– Már ha épen muszáj, szabódék Nyaviga barátunk s nagy önfeláldozással a
fejébe töltötte az első pohár bort.
«Fenékig a hazáért! Körömpróbáig a hazáért!»
– Úgy, hát, no!
Az az első pohár pedig gonosz pohár, olyan, mint az első csók: hívja
maga után a másodikat.
– Ezt a poharat pedig a mi tisztelt professorainkért!
«Gaz, a ki nem iszik a professorokért!»
Nyaviga pajtásnak azt sem lehetett visszautasítani. Már azzal megjött az
énekelő kedve, úgy, hogy beledalolt a kardalba: «Gyere be rózsám, gyere
be! Csak magam vagyok ide be! Két czigány legény hegedül; Csak magam
járom egyedül!» Pedig infámis hamis hangja volt; be sem vették soha a
kántusba.
A nóta után maga tartá oda a poharát a közös kancsó elé.
– Jó bor az, pajtás! Soha sem ittam ennél jobbat.
– Hát rosszabbat ittál?
– Rendesen odahaza, mikor senki sem lát, hehehe.
(Kezdődik a részegség első állomása: az igazkimondás.)
– No barátim, indítá meg Dallos, ittunk azért, a mi legfényesebb, ittunk
azért, a mi legporosabb, most igyunk azért, a mi leggyönyörűségesebb:
éljenek a szép leányok!
Nyaviga pajtás bevágta a harmadik poharat s utána kiáltá:
– És a szép asszonyok!
(Következett a részegség útjának második állomása: a szerelmetesség.)
– Kiváltképen a Zsófiák! toldá Dallos Ádi.
– Csitt! Döfé őt oldalba Nyaviga pajtás. Hát te is tudod?
– Hogyne tudnám? Hiszen magad mondtad.
– Mit? hogy én a professornéba vagyok szerelmes?
– Biz igen. Hiszen tudod, mikor ott furulyáztál az ablaka alatt, én meg
ott akkompanyiroztalak hegedűvel.
– Igen. Emlékszem rá.
Arra is emlékezett már, a mi meg sem történt.
– Jaj, csak meg ne tudnák!
– Csak te ki ne beszéld. Legjobb lesz, ha most pro forma iszol a
hugáért: hogy elbolondítsd őket.
– Úgy van. Czimborák! kiálta fel Nyaviga pajtás. Éljen a szép Veronika!
Arra kitört belőle a nevetés teljes erővel. (Itt volt a részegség
harmadik állomása: a veszett jó kedv.) Odaborult Dallos Ádi nyakába, úgy
röhögött: Nézd csak! prühahihahu! De bolondok! Kötni való bolondok.
Gyere: valamit súgok a füledbe. Druhahaha! Tartsd ide a füledet.
Prüsztihaha! Nézd: ezek a részeg filkók mind azt hiszik, hogy én a
leányt szeretem; pedig a professornét szeretem. Kukrihihihihehehő!
A czimborák rágyujtottak egy új dalra.
(Mæstuoso)
Múlik, mint az árnyék, ez az élet,
Észre sem veszszük, hogy semmivé lett.
(Allegro)
Hej bizony esztelen a ki búsul, mikor
Örömök közt mulathat és vigadhat:
Észre sem is veszi, elsuhan élete,
Elenyészik, mint az őszi lenge köd.
Megszaporodik az életfonál
A kotyogó kebelű kancsónál.
Fogj nosza kulacsokat,
Tölts tele finakokat,
A fekete bajokat
Öntsük le!
E szomorú figyelmeztetés az élet mulandóságára aztán oly mélyen hatott
Nyaviga pajtás érzékeny lelkületére, hogy egészen elkeseredett bele. A
veszett jó kedv után utolérte a részegség negyedik postaállomása: a
siránkozás.
– Oh barátim. Oh kedves jó barátim, kezdé rá zokogva, s sorba ölelte,
csókolta valamennyit. Ne itéljetek meg. A nagy indulat! Látjátok: a szív
csak szív marad. Hiszen az ember nem béka, se nem tapló! hogy mikor ma
temetik el a szeretőjét, a hideg földbe, aztán estére már vigadjon. –
Ühühühüjejeje. Ne vigasztaljatok engem! Ne vigasztaljatok! Nem kell
nekem a ti vigasztalástok. Menjetek haza. Én magam akarok sírni;
bömbölni: «Oh Tihanynak riadó leánya!» Takarodjatok haza.
– No nézd, hogy kerget ki a saját szobámból! Kötődék vele Dallos; hát
micsoda szeretőd halt meg neked, te?
– Csitt: ordítá titkolózva, szája elé tett mutatóújjal Nyaviga. Nem
szabad kilocsogni, hogy kedvesem volt, mert másnak a felesége volt; a
professorné. Meghalt. Eltemettük.
– Vigasztalódjál pajtás. Az nem az ifjasszony volt, hanem az öreg
asszony.
– Igazán? He? Nem a szebbik volt, hanem a csunyábbik? – De hát az már
mindegy. Mikor én sírni akarok, akkor nekem muszáj sírni! Ha még nem
halt meg, hát akkor ezután fog meghalni. Oh oh oh! Kedves barátim, ha
már itt vagytok, sírjatok hát együtt velem. Sírassátok őtet! De ne
kérdezzétek tőlem, hogy kit? Mondjátok meg minden embernek az utczán,
hogy sírjanak, bőgjenek, ordítsanak! De ne mondjátok meg nekik, hogy
miért? – Fáj, fáj, fáj; fáj a szivem; fáj! Fáj a szivem te éretted! –
Fáj! Mindjárt kirugom ezt a földet alólam!
– Ugyan mit sopánkodol? Förmedt rá Dallos Ádi. Hiszen sohase szeretted
azt az «asszonyi állatot!»
Ezzel az ellenmondással aztán keresztül lökte őt a részegség ötödik
fokozatán, a veszekedhetnémségen.
– Micsoda? Mit mondtál! Ordíta fel dühösen, s a ki máskülönben oly
szelid volt, mint a birka, most veszett lett, mint a kakas, felkapott
egy széket az asztal mellől, s azzal kezdte el Dallos Ádit üldözni. –
Agyonütlek! A falra mázollak! Megeszlek! Nekem mondod, hogy nem
szerettem! Porrá törlek! Elfujlak!
De Ádi nem hagyta magát elfujni, elkapta a széklábat s kivette a kezéből
a széket s aztán átölelve Nyaviga pajtást izmos karjaival, szép
gyöngéden ártalmatlanná tette s akkor aztán elkezdett hozzá nyájasan
beszélni.
– De kedves jó pajtásom. Ne haragudjál rám. Hiszen csak azért beszéltem:
mert te még eddig csak titkoltad ezt. Még szerelmet sem vallottál annak
a szép hölgynek; pedig ha olyan nagyon szereted, meg kellett volna neki
vallanod, hogy megnyerhesd viszonszerelmét.
Nyaviga pajtás otthon volt már: a részegség utolsó állomásán, a bambaság
állapotjában.
– Viszonszerelmet? Igazán? Angyal vagy! Ne egy puszi! Gyere mindjárt.
Gyere velem oda. Szép holdvilág van. Előtted vallom meg neki, hogy én őt
imádom.
– Hogy nem a Veronkát szereted, hanem őtet.
– Szeretem: és elveszem.
– Hát az urával mit csinálsz?
– Azt megölöm!
– De hátha nem akar az asszony a tied lenni?
– Akkor elrablom!
– Az derék lesz.
– Derék lesz. Velem jösz. Ha nem jön, viszszük. Felgyujtjuk az egész
várost!
– Az lesz a legjobb. Akkor a zsákmánynyal elmenekülhetünk; de hohó,
megállj. Erről a tógáról rád ismernek. Vedd fel az én jáponikámat.
Tetejébe meg a köpönyegedet. Ha ebben meglát, minden asszony beléd
bolondul.
Az a jáponika tudnillik tarka nagy pálmás kartonból készült, s azt
odahaza Dallos Ádi pongyolának viselte, a miért Harangi professor dühös
volt rá, hogy mit jár – csak otthon is – komédiás ruhában! Hát még ha az
utczára veszi fel valaki!
A fiatalság engedte Ádinak végig játszani a kicsinált tréfát, a mi hogy
teljesen sikerülhessen, ketten elszaladtak előre nagytiszteletű Harangi
és Tóbiássy urakat értesíteni felőle, hogy a rejtélyes lunátikus már
megint a házak tetején járkál.
Tóbiássy professor úr ugyan erre a hírre nagyot vont a vállán, s azt
mondta rá, hogy bánja is ő, hisz ő úgyis hiszi a lunátikus létezését,
ismeri azt már könyvekből, nem szükség a természet után is meggyőződnie
létezése felől; ő bizony lefekszik alunni. Első éjjel, hogy békével
alhatik megint. Se feleség, se leány a háznál. Veronka is elment Manczi
nénihez éjszakára.
De annál nagyobbat ugrott a székéről Harangi professor úr erre a hírre.
– Hol a botom?
Furcsa gyógyszer a somnambulismus ellen!
– Minek az a bot, lelkem? kérdé Zsófia asszony.
– Majd hire lesz annak, ne félj!
– Csak nem mégy ki éjjel a házból?
– Éjjel? nem éjjel? én megyek! S ha mindjárt ott virradok is meg; de meg
akarom tudni valahára, hogy mi hát az a kisértet, a mi két hónap óta
lázadásban tartja az egész békés város népességét? kinek van passiója,
mint a macskának, a házak fedelén sétálni, mikor száraz az utcza?
– De lelkem, meghűtöd magadat, s aztán megint catechismust kapsz tőle.
– Catarrhust! Nem catechismust! Mikor tanulsz meg már egyszer
distingválni?
– De vigyázz, hogy meg ne fogjanak.
– Ugyan ki fogna meg? hisz teli lesz bámész néppel a piacz.
– Vigyázz, hogy a sárba ne lépj!
– Hiszen poros az út, és holdvilág van. Vigyázzak-e még valamire?
– Igen, hogy hamar hazajőjj, mert én félek idehaza egyedül.
– Hát vedd elő a rokkát és nem fogsz egyedül lenni.
Professor úr nem engedte magát tovább tartóztatni, fogta nádpálczáját
marokra és el-kirohant a holdvilágos éjszakába, lunátikust fogni.