A jámbor tiszttartó azok után, a miket a hajnal kelő fényénél látott,
nem gondola egyebet, mint hogy ebben ime ő is megnyugodjék s
visszatérjen Somlyóházára.
Mert, hogy mielőtt a grófot az esetről tudósítaná, elébb okvetlenül
szükséges az eljárás módszerei fölött nejével értekezni, azt már csak
mindenki meg fogja engedni, a kiben egy szikrája az alkotmányos
érzületnek s a parlamentáris kormányzat iránti tiszteletnek világít.
Mit hágy helyben az asszony?
E végre tehát elébb haza utazott; a családi konferenczia azt állapítá
meg, hogy Máté úrnak elébb levélben foglalva kell előadni az eseményeket
egész odáig, a hol Serena grófné útra indul, ő pedig kiséretére
incognito vállalkozik.
Ez a levél hadd menjen el elébb a postán.
Rögtön utána másnap üljön kocsira Máté úr s igyekezzék le Kolozsvárra.
Ott ejtse úgy a dolgot, hogy külön találkozhassék a gróffal, s annak
szép óvatosan mondja el, a miket élő szemeivel látott.
Így legjobb lesz.
Tehát Málai még az nap és másnap otthon maradt s csak a következő
hajnalban indult útra Erdély fővárosa felé.
Tiszttartó úr nem szokott lóhalálában utazni; ezuttal elég ideje levén
estig helybe érkezni, csendesen koczogott két mokány lovacskájával,
ekhós szekerével s nem törődött vele, ha az utána jövők akárhányszor
elkerülik is.
Szamosujváron innen, a fürdőház előtt van egy csárda, ott szokott
rendesen megetetni. Ismerték már, mintha otthon volna.
Az örmény csapláros nem is teríttetett neki külön asztalt, hanem szokás
szerint csak a családi terítékhez ülteté, a mi igen jó szokás. A
vendégre nézve nagyon megnyugtató az, ha látja, hogy a vendéglős is
abból a borból iszik, a miből neki töltött.
– Mo nogy járás van ezen az uton. Szólt a komoly örmény úr, azzal a
sajátságos kiejtéssel, mely a nyelvnek csaknem tréfás lágyságot
kölcsönöz. Csak az imént jöve egy ári hintó, abban öle egy fiatol ór, a
ki megrendele neki magának négy friss lovat és meg azonkivül
megparancsolá, hogy másik négy ló álljon a szerszámban, mojd megjön
nemsokára egy másik hintó annak megkell.
– Vajjon ki lehet, a ki úgy siet?
– Bizony, ki lehet?
Arra aztán neki állt a két férfiú találgatni, vajjon ki lehet?
– Talán staféta jön, ő felsegitül a ki a kormányzót hivatja?
– Talán beteg valaki Kolozsváron, s Bécsbül hoznak neki doktort?
– Talán a török követ megy Bukaresztbe, az siet olyan nagyon?
– Vagy talán szökik valaki, valahonnan, valami elől.
– Én bizony nem bánom, szólt stoikus nyugalommal a vendéglős; csak
fizesse meg az árát a hajtásnak.
– Én sem sokat törődöm vele.
Alig egyeztek meg abban, hogy kölcsönösen nem fognak azon bánkódni, ki
és mi utazik ilyen nagy sietséggel? midőn ostorpattogás, trombitaszó,
kocsirobaj jelenté, hogy valaki érkezett a vendéglő elé. A kocsi azonban
kivül maradt a kapu előtt, nem hajtatott be. Csak azt várták, míg a
lovakat kifogják s ujakat fognak elé.
Az érkezett hintó csupa sár volt, mert egész nap esett az eső, s ezzel
összefüggésben az oldalait védő oldalbőrök is mind le voltak csatolva,
nem lehetett bele látni.
Pedig mind a vendéglős, mind vendége, daczára a neutrálitási
fogadalomnak, az ablakhoz sietének, hátha lehetne valamit kitudni abból
a hintóból?
A bőrfüggönyök azonban meg sem mozdultak.
A vendéglős diplomatiai fogáshoz folyamodott.
– Te Jutka! szólt tányérváltogató szolgálójának; elmenj ahhoz a hintóhoz
és szólj be neki: hogy ha nem parancsol-e valamit ő excellentiája?
Jutka futott ki a parancscsal; körülkerülgeté a hintót, sehol bele nem
tudott nézni, utoljára aztán csak úgy találomra interpellálta. A választ
megkapta és visszajött.
– Nos, mit parancsol ő excellentiája?
– Lovakat mentül előbb, meg egy pohár vizet.
– No azt miért ne adnál neki. Milyen az az ór?
– Nem láttam én.
– Milyen a hangja?
– Hát vékony.
– Jól van, hát itasd meg.
Azzal ismét az ablakhoz álltak: most már csak ki fogja legalább a kezét
nyujtani, hogy a poharat elvegye; arról majd megláthatni, van-e rajta
arany paszománt, zsinór, hajtóka vagy prém? generális-e, vagy basa, vagy
doktor, vagy pedig muszka herczeg.
A szolgáló megjelent a pohár vízzel az egyik kezében, meg egy fekete
korsóval a másikban, hogyha talán még egy pohárral tetszenék. Erre aztán
a bőrfüggöny egyik hajlása kissé fölemelkedett s kinyult egy kéz a pohár
után, mely pedig nem volt semmi katonatiszt, sem török úr, sem doktor,
sem muszka herczeg keze, mert az a legfinomabb fehérebb hölgykéz volt.
– Hiszen az az ór kisasszony. Dörmögé a vendéglős lehangoltan. S azzal
mindaketten visszaültek az asztalhoz, a hol azután sokáig eltanakodtak
még azon a rendkivüliségen, hogy egy úri dáma mi oknál fogva siethet
ilyen nagyon. Abban aztán megállapodtak, hogy bizonyosan haldoklik
valaki a familiájából, azt akarja még életben találni.
Néhány percz mulva be voltak a hintó elé fogva a pihent lovak,
trombitaszó, ostorpattogás, kerék- és patkórobogás hirdeté, hogy az
utazás tovább foly és többet nem törődött vele senki.
Málai uram időt szokott adni a lovainak utazás közben; maga szokott
utána nézni, hogy kellő korszakokban legyen neki szolgáltatva előbb a
széna, azután az abrak, utoljára a víz, azután még egy kis széna, mert a
ló ebédje ugyan kevés szakácsművészetet kiván, de a tálaláshoz nagyon
kell érteni.
Csak úgy délután felé vett azután bucsút gazdájától, kifizetve neki
ételt és italt, abban az árban, a mibe annak magában került, mert hisz
az örmény kocsmáros nem a vendégei falatján gazdagszik meg; s azután
elhelyezé magát szekerébe s úgy engedvén az égiek, egész Kolozsvárig
békén szunnyadozott.
Kolozsvárott az urasági majorba volt megszállás, ott volt a tisztség
számára is leszálló szoba, a hol átöltözködhetett s nagy szívdobogással
ballagott az úri lak felé, mely a főpiaczon vala.
Valakinek rossz hírt vinni, soha sem tartozott a kellemetes missiók
közé; de rossz hírt vinni azzal a szándékkal, hogy azt úgy kell előadni,
mint jót, és meg lenni felőle győződve, hogy rossz: erre csakugyan
præcedens eset nem jutott eszébe Máté úrnak az ó és új testamentomból.
Mert ha veszi az ember Éli esetét, a hirnök annak sem mondá: uram örülj,
nem kell már őrizned a frigyládát, mert elvették a filiszteusok;
hasonlóképen Jób pátriárkának sem mondá a cseléd: bizzál uram, nem kell
már szénáról gondoskodnod, mert tevéidet agyoncsapta az akol; szent
Dávidot sem biztatá a követ, ki Absolon lázadását tudtára adá: bizzál
uram, mert a fiadat ugyan szereti a te néped; egyedül ő az a
szerencsétlen, a ki mint valami kedves eseményt kénytelen előadni azt a
dolgot, hogy Kalondai Serena grófnő Borcz Adorján gróffal itt meg itt
találkozott, csalhatatlan körülményei között a találkozni akarásnak, s
hogy itt már most nincs egyéb hátra, mint az esetet örvendetes tudomásul
venni.
Tiszttartó úr előbb saját lakosztályában keresé a grófot, ott azonban
csak a pitvarnokot találta, kitől megtudta, hogy a gróf odaát van
nejénél s hogy Máté úr jöveteléről értesülve van már, rendeletbe is
adta, hogy a mint megjön, utasítsák a grófnő lakosztályába.
Ez kellemetes lesz; gondolá magában Máté úr, tehát a grófné is én tőlem
tudjon meg mindent. No ha most innen ki nem vernek, hát akkor sehonnan
sem.
Egészen más lépcső vezetett fel a grófnő szobáiba; Máté úr aggodalmasan
számlálá meg a lépcsőket, a míg felment, s nevelte rossz előérzetét,
hogy minden lépcsőszakasz páratlan számban ment ki. De csak mégis
felment.
Az előszobában felkérte a szolgálattevő inast, hogy szólítsa ki egy
szóra a grófot. Az visszajött azzal az izenettel, hogy csak tessék
besétálni.
– Mások is vannak odabenn?
– Mind együtt vannak, s egy pár idegen úr is.
– Jó kedvük van-e?
– Nagyon jó kedvük van.
– No, gondolá magában Málai Máté, már ez aztán csak Isten ellen való
vétek lesz, egy ilyen szép jó kedvet elrontani. Pedig hát csak el kell
azt rontani.
A grófnő szobáin nem voltak ajtószárnyak, csak hosszú nehéz függönyök,
két három terem lakói hallhatták egymás beszédét s ha nem látták is
egymást, úgy vehették, mintha egy szobában volnának.
A grófon és nején kivül Rajcsovics, a bánáti ismerős volt az első
teremben; kit mindjárt az első üdvözlés után úgy mutatott be a gróf,
mint leendő vejét.
Málai Máté forró szavakban gratulált a derék úrnak; igazán angyalt kap
nőül a szelíd grófkisasszonyban.
A szelíd epithetonnál mindenki mosolygott: Málai Máté el nem tudta
gondolni, miért?
De mind a mellett is nem volt szándéka idejövetele indokairól beszélni;
sokkal érdekesebbnek vélte azt tudakolni, hogy nem fognak-e ma ő
nagyságaik elmenni a szinházba?
– Ma nem, felelt a gróf, mert mindenféle családi ünnepélyünk van, a mire
ön is hivatalos lesz.
(Családi ünnepély. Ezt gonosz munka lesz egy rossz hirrel megzavarni. Ha
a gróf nem fog tudakozódni Serena grófnő felől, ő ugyan egy szóval sem
hozza elő ma. Bár csak a levelét ne kapta volna!)
Mily nagy volt azonban ijedelme, midőn a gróf tárczájába nyul s onnan az
említett levelet vonja elő.
– Kedves Mátém; öntől ma reggel egy levelet kaptam.
Málai Máté úgy kezdé érezni, mintha annak a karszéknek, melyen ül,
valami titkos gépezete volna, mely azt felfelé emelgetné. Hogy
felelhessen e kérdésre itt ezen a helyen?
– Igen is, kérem alássan. Egy levelet? Mi van abban a levélben?
– Hát hiszen ön tudja; mert maga irta.
– Igazság, hogy én irtam. Az valóban igaz.
– Azt irta ön benne, hogy Serena leányom utazik.
– Igaz, igaz, ezt irtam, hogy Pozsonyba utazik. Emlékszem már rá, felelt
a jó öreg úr, mintha valami olyan történt volna vele.
– Már most én szeretném tudni, hogy mi történt tovább?
– Hogy mi történt? (Valamit mégis csak kell vallani.) Igen is. Tehát
másnap csakugyan befogatott a hintóba és elhajtatott a kastélyból.
– Látta ön elmenni?
– Igen is láttam; sőt, a mint el méltóztatott hajtani, én készen tartott
szekeremen rögtön utána ügettem és azontul egész reggelig nyomában
maradtam; nehogy éjszaka valami baj érhesse.
– És azután?
– Azután?
– Hol hagyta el?
– Hogy én hol hagytam el? (No most jön a haddelhadd!) Egy helyen
megméltóztatott állni a hintóval az erdőben.
– Az nem rendkivüli eset.
– És ott letetszett szállni a hintóból.
– Még azt is hajlandó vagyok föltenni róla.
(No de most?) Máté úr hallotta, hogy a mellékteremben is vannak, vidám
hölgybeszéd hangzott ki onnan, közelgő öltönysuhogás figyelmezteté, hogy
olyan hallgatók támadnak, a kiknek talán nem is kellene mindent
hallaniok, ez aggodalmas helyzetében a mint megfordítá fejét, hogy hátra
tekintsen, csaknem úgy maradt a feje. A kit maga előtt látott, az nem
volt más, mint Serena, ki vidám mosolylyal támaszkodott Cecil vállára; a
két hölgy mögött láthatta még Gyula ismerős arczát.
– S hát aztán, mikor leszállt? sürgeté Málait a gróf tréfás
kegyetlenkedéssel.
Máté úr egy ravasz fordulatot tett szorultságában.
– Hát azután megint felült a hintóba, – megfordult, – és visszahajtatott
Kolozsvárra.
Csaknem leszédült a székről, míg annyi roppant hazugságot ily hirtelen
kigondolt, elmondott – és maga is elhitt.
A mire aztán a legáltalánosabb kaczaj tört ki egyszerre minden oldalról.
A kisded férfiu ajkai és szemei nyitva maradtak bámulatukban.
Mi nevetni való van itt?
A zavarból Serena segíté ki.
– Ne mondjon ön érettem több históriai falsumot, kedves Máté bácsi. Én
már megvallottam mindent. Ha ön volt az, ki az ekhós szekéren mindig
nyomomban járt, akkor azt is látta, hogy egy hintó jött velünk szemközt,
abban pedig egy fiatal ember ült; – nem: aludt. Azt a fiatal embert én
felébresztettem pisztolylövéssel. Ugy-e igy volt?
– Valóban igaz, szólt Máté úr, lábait maga alá kapva.
– Akkor az megismert, leszállt; a kocsis kezéből kivette a gyeplőt, s
maga hajtotta lovaimat. Egész Szathmárig jött velem. Ott az éjszaka
utolért; én szállást nyittaték, három egymásba nyiló szobát. A középsőt
elfoglaltam én, a balfelőlit szobalányom, a jobbrólvalót ő. Én egy
perczre bezártam őt, hogy átöltözzem. E percz alatt felkeresett leendő
sógorom.
Máté úr karikaszemekkel nézett Rajcsovicsra, s meghajtá magát.
– Nem az! szólt Serena; hanem Gyula, Cecil mátkája.
Máté urat egyre nagyobb csodák környékeztek. Hát ez a másik akkor…?
– Gyula azt kérdezte tőlem, miért hivattam? És én akkor elmondtam neki,
hogy vezessen szülőimhez vissza. Én azt az embert, a kit fölvettem a
sárból, ismét visszadobom oda, a nélkül, hogy kezemhez ragadt volna a
szennye. És ez az ember hallgatta azt mind az ajtón keresztül. És haza
jöttem, keresztbe tettem a két kezemet, hogy ime verjék rá a vasat.
– A mit azonnal meg is tettünk, szólt meghajtottan a gróf, Serena kezét
megfogva s Rajcsovicséba téve. Itt van a te lánczod; s ez, mondhatom,
erős láncz lesz. Ezt nem hagyod ott az oltárnál.
– Csak «az ásó, kapa választ el», szólt Serena, érzéstől ragyogó
szemekkel.
Most már aztán Málai Máté uram is értett mindent.
– Hát ugy-e, hogy van okunk családi ünnepélynek nevezni ezt az estét?
– Valóban.
Serena bűnbánólag odatérdelt anyja lába elé, arczát annak kezére
nyugtatva. A grófné lehajolt hozzá, megsimítá fejét és megcsókolá leánya
homlokát.
… Talán először évek óta!