Zsófi asszony pedig úgy tett, mint a hogy mondva volt neki. Bement a
szobájába; meggyujtotta a mécsest, elővette a rokkát s hogy ne legyen
egyedül, elkezdett fonni és aztán a surrogó rokkahang mellett csenndesen
dudolgatta magában a leánykori fonódalt:
Leányok fonják a lenszöszt:
Beszélgetnek egymást közt:
«Jajh, anyám, a fonás!
Nehéz a várakozás!»
Czipőt veszek szülöttem:
Csak ne sirjál előttem!
«Jajh, anyám, jó anyám:
Nem az az én nyavalyám!»
Szoknyát veszek szülöttem:
Csak ne sirjál előttem!
«Jajh, anyám, jó anyám:
Nem az az én nyavalyám!»
Zsófi asszonyon kívül ugyan még a Jutka is ott volt a háznál; de annak
az a nyavalyája volt, hogy a mint beállt az est, ő rá nézve megszünt a
világ világ lenni. Zsófi asszony odaültette őt az asztalhoz elébb tollat
fosztani; de menten elaludt; Zsófi asszony tréfából tele rakta neki
tollszárral a leragadt szeme pilláit: az sem zsenirozta; azután kiküldte
a konyhába tengerit morzsolni; ott meg a véka előtt eldűlt, a félig
lemorzsolt kukoriczacsutával a markában. Attól ugyan elhordhatnák az
egész házat a feje felől, fel nem ébredne tőle.
Zsófi asszony már az utolsó versét dudolta a rokkadalnak:
Legényt hozok szülöttem:
Csak ne sirjál előttem!
«Jajh, anyám, jó anyám!
Ez ám az én nyavalyám!»
A midőn egyszerre kopogtatás hangzik a konyha ajtaján.
A professor jött volna már haza? Az lehetetlen! hisz csak az imént
távozott el.
– Júj, ha a napamasszony jött volna vissza!
No «még» nem az jött meg.
Dallos Ádi elvezette idáig Nyaviga pajtást, itt a kezébe adta az ajtó
kilincsét, hogy csak rontson be bátran és egyenesen.
– Hát te nem jösz be? Ahán! Értem! Hogy a kedves ne szégyenlje magát
miattad? Majd itt vársz addig az ajtóban. Ha erőszakra lesz szükség, hát
majd hivlak!
Azzal bement a folyosóra, s elkezdett a konyhaajtón kopogtatni:
– Ifjasszony! Ifjasszony lelkem! hallja-e? Nyissa ki az ajtót, hallja!
Letérdelek, úgy vallom meg neki a szerelmemet. – Ifjasszony, szivem!
Nyissa ki kérem az ajtót.
A rejtélyes kaparásra előjött Zsófi asszony s elállt a szeme-szája, a
mint ott látta térden állva a pálmavirágos japonikában Nyaviga urat.
Összecsapta a tenyereit.
– Nyaviga úr! Mi a mente! Hát magát mi lelte?
– Semmi sem; csak egy kis bort ittam.
– De azt látom.
– Hanem én magát azért szeretem.
– Ne mondja!
– Osztén én magát elveszem.
– De már nekem van ám uram.
– Azt majd kegyes engedelmével megfojtom, kérem alássan.
– Hát aztán mi lesz belőlünk?
– Magát meg elszöktetem.
– Hová az ördögbe?
– A paradicsomba.
– De hátha én nem megyek magával?
– Akkor elrablom. Erőszakkal elragadom.
– De hátha nem bir velem?
Nyaviga úr meg akarta mutatni, hogy bir s megragadta Zsófi asszony
kezét.
Persze, hogy a helyéből se tudta őt megmozdítani. Három olyan legény,
mint ő, sem birt volna az igazi debreczeni fajta menyecskével. Nem
szokták azokat elrabolni.
Ezen aztán végképen kétségbeesett a szerencsétlen szerelmes.
– Akkor én felakasztom magamat ide a kéménybe.
– Tudja mit, Nyaviga úr, most menjen haza és feküdjék le szépen, aztán
majd holnap többet beszéljünk erről a dologról.
– Nem! Ma, vagy soha! Jön? Nem jön? Ha nem jön, – mindjárt felakasztom
magamat. Itt erre a japonikazsinórra ni! Már itt a nyakamon a zsinór.
Már megyek, már a kéményben vagyok; – most mindjárt lógok.
Szegény Zsófi asszony igazán megijedt: még felakasztja magát itten
valósággal! Mit csináljon vele?
Azt tette, hogy kifutott az utczára; hátha valaki erre megy, a kit
segítségül hivhatna.
Épen a kapuban találta Dallos Ádit. Mintha csak hitták volna.
– Oh az Isten áldja meg! Jőjjön csak, nézze micsoda nagy bajom van.
– Mi baj van, nagytiszteletű asszony? kérdezé Ádi, az ártatlanság semmit
nem tudásával.
De meghallá ám a mély gordonkahangot Nyaviga úr is a konyhában s
kikiáltott.
– Gyere, pajtás, segíts!
– Jőjjön! siessen! vonszolá őt Zsófi asszony.
– Mit segítsek? kérdé Ádi tétovázva.
– Vagy elrabolni ezt a nymphát, vagy engem felakasztani.
Ádám hidegvérrel jegyzé meg erre:
– Furcsa állapotban van, Nyaviga úr.
– Gyere hát! Segíts! hiszen megigérted.
– Mit igértem én a dominenak? Hiszen van egy hete, hogy nem is szóltunk
egymáshoz.
– Hát a tanyán? A te tanyádon!
– Az én tanyámon? Én most jövök a correpetitióról.
– Hisz ott ittunk együtt, te goromba!
– Ittunk? Én egészen józan vagyok.
– A hol megvallottam neked, hogy én ezt a nymphát szeretem.
– Bizonyos lehetsz felőle, hogy ha előttem ily tiszteletlenül beszéltél
volna a professorné asszonyság felől, kidobtalak volna a szobámból, mint
a hogy ki foglak dobni most mindjárt innen.
– Engemet te? A te testi lelki jó pajtásodat? Hát nem azt igérted, hogy
segítesz az én Helenámat elrabolni Menelaustól?
– Vigyázz a szádra, vakmerő! vagy velem gyűlik meg a bajod.
– Oh édes jó Dallos úr, szólítá őt a nagy tiszteletű asszony. Az Isten
áldja meg érte, hogy védelmez. De csak ne csináljon magának galibát
miattam. Hiszen azt sem tudja ez most, hogy miről beszél.
– De azt veszem észre! Még csak az volna hátra, hogy azt is rám fogja,
hogy én vezettem idáig.
– Hát persze, hogy te vezettél ide.
– No, nem mondtam?
– Mered tagadni? Hol van egy ágyú, hogy meglőjelek vele?
A tűzhely mellett állt a máktörő famozsár; azt kapta fel Nyaviga,
Dallosnak irányozva az üreg száját, hogy mindjárt leágyúzza vele.
– Csitt! kiálta közbe Zsófi asszony. A professort hallom köhögni az
utczán! Mindig itthon felejt valamit.
– A professor! kiálta ijedten Nyaviga úr s erre a szóra egyszerre nyaka
szakadt minden vitézségének, eldobta a vont csövű faágyút s rohant
ajtónak, ablaknak: «Jaj, hova bújjak el?» A százgallérú köpönyeget is
ledobta nyakából.
– Fel a padlásra! Tuszkolá őt Dallos.
– De nem tudok mászni.
– Hát pusztulj le a pinczébe!
Padlás, pincze mind a konyhából nyilt. Dallos leterelte a rémült pajtást
a pinczetorokba, maga meg felkapta a köpönyeget s egy percz alatt fenn
volt vele a padláson; mire a professor betoppant, már hült helye volt
mind a kettőnek.
– Trifurcifer! zsörtölődék a nagytiszteletű úr. Itthon felejtettem a
perspektivát; pedig az a fődolog. Nem feküdtél még le, kincsem? No hát
hozd ki: ott van a thékában, az a hosszú!
S a míg az asszony beszaladt a szobába a távcsövet keresni, az alatt,
mint a féle gondos házigazda, széttekintett a konyhában, a hol világos
volt a holdfénytől.
– Ihol van ni! a pincze és a padlás megint nyitva! Oh ez a gondatlan
asszonynép. Mindent nyitva felejtenek. Minden tolvaj bejöhet rajta, meg
még rosszabb emberek is.
Azzal nem restelte a fáradtságot, bezárta a padlást, pinczét, s nagyobb
biztosság okáért még a kulcsaikat is eltette a zsebébe.
– Itt van kincsem a respectiva; szólt Zsófi asszony, kihozva azt a
hosszút.
– Perspectiva! Mikor tanulod már meg. No most servus. Sietek. Teli van a
nép piaczczal. Akarom mondani: a piaczczal tele van a nép! – (Aztán még
egyszer visszatér a kapuból.) Még sem jól mondtam: a népet egészen
megtöltötte a piacz!
«No most már ereszszük ki foglyainkat.» Gondolá magában Zsófi asszony, s
felkiáltott a padlásra: No Dallos úr, lejöhet már!
– Mehetnék ám; de bezárt a professor úr s elvitte a kulcsot. Hanem majd
kimászom én a padlásablakon.
– De ki ne törje a lábát!
– Nem most próbálom először.
Egy zuhanás s utána egy iramodás jelezé, hogy Dallos csakugyan
szerencsésen megmenekült.
– Hát azt valjon nem csukta-e be? kérdé magában Zsófi asszony, a
pinczeajtóhoz sietve s úgy tapasztalá, hogy az is be van zárva.
Nyaviga úr onnan alulról beszélt fel, mint Hamlet atyjának a lelke.
– Elvitte már a tatár az öreget?
– Elvitte biz a professor a kulcsot.
– Hát már én hol megyek ki akkor?
– Ha csak a kulcslyukon nem.
– Fölemelem a fejemmel a házat!
– Tudja mit? Feküdjék bele valami üres kádba s aludja ki magát.
Nyaviga úr látta, hogy jó lesz szót fogadni, s miután több feleletet nem
kapott a kérdéseire, lebotorkázott valahogy a sötétben, ott megkapott
egy üres hordót, abba beledugta a fejét, hogy le ne rágják az egerek és
elaludt, de nem békével.