A diákok elhiresztelték az egész városban, hogy ma megint sétálni fog a
lunátikus a kollegium tetején, mert épen holdtölte van. Meg is telt
piacz és utcza bámuló népséggel. Minden ember sugdosta egymásnak, hogy
csendesen kell lenni, mert ha lármát hall, felébred, s leesik.
Mikor tizenkettőt kondított a nagy templom óraütője, a suttogás
élénkülni kezdett: minden ember felnézett a magasba.
«Ni! Ahol jön, ni! Csitt! Csendesség! Nem kell beszélni! Nem látja kend?
Az ott ni! Látom! Jaj, ha leesik. Pszt. Most megáll. Ni, milyen fehér a
képe! (Persze, hogy fehér; mert be van kenve krétával, hogy rá ne
ismerjenek.) Hogy tud végig menni azon a keskeny párkányon? – Most
mindjárt énekelni fog!
A holddal járó végig sétált a tetőzeten, mintha csak a sík földön járna.
Köpönyeg volt a vállán s gitár volt a kezében.
Lesétált egész a háztető széléig, hogy azt borzalom volt nézni, ott
azután leült s a lábait lelógázta a levegőbe.
– No hiszi-e már kend, hitetlen? szólt a sajtoskofa az almáshoz.
– Jaj, inkább hiszem, csak a fejemre ne essék!
A rejtélyes alak hátravetette a köpönyegét és elővette a gitárját, és
először is igen szépen elénekelt egy verset a «földiekkel játszóból!»
Hamis volt a zuzája; nem a maga hangján énekelt: azon a szép bassus
hangon, mert arról mindjárt ráismertek volna; hanem valami vékony
falsett hangon, a hogy a maskarák beszélnek.
No ez szép volt. Csakhogy mindenki ismeri.
Hanem aztán jött egy másik dal. Ez már új volt.
«Egyszer volt
Valahol, akárhol,
Egy holt, –
A ki szép volt, jó volt, vén volt;
Még is megholt.
Pedig sohse danolt.
Annak egy bibliája volt,
A mely bankóval tele volt,
És egy veje volt,
Kinek nagy potroha volt.»
– Trifurcifer! Ez rólam szól! dörmögött nagytiszteletű Harangi úr s
ugyancsak nekifeszíté a perspectivát, ha a kréta alatt meg tudná ismerni
az emberét.
Az pedig egyre-másra torzképeket fintorgatott, hogy lehetetlen volt
ráakadni az igazi ábrázatjára. Folytatá pedig eképen:
«Tehát valamit megszagolt,
S vevé a bibliát s eképen szólt,
A mint napa kiterítve volt:
Napamnak már e könyv úgy se kell,
Elvigyem-e emlékül? úgy-e el?
Magának így felel.
Mert a holt
Egy szót sem szólt.
Csupán a fényes hold
A szobába világolt.
Meglátta a hold,
Elmondta a hold,
Úgy volt: úgy volt: a hold!»
(– Canis tota mater! Dörmögött magában Harangi. Hogy tudhatta ez azt
meg, a mit csak én magam tudtam a megboldogulton kívül; én pedig el nem
mondtam senkinek.)
«Csitt! Silentium! Még többet is fog énekelni!»
A lunátikus onnan a magasból új nótát kezdett.
«Két szeme van az égnek:
Egyik a nap, másik a hold.
Az egyiket behunyja,
A másikat kinyitja;
Csak úgy pislog a földre,
Mint cyclops félszemével.
Én nem tudom, minek néz
Nappal Arkádiára,
A sült tökök honára?
Mit lát rajta, ugyan mit?
De éjjel! ah az éjjel
Boldog szerelmesek napja.
Testvérem, oh ezüst hold
Tekints Arkádiára,
S mondd el, mit látsz te most ott?»
– No halljuk, mi bolondot fog most megint kigondolni? dörmögé Harangi
úr.
A holddal járó felhangozta a gitárját s felállt a háztető szélére s
rákezdé az ismeretes nótára az új szöveget:
«Kedves urambátyám, meg ne haragudjon,
Azért, a mit mondok, engem meg ne szóljon;
Mert én megbántani nem akarom:
Csak a mi igaz, azt én megmondom.»
«Kedves urambátyámnak van egy szép hugája,
Azt egy alamuszi vőlegénynek szánja;
De mig magát az utczán hordja a kánya
Otthon kutyára bízva a hája.»
«Kedves urambátyám most is azt képzeli,
Hogy a kamasz, huga iránti szerelemmel vagyon teli.
Pedig azt az alatt a szép menyecskéért a hideg majd kileli
Az igaz, hogy az éh koppot nyeli.»
Harangi urat elöntötte az epe. Ez ő róla szól. Pedig még hátra volt a
negyedik vers – s ez volt a legszebb.
«Kedves urambátyám most is itt kóriczáz,
Pedig jobban tenné, hogyha otthon vigyáz;
Mert míg gazda nélkül marad a ház:
Padláson, pinczén a tolvaj bemász!»
De már az több volt az elégnél.
– Megállj semmirekellő Kákusz! ordítá el magát Harangi úr a néptömeg
közül. Akárki vagy odafenn! s rohant botját suhogtatva a kollegium felé.
«Csitt! Mi az? Nem kell kiabálni!» csitíták minden oldalról. «Mindjárt
leesik, ha hozzászólnak!»
– Hadd essék! Törjék ki a nyaka. Palacsintává lapuljon. Ahol van ni! Már
szalad is! Már mászik le a háztetőn! Megállj gazember, fölmegyek hozzád!
Elfoglak.
A jámbor sajtoskofa megczirógatta a nagytiszteletű urat s keresztyéni jó
indulattal kérte:
– Édes drága professor úr! Ne mászszék fel arra a falra!
«Jaj, fussunk innen! Mindjárt ránk esik!» sikoltozott az asszonynép.
– Hadd essék! Ide essék! Lármázott Harangi úr. Nekem essék kapóra. Úgy
elütöm, hogy a pokolra esik.
A lunátikus válláról csakugyan leesett a köpönyeg.
– Meghaltál! kiálta rá Harangi úr, agyonütve a nádsinkóval a köpönyeget.
– Hah. Csak a köpönyegje volt. De megállj. Erről holnap rád ismerek,
kicsapatlak, ha az apám fia vagy is.
De már most hová azzal a köpenyeggel?
Ha bemegy a kollegiumba inquirálni, az alatt ki tudja, mi történhetik
odahaza? Még is csak elébb való dolog lesz haza menni: meglátni, hogy mi
van a dologban?