Kevés időre ezután nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság azt a hibát
követte el, hogy meghalt.
De ne tessék komolyan venni a dolgot; nem igazán halt meg, hanem csak
úgy félig-meddig. Meghűtötte magát a nagy szapuláskor s másnapra úgy
megmeredtek a tagjai, hogy egyet se tudott megmozdítani. Feküdt, mint
egy darab fa.
A chirurgus, a kit odahivattak, hogy aligha meg nem halt a
nagytiszteletű asszony! délután «bene sonantibus» lévén, csak azt
kérdezte, hogy «tudja-e mozdítani a nyelvét?» – «Nem». – «Akkor
meghólt».
Mert Tóbiássyné asszonyságnak a nyelve még Nemtóbiássyné korából is
arról a nagy életerőről volt emlékezetes, hogy a közvélemény szerint azt
még majd a holta után külön kell kivégeztetni.
El is bántak aztán vele annak szokott rendi szerint, felöltöztették,
koporsóba tették s harangoztattak rá.
Annyi emberséget azonban tegyen fel rólam minden ember, hogy nem engedek
egy derék kálvinista asszonyságot élve eltemettetni s hogy furcsa lesz
ennek a vége.
A jó Veronka kisasszony e tekintetben egészen a kezemre működik, a
mennyiben zokogva és sikoltozva borul édes anyjára s mennyre földre
esküszik, hogy nem halt az meg; ő nem engedi eltemettetni, ha csak őt
magát is el nem temetik vele együtt.
Ezt pedig nagyon jól esett hallani a nagytiszteletű asszonyságnak. Mert
az elrejtőzés állapotában hallott ám mindent, a mit körülötte beszéltek.
Annál kevésbbé volt rá nézve épületes, a mit mások beszéltek fölötte.
A Veronkát kituszkolták a halottas szobából, azt mondták neki, hogy
ilyenkor a leánynak nem az a dolga, hogy sírjon-ríjon, hanem hogy lásson
a gyászruha után, hogy meglegyen holnapra.
A két nagytiszteletű úr magára maradt a szobában s következő
gyászbeszédet tartott az elhunyt felett.
– Vajjon mely rejtekbe dughatta el a lelkem a pénzecskéjét? monda
Tóbiássy úr. – Nem azért mintha Veronkát meg akarnám tőle fosztani,
hanem hogy az ő javára fruktifikáljam. Vennék rajta szőlőt.
– És elküldenők rajta Nyaviga urat akademiákra, szólt Harangi úr, ő
lenne az Úr szőlőjében pásztor.
– Az én szőlőmben?
– A Zebaoth úr szőlőjében.
– Az már más. «Nolo acerbam sumere.» De vajjon hova dughatta el a
pénzecskéjét?
– Kereste atyám uram a párnazsákban? – Ott már nincsen. – Hát vajjon a
tükör háta mögött? – Volt ott, de már nincs ott. – És a kályha fölött
lévő urnában? – Ott is lakott egy ideig, de már kiköltözött onnan. –
Vajjon a karosszék támlájában nem rejlik-e? – Megvizitáltam és semmit
sem találtam. – A téli bocskor talpában? – Az is pedig lyukas. –
Kitalálom már, hol vagyon? – No ha kitalálja fiam uram, akkor kérhet
tőlem a megboldogult hagyatékából bármit; odaadom. – Hát megmondom. Itt
van az ablakban ez a sok almamuskátli, ezeknek a cserepébe lészen
eldugva.
A megboldogult csak nevette magában addig a dolgot, a míg a két tudós úr
játszotta azt a játékot, a mit a gyerekek «Strinksz»-nek neveznek s
mondogatta magában: «víz, víz!», de a mint a muskátlikat hallotta
emlegetni, majd fölkiáltott ijedtében: «tűz, tűz!» s akkor vette észre,
hogy mégis nagyon meg lehet halva, ha még arra sem bír felkiáltani, hogy
az ő szép muskátliait hogy szedegetik ki a cserepekből s a virágok földe
alatt hogy találják meg a hólyagba takargatott lázsiásokat és a körmöczi
aranyokat.
S még Tóbiássy úr nagy szomorúan azt mondá rá: «csak ennyi volt? Azt
hittem, hogy legalább két ennyi».
– De ezen való szomorúságában ne feledkezzék meg atyám uram, hogy nekem
is igért valami jutalmat.
– Én? Nem is emlékezem rá. Hát mit kiván fiam uram a szegény nyomorult
inséges hagyatékából?
– Azt a régi bibliáját.
No ez nem nagy kivánság.
Tóbiássy úr azonban elébb végig pörgette az újjain a vaskos könyv
lapjait s kirázogatta, hogy nincs-e közé szorulva bankó? csak azután
kézbesítette nagylelkűen.
Az elhunyt pedig szeretett volna kézzel-lábbal rugdalózni és nyelvét
neki ereszteni: «oda ne add, vén bolond! Abban van a legtöbb pénzem!»
Mivel hogy a jámbor asszonyságnak, mint okos és értelmes puritán
hölgynek kedvencz olvasmánya volt a biblia, azonban másfelől meg gondos
anya is volt, s úgy találta, hogy ebben a szent könyvben vannak egy
némely történetek, melyeket hajadon leánynak olvasgatni nem épen
mulhatatlan kötelesség, annálfogva nehogy a Veronka azokba beletévedjen,
az ilyen lapokat az alsó és középső szélein gondosan egymáshoz ragasztá
csirizzel; a felső nyílást pedig arra használta, hogy a hozzá került
bankókat az összeragasztott levelek közé csúsztatgatá. Erre a bibliára
aztán el lehet mondani, hogy «duplex libelli dos est».
Harangi úr biz azt elvitte magával.
A gyászoló felek után következtek a szomszédasszonyok. No hisz azoktól
hallott még sok szépet magáról a boldogult lélek, a míg testi
porhüvelyét felöltöztették. Hej, hogy nem ereszthette meg rájuk a
nyelvét! Dante ezt az egyet, a fődolgot, kifelejtette a «pokol»-ból:
mikor a szomszédasszonyok elkezdenek sincerisálni az ember felett s az
ember nem feleselhet vissza!
Ezeknek eltávozta után következtek a virrasztók.
Régi jó szokás szerint, tekintélyes halottak fölött virrasztani volt
szokás. E czélra szolgáltak a kis diákok, műnyelven «dárdás»-ok, a kik
egész éjjel a halottas szobában gyászénekeket énekeltek. Hogy torkuk ki
ne száradjon, volt gondoskodva számukra illendő mennyiségű, gondosan
megvizezett karczosról, de biz azok, mikor már vették észre, hogy
mindenki alszik a háznál, többet anekdotáztak, mint énekeltek.
– Látod, hogy meghalt a professorné!
– Látom, nem is leszek professorné soha, hogy meg ne haljak.
– Élve mégy a mennyországba?
– Mint Illés próféta.
– De mint Zöld Marczi.
– Szegény asszony! pedig milyen jó asszony volt, ha az ajtóhoz nem
szoríthatta a sarkamat, akkor nem ütött hátba.
– Szegény professor úr! milyen nagyon meglesz szomorodva! Három hétig
folyvást borsót főzet a coquián számunkra buvában.
– Van is rá oka. Nem ő találta fel a perpetuo mobilét, mégis ő vesztette
el.
– Hehehe! A Mártha asszony nyelvét!
– Irj rá epitaphiumot te.
«Itt nyugszik már Mártha asszony.
De még az ura is otthon.»
– Hát a professorra mit irnál, ha meghal?
«Halált adják ingyért:
Mert ha adnák pénzért;
Professor most is élne.»
Erről aztán egész adomagyűjteményt mondtak el egymásnak a vásott
suhanczok tréfás epitáphiumokról, s akadt közöttük olyan novitius, a
kinek még újság volt a:
«Jó két nótárus volt mind a három Ége
István, János, Márton és a felesége,
De most már meghaltak s mind a négynek vége.»
S nagyokat röhögött rajta s aztán viszonzásul ő is elmondta, hogy Itt
nyugszik Kis, kinek neve János is – A ki nem volt valami fis – Kális,
hanem fis – Lederbül dolgozó csis – madia Mis – kolczon. Ezért aztán
fabaraczkot kapott a fejére minden oldalról, hogy mert olyant mondani, a
mit már mindenki ismer.
A boldogult pedig buzgón fohászkodott az egek urához, hogy csak még
egyszer térhetne a világra vissza! nem az élet muló örömei után való
bűnös vágyakodásból, de csak azért, hogy ennek a sok istentelennek az
üstökét és kontyát még egyszer amúgy Istenigazában jól megczibálhassa.
Mely óhajtása hogy miként teljesedett? azt majd megtudjuk időjártával.