A míg nagytiszteletű Harangi úr a tengernyi néptömegen keresztül tudott
furakodni, hogy a szabad utat megtalálja hazáig: az alatt a lunátikus
régen lejutott a földre a maga bámulatos nyaktörő utján, a mit, ha
megmutatnának valakinek, azt mondaná, hogy nem igaz; a kutnál lemosta az
ábrázatjáról a krétát s mire a prefessor úr hazakerült, már akkor ott
állt az ő kapuja előtt.
S még úgy tett, mintha észre se venné a közeledőt, háttal állt feléje.
Koczkáztatta, hogy jót húznak végig a hátán «servus humillimus» fejében.
De hát mit nem kész az ember koczkáztatni, mikor szerelmes?
Aztán meg bizonyos volt már arról Dallos Ádám, hogy ezt a partiet ő
nyeri meg: engedhetett egy-egy ütést az ellenfélnek is.
A professor úr pedig megismerte őt hátulról is. S valósággal az volt a
köszöntője, hogy megragadta az ott ácsorgónak a gallérját minden
teketória nélkül s betolta maga előtt az utczaajtón át a folyosóra,
onnan meg a konyhába s ott magával szembeállította.
– Gyere csak, gyere! Itt vagy most, megvagy most! Állj meg itten! Hát
mit ólálkodol te itten? Mit állsz te meg éjnek éjszakáján az én házam
előtt?
Dallos Ádám olyan ártatlan képet csinált, mint egy birka.
– Hát kérem alássan, nem szabad én nekem a nagytiszteletű úr háza előtt
megállanom?
– Szabad? Nem szabad? Nem az a kérdés. Hanem hogy minek állsz épen ide?
Állhatnál a tulsó oldalra. Háromezerhatszázhetvenhét háza van
Debreczennek; mindenik elé oda állhatnál, miért állsz épen az én
kapumba?
– Kérem alássan: a testimoniuomért jöttem.
– Éjszaka! te!
– Hát én azt gondoltam, hogy olyankor nappal van, a mikor a professor úr
az utczán sétál.
– Te! Tán te is lunátikus vagy?
– Hát a professor úr az?
– Bomolj meg! Én nem vagyok az. Mit beszélt a lunátikus, he?
– Ebből secundát kapok. Nem tudok belőle semmit.
– Köszönd! – Hát ezt a köpenyeget ismered-e?
– Nekem úgy tetszik, hogy ez a köpenyeg Nyaviga uré.
– Elmenj vele!
– Hiszen elmegyek.
– Nem mégy! Itt maradsz! Minek jöttél ide?
– Jupiter omnipotens! Professor úr beczibál galléromnál fogva, s aztán
azt kérdi tőlem, hogy minek jöttem ide? Kikerget, s aztán elállja az
utamat, hogy ki ne mehessek.
– Ugye? Maleferiate nebulo! pinczeablakon, padlásablakon jársz
keresztül-kasul, s a szegény Nyavigát páholtatod el magad helyett; de
most ki nem mégy innen, a míg meg nem fogadod, hogy a hugomra nem veted
többet a szemedet.
– Nem értettem; kérem alássan.
– Addig innen el nem mégy, a míg Veronkáról végképen ünnepélyesen le nem
mondasz.
– Hát akkor kivánok nyugodalmas jó éjszakát. Majd lefekszem ide a
tűzhelyre s reggel megizenem a dárdásnak, hogy hozza ide az ebédemet.
Szivesen itt maradok én akár itéletnapig.
– Ember! Homuncule! Még annyira viszesz, hogy káromkodni fogok.
S már morzsolta a nagytiszteletű úr a fogai között a rettentő
átokformulát a prosodiából.
«Sic dropax, anthrax, corax, cum smilace climax!» (A mi oly irtóztató
káromkodás, hogy lefordítani nem is lehet.)
A nagy lármára azonban előjött a szobából a nagytiszteletű asszony.
– No, az Istenért! Mi történt?
– – Mi történt? Rivallt rá a felbőszített férj, odatartva eléje a
nyakánál fogva összeszorított corpus delictit. Kié ez a köpönyeg?
asszony!
– Ez a köpönyeg? Hát Nyavigáé. Ki az ördög viselne már ilyen hétgallérú
köpönyeget más?
– Akkor bizonyosan ellopta tőle valaki.
– Az a valaki úgy látszik, hogy te vagy. Mert nálad van.
– Ne beszélj! Ne konfundálj még jobban! úgy is fenékkel felfordultan áll
a világ az agyamban.
– Úgy látszik ám.
– Hát te még is itt állsz? rivallt a nagytiszteletű úr Dallosra.
– Hiszen azt tetszett mondani, hogy addig el ne menjek, míg Veronka
kisasszonyról le nem mondok. Én marasztalásnak vettem.
– Nem azt mondtam! Azt mondtam, hogy mondj le róla s aztán vigyen a
garabonczás.
– De ugyan, nagytiszteletű uram, miért haragszik én rám olyan nagyon?
– Ha tudni akarod, hát pro primo azért, mert iszol.
– Ha szomjazom.
– De bort iszol.
– Ha bort szomjazom.
– De sokat iszol.
– Ha sokat szomjazom.
– Sileas! – Pro secundo: mert éjjel kijársz a kollegiumból.
– Ha nem tudok aludni.
– Silentium! Pro tertio: Tarka ruhában jársz, a tógát nem viseled.
– Megbecsülöm, hogy ne szakadjon.
– Pro quarto: Mert pipázol.
– Csak fogfájás ellen teszem. A doktor narcoticumot præscribált.
– Pro quinto: Leányok után jársz.
– Csak egy után járok.
– No hát: ezeknek az összesége az, a miért én tégedet nem szeretlek és
elvesztenélek egy kanál vízben.
Most aztán a nagytiszteletű asszony is beleszólt a perbe.
– Miért van tehát, hogy ugyanezen hibákat meg a te különösen pártfogolt
kegyenczedben nem tudod észrevenni?
– Kicsodában?
– A szépséges Nyaviga úrban.
– Nem értek semmit. Az egészen más ember. Az nem iszik soha.
– Nem többet a soknál.
– Nem jár ki a kollegiumból éjszakára.
– Csak haza se megy éjszakára.
– Nem visel papagáj uniformist a szobájában.
– Hanem az utczán.
– Nem jár senki lánya után.
– Csak a felesége után.
– Most mindjárt káromkodni kezdek: «quadrupedante putrem strepitu quatit
ungula campum!»
– Jaj, csak olyan csunyákat ne mondjon előttem!
– Hát te is az eszemet akarod elvesztetni velem? Vagytok-e még többen, a
kik ellene tanubizonyságot tesznek?
A pinczeajtón türelmetlen dörömbözés hangzott s Nyaviga úr fojtott
hangja.
– Ereszszenek ki! Hallja! Ki van itt? Ereszszen ki.
– Úgy látszik, hogy még többen is leszünk, monda gonoszkodva Dallos Ádi.
– Mi az itt? Ki az itt? A pinczében? Átkozott lunátikus! Megmondta!
Gyere elő malefice!
A nagytiszteletű a botjával verte a pinczeajtót, Nyaviga úr meg alulról
az öklével: a mi igen szép muzsika volt.
– Hát nyisd ki neki a pinczeajtót, mert bezártad! Figyelmezteté férjét
Zsófi asszony.
– Vagy úgy? – Professor úr kinyitotta a zárt a pinczeajtón.
Arra a felemelkedő csapóajtóval együtt egy rémalak nyomult fel eléje a
mélységből, a kinek kalap helyett egy üres hordó volt a fejére húzva.
– Quis hominum? Ki vagy ember? rivallt rá a professor úr, türelmetlenül
kopogtatva botjával a furcsa fafövegre.
Arra a sajátságos látogató leemelé a fejéről a hordót, mint valami
kalapot s köszönt vele:
– Alászolgája.
– Ah. Per Deos immortales! hőkölt vissza a professor úr. Ne izéljen
Nyaviga úr. Mi lelte az urat?
– Semmi sem kérem; magyarázott Nyaviga úr engedetlen nyelvvel; csak egy
kis máslást ittam.
– Domine bort ivott?
– Nem, kérem alássan: a máslás nem bor.
– Hogy jött domine ebbe a hordóba?
– Nem tudom, kérem alássan. Úgy tetszik, mintha én volnék ama Diogenes.
– A lunátikus tudta, hogy itt van s ő maga nem tudja, hogy hol van!
Nyaviga úr! Ismer az úr engemet?
– Oh igen is: nagyon örülök, hogy van szerencsém szegény házamnál.
– Legyen esze az úrnak! Ez nem az úr háza!
– Nem-e? Hát akkor senkié sem! Akkor vad ház!
– Nyaviga úr! Az úr részeg! – Nem. Az úr nem részeg; meg van mérgezve.
Intoxicálva alcohollal! Valaki megétette, sőt megitatta, hogy
félrebeszéljen. Ismerjen rám! Én vagyok a professor! ez meg itt a
feleségem.
– Úgy? Maga a professor, a kit én meg akarok gyilkolni; a meg a
felesége, a kit el akarok rabolni.
– Jupiter bicornis Ammon! Ez az ember megbolondult.
– Csak megrészegedett. Igazítá ki Zsófi asszony.
– Igazán? monda a prefessor úr, haragját lecsillapítva. No úgy
fektessétek le szegényt: hadd aludja ki a krapuláját. Az emberi
gyarlóságok iránt elnézőknek kell lennünk. Errare humanum est. Nihil
humani a me alienum puto.
– S ilyen embernek akarod te a mi Veronkánkat adni?
– Oh az nem tesz semmit. Az ilyen dolgon minden embernek át kell egyszer
esni. Mentül elébb, annál jobb. Én is voltam… vagy mit mondok: –
lehettem volna. Azért türelmesnek kell lenni mások iránt. Úgy. Édes
Nyaviga úr. Csak ide tessék a hárságyra. Így ni. Tegyek egy vánkost a
feje alá? Be ne keverjük ezt a szép tarka ruhát.
Nyaviga urat csakugyan lehúzta a feje a hárságyra.
– Itt a köpönyegje. Takarózzék be vele. Ezt is a lunátikus ejtette le.
– Vigyék el innen azt a dézsát! mormogá Nyaviga úr; a «lunátikus» szóról
az jutván eszébe, nehogy talántán megint egy dézsa vizet állítsanak
holdkóros csapdául az ágya elé, mint a minap.
– Azért Veronka mégis az ő felesége lesz! végzé a nagytiszteletű úr,
nagyot toppantva a lábával és a nádpálczával nyomatékul.
– Hát fogadjunk, hogy nem lesz; ungorkodék Dallos Ádi.
– Nem hallgatsz? Az lesz, ha mondom. Megeszlek, ha még egyet szólsz!
– Hát már most mért haragszik rám professor úr? Hiszen nem csak én iszom
bort; (csakhogy én győzöm), nem csak én éjszakázom a kollegiumon kívül;
(pedig bizony sehova sem jártam, mint ide, az alá az ablak alá). Tarka
ruhája is van másnak is: s még is amazt akarja boldoggá tenni?
– Miért? Hát azért. Mert! Semmi gondja rá kendnek.
(Már mikor «kend»-nek nevezett valakit, akkor nagyon haragudott.)
Zsófi asszony pedig kezdett sírva fakadni.
– Annak az embernek, a ki engem így meggyalázott, akarod te Veronkát
adni?
– Épen azért, hogy többet meg ne gyalázzon. Ha magának lesz felesége,
lesz vele baja elég, hogy nem ér rá a másé után járni. Similia
similibus.
– Igen. Simia simiabus! Mit tudom én, hogy mit tesz az?
– Én pedíglen appellálok! monda hatalmaskodva Dallos Ádi.
– Te appellálsz? Hová appellálsz? Én vagyok itt biró, hóhér és pap egy
személyben: elitéllek, felakasztlak, el is temetlek!
– Nem engem, professor úr.
– Nem téged? Hát ki szabadít meg téged? Ki parancsol még ennél a háznál?
– Hallgassa csak! Mi csoszog odakinn a folyosón? Csisz-csosz,
csisz-csosz!
A rejtelmes csoszogás egyre közelebb jött: csisz-csosz, csisz-csosz.
Mindenki elnémult s várakozva tekintett a nyitott konyhaajtó felé,
melyen besütött a tele holdvilág.
A holdfényben a megboldogult Tóbiássyné alakja jelent meg, halotti
köntösben s felemelt mutatóújjával megfenyegeté a konyhában levőket. A
másik kezével pedig Veronka leányát tartá magához ölelve.
– Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak Istene! ne hagyj el! rebegé megrémülve
a professor úr.
– Jaj! a napamasszony lelke! sikolta Zsófi asszony, s a kötényét az
arczára takarta, hogy ne lásson.
A rémalak pedig megszólalt sírbolti hangon.
«Emberek! Halandók! Visszajöttem hozzátok egy szóra. Ide hallgassatok
rám. Ezt a leányt nem adjátok máshoz, mint Dallos Ádámhoz; vagy elviszem
őt magammal. – Te vőm uram, add vissza azt a bibliát, úgy, a mint
elvetted; mert különben harmadnapra meghalsz.»
– Jaj, már adom! Benne van minden!
«Te nagy hypocrita, Nyaviga, eltakarodj innen s többet be ne tedd a
lábadat ezen a küszöbön!» folytatá kisérteties hangon a hazajáró lélek.
«Te pedig Zsófi leányom, ne rettegj tőlem, hanem gyere közelebb hozzám:
nagy dolgot mondok tenéked.»
Zsófi asszony reszketve engedelmeskedett a túlvilági parancsnak. Elment
az ajtóig, nagy remegés közt.
Ott azután a maga természetes hangján szólalt meg a megdicsőült lélek:
– Hát azt mondom neked, hogy rakj tüzet és főzz vacsorát, mert két nap
óta nem ettem.
Ez a fölfedezés, hogy a más világon nem adnak enni, egyszerre megfordítá
az egész kedélyállapotot. Zsófi asszony sikoltva borult napaasszonya
nyakába, s össze-vissza csókolta, a hol érte; Harangi úr szaladt a
bibliáért, s nagyon szeliden kinálta meg vele; hogy ő csak biztosság
kedvéért vette magához; Dallos Ádi sietett neki kezet csókolni s
tévedésből a Veronka kezét csókolta meg; még a Böske is előmászott a
sutból, s a mint szemét két ököllel életre dörzsölve, megpillantá a
feltámadottat, rohant a csehpampuska-sütőhöz s elkezdte azt hamuval
dörzsölni: az jutott eszébe, hogy a nagytiszteletű asszony a halála
előtti napon épen azért bubolta meg, hogy a csehpampuska-sütő piszkos
volt.
A feltámadottat aztán bevezették nagy örömmel; a Manczi néni is
előkerült s megkisérté érthetővé tenni a Harangi-család előtt a
történteket; azonban nagy hamar kivette a szájából a szót a megdicsőült,
s többet vissza se adta neki; hanem elmondta maga a vele és körülötte
történteket, bebizonyítva, hogy a nyelve tökéletesen életre tért; a
mikre Harangi professor úr fejcsóválva mondá: hogy mind ez logice ugyan
lehetetlen, de physice úgy látszik, hogy mégis lehetséges. Meg nem
fogható; de kézzel fogható.
Egyszer aztán kinyilt az első szoba ajtaja, s ott állt Tóbiássy úr a
porköpönyegben, a mit hálókabátnak használt.
– Meddig fog még ez a nagy lárma tartani idekívül?
Már az igaz, hogy mikor három asszony egyszerre beszél: az valami.
Mindenki sietett neki mondani egyszerre, hogy ime jőjjön és
csodálkozzék: eltemetettnek hitt felesége feltámadott és hazajött.
– Ez physice lehetséges; de azért logice nem következik belőle, hogy
engem is fellármazzanak, mikor alszom.
– Hát te nem is örülsz, hogy feltámadtam?
– Jó, hogy siettél vele; mert ha késel, még megházasodom.
– Hát meg sem csókolsz?
– Nem szoktam a konyhában csókolódni.
Azzal visszahuzta a fejét a szobába s betette maga után az ajtót, nem
bánva akármit adnak is enni a szegény más világról hazatértnek.
– Jaj, édes napamasszony, monda Zsófi asszony; de örülök, hogy hiába
sirtam.
– Hallják! menjenek már a pokolba, hadd aluszom!
Ez a goromba szó Nyaviga úrtól jött onnan a hárságyról.
Ezt aztán Harangi professor úr nagyon megrestelte.
– Cape lectisternium! kiálta oda Dallosnak. Annak se kellett kétszer
mondani. Megkapták ketten kétfelől a hársnyoszolyát s vendégestül együtt
úgy kitették az udvarra, hogy a lába sem érte a földet.
No már most csakugyan Dallos Ádié maradt a világ.
– No fiam, Ádi, monda Tobiássyné asszony; már most ha egy esztendeig jól
viseled magadat, semmi szavam ellene, hogy Veronkát elvehesd.
– Nem lehetne annak az esztendőnek felét Veronkára átruházni? alkudozék
Ádi, a mibe Veronka is beleegyezett volna.
– Nem, gyermekim. A gyász esztendőt ki kell töltenetek.
– Meg a törkölyösi próbaesztendőt. Tevé hozzá Harangi professor úr. A
míg a törkölyösiek a rectoriát állandosítják: a mit meg kell érdemelni.
– Meg lesz érdemelve! ütötte mellét Ádi.
– Már most csak azt szeretném tudni, hogy ki volt az a lunátikus?
scrupulosuskodék a professor úr. Mert ha physikai szempontból veszem a
dolgot, a ki első bassista, az discantot nem énekelhet; a ki itt az én
kapum előtt ácsorog, az a kollegium tetején ugyanakkor nem sétálhat,
akkor nem te voltál a lunátikus. De ha logikai szempontból veszem a
dolgot, a ki a biblia történetét megénekelte, az nem lehetett más, mint
a ki azt napamasszonytól meghallotta, s a ki a Nyaviga casusát
megénekelte, az nem lehetett más, mint a ki őt idehozta: akkor mégis te
voltál a lunátikus.
– Akárki volt, akármi volt, biztosítá Dallos Ádi; mán túl nem lesz
Debreczenben lunátikus.
– Aztán te se járj ide többet a padlásablakon keresztül. S azzal
temessük el az egész lunátikus historiát.
El is temették egy kis jó friss vacsorával, mely különösen a szegény
megboldogult léleknek nagyon jól esett.
Azzal mindenki meg levén elégedve, kiki nyugalomra tére.
Tóbiássyné asszonyság is megtért a maga jogos birodalmába.
Mi előtt azonban hitvesi nyoszolyájába le tenné vala fejét, a másik
társnyoszolyából felemelé a magáét a nagytiszteletű élettárs ez üdvözlő
szóval:
– Lelkem! A temetési költségeket, minthogy hiába tétettek, aztán nekem
meg fogod téríteni.
– De majd beszéljünk holnap az almamuskátlik történetéről: felelt neki
Jutka asszony.
Erre aztán hirtelen fejére rántá a dunnát a nagytiszteletű úr s dehogy
szólt többet.