A jó törkölyösiek a fölötti örömüket, hogy Dallos Ádit kaphatták meg
rektornak, azzal igyekeztek kifejezni, hogy küldtek neki egy átalag
hegyaljait, egy nagyszerű sonkát, egy döböz turót, meg egy embertelen
nagyságú kenyeret.
Az meg már aztán minden erkölcs és vallás ellen való vétség volna, ha a
diák, a ki ennyi elemozsinát kapott eltürné, hogy abból holnapra csak
egy felhörpenthető korty, egy befaló falás is maradjon. Különben is ez
most búcsúpohár, Dallos Ádi elmondhatja: «már engem visznek!»
Azon estére a kartársak mind meg voltak hiva Ádám szobájába egy kis
kolláczióra s Nyaviga pajtás is. Nem szabad itt haragot tartani. S ha
van harag, arravaló a pohár, hogy békítse ki.
De Nyaviga pajtás sehogy sem akart beleharapni a borba.
– Köszönöm alássan. Sohasem szoktam bort inni. Valójában nem veszi be a
természetem.
Hasztalan szorította Dallos:
– Mind nem ember az, a ki életében egyszer le nem itta magát és
szerelmes nem volt!
Nem kapaczitálta vele.
– Aztán nem bor az, hanem csak máslás; ezt még a töröknek is szabad
inni.
Nem hiszi el neki.
Utóbb is a hazafiui érzelmeit kellett megtámadni.
– Ezt a poharat a hazáért!