Tizenhét esztendővel később egy testőr-tiszt párbajban lelőtte Puskint.
Az egész orosz közvélemény, az egész Európa mívelt világa felháborodott
e barbár tettre. Hisz egy ilyen lánglelket megölni: egyenlő gonosztett
az ephesusi Diána templomának felgyujtásával.
Volt Puskinnak egy fiatal barátja, Lermontoff. Maga is lelkesült költő s
a szentpétervári szalonok kegyencze, testőr-tiszt azonkívül.
Ez egy verset írt Puskin halálára. Abban a versben hallható egy igazi
orosznak a fájdalom-ordítása, a ki elfelejti, hogy láncz van a kezén s
szabadnak képzeli magát, s beszél szemtül-szemben a czárhoz, a kiről azt
hiszi, hogy az is olyan ember, mint ő; és magáról azt, hogy az ő
szelleme is olyan magas, mint a czáré; s még mikor hódolatában odaveti
is magát a trón elé, ezt oly indulattal teszi, hogy megrendül belé az
egész állvány.
Lermontoffnak ez a költeménye is remekmű.
Jutalma az lett, hogy elküldték a Kaukázusba cserkeszt vadászni.
Ő azonban, a helyett, hogy a csecsenczeket pusztította volna, ott is
verseket írt.
Egyszer költői kóborlásaiban a regényes bérczek között elfogták a
cserkeszek. A költő elszavalta nekik gyönyörű költeményét, «A cserkesz
fiu»-t, s a barbár hegylakó nép, az irástudatlan pogány azt mondá: «oh
ez nem olyan fej, a minőt le szokás vágni! Ebben Isten lakik». S
szabadon bocsáták.
S azután irta még legszebb műveit, mik nemzete kegyenczévé tették. Az
asszonyok imádták verseit és prózáját. Regényét, «a Korunk hősé»-t
minden nagy nemzet nyelvére lefordítva, olvasta az egész világ. Neve
nagyobb fényt vetett Oroszországra, mint Paskievicsé.
Ott kellett maradnia a Kaukazusban.
Az a gyűlhelye mindazoknak, a kik Oroszországban a «lángész», a
«forradalmár» és a «gonosztevő» gyanújába keverik magukat.
Lermontoff gunyoros természetű volt. Keserű, mint az orosz irók mind.
Tiszttársai között volt egy, a ki cserkesz egyenruhában járt s öve
mellett roppant nagy handzsárt viselt, a minek a nyele gyémántokkal volt
kirakva.
Ezt a bizarr embert Lermontoff úgy hítta, hogy a «handzsáros» úr.
Ez fülébe ment ennek. Kérdőre vonta a költőt.
– Ön engem sérteget.
– Eszemben sincsen ön.
– Ön engem úgy hív, hogy «a handzsáros úr!»
– Én csak önnek legkitünőbb tulajdonáról veszem az elnevezést.
– Ez meg egyenes megsértés. Ez bosszút kiván.
S a «handzsáros úr» rögtön küldte a segédeit Lermontoffhoz, elégtételt
követelni.
Másnap reggel kimentek a hegyek közé.
Lermontoff a párbaj színhelyén ismételte, hogy ő nem akarta ellenfelét
megsérteni. Az nem fogadott el semmi mentséget. Vérnek kell folyni.
Mikor szembeállították őket, még akkor is azt mondta Lermontoff:
– Én egy ilyen ostobaságért nem ölök meg egy embert. – S azzal a
pisztolyával fellőtt a levegőbe.
Hanem a handzsáros úr más véleményen volt. Ő fogta a mordályt, neki
irányozta Lermontoffnak s azt a csillagot hazája egén, melynek
ragyogását három világrész bámulta, úgy lelőtte, mint a tököt.
S azzal szétfutottak: a győztes és a segédek.
S a fiatal költő: Iván czár dalnoka, Izmail Bej szerzője, nemzetének
büszkesége, a kiért az asszonyok rajongtak, a ki után az idegenek
Oroszországot megismerték, a fiatalság vezére, koronája, a kioltott
lángész… ott feküdt két nap, két éjjel a jávorfa alatt megsiratatlan.
Mire a kozák favágók ráakadtak, már a sasok megették az arczát!