Épen akkorra érkezett meg nagytiszteletű Tóbiássy professor úr is. A mi
igen természetes. Harangi úr gyalog jött, ő pedig talyigán; tehát
amannak hamarább kellett hazaérni, mint neki.
Azonfelül egy kis processusa is volt még a kapuban az érdemes
szállítójával. Tóbiássy professor úr igen fösvény volt s nem szerette a
pénzt vándoroltatni. A ki pedig azt hiszi, hogy a debreczeni talyigás
csak úgy barátságból lötyögteti magát a nyeregben, az nem ismeri a
természethistóriát.
– Ne sajnálná azt a tíz garast megadni; mondá a lóvezér, a makrapipát az
agyarára szorítva s csak félszájjal szónokolva.
– Micsoda tíz garast? kérdé a nagytiszteletű úr, szétnézve a földön,
mintha leejtett volna valaki tiz garast s azt kérné, hogy adják fel
neki.
– A miért ide hoztam vala.
– Atyámfia. Az nagyon sok.
– Más bolond is csak annyit fizet; válaszolt a talyigás, az orráig
nyomva fel a makrapipát.
– Meg merne kend rá esküdni, hogy más is annyit fizet?
– Meg én! kiálta az, a szája szegletébe nyomva a pipa csutoráját, hogy
utjában ne legyen az eskünek.
– Tartsa fel a három ujját és mondja utánam: «Én».
– Én.
– A maga nevét mondja.
– Tarisznya Gergő.
– Esküszöm: hogy minden embert tiz garasért hordok haza. Úgy segéljen.
A talyigás megtette, hogy utána mondta.
– No jól van, barátom; monda Tóbiássy úr, becsapva a könyvet, a miből a
tisztelt polgártárst eskette. Azt tudja kend, hogy én pap vagyok. Nekem
az esketésért nyolcz garas szokott járni; e szerint jár még kendnek
vissza a tizből két garas.
Azt oda nyomta a markába.
A talyigás megcsóválta a fejét, a fogai közül egy hegyeset köpött a
professor úr két csizmaja közé, azzal nagy dohogva eloldalgott, folyvást
nézegetve a tenyerében a vargatallért: de bizony csak két garas maradt
az mindig.
A három úr a konyhaajtó előtt találkozván, levett kalappal tartott a
fölött tanácsot, hogy ki menjen be előbb? Harangi úr ért elébb oda; de
Tóbiássy úr volt az idősebb, de Nyaviga úr volt a vendég, minél fogva
egyik a másikat instálta az elsőbbségért.
– Be tetszik mindjárt! kiáltott végre Harangi úr mérgesen Nyaviga urra,
mire az ijedtében bebotlott a konyhába. Ott azután egyszerre igen nyájas
képet csinált az asszonyságok előtt.
– Bátorkodtam visszakerülni ismét. A nagytiszteletű urral véletlenül
összetalálkozám, s ő oly nyájasan invitált meg, hogy ismét visszatértem.
A nagytiszteletű úr ez alatt titokban a zsebkendőjével igyekezett
letörülgetni annak a nyájas meginvitálásnak a nyomait Nyaviga úr
hátáról, mert a venyige a poros tógán valóban nagyon látható nyomot
hagyott hátra.
– Trifurcifer! dörgött Harangi professor úr, miután feleségét
megcsókolta. Majd szétszedett a tudatlan nép a piaczon a miatt a fatalis
lunátikus miatt. Egész polgárháború támadt abból az ártatlan disputából,
a mit a collega urammal folytattunk az utczán.
– Ah! hát ti is a lunatikus felett vitatkoztatok. Épen, mint mi idehaza
asszonyámmal.
– Bölcs Salamon, ne hagyj! Még idehaza is foly a perpatvar fölötte? Hisz
akkor eső elől a csorgó alá menekültem. Itt is lunátikus háború van.
Nagytiszteletű Tóbiássy professorné asszonyság kenetteljesen jegyzé meg:
– Nincs itt, lelkem fiam, semminemű háború; csak hogy egyikünk azt
állítja, hogy van; másikunk meg, hogy nincs.
– Épen, mint mi! mondá Tóbiássy professor úr. Én híszem, ő nem hiszi.
– No, ez nincs Isten hirével; pattogott Harangi professor úr. Ezt a
veszedelmet nem hagyom megöröködni. Itthon a háznál békesség legyen.
Elég ha külön-külön mi is összekaptunk, az asszonyok is összekaptak a
lunátikus miatt; de trójai háborút nem csinálunk belőle. Collega uram,
menjen szépen asszonyánkkal a maga szobájába; én is megyek az én
feleségemmel az én szobámba, akkor nem veszhetünk össze.
– Az ám! világosítá fel Haranginé asszonyság. De úgy vagyunk ám lelkem
galambom, hogy én uramatyámmal vagyok egy véleményen, nem te veled;
asszonyánk meg te veled tart, nem uramatyámmal.
– Finis Poloniæ! Hisz akkor én más országba költözöm!
A másik oldalon meg Tóbiássyné asszonyság csapta össze a kezét, megtudva
a nagy dissidentiát, mely a szerencsétlen családot ily felekezetekre
osztotta.
– No ebből nem jó lesz; monda nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság. Ily
háborúnak nem szabad kitörni. Egyik férj felesége és veje ellen, a másik
ipa és felesége ellen, egyik asszony férje és leánya ellen, a másik
férje és mostohája ellen. Adjuk biró eleibe a dolgot s legyen az itélet
bírsággal összekötve. A melyik fél elveszti a pert: megnyugszik és fizet
egy átalag máslást; a melyik nyer, igaza lesz és megiszsza a máslást. Én
Nyaviga urat választom birónak.
– Hát hisz én is compromittálok benne; mondá Tóbiássy úr.
– Valóban okosabb emberre nem lehetne bizni az ügy eldöntését; járult
hozzá Harangi úr.
– Én se bánom; tevé hozzá felesége.
– Ilyen nagytudományú, olvasott férfiu! – Magasztalá őt Tóbiássyné
asszonyság.
– És ilyen nagy physicus! Dicsérte őt a professor élettárs.
– S ilyen philosophus! monda a második professor.
És sorban valamennyien: «a kiről példát vehet az egész fiatalság!» – «A
ki ártatlanabb egy leányzónál.» – «A ki görögül és zsidóul tud.» – «A ki
soha bálba nem jár.»
Ez mind magasztalás volt s a választott biró megvesztegetésére intézett
kisérlet.
Végre közbevágott az ifju nagytiszteletű asszony.
– Édes Nyaviga úr: én csak azt mondom, hogy nem szükség magának sem
szépnek, sem jónak, sem bölcsnek lenni ezuttal; hanem csak rövideden
megmondani, hogy látta-e hát a lunátikust, vagy nem látta?
Nyaviga úr vette észre, hogy vesztére visszakerült abba a kelepczébe, a
honnan már egyszer kiszabadult. Azelőtt csak kettős kereszttűzben volt,
most már négyesbe fogták; kinek adjon most igazat? Megbántani egyik félt
sem illik, nem is tanácsos; pedig kötelesség. Hivatalos kötelesség.
– No hát halljuk az itéletet!
– Tehát kérem alássan, annyi van a dologban, hogy – izé.
– M – izé?
– A mult éjszaka felköltenek, azt mondják, hogy a lunátikus most jár
épen a padláson.
– Ahán! kiálta Tóbiássy professor úr.
Én azonban azt mondtam rá, hogy – mini milyen nagy pók mászik a
professor úr kabátján!
– Hagyjon békét az úr az én pókomnak! Azt mondja, hogy mit mondott?
– Azt mondtam, hogy az absurdum.
– Nesze neked, szólt most Harangi professor úr örömmel.
– Kimegyek azonban. S látom a hold fényes világánál, hogy egy emberi
alak járkál a kollegium tetején.
– Úgy-e mondtam! erősíté Tóbiássy és Haranginé.
– Mondám azonban: ez bizonyosan valami diák, a ki éjszakán ki akar
szökni a kollegiumból.
– Hát persze! biztatá Harangi és Tóbiássyné.
– Nem mertem azonban egész bizonysággal állítani, mert tudom a
physikából, hogy vannak oly szerencsétlen emberek, a kik a holdba
szerelmesek.
– Most szólt igazat.
– Meg akartam azonban győződni felőle, hogy csakugyan voltaképen
holdas-e az odafenn, avagy pedig szökevény? vettem a lámpást és
felmentem szépen a padlásra. Három dárdás jött utánam. Kettő pedig ment
előttem, hatalmas gerundiumokkal.
– No most mindjárt megtudjuk hát, mi volt?
Hát, a mint a padlásablakhoz érünk, az egyik dárdás elordítja magát
mögöttem, hogy ő valamit látott, a másik kettő előttem megijed,
megfordul, engem feltaszít, a lámpást összetöri s rohan le a grádicson,
egymás hegyin-hátán. Egyik a homlokát is betörte, másik egy fogát ütötte
ki.
– És azután?
– Azután sötét lett s én négykézláb másztam le a padlásról a szobámig,
hogy valami kárt ne tegyek magamban.
– Már most csak azt szeretném tudni, mondá Tóbiássy professor úr, hogy
ki veszi meg az átalag bort?
– A dolog így van, mondá Nyaviga úr: Azok, a kik látták, hogy ott volt,
nem tudják, hogy mi volt? A kik pedig tudják, hogy mi volt? nem látták,
hogy ott volt.
– És így mindnyájunknak igaza volt.
– És így nem iszunk bort.
– De már most feleljen meg domine Nyaviga arra, miért nem jelentette ön
fel ezt az esetet a sedesnek?
Ezt a mérges kérdést Harangi professor úr intézte a bölcs Dánielhez.
Az sok huzódozás után csak kirukkolt vele.
– Hát voltaképen tulajdonképen azért, hogy a midőn reggel előhivattam az
öt dárdást, mind az öt unisono azt állította, hogy ő egész éjjel aludt,
az ágyából ki sem kelt, s hogy én azt az egész történetet csak úgy
álmodtam.
– Hát a melyik a fogát kiütötte?
– Azt mondta, hogy csikófog volt, magátul esett ki.
– Hát a melyik a homlokát betörte?
– Azt állította, hogy saját maga harapta meg.
– A saját homlokát?
– Én is diffikultáltam neki ez állítást, hogy azt nem érhette el; de azt
mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg.
– Nyaviga úr!
– Tessék parancsolni!
– Menjen haza s feküdjék le.
– De kérem alássan: ebéd előtt nem szoktam lefeküdni.
– Igyék vizet és feküdjék le. Förmedt rá Harangi professor úr. Szegény
Nyagiva úr aztán, mint engedelmes alattvaló megtette, hogy hazament,
előbb jól lakott, aztán lefeküdt, maga elé tétetett egy nagy vizes
kancsót, hogy ha a professor úr vizitálni talál jönni, rendeleteit
foganatosítva találja. Ámbátor semmit sem értett azoknak indokaiból.
Elég, ha a professzor úr értette.
Mikor egyedül maradt a két tudós férfiu, Harangi úr így szólt Tóbiássy
úrhoz:
– Collega uram! kezdem elhinni a dolgot. És most már azt is kitalálom,
hogy ki a lunátikus?
– Ugyan ki?
– Nem más, mint a derék jámbor Nyaviga.
– Lehetetlen!
– Ethice és logice lehetetlen, de empyrice még is lehető. Magam láttam,
hogy fényes nappal a szomszéd padláslyukából ereszkedett le fejtetőre a
mi kis udvarunkba. Mert a lunátikusoknak az a szokásuk, hogy mikor a
hold süt, akkor fejjel fölfelé, mikor a nap süt, akkor fejjel lefelé
szeretnek sétálni.
Erre Tóbiássy úr a következő tervvel állt elő.
– Hogy pedig egész bizonyosságot szerezzünk magunknak e dologról, én a
következő módot ajánlanám, a mit a lunátikusok kigyógyításánál szoktak
foganatba venni: Éjszakára egy dézsa hideg vizet tesznek az ágyuk elé,
melybe a holdkóros, a mint ágyát el akarja hagyni, okvetlenül belelép s
arra fölébred.
– Nagyon jó lesz! Ebből megtudjuk az igazat.
A szegény jámbor Nyaviga úr aztán a következő éjjel abban a kellemes
meglepetésben részesült, hogy a mint egyért-másért leszállt az ágyából,
térdig esett bele a hideg vizes dézsába, s mikor ezért lármát csapott, a
Sisera hadai kinevették, a sedes elé hozott panaszára pedig azt mondták,
hogy csak menjen a szobájába, feküdjék le s igyék még több vizet.
Hire futamodott, hogy ő lunátikus.