A nagy piaczon szokatlan izgalom élénkíté a különben is mozgalmas képet.
Párt, mint szabad észjáráshoz, önkormányzathoz szokott néphez illik, a
debreczeni piaczon is mindenha létezett. A piacznak is van
aristocratiája és democratiája.
A ki szalonnát, disznóhúst árul, a ki óriási döbözökben az illatozó
túrót bocsátja az emberiség rendelkezése alá, azt a viszonyok hatalma
aristokratikus hajlamokra kényszeríti. Ahoz bizonyos fekvő tőke
szükséges, és házbirtok, és kukoriczaföld, gyári készülékek és
tanulmány, tehát pénz és intelligentia. A ki fontot és serpenyőt kezel,
egy nemét gyakorolja a földesuri hatalomnak, midőn sátorában igazságot
szolgáltat, minden apelláta nélkül.
Míg ellenben a ki csak súlymot, sárgakását, sült tököt árul, s
legfeljebb fonatosig, fűzött pereczig és mézkenyérig viszi az
industriát, az önkénytelen a democratia táborába sodortatik, s igen
természetes, hogy egészen más programmbeszédet kell tartani annak, a ki
pattogatott kukoriczát osztogat kupával egy krajczárért, mint annak, ki
a drága jó paprikás szalonnáért engedi kéretni magát, s egy sustákon
alul hozzá sem nyul, s midőn a forgalomban levő pénzek minden nemeit
avatott szemmel felismeri, s megtudja itélni a különbséget a fekete
bankó, meg a schein forint között, s azoknak viszonylatait a huszashoz,
tizeshez, az öt és három conventiós krajczárhoz; közben egy téveteg
máriás belbecsét meghatározni, a régi kétgarasost az ujak közül
visszautasítni, mikre harmincz krajczár van verve: a három krajczárt két
krajczárra devalválni, mindezekhez, valljuk meg, sokkal több financialis
capacitás kivántatik, mint a vámszövetségről perorálni. Ide már
intelligentia kell.
Szerencsére, ha voltak is pártok a debreczeni piaczon, de az
intelligentia mindig többségben volt és mindig győzött. Engedte a
democratiát harsogni kedve szerint s aztán nyugodt majestással
leszavazta.
(Nem állhatom meg, hogy útközben meg ne örökítsem azon festői és drámai
jelenetet, a melynek magam is tanuja voltam e historiai nevezetességű
piaczon. 1849-ben volt, a márcziusi napokban. A piacz tömve emberrel és
asszonynyal. Egyszer a néptenger között hire futamodik, hogy itt hoznak
egy hirhedett várfeladót, a kit fogolyképen szállítanak a
vésztörvényszék elé. A fedett hintót egy rota huszár kisérte a
városházig. A nép dühe lángra lobbant, elállták a hintó útját, félre
tolták a huszárokat, kések, vasvillák erdeje villogott a hintó körül:
halál az áruló fejére! ordítá az ezertorkú rém. S bizonyára ezerekre
lett volna darabolva az áldozat, ha a vihar pillanatában egy hatalmas
alak fel nem ugrik a fenyegetett hintó bakjára, kiben a nép kedvencz
szónokát ismeré fel: Besze Jánost. Hah! Besze János! Mik vagytok ti
ahhoz képest, mostani piaczbekurjantó epigonok? Mikor ez oroszláni
hangját neki eresztette a viharnak s mondott olyanokat, hogy az ijedtség
megfordult s vitézséggé vált, a düh meg kaczagásba csapott át:
«Polgártársak! megálljatok!» mennydörgött alá a kocsibakról a hatalmas
hang. «Hozzá ne érjen kezetek e hazaárulóhoz! Mert ez oly rettenetes
gonosztevő, a ki nem érdemes rá, hogy a nép szent keze tépje őt
szélylyel; ennek a bakó pallosa alatt kell elvérzeni!» – «Igaz a!» mondá
e szóra a nép. Győzött az intelligentia; csizmaszárba visszadugattak a
kések s a vádlottat bántatlanul szállíthatták a vésztörvényszék elé, – a
hol föl is mentették rendén, ma is él; de ezt bizonynyal csak az
intelligentia győzelmének köszönheti.)
Tehát a nevezetes piacz izgalmai közepett állunk jelenleg; azaz, hogy a
század első negyedében, a mi ismét csak figurásan értendő; minthogy
akkor még sem én (a szerző) sem a teljes czimű (az olvasó) még sem nem
álltunk, sem nem ültünk sehol, levén még akkor nem is születve.
Tehát a gyékénytetejű sátor alatt állva, mint egy trónmennyezet
árnyékában, félkezét csipőjére téve, másikban az éretturó-keverő
vaslapátot használva meghosszabbított taglejtésnek, tett a forumhoz
Dudásné asszonyom következő tartalmú betanulatlan beszédet:
«Hallják pedig. Ide hallgassanak. Ne legyen Dudásné a nevem, ha nem
igaz. Úgy áldjon meg az Isten, mint a suhai malmot,[3] ha egy máknyi
makulányit teszek hozzá. A magam két szemével láttam, mikor este, éjfél
után két órakor hazamentem, a Dajkosné leányomnál voltam a
Czegléd-utczában. Minden ember tudja, hogy tegnap körösztölte a kicsijét
a nagy tiszteletű úr a nagytemplomban. A strázsák is megszólítottak a
szegleten, pedig lámpás is volt nálam; hát mikor a collegium elébe érek,
csak zeng ám valami ének onnan felyülről. Mi az? mondok. Hát a mint
feltekintek, ott jár a háztetején valaki. Nem volt rajta se tóga, se a
fején a csóka orrú, hanem egy fehér lepedő; fölmászott a collegium
legeslegtetéjére, neki vetette a hátát a kis toronynak, a kiben a
csengetyű van, belekapaszkodott a holdvilágba s csak úgy lógázta le róla
a lábait, aztán elkezdett énekelni, de nem értettem, hogy mit, mert
diákul volt. Utoljára bebujt a padláslyukon, a ki olyan szűk, hogy
nappal egy macska se fér be rajta.»
Száz hang kiáltotta a sátorok alul, hogy úgy van: egyik látta, a másik
hiteles személytől hallotta s annálfogva szentül hitte, hogy ő is látta;
az egész sátoros aristocratia azon a nézeten volt, hogy «ez a
lunátikus». Ellenben a Siserahad, a democrata sulyomáruló nép zsibajjal
fogadta ez előadást, hazugságnak, mesebeszédnek kiáltva ki az egész
látományt. Dudásné asszonyom bizonyosan jól felpálinkázott, attul látott
ilyen csudát. Csudák pedig egyátaljában nem történnek; de különösen
nincs nekik semmi helyük eme tősgyökeres kálvinista városban, a hol még
a szenteknek sem szabad csudákat tenni, hát a diákoknak hogy volna még
szabad?
A piacz véleménye egészen két táborra volt oszolva. A vásárlók, kik a
jobb és baloldalon alkudoztak, kénytelenek voltak szint vallani, ha azt
akarták, hogy bőrös pecsenyéhez jussanak, s Dudásné asszonyom
el-kikergette az olyan vevőt a sátorából, a ki nem hitt a lunátikusban,
s nem adott neki turót, ha még úgy nyögött is érte. Még a világ
legflegmatikusabb népét, a kétkerekű talyigást is megmozdította kurta
gubájában az általános népmozgalom, hogy a makrapipán keresztül a
gyalogjárókkal feleselni kezdjen, élő tanubizonyságául a hold
befolyásának a földön lakókra.
Itt csak a csengetyű parancsolhatott csendet. Nem a képviselőházi elnöki
csengetyű, mert az itt nincs; hanem a collegium csengetyűje, mely
hirdeti, hogy tizenegy az óra, ki van a klaszszis; most mindjárt nyitják
a collegiumkaput s omlik belőle Góg és Mágog megjövendölt hada, mint a
kifüstölt darázsraj s ihol jön egymást püfölve, tépászva, taszigálva,
szemközt jövők hasának ütközve, útbaeső kosarakat átugrálva, könyvekkel
hajgálózva, csúfolódva, kötekedve, kutyakergetve – a jövendő reménysége.
Ez intermezzo alatt tanácsos a pártoknak abbahagyni a vitát és
kinek-kinek a saját kosarára, döbözére vigyázni; mert ha azt a vásott
ficzkót a pajtása beletaszítja az olvasztott mézbe, azt ugyan nehéz lesz
róla lenyalni Dudásné asszonyom is várhatja a rendes kosztosát, a ki
sajtos sátora elé érve elővesz egy lyukas krajczárt s azt kérdi, jó-e ez
a turó?
– Jó, ha hiszed a lunátikust.
– Hogyne hinném! – Azzal leveszi a sipkáját s elkezdi imádkozni az
asztaláldást.
– Te! Csak nem akarsz itt nálam kóstolásból megebédelni?
– Nem. Majd sorba megyek.
S azzal megebédel, végig kóstolva az egész sajtbazárt s még a lyukas
krajczárt is megmenti.
– De a pereczesekhez át ne menj, fiam, mert azok nem hiszik.
– Hiszen, mire odaérek, akkorra már majd én sem hiszem.
Az előrohant könnyű sereg után jönnek az öregebb diákok; ezek már nem
szaladnak hebehurgyán, nem is engedné a sarkatverő tóga; de azért helyet
követelnek a pallón a szemközt jövőtől, mert a hosszúszárú pipával nem
lehet kitérni s ha négy-öt ember széltében karöltve összefogózik, az el
is seper maga előtt még a nagy dobogó hídról is minden keresztyén népet.
De ime két tudós férfiu közeledik, a kik még csattos czipőben járnak, s
háromszegletű kalapot viselnek; a régi jó modesztus idők maradványai:
nagytiszteletű tudós Harangi Ezsaiás és szintén azon czimű Tóbiássy
Mózes professor urak. (Még akkor tanárok nem voltak, csak professorok.)
Sógorság, atyafiság a feleségeik után; annálfogva egy házban is laknak,
s így indikálva van, hogy egy uton járjanak, bár természetükre nézve
egymásnak tökéletes ellentétei. Harangi philosophiæ professor, még pedig
a régi, embertől érthető Kant-féle philosophiáé, kurtanyakú, hevesvérű
ember; akármi, csak nem philosophus; Tóbiássy pedig physicæ professor,
hosszú, szikár alak, a phlegma személyesítve, a kit semmi kerékkiesés ki
nem vesz nyugalmas sodrából. Ki nem állhatják egymást, hanem ezért el
nem tudnak lenni egymás nélkül, még utazni is együtt járnak, s az egész
uton veszekednek: az egyik sangvinice, a másik phlegmatice.
Már a collegium-ajtóban elkezdték a disputát. Harangi professor úr, ha
tűzbe jött, megállítá a pallón collegáját, annak pedig meg kellett
állni, ha nem akart a vízbe menni: levén a palló két oldalán bokáig érő
latyak.
– Nem lehet ezzel a perversus haddal boldogulni! Ha rajtam állna,
megtizedeltetném őket, mint a szökevény katonákat! Egész tribust
kiirtanék közülök, mint hajdan a Benjaminitákat.
– Mink se voltunk jobbak deákkorunkban.
– Ez lehet anthropologiai felfogás, de nem ethikai és logikai. Ha most
saját magunk kerülnénk, mint diákok, a saját magunk keze alá, mint
professorok keze alá, mink saját magunk, mint professorok, becsukatnók
saját magunkat, mint diákokat, kenyérre, vízre.
– Az physikai lehetetlenség!
– De logikai lehetőség! – Este nyolcz órakor minden kapú zárva van,
magam megvizsgálom. A vigilatorokat előre sorba csapatom, hogy el ne
aludjanak. Mégis minden éjjel tele a város diákkal. Az utczákon végig
dalolnak, a lányos házakhoz bekukucsálnak, a lakzikban reggelig
tánczolnak, isznak, dorbézolnak, a strázsákat megkergetik, a kútágasokat
ellopják, a kapukat végig döngetik, sőt még annyira viszik a
vakmerőséget, hogy az ablakom alá eljönnek s ott kiáltják el, hogy
«éjfél után óra kettő!» bolondos verseket toldva hozzá. Ezt csak diák
teszi, mert mesterlegény, csizmadia, szabó nem tud cadentiákat csinálni.
– A jurátusokat kell megdorgálni, mért nem vizitálják a szobákat
pontosabban.
– Hiszen minden este vizitálják: akkor ott van valamennyi s úgy tesz,
mintha alváshoz készülne s nevének felolvasásakor siet kiáltani a «hic
sum»-ot, nehogy úgy járjon, mint a minap humanissime Naszályi, a ki
aludt már, mikor a vizitator jött, ki is ezért távollévőnek jegyzé őt
fel, mondván: a ki aluszik, az nem él; – a ki nem él, az nincsen; – a ki
nincsen, az jelen sincsen. De a mint a vizitator lefeküdt, nosza rajta,
felmásznak a kéményen, azon kibujnak a padlás tetejére, ott végig
sétálnak a ház gerinczén, a tűzfalig, onnan a félbehagyott fal kiálló
tégláin lehágnak a szomszédház tetejére, – onnan az eperfára s onnan le
a földre. Tegnap is láttak egyet, teljes holdvilágnál, a mint con amore
végig sétált a ház tetején s még olyan impertinens volt, hogy a «dungót»
dalolta. Csak megkaphatnám ezt a virginálót!
– Juridicus felfogása a somnambulismusnak.
– Micsoda somnambulismus? Tán biz álomjáró volt? holdkóros? lunátikus?
Hogy valaki éjjel felmászszék a ház tetejére s ott elkezdjen virginálni:
az logice lehetetlen.
– De physice lehetséges.
A két vitatkozó úr oly fenhangon értekezett, hogy a két oldalt székelő
közönség figyelmét okvetlenül magára vonta. Jobb és baloldal kezdett
buzdító szavakat közbekiáltozni s mentül jobban belehevültek a tudósok a
maguk thesisének két külömböző szempontból való illusztrálásába, annál
nagyobb kofaközönség csoportosult köröttük, a zsivaj nagyranőtt: az
egyik ad captum megmagyarázta, a másik ad absurdum deducálta a lunátikus
létezését; a pro és contra vitatkozás már-már a zendülés mérveit kezdte
felölteni, a midőn Tóbiássy professor úrnak az a jó ötlete támadt, hogy
fel kellene ülni egyikére ama népszerű vehiculumoknak, melyek azon
időben kiváló közlekedési eszközét képezték a nagy kálvinista Rómának:
állván egy szekérből, melynek csak két kereke van, mint a római
curriculumnak, azon igen helyes számításból, hogy két kerék nem akad el
olyan véglegesen a sárban, mint négy. Az ülésbe tanácsos volt hátulról
felkapaszkodni, s a ki értette a módját, háttal fordult az ülésben a ló
felé, kiszámítván, hogy mikor a jármű hirtelen elakad, vagy önkényt
megállíttatik, sokkal kényelmesebb lesz róla előre lebukni, mint
hátrafelé. A járműt vezérlő egyéniség, a télen-nyáron elválhatatlan
gubával a nyakában, él azzal az elővigyázattal, hogy maga nem ül a
kocsijába, hanem a lovára, sajátszerű, utánozhatatlan lötyögtetési
modorban lovagolva paripáját, míg a sokkal rosszabbul elhelyezett
pasasér két oldalt a szekéroldalba fogózik.
Az indítvány Harangi professor úr részéről is helyeslőleg fogadtatott, s
már-már utánzandó vala collegája példáját, ki a talyiga ülésébe eleve
felkapaszkodott, a midőn a sajtok nagyasszonya pártszenvedélyből arra
vetemedék, hogy lekiáltson erős várából az egy ló urának:
– János bátya! Fel ne vegye kend azt a másikat a szekérre; mert az nem
hiszi a lunátikust!
– Nem hiszi-e? Monda hátrafordítva fejét az igazhivő férfiu, végig
czélozva a hitetlenen a szeme elé tartott pipa kupakján keresztül. No
akkor hát csak jöjjön gyalog. Gyüh te fakó.
Azzal belevágott az ostorral a lóba, meg a vendégbe egyet hátra, másikat
előre, s meglódult a sár közepébe, s ott hagyta a hitetlenek prófétáját,
a kinek e megszégyenítés miatt csak annál nagyobb lett azután a haragja
a lunátikus ellen.