A ki azt kigondolta, hogy két asszony főzzön egy konyhán, az igen tréfás
ember lehetett: szerette a vígjátékokat.
Pedig a régi időkben erre számtalan eset fordult elő. Akkor még nem
építették a házat úgy, hogy tíz ember lakjék tíz külön barlangban,
minden szobához legyen egy odú, a mibe oda legyen szorítva egy vas
takaréktűzhely; hanem megépítették a házat örök időkre, erős
boltozatokkal, hogy tűzveszély idején be ne égjen: jó tágas szobákat
csináltak, hogy egyben elférjen az egész család, az hálószoba,
fonószoba, dolgozószoba lehessen, hogy ne kelljen télen annyi kályhát
fűteni; vendégeket is lehessen benne elfogadni, meg a rétes-tésztát
kinyujtani, a gyerekeknek, ha lesznek, a leczkéjöket megtanulni, helye
legyen négy ágynak, pamlagnak, tizenkét bőrszéknek, az üveges
pohárszéknek, a ruhás almáriomnak, a tetejébe rakott eczetágyas
üvegekkel, meg az úr iróasztalának, melynek alsó fiókja levéltár, a
hátmöge könyvtár, meg az asszony s kisasszony varróasztalának, meg a két
leánycseléd rokkáinak, időközönkint a bölcsőnek, időjártával a hinta
lónak; s vendégség esetén még azt a középső diófa-asztalt is ki lehessen
húzni, megnyujtva tizenhat ember számára.
Az ilyen becsületes szobához aztán hasonló tisztességes konyha is
kellett. Annak hatalmas tűzhely volt a közepén, téglából megrakva, alul
a sütőkemencze, azelőtt volt egy szinpadi sülyesztő, rendesen betakarva
deszkafödéllel, melyet csak akkor emeltek le róla, mikor kenyérsütés
napja volt. A szolgáló abba a lyukba ült bele, a míg a kemenczét
befütötte, a parazsat kikaparta, a kenyeret bevetette, s aztán
időközönkint kibontotta az agyag «tévőt», a mi D betűre volt formálva s
sütés idejében nedves mosogató ruhával légmentesen elzárva, hogy
benézzen a tűzverembe, vajjon pirulnak-e már a czipók s jól
felemelkedtek-e a kenyerek?
A tűzhelyen pedig lobogott a tűz; egész hasábfák voltak felrakva ama
sajátszerű vasfogasra, a mit vaskutyának neveztek elődeink; körülrakva
fazekakkal, a mikből, ha kifutott is valami, nem gerjesztett mindjárt
olyan bűzt, mint a mostani takaréktűzhelyek, a mik rögtön elárulják az
egész szomszédságnak, hogy tejet, zsírt, vagy káposztalevet futtatott-e
ki a szomszédasszony? A háromlábú sybillaszékek arra valók voltak, hogy
azokra tették a lábasokat, a mikben a rétes sült, azt betakarták
vasfedővel; alája is tüzet raktak, tetejébe is. A doromboló czicza
odaült a tűz mellé a meleg hamuba s segített főzni. No szeretném látni,
hogy ülne a mostani tűzhelyre?
Még azonkívül helye volt az ilyen szép konyhában egy katlannak, a réz
kondérral, a cselédek tolóágyának, a konyhaszekrénynek; nagy szapuláskor
mosóteknőnek, szapulónak, lúgos dézsának; rózsavíz, levendulavíz
főzéskor az üstnek, disznóöléskor vágótőkének, besózó teknőnek,
káposztataposáskor a hordónak, vasaláskor a vasalódeszkának, meg az
élesztő-szárító lapos kosárnak, meg a csiramálé előkészítő teknőnek, meg
a szilvaaszaló rámás deszkáknak s mindezek mellett még elég szabad
térnek, hogy mikor a kutya bejön a konyhába s a gazdasszony ráhúz a
csipővassal, szaladtában a míg a konyhaajtón kiugrik, fel ne döntsön
valamit. Mert az ilyen emberséges konyhának két fél ajtaja volt: a felső
fele arra való volt, hogy azon világosság jőjjön be és friss levegő
télen-nyáron; az alsó fele pedig mindig csukva volt, s arra a czélra
szolgált, hogy a házi komondornak alkalmat szolgáltasson magát a
gymnastikában gyakorolni.
Hely tehát bizonynyal volt itt két asszony számára is elég. A konyha nem
lett volna két asszony számára kevés; hanem a két asszony volt annak a
konyhának sok!
Az pedig rendesen így szokott bekövetkezni, hogy mikor azok, a kik a
házat építették, megérték azt az időt, hogy egy fiuk megházasodott, vagy
egy leányuk férjhez ment, hát bizony azért nem építettek ám az új pár
számára mindjárt új házat, hisz úgy is rájuk marad majd a régi; azok se
vették a nyakokba a várost szállást keresni, – nem is tudom, hol kaptak
volna? tisztességes városban minden embernek arravaló a háza, hogy maga
akar benne lakni s nem azért, hogy a más baját is nézze; – hanem ott
maradt szépen az új pár is az ősi háznál: elfértek azok is szépen. Ott
volt a számukra a másik szoba; az épen oly nagy volt, mint az első;
igaz, hogy az udvarra nyilt; de szebb volt oda kinézni, mint az utczára
s különösen irással, tudománynyal foglalkozó emberre nézve
nyugodalmasabb.
A konyhát pedig birta aztán a két asszony közösen.
Hogy milyen kifogyhatatlan törökmontenegrói határvillongás származott az
ilyen atyafiságos együttfőzésből, azt majd mindjárt meglátjuk
nagytiszteletű Tóbiássyné nagyasszony, és nagytiszteletű Haranginé
nagyasszony példájából.
Az ő viszonyuk is ilyenformán származott.
Nagytiszteletű Tóbiássy professor úr emelteté azt a derék házat a
Czegléd-utcza mentében; ő volt a családfő. Első nejét korán elveszté s
egyetlen leányát korán férjhez adta, nagytiszteletű Harangi professor
úrhoz, s ekként kollégájának ipává lőn, miután éveken át volt neki
veszekedő társa. Itt aztán közel találták egymást s mindennap
vitatkozhattak. A menyecske csak nevette a két tudóst, s nem bánta,
akármelyiknek van igaza. Az egyik apja volt, a másik férje, mind a
kettőnek engedelmességgel tartozott.
Egyszer aztán azt gondolta magában n. t. Tóbiássy professor úr: ha már
nekem van mindennapos veszekedő társam, hát Harangi kollegám feleségének
miért ne legyen? Hozzunk egy napaasszonyt a házhoz.
Tóbiássy professor úr özvegy asszonyt vett el második feleségül; mint
természetes, néhai tanártársának, nagytiszteletű tudós Bársonyi
professor úrnak hátra maradt özvegyét, a ki abban a hirben állt, hogy
igen jó gazdasszony, és pénzecskéje is van.
Az a pénzecske a régi boldog időkben, mikor még takarékpénztárak nem
voltak, otthon hevert aranyban és ezüstben, harisnyaszárba bekötve, s
úgy származott anyáról leányra. Kölcsön sem igen adták azt, mert azért a
nyomoruságos hat perczentért nem volt érdemes felvenni azt a mindennapi
aggodalmat, hogy hátha az adós nem fizet meg s pörölni kell érte.
Mennyi lehetett az a pénzecske, azt soha senki sem tudta meg, mert az
válogatott furfanggal volt elrejtve olyan helyekre, a hol senkinek sem
jutott eszébe pénzt keresni s ha tulajdonosnője gyanút fogott, hogy
valaki kitalálta pénze rejtekhelyét, rögtön vándorolt az máshová; a mit
arról lehetett megtudni, hogy olyankor a nagytiszteletű asszony
mindenkit kizárt a szobából, még az egyetlenegy leányát is.
Mert egy leánya is volt Tóbiássy úr második feleségének, a kiről azt
mondták, hogy épen olyan szép és jámbor, mint anyja volt fiatal korában.
Isten őrizz, hogy olyan perlekedő legyen vénségére, mint az anyja.
Veronka volt biz annak a neve.
E két tárgy fölött volt a legtöbb eszmecsere a férj és feleség között;
közönséges nyelven ezt veszekedésnek neveznék, de diplomatiai stylusban
csak eszmecsere.
Tulajdonképen egy volt a nézet a férj és a feleség között az iránt, hogy
az egyik tárgy kiadni, a másik pedig otthon tartani való. Csakhogy a
tárgyak megválasztásában volt meg a kiegyenlíthetlen eltérés közöttük.
Nagytiszteletű asszony ugyanis azt tartotta, hogy a pénz örökké otthon
tartandó, mert ott van legjobb helyen, ellenben a leány minélelébb
férjhez adandó, mihelyt kérik. Nagytiszteletű úr ellenben azon a nézeten
volt, hogy a pénzt jobb volna kamatra kiadni, vagy szőlőt venni rajta,
vagy (ki tudja mennyi lehet?) talán tanyát is s oda milyen jó volna
délutánonkint kitalyigázni. Ellenben a leány, a mig csak lehet, otthon
tartandó; mert igen jó leány és mert egy cseléd helyét pótolja.
Ezen aztán sokat vitatkoztak. Mártha asszonynak nem kellettek azok a
szőlők, a miket a professor úr ajánlott neki, a professor úrnak meg nem
kellettek azok a kérők, a kiket Mártha asszony ajánlott.
Pedig voltak közöttük igen szép és jeles fiuk.
Csakhogy mit ér az a «fiu»? Fiu! Mikor lesz abból még ember? Házasulható
ember. Professor leányának minden diák kurizál, aztán mikor vége a
semestrisnek, úgy elmegy, hogy soha hirét sem hallják többet.
Egészen más, ha egy olyan ritka talentum akad, a kinek az emlékező
tehetsége annyira ki van mívelve, hogy mikor már végzett kenyérkereső
ember lett belőle, még akkor is eszébe jut, hogy itt meg itt hagyott ő
valakinek az ujján egy sajátmaga készítette lószőr gyűrűt: utána kellene
nézni, hogy meg van-e még?
Hanem hát ennek is meg van a maga módja.
Vannak szerény, jámbor életű fiatal emberek, kikből az anyai gondos szem
már messziről kinézi azt a hajlékony fát, a melyikből jó férjet lehet
faragni. Jó tanulónak kell lenni és istenes magaviseletűnek, a ki nem
iszik, nem kártyázik és nem kacsingat a lányokra.
Az ilyet aztán ottmarasztják egyszer-egyszer egy kis ozsonnára. Egy kis
lépes méz, mandulás aszalt szilva nem vész kárba. Megengedik neki, hogy
a kisasszonynak a verses könyvébe költeményeket irjon, s szárított
virágokkal kedveskedjék neki. A névnapra meg is hiják s szabad neki az
ártatlan zálogosdi játékban azt kivánni, hogy a házi kisasszony húzza ki
a kútból, vagy hogy az menjen el vele koldulni, s a zsebkendőt annak az
ölébe dobhassa, a «haragszom rád» kedélyes mulatsága alkalmával.
Később aztán, mikor a sarjú fa érni kezd, s beválik termést igérő
csemetének, a mibe érdemes a kertésznek beleojtani; ha a kiszemelt
ifjuból eminens theologus, esküdt, contrascriba, vagy épen senior lesz:
akkor komolyan is lehet vele beszélni.
Most már előtte az egyenes pálya. Itt az ideje, hogy kimenjen külföldi
akadémiákra, legalább is Göttingába, kitanulni a philosophiát, physicát,
theologiát: már a szerint, a melyikre legtöbb kilátás van, hogy üres
lesz a kathedrája. Ahoz azonban pénz kell. Még pedig ezüst, arany pénz;
mert a német mást nem vesz el. Az ilyen pénz aztán a vetőmag. Kikel az,
ha háladatos földbe vettetik. S fel kell jegyeznünk a közmorál
érdekében, hogy még eddig nem volt rá eset, hogy az ily módon kiadott
pénz meg ne hozta volna gazdag kamatját; sőt a kamat hozta meg a tőkét.
A lefoglalózott ifju, mikor visszatért s csakugyan kathedrához jutott,
mindig megemlékezett az anyáról, kihez a hála, s a leányról, kihez a
szeretet csatolta s jól járt, ha csak az egyiket kellett neki elvenni,
nem mind a kettőt.
No hát ilyen szent czélra volt Mártha asszony pénze eldugdosva.
E reményteljes választott ifjunak, ki a jelen esetben Veronka
élettársaul vala kiszemelve nagytiszteletű Tóbiássy professorné
asszonyság által, az a neve volt, hogy «Nyaviga Vincze», csillagzatára
nézve: jurátus diák.
Némely embernek szerencsétlensége a neve. Vannak, a kiket Erősnek,
Bátornak hínak; azok előtt már látatlanban is kalapot emel minden ember;
a Kemény névvel egész a fejedelmi trónig emelkedett valaki; míg például
az olyan szelid névvel, mint Szende, legfeljebb honvédelmi
miniszterségig lehet vinni, a mi a legártatlanabb állapot.
Annak a jámbor juratus diáknak valamelyik őse termetben rosszul
sikerülhetett, a miért polgártársai elnevezték Nyavigának, s a juratus
diák örökölte az ősétől a nevet is, meg a termetet is. Karcsú volt, de
nem egyenes, mint a nádszál; úgy tartotta a hátát, mint a macska, mikor
kutyát lát meg; a szemei kegyesen forogtak felfelé, s a szája szüntelen
hízelkedésre volt félrehúzva s a belőle kijövő hang mindig engedelmet
kérni tetszett, a miért bátorkodik mozgásba hozni a levegőt. Még
diáktársai irányában is mézes-mázos, édeskedves volt; a miért azok
féltek is tőle, mint a tűztől. A leggonoszabb besúgó volt.
A mamáknak azonban megvan ama sajátszerű lélektani rendkívüliségük, hogy
mikor a leányuk számára választanak férjet, akkor egészen másforma az
ideáljuk, mint ha saját maguknak választanának. Tóbiássy úr sem volt
pedig valami nagyon nagy gavallér; de azért kötve hiszszük, hogy a
nagytiszteletű asszony elfogadta volna cserébe Nyaviga urat. Hanem azért
jó lesz az Veronkának. Az ilyen férj mellett van nyugodalmas élete az
asszonynak s az a főczél.
Voltak e kitüzött czélnak természetes szövetségesei és természetes
ellenségei.
Nem szerette Nyaviga urat legelőször is a neki szánt menyasszony,
Veronka kisasszony; azután meg nagytiszteletű Harangi professorné
asszonyság; az meg épen ki nem állhatta szegényt. Ellenben Harangi
professor úr épen olyan hő pártolója volt, mint napaasszonya. Tóbiássy
professor úr pedig nem bánta, akármi lesz is Nyaviga úrból, csak azt
bánta, ha nagyon sokszor ott marasztották ebédre, természeténél fogva
igen fösvény lévén.
Nyaviga úr most is ott jár alá s fel a ház előtt; már harmadszor ment el
a kis kapunál, de nem mert bejönni, mert még nem főzte ki magában jól
azt az ürügyet, a melylyel látogatását indokolja.
A két asszonyság pedig épen az ebédfőzéssel foglalkozik a közös
tűzhelynél, egyik egyfelől, másik másfelől rakván meg a tüzet a maga
vaskutyájára s e közben folyton folyik a szóbeli portyázás.
– De keserű füstje van egy némely nedves fának, a mit a tűzre raknak,
mondja Haranginé.
– A ki nem szereti a szagát, fogja be az orrát.
– De én szeretem. Nem is jó étel, a mi nem kozmás.
– Úgy szokták ám a tüzet szítani a köténynyel, hogy az ember a más
rostélyosára hajtsa a pernyéjét.
– Nem is pernye pedig, hanem korom, a mi asszonyám lábasaiba hull; régen
volt a kémény kitisztítva.
– Magam is azt gondolom. De vártam rá, hogy mikor jön be rajta
menyemasszony lunátikusa.
– Be is jön az, ha akarja.
– No már azért se jön.
– Ha a kollegium tetején végig tud sétálni.
– Tud ám az öreg apja borotvájának az élén.
– A mi szolgálónk is látta.
– Melyik szolgálónk?
– Hiszen csak egy van.
– Bábi te!
– Borcsa te!
– Ne hija Borcsának, mikor ő Bábi.
– No hát legyen Borbála.
Erre a nagy meghivásra csakugyan előjött az első szobából az idézett
személy, kezében a zsuroló csutak és a mosórongy, hátán pedig egy
köpülő.
– Ide gyere!
– Ott maradj!
Erre aztán a közös cseléd, a kinek mind a két asszony parancsolt, azt
tette, hogy az egyik lábával megállt, a másikat meg lépésre emelte.
– Mit csinálsz most?
– Az öreg nagytisztű asszony azt mondta, hogy pallót zsuroljak.
– Hát az a köpülő minek a hátadon?
– Az ifju nagytisztű asszony meg azt mondta, hogy köpüljek. Csinálom
mind a kettőt.
– Láttad-e a lunátikust? – Láttad-e?
– Láttam. Nem láttam.
– Okosan felelsz mindjárt.
– Az egyik szememmel láttam, a másikat behunytam, azzal nem láttam.
– Még a cselédek is mind megbolondultak.
– Hát csak az uraságoknak szabad?
– Elmégy mindjárt, mert a fejedhez teremtem ezt a serpenyő rántást.
– De biz itt maradsz, nekem zöldséget tisztítani.
– Bábi elmenj, mert megtépázlak.
– Borcsa, ide jőjj, mert megbubozlak.
– No hát csak mentül előbb; még ma nem kaptam ki a porcziómat.
Azzal mind a két asszony neki a nyelves cselédnek! az sem volt pedig
rest, iramodott ki a nyitott konyhaajtón.
Nyaviga urat pedig épen akkor hozta be a bűne ugyanazon az ajtón. Talált
már valami ürügyet a bejövetelre; elfogott egy vándorló cziczát az
utczán, azt hozta ölében, s ez lett volna az alkalomszerű beköszöntés:
«nem idevaló ez a macska?»
Borcsa azonban úgy üté könyökkel oldalba a szegény bevezető macskát,
hogy az elfelejtve szerepét, nagyot karmolt Nyaviga úr kezén, kiugrott
az öléből, fel a Bábi fejére, onnan le a két harczra induló amazon közé,
végre ki, az útját álló mindenféle emberlábak között, a szabadba!
– Hozta Isten, drága kedves édes Nyaviga úr: épen emlegettük.
Tóbiássyné nagytiszteletű asszony egyszerre csupa édességgé és
nyájassággá változott.
– Nem ide való ez a izé?
Persze, hogy ez volt a bevezetés; de már a hozzá való «izé» rég a
szederfa tetején volt.
– Oh tessék besétálni, édes kedves Nyaviga úr. Hozta Isten! fogadá nagy
nyájassággal nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság, ki egyszerre csupa
lépes méz lett. Tessék besétálni.
Csakhogy volna hová besétálni? De az első szobát most hagyta ott félben
zsuroltan a Bábi s olyan ügyesen tolta oda az ajtóhoz a mosogató dézsát,
hogy abba a látogatónak mulhatatlanul bele kellene esni, ha a
fürészporral behintett szobába csakugyan be akarna jutni; a másik szoba
pedig nagytiszteletű Haranginé asszonyság territoriuma, s oda olyan
ellenségnek, mint Nyaviga úr, bejelentés nélkül belépni nem szabad.
– Kivántam tiszteletemet tenni, monda Nyaviga úr. Lehet szerencsém a
professor úrhoz?
Mindig a professor urat keresi és mindig olyankor, mikor az nincs
itthon.
– Nincs itthon, édes lelkem, de mindjárt megjön. Várja meg. Jaj, nem
merem bevinni a szobába, mert most zsurolták ki.
– Oh kérem alássan, el leszek én ide kinn is.
– Hová ültessem le? (Bizony hová? minden szék tele volt lábassal,
petrezselyemgyökérrel, konyharongygyal.)
– Oh kérem alássan. Elállok én szivesen. Nem vagyok elfáradva.
– A kalapját tegye kérem ide – oda – hova? Majd beviszem, leteszem az
ágyra.
– Oh kérem alássan, nem engedem fáradni vele, majd leteszem ide a szék
alá.
– Jaj, oda ne! kis macskák vannak a háznál, még valamit csinálnak vele!
inkább oda fel a polczra.
Egy széket aztán mégis csak kitudtak szabadítni a számára, a hova
erőszakosan leültethették.
– Bábikám! esengett a legnyájasabb hangon Tóbiássyné asszonyság a
kikergetett cseléd után.
– Tessék parancsolni.
– Eredj csak, kedves leányom, keresd meg a Veronka kisasszonyodat; mondd
meg neki, hogy jőjjön be.
– De hisz az nem jöhet be most; olyan dolga van.
– Micsoda dolga van, te! féleszű satrafa!
– Hát – gerebenyez.
Akkor bizonyos, hogy nem fogadhat el látogatókat.
Fogadni mernénk, hogy a mai korbeli kisasszonyok, huszan tizenkilencz
közül, nem tudják, hogy miféle hangszer az a gerebeny? Leirjuk a
kedvökért.
Az egy hosszúkás kemény fadeszka, mintha egy összetett gitár volna; a
minek a közepén, mint egy valóságos vas sündisznó, mered fel gömbölyű
csoportban száz léczszeg hegyesen.
Ezen a zongorán úgy szokás játszani, hogy a kisasszony fog egy csomó
kendert, a mi még tele van csepüvel, annak az egyik felét a keze körül
csavarja, s aztán a másik felével oda csapkod a szegek közé, s aztán
végig rántja köztük a kendercsomagot. Többnyire kotta nélkül szokták
játszani, s a kik értenek hozzá, a legszebb operákat kiverik rajta, mind
addig, a míg a kendercsomag megszabadul minden kóczos tartalmától, s
csak a finom, sima, szálas motring marad a kézben.
Ezt nevezik gerebenyezésnek, a mi a régi rossz világban a kisasszonyok
foglalkozásai közé tartozott.
Ehez pedig sajátszerű toilette is kivántatott. Mivelhogy a kenderből
kihulló sok pozdorja és csepü a viselő ruhának nem válik díszére,
annálfogva a művésznő a gerebenyezéshez rendesen a legrosszabb öltönyét
szokta felvenni a legdurvább kötényt kötötte fel hozzá. A fejét, hogy a
haját megvédje a portól, bebugyolálta egészen, s a finom fehér
kezecskéjét befedte – nem párizsi jaquemár keztyükkel, – hanem igen is
jó vastagon reá kötözött mindenféle rongyokkal, hogy ha véletlenül bele
találná vágni a kezét a gerebenybe, a szegek meg ne tépjék az újjait.
Már most tudhatjuk, hogy mi jelentősége van annak a szónak, hogy a
«kisasszony gerebenyez». Azzal ma nem lehet beszélni.
Ezt a művészetet nem szokták a szalonban gyakorolni, hanem oda hátul a
«kis udvarban», a mi deszka kerítéssel van elkülönítve a főudvartól s
egy kis ajtón járnak bele. Ott vannak a baromfiak is. Ott a félszer: az
alatt van felállítva a gerebeny.
Hanem dalolni lehet a gerebenyezés alatt. S Veronka kisasszonynak igen
szép hangja volt, kivált mikor azt a csodálatos szép régi dalt énekelte:
«E zöld fának á-á-árnyékában
Lehajtom bús fe-e-ejemet,
Én szivemnek fá-á-ájdalmában
Kicsordítom kö-ö-önnyemet.»
Egyszer aztán csak azon vette észre, hogy egy szép férfi mély hang
elkezdi a folytatását a dalnak:
«Én tehát itt egy si-i-irt ások
E zöldelő fa-a-a alatt,
És míg megtudha-a-atnák mások
Nyugszom is már a-a-az alatt.»
Körülnézett: honnan jön ez a dal? A padlásról?
Igen is a szomszéd padlásról. Annak a tűzfala képezte a kis udvar egyik
oldalát. Azon a tűzfalon valami másfél ölnyi magasan a földtől volt egy
nagy gömbölyű lyuk, a min máskor piros paprikafüzérek szoktak kilógni,
most pedig egy fiatal emberi fő dugta elő magát. Melynek láttára Veronka
kisasszony épen nem sikoltott fel, hanem csak a fejét csóválta:
– Ugyan, te Ádi! ha meglátnak!
– Akkor azt fogják tőlem kérdezni, a mit a paradicsomban: «hol vagy,
Ádám?»
– Bizony nem is a jók hordoznak ám ilyen helyeken. Te valóságos
istenkisértő vagy.
– Az már igaz. Nem tudom, hogy hányan fogják utánam csinálni, hogy
éjjelenkint kimászszanak az ablakon, onnan fel a szelelő lyukon a
padlásra, onnan végig a házormon a bevégzetlen falig, s aztán le az
emeletből a kiálló kőpárkányokba fogózva. Ezt előttem sem sokan tették
meg a szivük baja miatt.
– Hát mi baja van a te szivednek?
– Az, hogy téged szeret.
– Hát hisz én is szeretlek, tudod jól; rád várok, máshoz nem megyek.
Egyszer megmondtam, minek kérdezed újra? Minek koczkáztatod érte a
fejedet?
– Hiszek is neked; de azért eljárok minden éjjel hozzád, a magam
mindennapi csókjáért.
– Csitt.
– No hisz ugyan veszedelmes egy csók. Az ablakon keresztül. Ajkaink
között van az üveg.
– De én adom, és te megkapod. Nem elég az?
– Dehogy elég! Semmiképen sem elég. Addig nem hiszem el, hogy szeretsz,
a míg nekem egy igazi eleven csókot nem adsz.
– Bizony nem sajnálnám tőled. Kivált ha megigérnéd, hogy aztán felhagysz
azokkal a nyaktörő látogatásokkal.
– No hát itt vagyok most: add meg a csókomat, s aztán békén várok az
idők beteltéig.
– Eredj, golyhó! Hiszen nincsen nekem zsiráff-nyakam, hogy oda felérjek,
a hol most vagy.
– De van nekem!
– De ide lejönnöd nem szabad. Azt tudod, hogy ezzel csak nekem szereznél
igen nagy bajt.
– Nem is megyek; csak a fejemet küldöm le.
– Ah, te bolond!
– No hátha megtudom azt tenni, hogy leadom a fejemet oda hozzád, a
nélkül, hogy magam lemennék, megadod az igért csókot?
Veronka nevetett; a mi azt teszi, hogy: «próbáld meg».
Megint nem tudom, hogy hány mai világbeli gavallér csinálná ezt utána
Dallos Ádámnak, hogy egy szűk padláslyukon fejjel alá keresztül
csuszszék, míg annyira lejut, hogy csak a lábaival tartja magát a nyilás
párkányzatán, s a fejével eléri azt a magasságot, a hol az imádottjának
a szemébe nézhet; csakhogy megfordítva.
– Nos, hát megkapom a csókomat?
De már ebben a helyzetben csakugyan szívtelenség lett volna őt sokáig
hagyni epekedni s meg nem váltani azzal, a mit ilyen nagyon kért.
Mikor aztán megkapta, a mit kért, akkor megelégedett s szépen
visszatornázta magát azon a szűk lyukon, a melyiken kijött.