A délután azonban arra volt szentelendő, hogy az elhunyt nagytiszteletű
asszonyságnak a végső nagy tisztelet megadassék. Ez alkalommal esperes
úr volt maga tartandó a halotti beszédet, Nyaviga úr pedig egy búcsúz
tatót, melyet valamikor egy nálánál nagyobb poéta egy fiatal lánykára
írt volt, s melyet ő azután átfordított élemedett asszonyságra; Ádámnak
pedig még ez alkalommal harsogatni kellett ablakreszkettető hangját a
szép harmóniás énekben.
Biz ennek már fele sem volt tréfa, a nagytiszteletű asszonyra. Mindenki,
a ki hozzá férhetett, arról beszélt és énekelt, hogy milyen hiábavalóság
minden földi birtok, mindenünk por és hamu, s hogy ez milyen jól van így
rendelve; különösen az esperes úr kifogyhatatlan volt a másvilági
gyönyörűségek magasztalásában, az e földi jóknak pedig oly legyalázását
vitte véghez, hogy még az élő, szuszogó embernek is kedvet csinált
hozzá, itthagyni tanyát és kollegiumot s elmenni Földvárra deszkát
árulni; s bizony belebeszélte volna még abba a szegény halottba is, hogy
jó lesz neki magát eltemettetni, ha szerencséjére a véletlen, – vagy
mondjuk, hogy a gondviselés, – vagy mondjuk, hogy egy macska,
segítségére nem jön.
Hiszen mindnyájan ismerjük azt az adomát, a midőn Gallina püspök épen
így tetszhalottá levén, nosza rajta minden titkárja, cselédje, hozzá
látott, hogy a míg nem jönnek az inventariummal, «dugd el, vedd el» a
mit közel talál, elkaparinthassa. Volt pedig a püspöknek egy kedvencz
majma is; hát ez a mint meglátta, hogy mindenki siet elcsízelni valamit
a gazdájától, hogy ő se maradjon el a többitől, kapta a püspöksüveget,
felrántotta a fejére, úgy iramodott tova. A tetszhalott pedig merev
szemeivel látta ezt a furcsa figurát s a felett oly nagyon elővette a
nevetési inger, hogy felszakadt az idegeit lekötő merevség; felkaczagta
magát az innenső világra.
Épen egy ilyen nagy felindulás kellett a nagytiszteletű asszonynak, s
ezt neki is megszerezte a macska.
Tudniillik, hogy a szomszédban kenyeret sütöttek. A temetési pompára
aztán mind ott hagyták a befűtött kemenczét: a macska ott kastankodott;
egy parázs ráragadt a farkára, azzal ijedtében felszaladt a padlásra;
ott volt a sok száraz kukoriczahaj; az egy percz alatt lobbot vetett s
mikor épen legjobban énekelnék a halott felett, hogy por és hamu minden
világi javunk: egyszerre csak kiüt a háztetején a láng s a népség
elordítja magát: «tűz van!»
De már erre a szóra elfelejti az ember a tréfát! Nem úgy értettük mi azt
a por és hamuvá lételt, hogy most mindjárt meglegyen; hanem majd csak
itélet napján! Hagyd el kántus! «Ad arma!» a jelszó. Fusson oltani, a ki
csak bir! mert ide ég a ház is.
El is futott az mind, diák, professor, esperes, s ott hagyta valamennyi
a halottat, a ki a koporsó fedelén keresztül jól hallhatá a tűzi lármát,
hogy milyen nagy égés van a szomszédban! Ha az ide átcsap, akkor ő
háromszoros halált szenved.
De bizony két jó léleknek mégis eszébe jutott a halott is. Az egyik volt
Veronka, a másik volt Ádám.
Veronka nem akarta elhagyni az anyját, Ádám pedig Veronkát.
– Oh, édes Ádám, gyere, mentsük meg szegény anyámat. Vegyük ki a
koporsóból, vigyük el biztos helyre, a hol nem ég meg.
– Megteszem azt Veronkám kedves, a te jó szivedért.
De a mint odahajolt Ádám a megboldogultra, hogy kiemelje a koporsóból, a
minek hirtelen lefeszítette a tetejét, hát az csak egyszerre a nyaka
körül fonta a karjait, hogy a szegény Ádám majd nyavalyássá lett
ijedtében s ő kiáltotta most már igazán, hogy «tűz van!»
De annál nagyobb volt az örömsikoltozás Veronka részéről, a mint a
halottat feléledni látta; nem ijedt ő meg attól, hanem odarohant hozzá,
s a míg a lábait kiemelte a koporsóból, százszor is összecsókolta
azokat: «oh én édes jó anyám! feltámadtál az én imádságomra!»
A halottaiból feltámadott beszélni ugyan még nem tudott; de elég volt az
tőle, hogy élt. Nem is volt ez nagyon discurálni való idő; mert már
ugyan ropogott a tűz odakinn. Dallos hirtelen bebugyolálta a jámbor
lelket a szemfödelébe, a koporsó födelét újra helyére szegezte (még
akkor is tréfán járt az esze) s azután az ölébe vett alakkal, meg
Veronka kisasszonynyal keresztül tört az eszeveszett sokaságon (mert
mikor égés van, minden ember elveszti az eszét). Nem ügyelt ő rájuk
senki; azt sem kérdezték, mit visznek? Veronkának volt egy Manczi nénje,
a Czegléd-utczában, oda vitték a jámbor teremtést, az a jó lélek aztán
megértve a dolgot, levendulaszeszszel meg tárkonyeczettel addig
dörzsölte a feltámadott hátát és nyaka csigolyáját, míg lement róla a
bőr, ellenben visszatért beszélő életműszerének teljes használata.
Na hiszen el lehet képzelni, hogy miket beszélt ez a meg- és
visszaboldogult lélek Manczinak, Veronkának, meg Ádámnak? Alig tudták
visszatartani, hogy ki ne rohanjon és a tíz körmével le ne húzza a bőrt
megbántói arczáról.
Ádámot pedig ugyancsak keresték ez alatt mindenfelé. – Föld nyelte el?
víz nyelte el? Sehol sincsen a «nagy-botos».
– Hát hiszen csak nem mehettem a selyem-tógámban tüzet oltani; védé
magát, midőn végre előkerült. Akkor aztán ki is tett magáért.
Megmutatta, hogy mit tud? Úgy járt az égő háztető gerinczén, mint egy
Szent Flórián, s bontotta szét az égő gerendákat s hajigálta le a
földre. A fecskendővel csak őtet locsolták, hogy meg ne égjen a
zsarátnok között; de nem történt semmi baja; s félóra alatt a diákság a
nagy-botos lelkesítő példaadása mellett szétmorzsolta az egész tüzet,
nem terjedhetett az tovább. Meg lett mentve a professorék háza.
Arra aztán a harangokat is abbahagyták félreverni s újra kezdték a
halottra harangozást; a tűzoltósereg megint összealakult kántussá s azon
kormosan, felgyürkőzötten folytatá, a hol elhagyta:
«Már elmégyek az örömben:
Paradicsomnak kertében;
Lelkemnek üdvösségében.»
A közben föltették az üres koporsót: a kik emelték, csak mondták: jaj de
könnyű a jámbor! Nem csuda, hisz egyszer sem lakott jól életében!
És aztán vitték ki, folyvást biztatva útközben:
«Menj el a nyugalom
Csendes éjjelébe,
A föld kebelébe
Közanyánk ölébe.»
Az üres koporsót!
Dallos Ádinak kedve lett volna kiütni a kántus-prézes kezéből a
taktusütő kottatekercset s nagyot nevetni közbe; de csak türtőztette
magát! Hadd kisérje a vaskalapos levett vaskalappal az üres koporsót ki
a temetőbe! Furcsa dolgok lesznek még ma itten!