AMIRANI.

Tizezer rubel volt az ára Amiraninak, a mit valósággal lefizetett érte a

szukumkalei bazárban ő kegyelmessége, Nozdrominoff Sergievics Alexei; s

azt az árt testvérek között is megérte. S akárki megtekintette légyen,

azt meg kellett vallania, hogy nem volt értékén túl fizetve, – ha

szakértő volt.

Amirani azonban nem volt valami telivér arabs versenyparipa, hanem igen

is a legszebb telivér georgiai rabnő, a minővel csak valaha a

szukumkalei leánybörzén hausse-ra speculáltak.

De a szakértő nem csak a külszín után itél; mert hiszen a milyen

különbség van ló és ló között, olyan van leány és leány között is. Még a

formás ábrázat, a sűrű tömött haj, a deli termet nem teszi meg;

hasonlatost két három ezer rubelért is lehet kapni, a ki csak erre néz.

Amirani, a mellett, hogy nagyon szép volt, mindenféle tudományhoz

értett, a mi csak a fehérnépet kellemessé teszi. Tudott énekelni,

csábtánczot járni, mesélni, hizelkedni, s a mi a legfőbb dolog, tudott

sütni, főzni, a hogy semmi hires szakács nem volt képes. A mióta őt

megvette Nozdrominoff Sergievics Alexei, még egyszer olyan vastagra

hizott, pedig azelőtt is elég kövér volt. – Különösen fölséges valami

volt az az ital, a mit a szép rabnő destillált, s a mit a görögök ugy

hínak, hogy «galacton papadon» (paptej), csakhogy ebből a paptejből nem

jó egyszerre sokat inni, mert az ember könnyen a «papzsák»-ba juthat

tőle.

Ennélfogva soha se is bánta meg Nozdrominoff, hogy Amiranit megvette, s

dobroveliskovkai kastélyában olyan hatalmat adott neki, mintha ő lett

volna ott az igazi urasszony.

Mert a sokszor említett főurnak a Bug és Dnyeper között volt a birtoka,

iszonyú nagy terjedelmű föld, tele gulyával, ménessel, meg valami

negyvenezer lélekkel, a kik az ő sajátjai voltak. Ott lakott ő mindig a

jószágán és egész életében nem tett mást, csak vadászott.

Egyszer a szép Amirani azt kezdi észrevenni, hogy az ő urának nem izlik

sem étel, sem ital. Hiába kinálja a drága jó galacton papadonnal; még

csak hozzá se szagol; vadászni sem megy; hanem csak fekszik nagy búsan a

medvebőrön és keserveseket sóhajt.

– Mi lelt, édes jó uram? kérdi tőle a szép Amirani; tán bizony valami

bajod van? Nem iszol egy kis paptejet?

– Dehogy iszom én paptejet! Aztán hogy ne volna bajom, mikor az átkozott

«pereczes legény», a ki most herczeg Mencsikoffnak hivatja magát, azt a

bolondot álmodta, hogy ő idehozza a czárnőt erre a mi vidékünkre

kéjutazásra; aztán csak ide ir rám egy levelet, hogy hirtelen

csináltassak utakat a birtokomon keresztül, s aztán gondoskodjam

mindenféle ünnepélyekről, hogy a czárnő jól mulassa magát; s aztán

mindjárt el is rendeli, hogy miféle ünnepélyek legyenek azok. Legyen egy

gazdasági kiállítás, egy operai előadás, meg egy rózsakirályné-ünnep.

Megüt a guta! Hiszen utat még csak tudok csináltatni, ha neki állítok

tizezer parasztot. Erdőm is van elég, hogy kész terebély fákkal végig

ültessem alléenak az uj csinált utat. Ácsot is találok annyit, hogy

szinházat, bazárt nagy hirtelen összeüttessek: de honnan a pokolból

vegyem a belevalót?

– No csak ne epeszd magadat olyan nagyon, édes uram; mondá a szép

Amirani; lássuk csak, minek kell hát megtörténni a czárnő tiszteletére?

hát ha én tudnék rajta segíteni.

– Hát legelőször is kell egy gazdasági kiállítás. A czárnő nagyon

szereti a majorságot. Be kell mutatni, milyen nagyszerű tehenészet van

berendezve a Bug és Dnyeper között. Hát hiszen gulyám van elég, de én

még soha se hallottam hirét, hogy a tehenet egyébre tartanák, mint hogy

borjut neveljen s a mi turót a mi pásztoraink csinálnak, ha abba ő

felsége belekóstol, soha többet erre a vidékre nem jön. Én magam

Angliából hozatom a sajtot az asztalomra. Aztán még ez nem elég; hanem

azt kivánja tőlem a «péklegény», hogy egy ügyes, csinos majorosnő álljon

ő felsége elé s köszöntse fel őt az egész parasztság nevében s aztán ő

felsége előtt süssön-főzzön nemzeti ételeket s azokból ő felségét

hódolatteljesen kinálja meg. No már azt csakugyan szeretném látni. Hogy

az én ancsáim közül melyik teszi azt meg, hogy ha hat ökörrel oda birom

vontatni a czárnő elé, ott megálljon s az első szónál el ne nevesse

magát, s aztán világgá ne szaladjon. Azt a stsilevest pedig, meg azt a

málé-pogácsát, a mit az én ancsáim kotyvasztanak, dagasztanak, ugyan ne

kivánja ő felsége megizlelni: ha csak szent fogadása nem tartja a kazani

boldogságos szűznek penitenczia fejében.

– Ne busulj semmit, édes uram, mondá a szép Amirani; – bizd te ezt

egészen én rám, majd berendezem én az egész majorságot, hogy azt

gyönyörüség lesz látni, s aztán magam leszek benne a majorosnő.

Felköszöntöm én a czárnőt igen szépen, s a mit én sütök-főzök a számára,

tudom, hogy még a körmét is megnyalja utána.

Nozdrominoff Sergievics Alexei nagyot könnyebbült erre a biztatásra, s

keble tágulása végett egyet eresztett a sziján.

– No de következik a nagyobb baj, folytatá tovább. Azt parancsolja a

«zsemlyesütő», hogy én itt a czárnő tiszteletére operát, balletet

rendezzek: hadd lássa, mily magas fokon állanak a Bug és Dnyeper között

a művészi igények. Teringettét is: az én muzsikjaim még nem vitték

tovább a zenészetet a dudánál, a balletet pedig a medvetánczoltatásnál:

lehetetlen, hogy ezekben ő felsége teljes megelégedését találja.

Összeszedetem a kántorokat, hogy tanuljanak be valami éneket; a khorus

csak kikerül, kiválogatom a leányok közül a tenyeres-talpasokat, azok

majd megtanulnak tán féllábon állni s meglesz a ballet-corps; de hol

veszek hozzájuk primadonnát, meg ballerina assolutát?

– Hát nem vagyok-e én itten? szólt mosolyogva a szép Amirani. Nem tudok

én énekelni és tánczolni?

– A már igaz, mond Alexei Sergievics; csakhogy te már másra ajánlkoztál.

Azt mondtad, hogy majorosnőnek állasz be.

– No az lesz az egyik nap. Másnap már nem lesz a majorosnőre szükség;

akkor fölveszem az énekesnői, meg a tánczosnői jelmezt, s meglátod, hogy

kiteszek magamért.

– De hátha a czárnő rád ismer?

– Csak bizd te azt rám, édes uram, az én mesterségem az, s meglátod,

hogy nem sülök bele. Tudom én, hogy hogyan kell valakit elbolonditani!

– Azt tapasztalom! – sóhajta Sergievics Alexei; – hanem csak

megnyugodott a biztatásban s még egyet eresztett a sziján. Gondold meg

azonban, hogy a czárnő kiséretében nagyszámú udvaronczok is jönnek, a

kik különösen a komédiásnők irányában rendkivül szemtelenek és

tolakodók.

– Ne félts te engem! Száz udvaroncztól sem ijedek én meg… Olyan leszek,

mint egy ördög.

– No azt elhiszem. Hanem hát most jön a legkeményebb dió! Ez a

kalácsvesztegető legény, a kit most Mencsikoff herczegnek titulálnak,

végül azt követeli tőlem, hogy rendezzek egy népünnepélyt, a hol a

környékbeli legszebb és legerényesebb hajadon, mint rózsakirálynő

megkoronáztassék. Soha sem hallottam ilyen bolondot! Hiszen a mely

hajadont én már ismerek, az már nem lehet erényes; a melyeket pedig nem

ismerek, azokról hogy tudom, hogy ki milyen erényes? Hol vegyek én a

czárnőnek rózsakirálynőt?

– Kisegítelek én, – mondá a szép Amirani; – leszek én rózsakirálynő.

Nozdrominoff elbámulva kiálta fel:

– Te! Az erény mintaképe! Az ártatlanság bálványa! Egyik nap ördög, a

másik nap angyal! Este komédiásnő, reggel rózsakirálynő? De ha megtudja

a czárnő, hogy igy bolonddá tettük, lehuzatja a bőrömet.

– Ne félj semmit, Sergievics Alexei. Asszonyi tudomány ez, s én értek

hozzá.

A legelső feladat volt tehát a czárnő tiszteletére egy új várost építeni

a sivatag közepén. Elég idő volt rá hagyva, hat egész hónap. Az alatt

csak létre lehet hozni, orosz akarat mellett, egy derék nagy várost,

tágas, egyenes utczákkal, a piaczán emeletes épületekkel. Fa és kő volt

hozzá elég; ember pedig, a ki robotba dolgozzék, még elegebb. Az új

várost elnevezték Vozneszenszknek. Lakosa is lett a városnak elég.

Nozdrominoff birtokaiból összehajtották a jobbágyokat a városba,

beköltöztették az új házakba lakóknak; a kinek a háza fölé kiakasztották

a szabóczimert, az szabó lett, a kit megtettek csizmadiának, annak ahhoz

a mesterséghez kellett értenie.

Paloták is emelkedtek az új városban. Egy az operai előadásra, egy a

mindenható miniszternek, egy pedig a czárnő számára.

Nozdrominoffnak tudtára volt adva, hogy a czárnő azt szereti, ha a

palotája körül kert van: angol kert, terepély fákkal; legkedvesebb fái a

platánok, aztán meg a bignoniák és pavlovniák, a miket ez égalj alatt

télire tetőtül-törzsig be szoktak kötözni pokróczczal, annak tetejébe

zsupköteg jön; a töveiket pedig vastag trágyaborítékkal szokták őrizni a

megfagyástól. A czárnő igen kellemesen érezné magát meglepetve, ha egy

ilyen parkot találna a palotája körül, melyben három napot szándékozik

eltölteni.

Hisz ez legkevesebb! Volt Nozdrominoff urnak egy édes testvére, a ki azt

a bolondságot követte el, hogy a lengyel forradalom alkalmával több

lengyel menekültnek vendégszerető szállást nyitott a kastélyában. Ezért

azután őt magát is száműzte az orosz kormány s a birtokai kezelését a

bátyjára bizta. A száműzöttnek volt egy gyönyörü parkja, mely csupa

platán, pavlovnia és bignonia-fákból állt; azt ő nagy gonddal ápoltatta:

az volt a legnagyobb gyönyörűsége. A bátya neki állított egy pár ezer

embert a testvére parkjának, kiásatta nyár derekán a pompás virágtermő

fákat s szekérháton elhordatta az új városba, Vozneszenszkbe, s ott a

czári palota körül elültette, éjjel-nappal öntöztetve a töveiket, hogy

üdén maradjanak, a mig a czárnő megérkezik.

Azután az egész környékből felhajtatták a gulyákat, kiszemelték közülök

a legszebb teheneket s azokkal megtöltötték a város körül elszórtan

épült majorságokat. A nép közül pedig kiválogatták a legszebb leányokat

s azokat beállították majorosnőknek. Amirani volt valamennyinek a

betanító mesternője.

A mely leánynak kicsiny lábai voltak, azt megtartotta Amirani

tánczosnőnek, s a melyiknek szép hangja volt, az énekesnő lett.

Betanultak szépen mindent.

Még pedig a vadparasztok, a kiket a pusztáról hoztak be, sokkal jobban

betanulták a maguk szerepeit, mint Nozdrominoff Sergievics a magáét;

mert ő, a kinek a czárnőt kellett fogadni az új város kapujánál s ott

egy nagy ezüst tálczán sót, kenyeret és egy billikom bort adni át a

felségnek: elfelejtette, hogy állványon áll, nagyot lépett, elbukott,

megharapta a nyelvét, elejtette a tálczát, végig öntötte a veres borral

a czárnő fehér ruháját, s azután akkor, a mint a miniszterrel egyszerre

kapott a földreesett billikom után, összeütötte vele a homlokát s erre a

helyett, hogy a czárnőnek szóló üdvözlethez kezdett volna, azt mondta a

miniszternek, hogy «ördög bujjék az apád lelkébe, te nagy ló!»

Szerencséjére ott állt a háta mögött Amirani, a ki nagy hirtelen

felvette, a mit ő elejtett, még a beszédet is s azt a saját magáéval

összerakva, olyan kellemes módon prezentálta a czárnőnek, hogy azt

egészen kiengesztelé. A czárnő csak a leöntött fehér ruhájáért látszott

még kedvetlennek lenni. Amirani ezt észrevette, s minthogy ő is,

valamint a vele jött majoros leányok mind tiszta fehérbe voltak öltözve,

fogott egy kupa vörös bort s azzal mind a saját öltözetét, mind a

társnőiét ugyanazon az oldalon, a hol a czárnő ruhája foltot kapott,

végig önté, úgy hogy egyszerre divattá vált Vozneszenszk városában a

szerencsétlenségből támadt veresbor-folt a ruhán, a mi ő felségének

annyira megtetszett, hogy a szép Amiraninak megcsippenté érte az

orczáját.

Ugyanezt a kitüntetést a miniszter is ismételé, a mit egyébiránt

Sergievics elengedett volna.

Sergievics számára ekképen már biztosítva volt a Szent-Anna-rend

negyedik osztályú keresztje.

Amirani aztán körülvezette a czárnőt az egész udvari kisérettel együtt a

pompás majorságokon, melyek e tartomány gazdagságát és kulturáját

hirdetik; megkóstoltatta ő felségével a frissen fejt tejet s a

tiszteletére készült sajtot (a mit, köztünk mondva, Svájczból hozattak),

s oly okosan beszélt, mintha teljes életében mindig a tehenek között

forgott volna.

Ő felsége meggyőződhetett saját szemeivel, hogy tudósai egy cseppet sem

hazudnak, a mikor azt állítják, hogy Dél-Oroszország kultura

tekintetében messze előtte van Normandiának.

– S kinek a birtokához tartozik ez a gyönyörü telepítvény? kérdezé a

czárnő elragadtatva a látottak által.

Sergievicsnek már a nyelvén volt a dicsekedés, hogy «ez biz az enyim!»

Szerencséjére Amirani gyors esze és még gyorsabb nyelve megelőzte.

– Ez fölséged saját birtokában fekszik. Vozneszenszk korona-uradalom,

melynek az én uram Nozdrominoff Sergievics Alexei a kormányzója.

Ez már nagyobb dicsekedés volt.

Egy kormányzó, a ki a czárnő számára igy gazdálkodik! A ki a korona

javait ilyen karban tartja, ritka madár Oroszországban.

De már a Szent-Anna-rend harmadik osztályú keresztjére is lehetett

igényt tartani!

Ez a nap aztán katonai paradéval telt el.

A második napon következett ismét egy nagyszerű katonai parádé, mely

alkalommal tisztek és közlegénység egyhangulag fejezék ki

megelégedésüket a Vozneszenszk városában élvezett pompás ellátással.

Este szini előadás volt. A szép Amirani ezuttal tündérkisasszonynak volt

öltözve s gyönyörü énekével ragadta el a válogatott közönséget, melynek

tapsaitól csak ugy rengett a pompás vozneszenszki operaház. Az opera

végén ballet jött. Amirani, mint ballerina assoluta tánczolt a

ballet-corps élén. Az operában olasz neve volt és fekete haja, a

balletben angol neve és szőke haja.

A czárnő azt kérdezte, hogy rendes «staggione» van-e Vozneszenszkben? A

mire Sergievics elég arczátlan volt azt mondani, hogy «ühüm». A

miniszter hozzátette a magyarázatot:

– A tömérdek ide csoportosuló idegen kedveért kell azt tartani,

Vozneszenszknek iszonyú nagy export kereskedése van.

Csak az az egy nem tetszett Sergievicsnek, hogy a szini előadás után

egész reggelig nem jutott hozzá, hogy Amiranit meglássa. Egyrészt azért,

mert az a magas szerencse jutott ő neki magának, hogy azon az éjszakán ő

felségével játszhatott l’hombret, melyen, nem értvén hozzá, tömérdek

pénzt volt alkalma hódolatteljesen elveszíthetni; de másrészt meg azért,

hogy Amirani, – ezuttal már a negyedik átöltözésben, – a díszes udvari

társaság mulattatásával volt elfoglalva.

Feltette magában Alexei, hogy ha holnap reggel hazakerül Amirani,

megveri.

Ezt azonban a programm miatt nem hajthatá végre, mert harmadnapra volt

tervezve a népünnepély s azon Amiraninak mint az erény példányképének

kellett szerepelni, a ki az egész vidék leányainak egyhangú kijelentése

folytán mint a rózsakoszorura legérdemesebb ártatlan hajadon fog a

czárnő szine előtt megkoronáztatni. Mely szerepét ismét a legnagyobb

remekléssel hajtotta végre és soha belőle ki nem esett. Úgy tudott

szégyenkedni, szerénykedni, elpirulni, sirva fakadni és arczát társnői

keblére elrejtegetni, hogy senki az udvarból még csak annyit sem mondott

rá, hogy «én már ezt az arczot mintha láttam volna valahol».

Maga Sergievics is kezdett kételkedni benne, hogy vajjon csakugyan az ő

rabnője-e az, a kit tizezer rubelen vett a szukumkalei vásáron?

A czárnő meg volt hatva a rózsakirálynő szende ártatlansága által. Meg

akarta őt jutalmazni és kitüntetni. Előhivatta a legderekabb testőrét, s

azt mondá Amiraninak:

– Ime ezt te neked vőlegényül adom. Kiházasitásodról gondoskodom. S

ezentul is ki fog reád terjedni kegyelmem!

Sergievicsnek már a torkán volt a kiáltás, hogy «hohó! nem oda Buda! Az

az én rabszolganőm, a kit én vettem tizezer rubelen, a szukumkalei

vásáron; – az nem ebfogra való!»

De Amirani titokban intett neki a szemével, hogy csak hallgasson; hát

csak inkább nagyot nyögött s várta, hogy mi lesz hát ebből utoljára.

A mulatság tökéletessé tétele végett még Nozdrominoffnak magának kellett

násznagyául előállni.

A czárnő pedig oly kegyes volt, hogy az ez ünnepélyt követő lakománál az

ifjú testőr vőlegénynek és menyasszonynak juttatá azt a kitüntetést,

hogy az asztal felett a főuri vendégeknek felszolgáljanak.

A miniszter úr odasugott a mellette ülő Nozdrominoffnak:

– Biztosítva van számodra a másodosztályú Szent-Anna-rend-kereszt.

– Köszönöm szépen, dörmögé magában Nozdrominoff, de elcsakliztátok a

szép rabszolganőmet, Amiranit; szurok ragadjon a talpatok alá!

A czárnő pedig rendkivül kegyelmes volt az asztal felett

Nozdrominoffhoz. Az kérdezte tőle:

– Hát a feleségedet mért nem hoztad ide magaddal, Nozdrominoff

Sergievics Alexei?

No most mit mondjon erre az ember?

Megmondja az igazat, hogy «én nekem bizony nincsen, nem is volt

feleségem soha; csak úgy szoktam egyet-egyet hazahozni a szukumkalei

vásárból».

No ezzel bizonyosan megbántotta volna ő felségét, a ki a jó erkölcsökre

igen sokat adott az alattvalóinál.

Ha tehát az igazmondással megsértené az alattvaló az ő uralkodónéját,

akkor annak jobbágyi kötelessége hazudni.

Nozdrominoff azt hitte, hogy ő ehhez tud, s hogy az valami könnyü dolog.

Pedig tudomány az.

Azt mondta ő felségének:

– Nem hozhattam el a feleségemet, mert nagyon beteges szegény, nem tudta

volna kiállani a kocsirázást a kastélyomtól idáig.

– Ah, tehát beteges a feleséged? Mi a baja?

Nozdrominoff gondolkozott, hogy mit mondjon? Nem messze terjedt az

orvosi tudománya. Valami ragadós betegséget nem mondhat, mert azzal

megijeszti a czárnőt.

– Magam se tudom biz én. Csak úgy gornyadozik mindig.

– Ah, az bizonyosan nervosa lesz.

– Igen is az, felséges asszonyom.

– De hisz elhozathattad volna őt egy jó ruganyos, salugáderes hintóban,

bundák közé jól bepakolva. Miért nem tetted?

– Maga sem akart jönni szegény; mivelhogy, megvallva az igazat: nem tud

más nyelven, csak németül.

(Gondolta magában, ha már hazudik az ember, hát legyen az szarvas!)

– Ah, hisz az nagyon derék! szólt a czárnő, hát nem tudod, hogy én is

német születésű vagyok?

Hát biz azt Nozdrominoff nem tudta.

– No már most Nozdrominoff Sergievics Alexei ezt tudva, azt mondom, hogy

én fogom meglátogatni a te feleségedet a te kastélyodban. Ebéd után

mindjárt indulok.

No szegény Nozdrominoffnak még csak erre a dicsőségre volt szüksége!

Hogy a czárnő az ő kastélyát meglátogassa s a feleségét előkérje, –

mikor nincs!

Ettől a percztől se étele, se itala nem volt, pedig a bájos

rózsakirálynő eleget kinálta mindenféle jókkal.

– Dejszen jól laktam én már!

A szép Amirani odasugta a fülébe:

– Ne félj semmit, Alexei!

– Könnyen beszélsz te, mert te már férjhez mentél; de hogy házasodom én

meg sebes kutyafuttában?

A czárnő pedig egészen komolyan vette a dolgot, s ebédután rendeletet

adott, hogy az egész udvari kiséret induljon el vele együtt Nozdrominoff

Sergievics Alexei látogatására.

Nozdrominoff most aztán nem tudta már, hogy melyik szenthez imádkozzék,

hogy törjön ki valakinek a nyaka ebben az útban, nem bánja, ha a saját

magáé lesz is az.

Az pedig megtörténhetett volna minden mennyei segítség nélkül is, mert

Nozdrominoff ősi kastélya nem esvén az előre kicsinált legmagasabb

útvonalba, az odáig vezető út csak olyan volt, a milyennek az ökrös

szekerek megteremtették. Úgy, hogy a miniszter, a ki egy kocsiban

utazott Nozdrominoffal, nem állhatta meg, hogy azt ne mondja neki:

– Ej ej, Nozdrominoff Sergievics Alexei, te ezekért a rossz útakért

iszonyú nagy orrot fogsz kapni ő felségétől.

Az pedig nagyot sóhajtott s gondolta magában:

– Hej nem azon aggódom én, a mit az ábrázatom elejére fogok kapni! Hanem

mi lesz még akkor, ha majd nem tudom előadni a feleségemet?

Csak legalább egy félórával hamarább előre mehetett volna, hogy ott

hirtelen egyik rabnőjét felöltöztethette volna halottnak, hogy úgy

feküdt volna a koporsóban kiterítve, mikor a czárnő megérkezik. Ez lett

volna az egyedüli menekülés. De hát a czárnő nem eresztette őt előre,

azt mondta, a hol asszony van a háznál, az tud az ellátásról

gondoskodni. – A császári fullajtárok előtte nyargaltak, utánuk

vágtatott nyolcz lóval a czárnő hintaja s csak azután következett

Nozdrominoffé.

Az a kivánsága sem teljesedett, hogy bárcsak elnyelné a kastélyát a

föld, mielőtt odaérnének. Tehette volna ugyan, mert elég lágy volt; de

csak még sem tette. A kastély egyre közelebb jött, már látszott a kapu

is; már hallatszott a lánczrakötött medvék bömbölése az udvaron; már

kitünt a nagy boltozatos korridor, melyről tágas lépcsőzet vezetett le

az udvarra. S ime mit látnak Nozdrominoff szemei? A korridor tornáczában

nagy asszonycsoport van összegyülekezve s annak a környezetében járul

elé egy halvány, roskatag nőalak, pompás ó-német divatú öltözetben, haja

egészen eltakarva az à la Boleyn Anna gyöngyös főkötő alá; a hölgy csak

egy társalgónőjének vállára támaszkodva képes a lépcsőkön alászállani s

egész alakja olyan reszketeg, hogy csak egy szellőre vár, mely azt

elfujja.

Ilyen alakot hazudott ő épen a czárnőnek!

De hát hogyan lesz a hazugságból valóság? Ez megfoghatatlan.

Arra már volt eset Oroszországban (talán még másutt is), hogy az ember

azt hazudja valamiről, hogy van, aztán nincs; de hogy valamire azt

hazudják, hogy van, aztán valósággal meg is legyen, ez a legelső eset.

Ugyan ki lehet ez a dáma? Hogy kerül ez ide? Melyik szent könyörült az ő

árva fején, hogy ezt ide küldje?

A bágyatag hölgy, a mint a hintóból leszálló czárnő elé ért, elfogultan

rogyott térdeire s megcsókolta ruhája szegélyét s e szót rebegé:

«Willkommen!»

Erre a czárnő lehajolt hozzá s kegyteljesen megcsókolá homlokát és

kezeit nyujtá neki, hogy felemelje.

E rendkivüli kegy annyira meghatotta az ideggyönge hölgyet, hogy szemei

elfordultak pilláik alá, ajkai szétnyiltak, karjai leestek az oldalára s

elájult. Hölgyeinek karjai fogták fel.

Ilyen az igazi előkelő úrhölgy, a ki magas nevelésű és német születésű.

A czárnő készséggel járult az elalélt úrnő életrehozásához, a mi azonban

nehezen akart sikerülni. – Az ájulás a makacsabbak közé tartozott.

– Hozzátok a flaçonomat! kiáltá a czárnő.

Nem találták.

A miniszter dühösen kiáltott a komornyikokra:

«Den Flaschen!»

Erre felnyitá szempilláit az alélt hölgy s halkan rebegé:

«Die Flasche!»

A grammatikai hiba csodát mivelt: felélesztette.

A czárnő el volt ragadtatva e jelenet által.

Nozdrominoff pedig csak állt ott, mint egy hájbálvány s tátotta a

száját.

– No hát, nem mégy oda megcsókolni a feleségedet? szól a czárnő, oldalba

taszítva a főurat lovagostora gombjával.

Alexei kétfelé törülte a bajuszát s neki fogott, hogy egy teleszájú

férfi-csókot czuppantson a felesége arczára.

Az azonban félre fordítá a fejét előle ez ölelkezés alatt s odasugott

neki:

– Le ne csókold az arczomról a fehér festéket!

– Mi az ördög! Te vagy az Amirani? Hát megszöktél a vőlegényedtől?

– Fogd be a század, mamlasz!

Nozdrominoff bámulva szemlélte, hogy tudja Amirani az előkelő házi

asszonyt adni. Az affectantiában a nonplusultrát mivelte s

kényeskedésével rövid időn megfájdította valamennyi udvarhölgynek a

fejét.

Estebédet olyan németet adott az egész társaságnak, hogy attól minden

igaz orosz gyomor felháborodott, egyedül a czárnő volt kellemesen

meglepve általa. Régi kedvencz «Leibspeisaival» találkozott valahára s

ez őt nagyon elérzékenyítette.

Végkép elnyerte azonban kegyei legmagasabb fokát, a midőn vacsora után a

sentimentális német úr asszony előhozatta a hárfáját, ezt a kedvencz

hangszerét a czárnőnek s annak melancholicus hangjai mellett elénekelt

előtte egy románczot, a mi mellett német diákok és kisasszonyok

keseregtek valaha.

Ő felsége könyezett.

Ő maga volt elég kegyes tolmácsolni a gyenge compactiójú úrhölgynek,

hogy távozzék el hálószobájába s parancsot adott, hogy senki ne

háborgassa őt nyugalmában.

Ez a parancsolat Alexeinek is szólt.

Ő pedig nagyon szeretett volna már négyszem között találkozni a szép

Amiranival, s megtudni tőle, hogy mi módon szabadult meg a

férjhezmenetel dicsőségétől?

Azonban ott kellett maradnia és teljesíteni a háziúri kötelességeit s

elfogadni a magasztalásokat, a mikkel magas miveltségű feleségét

elhalmozták.

Csak másnap reggel, mikor már az asszonyság toilettejét elvégezte,

engedtetett meg neki, hogy felesége szobájába beléphessen.

– No te, átkozott boszorkány! monda Amiraninak, mikor látta, hogy

egyedül vannak. Ezt már ugyan fainul adtad; enném a zúzádat. Hát már

most ide hallgass. Azt mondta a miniszter, hogy ő felségének annyira

megnyertem a kegyeit a tapasztaltak által, hogy kérhetek tőle akármit,

nem tagadja meg. Már most csak az a kérdés hát, hogy mit kérjek.

Minthogy pedig ezt a nagy dicsőséget egyedül te neked köszönhetem,

annálfogva te rád bizom, hogy válaszsz. Mit kérjek? A Nyefszki Sándor

gyémántokkal kirakott első osztályú érdemkeresztjét-e, vagy pedig a

száműzött testvéremnek a megkegyelmeztetését? Mit választasz?

– Én azt választom, szólt a szép Amirani, hogy kérjed a testvéred

megkegyelmeztetését.

– No hát akkor az Alexander Nyefszki gyémántos érdemkeresztjét fogom

kérni.

Nozdrominoff Sergievics Alexei meg is kapta, a mit kivánt, a

gyémántokkal kirakott Alexander Nyefszki-rendet.

– Látod, mondá neki Amirani; ha a testvéred megkegyelmeztetését kérted

volna, azért senki se irigykednék rád; azt mondanák, ha karonfogva

látnának vele sétálni: «ej de nagy bolond volt ez a Sergievics Alexei,

hogy nem tudott okosabbat kérni a czárnőtől, mikor jókedvében találta,

mint hogy egy osztozó és veszekedő társat hazakerítsen magának! Bárcsak

jól megdöngetné az öcscse! hanem ha te egyszer azt a te gyémántos

érdemrendedet fel mered tenni a kabátodra s így jelensz meg a többi

bojárok között, azért egyszerre valamennyi irigy lesz reád, s menten

sietnek elárulni a czárnő előtt, hogy őt milyen rútul megcsaltad. S

akkor aztán majd meglátod, hogy mit kapsz?

– De hát erről én már mit tehetek?

– Hiszen, hogy a vozneszenszki ünnepélyekkel hogyan szedted rá ő

felségét és udvarát, a miatt ne fájjon neked a te fejed: az a miniszter

ötlete volt, te csak a kivitelben remekeltél; azért senki sem fog

kérdőre vonni. Hanem hogy idehaza a feleség-bemutatással hogy hintettél

port a czárnő szemébe, ez már a saját hazugságod volt: ezt magad

találtad ki; ezért ha kisül, meglakolsz!

– Hát mit tegyek?

– Hát most én mondok neked két dolgot, a mik között választhatsz. Az

egyik az, hogy a gyémántos érdemrendet elteszed a fiókod mélységes

fenekére, hallgatsz felőle, mint a nagypénteki harang s nem teszed fel

elébb, mint mikor temetni visznek.

– Ohó!

– Vagy pedig elveszesz engem rögtön feleségül.

– Hohó!

– Már egyik a kettő közül. A melyiket jobban megemésztheted. De

valamelyiket, kincsem, be kell venned.

– De hiszen te neked már van urad s az majd lármát csap, ha nem mégy

hozzá.

– Bedugod a száját, hogy ne lármázzon. Megteszed sztarosztnak a

birtokodban.

– No ezt meg kell gondolnom.

– Hát gondold meg!

Mert bizony az nem tréfa dolog, hogy az ember a tulajdon rabnőjének, a

kit vett a szukumkalei vásáron tizezer rubelen, most eladja saját magát

– ingyen! De viszont az is valami emberi erőt felül muló feladat, hogy

az embernek legyen egy elsőrendű gyémántokkal kirakott Nyefszki Sándor

érdemrendje s azt ne viselhesse, csak sötétben, bezárt ajtóknál, mikor

egyedül van, s viszont nagy sokadalmaknál minden ismerősét szánakozó

képpel lássa maga elé kerülni: «Hát semmit se kaptál? Még csak egy

hatodrendű Anna-fityegőt sem? Ez szörnyűség! Szegény Sergievics Alexei,

oh de nehezen sajnállak!»

E felett Alexeinek elébb tanácsot kellett tartani. Volt neki két igazi

jó barátja, a kik soha el nem hagyták, mindig együtt jártak vele; néha

egy ágyon is háltak. Az egyik volt Rostopsin, a másik volt Benedictin;

de nem a herczeg és nem a benczés barát, hanem becsületes szalmába

kötött pálinkás butykosok. Ezekkel szokott ő tanácsot tartani.

Éjfélig Rostopsinnal értekezett, az annyira feldühítette, hogy fogta a

gyémántos érdemrendet, bevágta az ágy alá s azzal leakasztotta a szegről

a nogajkát, átment Amiranihoz s olyan sort vert neki a hátára vele, hogy

azt még egy igazi nervosa is megsokalta volna.

Azután visszament a gondolkozó szobájába s értekezni kezdett

Benedictinnel. Az pedig úgy elérzékenyíté és meglágyítá a szivét, hogy

aztán csak előkaparta az ágy alól az érdemrendet, megtörülgette,

megcsókolgatá; és aztán átment Amiranihoz s a korbácsütéseknek nyomait

beragasztá ezer rubeles bankjegyekkel: «itt van a moringod, holnap

hivatom a papot».

És másnap is ráemlékezett, a mit mondott, megesküdött szépen jobb kézre

a szép Amiranival, feltűzte érdemrendét s aztán viselte mind a kettőt

nagy büszkeséggel, s senki sem mondhatta, hogy érdemetlenül jutott

hozzá.

Azt a bizonyos testőrt pedig megtette a birtokán sztarosztjává s aztán

még igen hosszú életet élt, mint boldog, nagyszámú családapa.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Volt pedig a czárnő kiséretében egy nevezetes tudós és udvari poéta:

Pallasz.

Együtt tette meg az utat uralkodónőjével a déli orosz tartományokba, s

hazaérkezvén, addig meg sem pihent, míg meg nem irta a vozneszenszki

nagy ünnepélyek történetét igen szép versekben, holott ragyogó színekkel

örökíttetnek meg a szemmel látott jólét és gazdagság jelenetei. A költő

előadását kiegészíték a rajzoló művészek, kik szintén saját szemléletük

után gyönyörű képeket alkottak a főbb jelenetekről; Amirani alakja ott

pompázott valamennyiben, mint fürge majorosnő, mint olasz énekesnő, mint

angol tánczosnő, mint szende rózsakirálynő s mint finom, érzékeny

úrhölgy. Költők és művészek versenyeztek egymással, hogy mindannyit

megkülönböztessék. E magasztos ethnographico-national-oeconomisticus

költeményt lefordították angolra, francziára, németre s a pompás

illusztrátiókkal ellátva, megküldték minden európai udvarnak, minden

fejedelmi és országos könyvtárnak és a nagyköveteknek. Ez a mű egész

hadjárat volt a szellemi hódítás mezején. Egy példányt kapott belőle

maga Amirani is.

Szerzőjét, Pallaszt, a tudóst, a czárnő legfényesebben megjutalmazá.

– Te tudtad legjobban megitélni Vozneszenszk becsét. Jutalmul neked

ajándékozom azt. Tied legyen élted fogytáig a város, minden benne lakó

jobbágyokkal, a körülvevő uradalmakkal s az azokon található

majorságokkal és gulyákkal együtt. Tied legyen a kereskedelmi raktárak

vámbevétele és a piaczi jövedék és a bérletösszeg, a mit az impressariók

az operaszinháztól fizetnek. És a czímed legyen «Vozneszenszk

kormányzója» és lakhelyed élethossziglan a czári palota Vozneszenszkben.

E tuláradó kegy terhei alatt roskadozva érkezett meg a megjutalmazott

tudós másodszor is az «igéret földére».

De már az alatt bizony nagyon elrontották a tavaszi vízáradások a mult

alkalommal hevenyészett útakat: úgy, hogy minden telegája összetörött

odáig. Az utolsó állomáson még a jemsikje is megszökött; mert két nap

óta nem kapott már enni s Pallasznak, a tudósnak, miután a telegát

feldöntötte az árokba s az összetört, nem maradt más választása, mint

kifogni az egyik lovat, felülni a szőrére s így baktatni be a

rezidencziájába.

És aztán talált maga előtt egy várost, a miben nem lakik senki.

A házakon se ajtók, se ablakok, az utczák benőve fűvel, a piacz közepén

mély pocséta, az üres házak ablakain kinéz a seprűlaboda, meg a keserű

lapu. Egy-egy sort végig hosszában ledöntött a szél, mint a kártyavárat.

Hát még a fényes nagy épületek. Az operaháznak leomlott a homlokzata s

szépen belátni a szinpadára az utczáról. A nagy kereskedelmi bazárban a

békák alkudoznak a verebekkel s a pompás czári palotáról, a mint a téli

kemény fagy levedlesztette a márvány utánzatot, kisötétlenek a dísztelen

vályog falak, gerendákkal összetákolva, s veszedelmes repedések

félelmessé teszik a belépést.

És sehol egy emberi lélek, a kitől meg lehetne kérdezni, hogy hová lett

a többi?

Pallasz végig járt valamennyi utczát, benézett a házakba, az udvarokba;

azután felmászott a nagy fatoronyba a miben már nem voltak harangok,

onnan nézett szét és onnan sem tudott se embert, se házi állatot

felfedezni, a milyen messze csak elláthatott.

Emberek, barmok mind Sergievics Alexei tulajdonai voltak; s a bojár,

miután Amirani egy szavára odaajándékozta a nagy darab földet a

czárnőnek, a jobbágyot és a marhát jónak látta elhajtani onnan.

A palotájába visszatérő tudós a kulcsot benne találta a kapuban; tehát

bezörgetés nélkül betérhetett. Embert ott sem talált, hanem a nagy

lépcsőház közepén voltak lerakva nagy döbözök, deszkák és hordók, e

felirattal: «Pallasznak, a tudósnak». Azok meg voltak töltve füstölt

hússal és hallal, besózott turóval, kétszersülttel és pálinkával. Tehát

valaki még is gondoskodott róla. Az a valaki Amirani volt. Megtudva a

tudós fátumát, ki őt oly fényesen megörökíté, előre odaküldeté számára e

szükséges czikkeket, hogy éhen ne veszszen; s volt rá gondja, hogy azok

kellő időben kipótoltassanak, éjszaka lerakatván a palota kapuja elé; a

honnan el nem hordhatták a farkasok. Mert ha az emberek nem, hát a

farkasok igénybe vették a rezidencziát s az első éjjel mindjárt megették

a tudósnak az egyetlen lovát. Pallasz ez időtől fogva ki nem mert

mozdulni a czári palotából a farkasoktól féltében, hanem csak ott

járt-kelt egyik nagy teremből a másikba, s nézegetett ki a nagy városra

s időközben telefirkálta a falakat pasquilokkal. A mikről bizonyosan azt

hitte, hogy azok dicsénekek a szép Amiranira. Azt állítják, hogy

megőrült.