Harangi professor úr az alatt jött nagy dühvel hazafelé. A Sisera hadai
elől kénytelen volt egy mellékutczára menekülni, a hová nem üldözte a
fertelmes lárma.
A közös lakóháznak a hátulja erre a mellékutczára dűlt ki s errefelé
semmiféle ajtaja nem volt, hanem egy hat láb magas téglakerítése; az is
szegekkel kiverve, minden betörési merénylet ellen.
A mint nagy dérdúrral végig robog a padlón a nagytiszteletű úr, s
felpillant a szomszédház tűzfalára, ime mit lát meg ottan? a
padláslyukban két lábszárat, azon lefüggve egy diákot.
Hogy diák: azt láthatta a tógáról; hanem hogy mit csinál odalenn? azt
már nem láthatta, mert magas volt a fal; s a milyen könnyű valakire a
fejéről, olyan nehéz a lábáról ráismerni. A delinquens feje pedig lenn
volt a láthatár alatt. Hogy ez a fej nem jóban töri magát, annyi
bizonyos. Hogy az ott nem egy lábánál fogva felakasztott ember, az is
bizonyos, mert hallik, hogy beszél; még pedig duettben. No ehhez a
duetthez majd mindjárt jön, a ki a taktust üsse.
Harangi professor úrnak a markában volt egy jó vadszőlővenyige pálcza,
pásztorbot módjára meggörbített fogantyuval. Nagyot suhintott vele a
levegőben.
«Exspectas tantum» dörmögé magában, s minthogy a falon keresztül nem
mászhatott, az utcza végére kerülni pedig félórába került volna; mert a
debreczeni utcza egy egész fél választó kerület: tehát rohant a hetedik
szomszéd telkéig, a ki becsületes kötélverő lévén, mind a két utczára
nyitva volt az udvara, azon tört keresztül, így rohant a saját lakása
ajtajáig, hogy el ne szalaszsza a gyilkos betörőt. S csakugyan! a mint
az utczaajtón belépett, ime ott látta azt a kisudvar ajtajában állva,
két kézzel az ajtófélbe fogózva: semmi kétség, hogy ő a tettenkapott
bűnös; mert még a háta is meszes.
Nyaviga úr az alatt ült a számára szolgált konyhaszéken s dehogy engedte
a kalapját kivétetni a kezéből: szüksége volt neki arra. Olyan volt rá
nézve az a szék, mintha az volna a gerebeny. Bánta nagyon, hogy ráült.
Mivelhogy mind a két asszonyság azzal ostromolta, hogy mit tud a
lunátikusról? Neki már csak hivatalosan értesülve kell lennie felőle,
mert egyike a collegium esküdt felügyelőinek. De egyuttal azt is
megmondta neki mind a két asszonyság, hogy mi véleménye van e tárgyról?
Az egyik híszi, a másik nem hiszi. Épen, mint a közvélemény odakinn a
piaczon. S annyit tudott Nyaviga úr a philosophiából, hogy két egymással
ellentétben álló véleménynek, egy időben és egy helyen, egyszerre igazat
adni nem lehet.
Ilyenkor nagy kincs a hallgatás. A biró kihallgatja mind a két perlekedő
felet, s miután mind a kettő kibeszélte magát, akkor haza küldi őket,
hogy hozzanak újabb bizonyítékokat.
Nyaviga úr ez esetben saját magát küldé haza.
Felállt a székről, behúzta a nyakát a két válla közé; kebléhez szorítá a
sabbeszdeklit s azt mondta, hogy nem várhat már a professor urra; haza
kell sietnie.
– Maradjon még egy kicsit, kedves Nyaviga úr: marasztalá őt Tóbiássyné
asszony.
– Nem lehet, kérem alássan. Haza kell mennem. A multkor is megloptak,
mikor otthon nem voltam.
– Szegény Nyaviga úr! sajnálkozék Tóbiássyné asszonyság.
– A bezárt fiókomból elvitték valamennyi alkalmi verseimet.
– Szegény tolvaj! sajnálkozék Haranginé asszonyság.
Nyaviga úr aztán búcsút vett és olyan modorban kotródott ki a konyhából,
mint a ki valamit ellopott odabenn, s siet vele odább állni, míg nyakon
nem kapják.
A mint azonban az utcza-ajtóba érve, megüté füleit az a már szakértőleg
leirt zene, a mit a gerebeny hallat, mikor a kendert tépi, az a
gondolatja támadt, hogy meg kellene lesni, milyen lehet egy szép
kisasszony, mikor gerebenyez?
Nyaviga úrnak vannak bátor ötletei, mikor tudja, hogy nem látják.
Visszafordult az ajtóból, s lábújjhegyen, a falhoz lapulva, hogy csupa
mész lett a háta, visszalopózott. A konyhaajtó előtt, melynek csak alsó
fele volt csukva, lekuporodott s négykézláb osont végig; a két
asszonyság nem vevé észre, mert azok nagy vitában voltak akkor egymással
s a futni készülő levessel s a megégett rántással. Szerencsésen áthaladt
e veszélyes ponton.
Innen aztán könnyű volt eljutni a kis udvarig, melyet deszkakerítés
választott el a főudvartól. Azon volt egy alacsony kis ajtó, melyen ha
bedugta Nyaviga úr a fejét, azt épen eltakarta az ajtó szemöldökfája, a
két karjával pedig megfogózkodott az ajtóban és a küszöbfában, úgy, hogy
se kinn, se benn nem volt.
A kis leány egyedül volt már, dalolt a munka mellett.
– Alázatos szolgája Veronika kisasszony, szólt Nyaviga úr selyemszál
hangon.
– Nini: Nyaviga úr! Most majd beleütöttem a kezemet a szegbe ijedtemben.
– Mivel tetszik magát mulatni?
– Nem látja, hogy zongorázok?
– Hogy tudta megtanulni?
– Bizony sokszor belevágtam addig a kezemet.
– Jaj, csak én akkor ott lettem volna, hogy meggyógyíthattam volna.
– S megtudta volna gyógyítani?
– Vannak fájdalmak, a miket egyszerre meglehet orvosolni.
– Én olyanokat nem tartok.
– Annál inkább bővölködöm én azokban.
– Hát miért nem gyógyíttatja, édes Nyaviga úr?
– Mert azokat egyedül csak Veronika kisasszony képes megorvosolni.
– Lám még azt sem tudtam. Hát mije fáj, édes Nyaviga úr?
– Jaj, ha azt megmerném mondani.
– Tán biz a foga fáj?
– Sokkal több annál.
– Tán csak az egész feje fáj?
– Ha csak még a fejem volna.
– Hát ugyan mije fáj?
– Aujajaj a hátam!!!
Persze hogy a háta fájt, mert Harangi professor úr akkorát húzott rajta
végig a szőlővenyigével, hogy porfelleget vert a tóga.
Mikor aztán Nyaviga úr visszafordult felköszöntője felé, mind a ketten
sóbálványnyá változának a bámulat miatt. Különösen Harangi professor úr,
a ki ugyan nem Nyaviga úr hátának szánta ezt az irgalmatlan köszöntőt.
– Hát domine Nyaviga «az»?
– Én vagyok kérem alássan professor úr, szabódék siránkozó hangon
Nyaviga úr. Nem beszéltem én semmi rosszat a kisasszonynak.
Megmondhatja.
– Trifurcifer! Azt úgy is tudom. De mit jár a domine olyan furcsa,
furcsa, furcsa úton a házhoz, mikor egyenes úton is bejárhat?
Professor úr értette: a padláslyukon. Nyaviga úr pedig érezte magát
bűnösnek annyiban, hogy ő már elment egyszer, úgy lopózott vissza, a
konyhaajtó előtt bukva ment keresztül: ez mind igaz; de azért nem
érdemelte meg, hogy ekkorát huzzanak a hátára.
– Kérem alássan: én azt gondoltam, hogy én nekem szabad.
– Szabad! szabad! szabad! Hiszen én nekem is szabad a kürtőbe felmásznom
s a kéménylyukon kidugnom a fejemet, de azért nem teszem meg. – No már
most ez megtörtént; nem tehetünk róla: ne szóljunk felőle senkinek.
Felejtsük el az egész dolgot.
(Könnyű professor uramnak, gondolá magában Nyaviga úr, mert csak a botja
szenvedett; de hogy felejtse el az én hátam?)
– Jól van, jól van: már most gyerünk be hozzám; de az asszonyok előtt
elhallgassuk az egész casust. Veronka! Én se szólok az anyádnak, de te
se szólj! De csak azt mondja meg a domine, hogy jutott eszébe, fejjel
lefelé jönni be a házhoz?
Hát tudott erre Nyaviga úr felelni?