levert egy-egy kis Lengyelországot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor az utolsó (de nem a legutolsó) és épen nem a legeslegutolsó
lengyel leverés után meglátogatta a czár Varsót, hát akkor nagy parádét
csaptak a tiszteletére. Szinházi előadás is volt, még pedig egy
világhirű művésznő érkezett meg a magas vendégek gyönyörködtetésére:
Lola Montez.
No – természetes. A művésznő is arról volt hires, hogy igen bőkezűleg
tudja osztogatni a korbácsokat. – Itt nagyon otthon érezhette magát.
A czárt kisérő orosz jeunesse dorée el volt ragadtatva az exotikus
művésznő minden szabálylyal daczoló mutatványai által. S azok között
maga a «vén» rendőrminiszter is.
Hja, a míg az embernek sok pénze van, addig mindig az «arany
fiatalsághoz» tartozik.
Rendőrminiszterre pedig nagy szükség van ott, a hol a czár mulat,
kiváltképen ha a mulatság helye Varsó.
Ő excellencziája nem is volt rest mindenféle komplottok és titkos
társulatok felfedezésében, a miknek nyomozása, kiderítése természetesen
tömérdek pénzbe kerül s arra a titkos alapból kell utalványozni.
A czár sokalta a kontót. Pörölt miatta a miniszterrel.
– Redukáld a titkos kiadásokat. Törüld ki belőle a Lola Monteznek
hozatott bukétokat, karpereczeket, garderobokat.
– Felség! szabódott a miniszter, ez, igazán mondom, meg nem érdemlett
szatira. Ezuttal én oly ártatlan vagyok, mint páduai Szent Antal a
pusztában. A sátáni szépség közelíteni sem enged magához. Szemem közé
nevet. Ajándékaimat visszaküldi. Már vagy kevesli az ajándékaimat, vagy
van valaki, a ki jobban győzi az ajándékot, mint én. E két eset közül
kell az egyiknek állni.
S hogy egészen bizonyos legyen a gyanuja felől (a mint illik is egy
rendőrfőnöknek), még egy kisérletet tőn ő exczellentiája: egy óriási
kamélia-csokrot küldve a hirhedett művésznőnek, melynek fogantyúja egy
tizezer rubelt érő gyémántos karpereczczel volt átszorítva.
Lola Montez teljes felháborodással utasítá vissza az ajándékot.
– Mit gondol ön, uram? irt vissza neki, kinek néz engem? Én erényes,
jámbor hajadon vagyok!
Most aztán már dühös lett rá az elutasított imádó. Meg akarta neki
mutatni, mit tesz az, egy orosz rendőrminiszter kaméliáit
visszautasítani, mikor az ember Varsóban van? A legközelebbi fölléptére
a művésznőnek rendeztetett egy óriási skandalumot.
Ő maga, a miniszter ott ült a proscenium páholyban, hogy közelről
gyönyörködhessék áldozata megsemmisülésében.
A kilebbenő ballerinát az első pirouettjénél a várt taps helyett egész
tintamarréja a fütyülésnek fogadta s azzal egyidejűleg egy hatalmas
hagymakoszorú repült lábaihoz a szinpadra.
Lola Montez szikrázó szemekkel, vonagló tagokkal, mint egy sebzett
párducz ugrott a lámpák elé s torreadori állásba téve magát, lekiáltott
a közönség közé:
– Tudom jól, kinek a munkája ez? Ezé a vén gonosztevőé itt ni. (S azzal
rámutatott az előszini páholyban ülő rendőrminiszterre.) Azért, mert nem
hallgattam meg az udvarlását, mert visszadobtam a kaméliáit, mint a hogy
visszadobom neki a hagymakoszorúját!
S azzal felkapva gyors kézzel a hagymakoszorút, úgy vágta a
rendőrminiszter fejéhez, hogy az egészen meg lehetett az előadás
sikerével elégedve.
Erre azután lett olyan zsivaj, hogy ki kellett üríteni a szinházat.
Lola Montez azonban alig ért az öltöző szobájába, már rohantak utána a
rendőrbiztosok, tudtára adva, hogy három óra alatt elhagyja Varsót s
huszonnégy óra alatt a birodalom határát.
– Ezt ni! kiálta Lola Montez, fittyet vetve az orruk alá s azzal
kihuzott a vállfüzője alól valamit, a mi előtt Oroszország valamennyi
rendőrbiztosa hasra tartozik esni.
Az a czárnak egy kegylevele volt, melyben a világhirű művésznő
felhatalmaztatik a szent orosz birodalomban, ott a hol neki tetszik
utazni, a nélkül, hogy útjáért, szavaiért, tetteiért bármiféle rendőrség
által feleletre vonatnék. Hasonló kegylevelet a halandók közül csak
Taglioni kapott még a czártól.
A rendőrminiszter most kapta már meg a büntetését. Maga ment bele a
kelepczébe.
Hogy jutott Lola Montez ily irathoz s mire volt az neki jó, azt majd
meséljük el máskor, mikor nem lesznek itt körülöttünk gyermekek, a
kiknek azt nem kell meghallani.