Azért azonban, hogy gyász van a háznál, a hivatalos teendőket csak el
kell mégis végezni.
Az esperes (mivelhogy a püspökség jelenleg «vacat») mára hívta össze a
consistoriumot az akadémika promocziók elintézése végett.
Mi az az akadémika promoczió?
Az magyarul: akadémiára való promoveáltatás.
Tudniillik, az levén a rendszer, hogy az iskoláit jól végzett
theologusnak alkalom nyujtassék külföldi akadémiák látogatására s
azokban hittudorrá, vagy tanárrá kiképeztetésére: e végből az illető
felruháztatik három évre népnevelői állomással. Tehát a czél: az, hogy
valaki pénzt szerezzen; az eszköz: a népnevelés.
Az illető aztán az első esztendőben azt teszi, hogy a kollégiumban
csinált adósságait fizeti; – (hát akkor hogy volna kedve tanítani?) a
másodikban próbálgatja, hogy hogyan kellene tanítani? a harmadikban meg
már úgy is kifelé áll a rudja; hát de bolond volna, ha tanítana! Mikor
aztán elvégezte, akkor jön utána a másik s az három esztendeig megint
így tesz.
S aztán dehogy megy akadémiákra! Vagy szerzett pénzt a három év alatt,
vagy nem szerzett. Ha nem szerzett, akkor nincs neki mivel; ha pedig
szerzett, akkor már többet tud, mint az a külföldi professor, s inkább
beáll prókátornak s lesz belőle: Isten szolgája helyett, embereknek ura.
Épen egy ily jó kövér ekklézsia volt üresedésben, a mi igazán megérdemli
az akadémika promoczió nevet: a törkölyösi.
Két competitor volt rá: az egyik Dallos Ádám, a másik Nyaviga Lőrincz.
Amazt a törkölyösiek maguk kivánták maguknak, emezt pedig a vaskalaposok
óhajtották nekik adni.
Nyaviga Lőrinczet ajánlotta szerénysége, kedvessége, alázatossága, de
különösen azon felőle táplált elővélemény, hogy valószinüleg ő fogja
Tóbiássy úr leányát elvenni.
Ellenben Dallos Ádám hibái ezek voltak: eszes, jókedvű ficzkó volt,
mindig első eminens; és fejét fennyen hordozó ember.
Azonban elvitázhatlan előnyei megint ezek voltak:
Először is ő volt a «nagy-botos».
Másodszor ő volt az «első bassista».
Tudjuk jól, hogy mi az a «nagy botos?» A hajdani tűzoltó diáksereg
vezére, ki a «gerundiummal» tűzvész esetén elől rohant s előjoggal birt
minden sövényen, palánkon keresztül utat törni a tűzvész színhelye felé,
a fecskendők számára.
Az ilyen tizenöttel elébb eligált.
Az első bassista pedig a kántus büszkesége szokott lenni, s hangjában
bírta a biztosítékát annak, hogy vagy a debreczeni, vagy a halasi, vagy
a nádudvari lelkipásztorság elébb-utóbb reá szálljon.
Az ilyen húszszal elébb eligált.
Az az eligálás megint azt teszi, hogy ünnepek alkalmával a theologusok a
legátiók közt anciennitás és classificatio sorozata szerint szoktak
válogatni. A ki elébb volt, az jobbat kaphatott. Már most tehát a ki
nagy-botos is volt, meg első bassista is, az harminczöt előtte
következőn ugrott keresztül egyszerre, s előttük eligált. Volt az
ilyennek aztán elég irigye.
Már az pedig el volt határozva, hogy Dallos Ádám semmi esetre ne kapja
meg a törkölyösi rektoriát. Miért? Azért. Mivelhogy a törkölyösiek
mindig azt mondták, hogy ha egyszer egy kedvük szerint való rektort
kaphatnának, a néptanítói állomást rögtön állandósítanák, annak a
kedveért új iskolaházat építenének, a templomba orgonát hozatnának, a
fizetést megdupláznák. A mi így abstract véve mind igen jó volna; de
akkor megszünnék az akadémika promoczió, több diák nem mehetne
Törkölyösre utiköltséget szerezni, a mi főczél – s annálfogva
szükségképen úgy intézendő az állapot, bölcs előrelátás mellett, hogy a
törkölyösiek mindig olyan rektort kapjanak, a ki mellett a szivük
örvendezzen, ha már a harmadik esztendő a vége felé közeledik, hogy újat
kérhetnek helyette.
Dallos Ádám pedig épen az az ember, a ki már eddig is nagyon tetszik
nekik; pedig még csak énekelni hallották, hátha még egyszer a
búcsúztatóját megtalálják kóstolni!
Ezen a keserves napon tehát mind a két jelölt szigorú vizsgálat alá
vétetett, s minden embertől kivánható tudományból kegyetlenül
kiexamináltatott.
Nyaviga úr természetes, hogy igen könnyen átesett a vallatáson, annál
nagyobb erővel ment az végbe Dallos úrnál, de végre is diadalmasan
kiállotta. Olyan feje volt annak, hogy még azt is megmondta, hogy mely
lapján van a könyvnek, a mit kérdeznek tőle!
Úgy kellett neki megfeszíteni az eszét, hogy a felelettől függ: kié
legyen Törkölyös? s Törkölyöstül függ, hogy kié legyen Veronka?
– Hát édes fiaim, ti mind a ketten egyformán jól feleltetek, mondá,
bevégeztetvén az examinatio, az esperes, ki ő maga is nagyon tudós
férfiu volt, s beszédre csak a félszáját használta, a másik felét mindig
befogva tartotta. Csak te öcsém, hogy is hínak? ne volnál olyan fiatal.
Hát megtudod-e nekem mondani, mikor lesz a vén emberből fiatal?
– Igen is. Mikor a vén káplán ekklézsiához jut. Akkor lesz belőle fiatal
pap.
– Ad hominem szóltál. De hát most feleljetek meg még egy pár kérdésemre,
édes fiaim, a mikre ugyan még eddigelé senki sem felelt meg, de hiszen
ti nem is lehettek olyan tudósok, mint én magam, a ki ezen kérdéseket
alkottam. Ezeket csupán azért szoktam nektek feltenni, hogy az
elbízakodottságot távol tartsam tőletek. Tehát legelébb is hány font
füstöt lehet nyerni egy mázsa fából?
(Ezek és a következők mind olyan régi élczek, hogy a humor világában a
kőkorszakot képviselik.)
Előbb Nyaviga úr felelt, szerényen és okosan.
– A füst voltaképen megfoghatatlan anyag lévén, s a mérőserpenyőt lefelé
fordítani nem lehetvén, e kérdés a megoldhatatlanok közé tartozik.
– Jól van, fiam. A szerénység így szokta rendesen elismerni, a mit föl
nem foghat; hát te, hogy is hívnak? mit felelsz rá?
Dallos vállvonva mondá: meg kell mérni a hátra maradt hamut, le kell
vonni a fa súlyából, a mi hiányzik, az a füst.
– Ita est, felelt az esperes, egy negyedrész szájjal. No de most. Mi a
legbecsesebb drágakő?
(Csakugyan a kőkorszakból szedi az élczeit!)
– Legbecsesebb drágakő a gyémánt, felelt meg Nyaviga úr, mely találtatik
Braziliában.
– Sic, sic. Ezt szokták mondani valamennyien. Jól van, fiam. De nem úgy
van. Hát te másik, hogy is hívnak?
– Engem Dallos Ádámnak hínak; a legbecsesebb követ pedig malomkőnek
híják; mert ez a gazdájának hasznot hajt, a gyémánt pedig semmit.
– Accurate. De most adok fel nektek egy megoldhatlan feladatot: hol van
egy kréta?
S ezzel az esperes úr, hogy egy czölöpépítészet korszakából való
rúna-élczet is hozzon napvilágra, mely mint archæologiai lelemény nagy
becscsel fog bírni mindenkor, ezt irá fel a táblára:
o quid tua te b bis? bia abit!
aaa s et in amamam a a!
– Ez az én epitaphiumom, édes fiaim. Melyet rajtam kívül el nem tud
olvasni senki. Pedig ennek a jutalma a legjobb akadémika promoczió a
Tiszán túl.
Nyaviga úr tudta, mit kell felelni.
– Én valójában sokkal csekélyebbnek érezem tehetségeimet, minthogy ily
mélységes titok fölfedezéséhez csak hozzá is merjek fogni.
– Derék, emberséges ifju. Erroris agnitio est dimidia emendatio. A
hibának elismerése fél megjavulás. No te másik; hogy is hívnak? Most
állj elő! Ubi nota pernicitas?
Dallos hebehurgya ember volt, szeles észszel rögtön leolvasta a tábláról
az epitaphiumot.
O (super) be! quid (super) bis? Tua (super) bia Te (super) abit!
(Ter) a es et in (ter) am a(bis).
– Mit is tetszett igérni a megfejtésért?
Az esperes úr az egész száját befogta a szájába.
Ez vakmerőség volt.
Nyaviga csak mosolygott magában. Hiszen ő is ki tudta volna mind ezeket
találni; de tudta jól, hogy az esperes úr boszankodni fog arra, a ki az
ő klepsidráit fel tudja állítani s a saisi titkait és
sphynx-feladványait megfejteni merészkedik.
– Hm, hm, fiam, nem szeretem benned azt a túlságos nagy bölcseséget és
confidentiát. Egyébiránt én a legjobb akadémika promocziót igértem a
megfejtőnek, de az most nem üres; a törkölyösi pedig nem a legjobb.
– Elég jó lesz az nekem azért a kis charádáért.
– (S még ócsárolja az epitaphiumomat!) Tudjátok fiaim. Ketten vagytok, a
kik egy conditióra competáltok; s nekem nem szabad személyválogatónak
lennem. Mind a ketten præstanter feleltetek. Te, hogy is hívnak? több
versatussággal, de te a másik nagyobb modestiával s mind a kettő egyenlő
virtus. Azért mi elhatározók, hogy veletek sorsot fogunk huzatni. Itt
ime a kalapban van betéve két czédula. Az egyik üres. A melyitek az
üreset húzza: az itt marad, a másik megy Törkölyösre. No fiam, hogy is
hívnak? te nyulsz bele elébb.
Ezúttal mégis csak Ádámnak az esze járt túl a vaskalapén. Élt a
gyanúperrel, hogy mind a két czédula üres, a mi abban a tiszteletreméltó
háromszegletű kalapban rejlik, s ha ő a kihuzottat megnézi, akkor aztán
mehet el hosszú orral. Nyavigának nem kell húzni.
Hirtelen bekapta a czédulát a szájába s lenyelte.
– Quid fecisti!
– Lenyeltem a czédulát. Nem akartam magam látni, mit húztam, már most
húzza ki a társam a magáét, abból megtudjuk, hogy mi volt az enyim?
– Perversus natio! szörnyedt föl az egész coetus.
– Világos! Ha az üreset húztam ki, akkor okvetlenül a czímes maradt
benn. Ha az üres maradt benn, akkor a czímest húztam ki.
Megbukott a stratagema. Elő kellett adni a benmaradt czédulát s az is
üres volt.
Így azután nollevelle oda kellett adni Ádámnak az akadémika promocziót,
a mi soha sem fog többé disponibilissé lenni, mert azt a törkölyösiek
rögtön állandó rektoriává fogják átalakítani, megházasítják a rektort, s
akkor aztán az övék marad örökre.
– Ez veszedelmes egy ember; rebegé az esperes úr. Ez még valaha azon
egyszarvú lészen, a ki mindnyájunkat megöklel.
Nyaviga úr azonban hosszú orral távozott el.
– Azért ne búsuljon domine: vigasztalá őt Harangi professor úr, utolérve
a grádicson; ha elveszett is Törkölyös, de azért Veronka megmaradt.
Nyaviga úr vakarta a fejét, a mi napkeleti virágnyelven annyit tesz,
hogy «én pedig jobb szerettem volna Törkölyöst a leány nélkül, mint a
leányt Törkölyös nélkül».