E naptól fogva Serena kedélye nagy változáson ment keresztül. Mintha
ketté vágták volna gazdasszonykodási szenvedélyét, abba hagyott konyhát,
éléstárt, veteményeskertet. Későn kelt, későn feküdt; a hosszas pipere
miatt késleltette az ebédet; lovával, zongorájával volt elfoglalva, s a
családias együttlétet a tiszttartó családjával átfordítá azon megelőző
szivességre, melyet a jólnevelt grófnők olyan jól ki tudnak mutatni, ha
olyan emberekkel találkoznak össze, a kiket megbecsülni okuk van; de a
kikkel mégis nem kiváncsiak minden este egy kemenczét körülülni.
A tiszttartóné mindjárt észrevette azt, s szót is tett felőle Esztinek,
megjegyezvén, hogy úgy is előre tudta ő, hogy hamar vége lesz annak a
bohóskodásnak. Annyival inkább szükségesnek tartá a grófnét sürgetni,
hogy menjen haza Kolozsvárra. Hisz az lehetetlen, hogy egy grófi
vőlegény egy grófi kisasszonyt épen a tiszttartótól vigyen az oltárhoz.
– Oda nem megyek, – monda a grófné, – Kolozsvárra semmiesetre sem.
Ismerem az ottani köröket, egy ujdonsült mágnást ott nagyon rosszul
fogadnának: annak Adorjánra nézve nagyon rossz vége lenne. Különösen
atyámnál épen nem számolok Adorján számára valami előzékenységre; hiszen
ő nagy demokrata, asztalánál tudósok, professorok és művészek szoktak
ülni. Könnyen megtehetné azt a tréfát, hogy a «vett gróf» számára a
«Katzentischre» teríttetne. Nem állanám ki azt az iróniát, a mivel ott
találkoznom kellene.
No ez már okos beszéd, gondolá magában a tiszttartóné; Adorjánt félti,
jól teszi. Átlátta, hogy mulya ficzkó, de szereti. Így is jól van. Az is
Isten áldása, ha egy ostoba férjnek okos asszony jut házastársul.
– Hanem azt gondoltam, hogy inkább nagynénémhez megyek vissza Pozsonyba.
– Bizony nagyon jól lesz; annál még a mult évekről megmaradt
«Staffirung» is azon módon megvan.
Serena összeránczolá szép szemöldeit, a mi neki oly jól illett; hanem a
tiszttartóné jámbor tele arcza meggyőzheté felőle, hogy semmi malitia
sem volt ez észrevételben. A jó asszonyság csupán azt látszott igen
illendőnek tartani, hogy egy menyasszony rangjához illő mennyiségű
batiszt zsebkendőkkel legyen ellátva az esküvő napjáig.
– Azért is jobb lesz Pozsonyban esküdnünk, mert ott már több
előszeretettel fogadnak olyan embereket, kik valami nagyon friss
megtiszteltetést kaptak Bécsből.
– Minthogy közelebb vannak oda.
– Aztán végtére is, minden grófi czím Bécsből jön; igen sokan, ha nagyon
keresnék titulusaik kútforrását őseik biografiájában, még elhallgatásra
méltóbb indokokat is fedeznének fel, mint Adorján «hű szolgálatai».
(Védelmezi az úrfit, gondolá a tiszttartóné, nagyon jól van. – Nem jön
ez többet Somlyóházára.)
– S mikor szándékozik a grófné Pozsonyba utazni nagynénjéhez?
– Azt még magam sem tudom. Majd ha rágondolom magamat.
– De én pedig szeretném azt jó eleve tudni, a készületek végett.
Serena nevetve mondá:
– De hisz én miattam még csak útra való pogácsát sem szükség sütni.
– Tudom, hogy a grófnénál minden perczben készen van a «fogj be,
indulj,» de nekem ám rendben kell hagynom a házat, ha olyan hosszú útra
távozom.
Serena úgy tett, mint a ki csodálkozik.
– Ah, hiszen én azt nem kivánom kegyedtől, hogy miattam törje magát
olyan hosszú, kellemetlen útra. Aztán én éjjel-nappal szoktam utazni,
kegyed abba belebetegednék.
– De kedves grófné, gondolja meg azt, hogy engemet micsoda szégyenbe
hozna az által édes atyja, a gróf előtt, ha megengedném, hogy egyedül,
az én kiséretem nélkül induljon olyan hosszú útra; nem mernék soha szeme
elé kerülni. S ha valami történnék a grófnéval az uton, akkor akár
mindjárt én is világgá menjek.
– Mi bajom történhetnék? utaztam már elégszer egyedül. Aztán velem lesz
szobaleányom, meg pisztolyaim.
– No azok talán megőrzik a betegségtől, meg a zsiványoktól; – de a világ
nyelvétől?
– Ah! szólt Serena gúnyosan nevetve; az engem nem sebesít.
A tiszttartóné egészen elszomorodott e világmegvetésre, mely úgy nem
illik egy fiatal leány liliomarczához s még egyszer kérte, hogy gondolja
meg, mit tesz?
– Ne szóljunk erről többet. Tudhatják, hogy mentől jobban biztatnak
valamire, annál kevésbbé hajlok rá. Ez az út nem kegyednek való, egyedül
fogok utazni.
Ez végét szakítá az értekezletnek. Tiszttartóné asszony megállapodott
abban, hogy egy kigyógyíthatatlan makranczczal van dolga: bár az Isten
soha ide ne hozta volna, s ha már ide hozta, segítené mentől előbb
valami biztos helyre, a hol más dolga lenne a rávigyázás.
Serena pedig még abban az órában leült levelet irni. Irt kettőt. Ugy
össze pecsételte mind a kettőt spanyolviaszszal, hogy abba ugyan bele
nem lehetett lopózni emberi tekintetnek.
Az egyik levél szólt Borcz Adorján úrnak; a másik Fehér Gyula úrnak;
mindkettő térti vevény mellett. A leveleket a bécsi postára küldte el.
Azontul mindennap volt dolga a lovásznak benyargalni Deézsre, megtudni,
ha visszaértek-e a vevények?
Először Fehér Gyuláé érkezett meg s csak másnap Adorjáné; ugyanekkor két
levél is jött a grófnéhoz a mondott uraktól.
A mint ezeket megkapta a grófné, rögtön intézkedéseket tétetett, hogy
holnapután utazhassék. A tiszttartócsalád irányában oly visszatartó volt
már, hogy többé senki sem látta jónak ellenvetéseket kisérteni meg
elhatározása iránt.
Egészen félrevonulva rendezé Serena útikészületeit, saját szobaleánya
segélyével; kocsisa utasítva volt hosszú útra készülni, a minek az
nagyon örült. A háziakat nem avatták többé semmibe.
A legutóbbi napokban már ebédelni sem jött le Serena a tiszttartóékhoz,
szobáiba vitette étkeit, s egyedül falatozott. Igazán azt akarta, hogy
senkinek se legyen nehéz szíve utána, ha eltávozik.
Elutazása előtti estén sietett röviden elbúcsúzni a háziaktól, igen
száraz utasításokat adva a tiszttartónak, hogy mit mondjon majd
atyjának, ha Kolozsvárra érkezik.
Akkor mégis reszketett egy kicsit a hangja, a midőn arra kérte, hogy jó
testvérét, Cecilt üdvözölje.
Esztikét kérte, hogy fogadjon el tőle egy karpereczet menyasszonyi
ajándokul. Az ugyan jobban örült volna egy barátnői csóknak búcsú
fejében, a mivel még néhány nap előtt a tekintetes asszonynyá készülő
Serena irányában oly adakozó volt; hanem hiszen ma már tudja, hogy nem
lehet grófnénak nem lennie, s azok értékes tárgyakat szoktak
ajándékozni.
Végül arra kért mindenkit Serena, hogy miatta korán ne keljenek, mert ő
igen korán hajnalban fog elindulni, a mikor még mindenki alszik a
háznál.
A kis tiszttartó oly félszegül mosolygott arra a szóra: lehet is ő
előtte azt mondani: igen korán. A gazdaemberre nézve nem kezdődik és
végződik a nap; az ébren alszik és éjfélben is sorra látogatja az
aklokat. Nincs annak semmi korán.
Serena azonban azt hivé, hogy azzal rászedheti a tiszttartóékat, ha
akkor, a midőn gondolni lehet, hogy most a legéberebbek is első álmukat
aluszszák, szép csendesen befogat, s elhagyja az udvart, anélkül, hogy
valaki észrevenné. Szép holdvilágos az éj, az utak jó karban vannak,
könnyű az utazás.
A kifőzött terv egészen sikerült; az első kakasszó után készen állt a
hintó; Serena felült minden nesz nélkül, s elhagyta a kastélyt, a
nélkül, hogy valakit felzavart volna, még a kutya sem nyiffantotta el
magát.
A falun keresztül mentében nem találkozott egyébbel, mint az éji őrrel,
ki találomra épen akkor kiáltotta a tizenegyet; pedig bizonyosan volt
már éjfél. A házak kapuiban ülő komondorok ugattak egy kicsit nagy
álmosan a haladó hintó után, hanem azok is abba hagyták s nemsokára kint
robogott a hintó a nyilt országuton.
A mint a holdvilágos útra kiértek az árnyas utczák fasorai közül, Serena
kinézett a hintó hátulsó ablakán, s egy távolról koczogó ekhós szekeret
vett észre, mely utánuk jött.
Kereskedő lehet, ki ily későn utazik; ki járna más ily órában a maga
jószántából?
Félóra mulva megint hátranézett; már akkor közelebb járt az ekhós
szekér. Csak három lóval volt, de könnyű szerrel levén, versenyt
futhatott a négylovas hintóval.
Ezentúl kezdett az ekhós szekér Serena figyelmének tárgya lenni, minden
tiz perczben kinézett utána, néhány száz lépésnyire beérte az a hintót s
azután mintha meg lenne elégedve a sikerrel, nyomában maradt, nem akarta
elkerülni.
Egyszer azt parancsolá Serena a kocsisnak, hogy sebesen hajtson, azután
visszanézett az ekhós szekérre, mit csinál. Ha elmaradt is az egy időre,
de félóra mulva ismét nyomában volt, nem birták elhagyni.
Majd meg azt parancsolá Serena, hogy álljanak meg, akkor az utána jövő
is megállt; a kocsis leszállt s annyi rendbehozni valót talált lovai
szerszámán, hogy kifogyasztá Serena türelmét. Ha pedig ő tovább
hajtatott, az ekhós szekér is mindjárt nyomult utána.
– Micsoda ember lehet az, a ki utánunk jön, s sem el nem akar hagyni
bennünket, sem elmaradni tőlünk? kérdé végre a grófné kocsisától.
– Valami jámbor kupecz lehet, felelt az, a ki örül, hogy ily későn
éjszaka valakit lát maga előtt.
Ezt a magyarázatot Serena maga is a legvalószinűbbnek tartotta, s azzal
fejét a kocsi oldalvánkosára hajtva, elkezdett álmodozni; maga sem vette
észre, hogy pedig mégsem alszik, hanem ébren van.
Abban az ekhós szekérben pedig, a mely makacsul követte a hintót, senki
sem volt más, mint – a kis tiszttartó maga, ki feladatául vette, hogy a
grófkisasszonyt követni fogja, ha mindjárt az operencziákig is.
Mikorra az utazó-kocsi az ilondai magas hegyi útra felvergődött, akkorra
feljött a hajnalcsillag is a láthatárra; a míg a lovakat nehány perczre
pihentetni megállíták a hegytetőn, Serena is kiszállt a hintóból.
Gyönyörű őszi hajnalhasadás volt; a magas hegytetőről mélyen be lehet
látni a magyarországi rónára, melynek láthatára még ködös lilaszínben
borongott, a mindig alacsonyabbá váló hegyhátak, mint óriási lépcsők
következtek egymásra; – a borongós hegyoldalból egy hámor vérvörös
tűzszeme világított nagy messziről idáig; – a tulsó láthatáron pedig már
rózsaszint kezdett játszani az ég, s a havasok aranyos párkányai fölött
ragyogott a hajnalcsillag.
A rétek zöld bársonya itt-ott ezüsttel van behintve, a tiszta égen
vándor darucsapat vonult végig, tán épen a kelő napot üdvözölni, melynek
tűzképe mint egy támadó aranyhegy kezd már emelkedni a havasok mögül,
előre küldött csillaghirnöke után.
Serena olyan sokáig nézte a darucsapat egyenletes röpülését, szinte
észre sem vevé, hogy alul a kapaszkodón egy másik öt-lovas hintó jön fel
vele szemközt, csak az rezzenté eszméit oda a földre, midőn már a három
első paripa csengetyüi a közelben kezdtek csilingelni.
A delnőnek csak egy pillantás kellett, hogy a lovakra ráismerjen.
– Hó! Megállj! kiálta a szemközt jövő hintó kocsisának, midőn amaz
hintóját elérte. Ezek Borcz úr lovai.
– Igenis, a gróf úré! felelt a cseléd.
– A gróf úr bizonyosan alszik?
– Meglehet, mert egész éjjel jöttünk.
– Majd felköltöm.
Serena azt a tréfás nemét találta ki a felébresztésnek, hogy a mint
Adorján eszményietlenül nyitott szájjal feküdt a hintó vánkosai között,
egyik pisztolyát elsütötte a feje fölött.
Igen mulatságos volt azt látni, a mint az álmában ekképen felriasztott
úrfi egyszerre életre tért s az első pillanatban azt sem tudta: égben
van-e, vagy a víz alatt, először is a tárczájához kapott, azután a hintó
tulsó felén kiugrani készült, a puskájához nyulni nem jutott eszébe.
– Hahaha! kaczagott egészséges kedvvel Serena, az üres pisztolyt neki
szegezve: – «la bourse ou le coeur!» – pénzedet, vagy a szivedet.
A második perczben már öt érzéke használatában volt Adorján, megismerte
menyasszonyát, elgondolta, hogy jó képet kell csinálni a tréfához, ámbár
azért rendesen mindig szokott haragudni az ember, ha jól aluszik és
felzavarják; egy ugrással kiszökött kocsijából s készen volt a
parolával.
– Mind a kettő a nagysádé régen.
Azzal volt kézcsókolás, többet Serena nem engedett meg.
– Igen szép öntől, hogy szót fogadt és elém jött.
– Különben is jöttem volna már, a kedves levél útban talált.
– Helyesli, a mit irtam?
– Tökéletesen.
– Készen van a dispensatióval?
– Csak egy szavamba került az alispánnál. És nagysád?
– Az enyim is velem van. Gondoskodott ön tanuról is.
– Násznagyom, gróf X. mint nagysád parancsolta, Szathmáron vár reánk.
– Minek választott ön oly előkelő násznagyot; az enyém Fehér Gyula lesz.
Ez kissé zavarba látszott hozni Adorjánt; de nem szokott kellemetlen
tárgyakon tovább gondolkodni.
– Hiszi ön, hogy még ma eljutunk Szathmárra?
– Mindenütt pihent fogatok várnak reánk; egyébiránt, ha nagysád fáradt
volna, Nagy-Bányán megpihenhetnénk.
– S nem sajnálná ön azt a napot, melyet így elvesztenénk? szólt Serena
azzal a mélyennéző mosolylyal, mely a férfiakat őrültté tudja tenni a
boldogság miatt.
Adorján e szóra csókjaival halmozta el a kezet, mely boldogsága ajtaját
volt felnyitandó s azt hitte, hogy most már egészen érti azt a széparczú
sphinxet, a kinek talányait még addig férfinak nem sikerült megfejteni.
Serena ezzel hintójába tért, egy kézszorítással búcsúzva rövid időre
Adorjántól, ki őt kezénél fogva segíté a hágcsón föllépni. Az úrfi
példátlan önfeláldozással oly messze ment, hogy maga vette ki a kocsis
kezéből a gyeplőt; gyöngéden megmagyarázva, hogy a míg a veszélyes lejtő
végét elérik, nem élhetne nyugodtan, ha idegen kezekben tudná azt a
gyeplőt, melynek hiányos kezelése miatt boldogsága istennőjének nyaka is
kitörhetnék.
Remélte, hogy finom érzésű hölgynek lesz annyi helyes érzete, hogy
átlátandja, miszerint ez csak ürügy. A szerelmes vőlegény illedelmi
szempontból nem várhatván azt, hogy benn a hintóban üljön menyasszonya
mellett; ámbár az bizony mindegy, akár ma, akár egy nappal később; tehát
legalább hogy vele egy kocsin utazzék s hozzá közel maradhasson, a
kocsiülést foglalja el.
Szép eszme ez, csakhogy nem ér rá az ember bővebben kidolgozni.
Az ekhós szekér megint állt ez alatt nehány száz lépésnyi távolban, s
tiszttartó uram látta és szemlélte az egész rövid, de sokat mondó
jelenetet.
Tehát így vagyunk.
Már ilyenformán tökéletesen fölösleges lett volna neki a grófnét csak
egy tapodtat is tovább követnie. Ha ő úgy látja jónak, hát csak tessék.
Halálveszedelem ellen megőrzi már most a vőlegénye, tőle magától pedig
őriztetni nem, csak őrizkedni lehet.
Tiszttartó úr megegyezett magával abban, hogy ez a szép pásztori jelenet
egészen hasonlít ahhoz, a mi Mózes I. könyve XXIV-ik részének
hatvanharmadik és következő verseiben olyan szépen meg van írva;
tudniillik a hogy Izsák kimegy a mezőre, s látja Rebekát, az ő
menyasszonyát jönni a tevékkel, Rebeka is meglátja Izsákot az ő
vőlegényét, s leszáll a tevéről, Izsák eléje fut, bevezeti anyjának
sátorába «és szereté vala őtet».
A kis öreg úr nagyon patriarchalis egyszerű érzelmekkel birt még, s
megnyugodott a sors intézkedéseiben.
De jaj annak, a kit a természettudományok más skepsziszra tanítottak!
A kik tudják, hogy az ég kékje nem terjed a menyországig, csak a földi
gőzkör az, mely egy geometriai mérföldre terjed, azontúl az ég csillagos
és fekete.
A kik tudják, hogy a hajnalcsillag nem valami lyuk az égen, melyen
keresztül annak dicsőségébe belátni, hanem csak egy olyan otromba
sziklatömeg, mint ez a mi földünk, ha a naptól nem sütött fele van
felénk fordulva, akkor fekete. Hogy az a felhő ott a nap előtt nem az
istenek arany hajója, hanem a földi párának stratocumulus alakban
csoportosult tömegesülése; hogy az a tűzgolyó ott a láthatáron nem is a
nap maga, hanem csak annak a gőzkör által sugártörési theoriák szerint a
látkör alul felemelt optikai csalképe.
A kik tudják, hogy az az ezüstpor a rét bársonyán nem csillaghamu, hanem
dér, s az a bársony maga nem egyéb, mint gonosz mezőmoha, a mit rég fel
kellett volna fogasolni a jó gazdának, mert elöli a füvet.
A kik tudják, hogy a vándor darvak nem azért vándorolnak el innen,
mintha fájna nekik az itteni politikai viszonyok kinos alakulása s
boldogabb hazát mennének keresni, hol még nincs censura és lapbélyeg,
hanem csak azért, mert már itt betakarították a gabonát, s máshova kell
menni, a hol másodszor is aratnak.
És a kik tudják, hogy mi az, mikor vőlegény és menyasszony találkoznak
egymással, véletlenül egymást meglepve? A pirulás, a hevülés, a
szemérmes szemlesütés, a bátorító kézszorítás, az elfojtott sóhaj, a
szívdobogtató vágy, a suttogó szó, a boldogsugárú mosoly, az enyelgő
tréfa, a delejes egyakarat, – a kimagyarázhatlan összeérzés! – A kik
tudják, hogy mi az a szerelem!
A kik tudják, hogy az sem egyéb, mint köd és pára; földi gőzjelenet,
optikai csalódás!
Hanem azt a kis tiszttartó nem tudta, azért tehát visszafordult
szekerével; azt határozván magában, hogy a miket tapasztalt, elébb
elmondja otthon a feleségének, aztán őszinteséggel a grófnak
Kolozsvárott.
Serena a lejtő aljánál megállíttatá hintóját, s Adorjánnak egyenesen
megparancsolta, hogy menjen át saját hintójába. A vőlegény szót
fogadott.
Délre erőtetett hajtással Nagy-Bányára értek, ott egy rövid falatozás
után, mely csak annyi ideig tartott, a meddig az új fogatokat
felszerszámozták, ismét tovább hajtattak.
A déli rövid találkozás alatt Adorján egészen elhitte, hogy a grófnő
szerelme türelmetlen. – Hogy sietteté az előfogatosokat! Erősen biztatta
őket borravalókkal, ha jól fognak hajtani, s egy perczig sem várakoztatá
őket, mikor már készen voltak.
Jó későn volt mégis, mire Szathmárra bejutottak. – A két hintó
egymásután hajtatott be a fogadó udvarára, a hol semmi más kocsi nem
volt.
Serena nem várt Adorjánra, hogy lesegítse kocsijából, oly könnyeden,
mintha legkisebb uti eltörődést sem érezne, szökött le onnan mindenkinél
hamarább.
– Három szobát, a mik egymásba nyilnak; parancsolá a grófnő az eléje
siető vendéglősnek.
Ah ez pompásan megy, – gondolá magában Adorján, kinek az egymásba nyiló
szobák eszméjénél kezdett a vér a fejébe menni.
Parancsa szerint felnyittatott a három szoba, melyek közül mindegyiknek
volt külön kijárása is. A középső egy nagy két ablakos, teremszerű;
mellette két felől egy-egy kisebb.
– Ez itt jobbfelől az ön szobája, a balfelőlit a szobalány foglalja el,
a középső az enyim, – szólt Serena Adorjánhoz, ki az elrendezést egészen
szeretetreméltónak találta. Most kérem, egy kis időre távozzék
szobájába, míg átöltözöm. A tulsó ajtón kijárhat.
Adorján igen természetesnek találta ezt a kivánságot, sőt még abban is,
hogy Serena bezárta utána a benyiló ajtót, több ingert talált, mint
visszautasítást.
A mint egyedül maradt szobájában, két feladatot tüzött ki magának;
egyiket, hogy maga is át fog öltözni: az út összegyűri az embert, sokat
levon a tournureből, már pedig a legközelebbi perczben minden
férfiu-előnyét ragyogtatni kell egy hölgy előtt, ki maga is szép akar
lenni vőlegénye szemeiben.
Másik kitűzött feladata pedig az volt, hogy az áruló kulcslyukon
keresztül meglopja saját boldogsága jövőjéből azon pillanatokat, midőn
egy szép és szeretetre méltó hölgy gondtalanul pipereasztala előtt ül. A
tolvajpillantásnak ingere van a szabad gyönyörködés felett.
Hevült képzelete e második feladatból elsőt csinált: gondolta, a
másodikra azután is ráér, de itt elszalaszthat valamit. Tehát legelébb
is a kulcslyuk.
Az áruló nyiláson át épen ráláthatott az asztalra, melynél Serena uti
necessairejéből keresgélt. Bizonyára mosdószereket. – Csalatkozott. –
Irószereket vett elő, s leült az asztalhoz – irni.
Ah, ez unalmasan kezdődik: addig ráér az ember megmosdani.
Adorján is előkeresé tehát az utitáskájából mindenféle segédeszközeit a
férfi-szépségnek. Az ezervirág-vizet, a szájmosót, az illatos szappant,
a hajtépőt, a kézitükröt, a viaszkenőcsöt, a parfümös olajt, s azokat
mind hadirendbe állítva asztalán, munkájához fogott.
Nem igen használt ilyesmit míg gróffá nem lett, azelőtt jobbnak látta
természeti vad szépségével hódítani meg a női sziveket; hanem mikor az
ember rangja megszaporodik, akkor illendő, hogy kezdje el qualifikálni
magát.
A mint legelébb a borotválkozással készen volt, ez nem sokáig tartott,
épen csak az álla közepét kellett journal szerint kiszabadítania;
letette borotváját s ujra a kulcslyukhoz ment. Serena akkor épen levelet
pecsételt.
Bizonyosan most ír szülőinek gyors elhatározása felől.
Adorján visszatért mosdani.
Most Serena csengetett: a szobaleány bejött. Serena halkan beszélt vele.
Ah, bizonyosan nincs még meleg vize a mosdáshoz, azt hozat elébb. A
szobaleány eltávozott, s viszont a maga részéről odakinn csengetett, s
az elősiető háziszolgának egy levelet adott át; azután visszatért a
szobába.
Adorján ismét a kulcslyuknál volt, Serena inte a szobaleánynak, hogy
távozzék a maga szobájába, s feküdjék le, mert korán fel fogja költeni.
Tehát végre! – De mikor kezd az átöltözéshez?
Adorján bizony ráért még a haját is felbodorítani; s bár az alatt
kétszer is odalopózott a «trou Judas»-hoz, a hogy a vendéglői
keresztajtók kulcslyukait hiják, az nem mutatott neki egyebet egy néma
hölgyalaknál, ki szép fejét szomoruan tenyerébe hajtva, az asztalra
könyököl, s a lobogó gyertya fényébe bámul.
Ugyan mire várhat oly sokáig?
Adorján azután még a körmeit is elmetélhette, a bajuszát is kifenhette,
új mellényt, otthonkát vehetett magára, zsebkendőjét beparfümözhette, s
megnézhette haját a kézi és faltükör összeműködő segélyével, ha jól
áll-e hátul? Serena még mindig nem mozdult meg azon helyzetből, hogy
magát előtte érdekesebbé tegye.
Végre férfi-léptek hangzottak a folyosón végig; valaki koczogtatott az
ajtón, Serena felkelt, kinyitotta előtte; Adorján a kulcslyuknál volt
már és látta belépni a szobába – Fehér Gyulát.
Serena, a mint meglátta a belépőt, azzal a villanyozott kedélylyel
sietett eléje, a mivel régen és őszintén óhajtott ismerősöket szokás
fogadni.
– Hozta Isten! Köszönöm önnek, hogy egy bohókás nő szavára kegyed nem
restelt ide fáradni.
Gyula engedé kezét a grófné két kicsi kezébe szoríttatni.
– Kötelességemnek tartottam Szathmáron lenni, miután a grófnő azt irta,
hogy igen komoly ügyben kivánja szolgálatomat.
– Nem «szolgálatot» irtam: «samaritanus segély» áll levelemben. Jól
emlékezem a kifejezésre. Önnek egy elveszett gyermeket kell apjához
visszavezetni.
Gyula mosolygott e kifejezésre, azt hitte, szivéig lát ennek a nőnek.
– Ez az elveszett gyermek?…
– Ön tudja jól, hogy én magam vagyok.
– S mi czélra kivánja nagysád közbenjárásomat?
– Mint sejtheti: ki akarok atyámmal és anyámmal békülni.
– Engedjen meg a grófnő egy magamforma iparvállalkozóhoz illő gyakorlati
kérdést: mi czélja van e kibékülésnek? A grófot kell-e rábirni, hogy
adja megegyezését nagysád házasságához, vagy pedig a grófnét, hogy
nagysád atyai birtokrészét szolgáltassa ki?
– Egyikről sincs szó. Én egyelőre nem megyek férjhez.
– Nem megy férjhez? Hisz az egész környék beszél róla.
– Hadd beszéljenek, majd belefáradnak. Én haza vágyom. Atyám, anyám után
vágyom.
– Különös!
– Különös ugy-e? Hogy egy némber, ki eddig még rabszolgáiban is
válogatott, most egyszerre maga keresse a helyet, a hol nincs más
föltétel, mint kényre kedvre megadni magát. Pedig úgy van. Én engedelmes
leánya akarok lenni szülőimnek, töredelmesen port hintve fejemre, s
elismerve, hogy mind az, a mit eddig önfejem szerint tettem, hiba és
tévedés volt, s igérve, hogy ezután föltétlenül alávetem magamat azok
akaratának, kik bölcsebbek mint én, s kik még mindig szeretnek engemet
úgy, mint én őket.
– Tisztelt grófnő. Én nem tudom magamat egyhirtelen feltalálni. A grófnő
arról beszél, hogy nem fog nőül menni, hogy szülőihez akar visszatérni,
én pedig épen csak ma hallottam az alispántól, hogy Adorjánnak
dispensationalis levelet adott, s Adorján rögtön elutazott Somlyóházára.
Felbomlott-e e viszony? mi oka lehetett? alapos volt-e e szakítás? azt
én nekem sejtenem se lehet. Látja a grófnő, hogy miután tőlem egy igen
komoly ügyben kiván beavatkozást, én valóban egészen beavatva akarok
lenni.
– Az meg fog történni. Nekem van nehány órai időm itt tölteni való; ön
szives lesz azalatt velem maradni, s ez időt feláldozza nekem.
– A legnagyobb élvezettel.
– Foglaljon hát helyt mellettem.
Serena maga mellett mutatott helyet Gyulának a pamlagon.
– Ön most azt gondolja magában: no iszen akadtam én most egy valóságos
futóbolondra; ez itt egy szeszélyes kalandornő, a kinek legkisebbik
hiusága az, hogy vőlegényeit az oltár küszöbénél hagyhassa el.
Megérdemlem, hogy azt gondolja felőlem. Ez büntetés nekem azért, hogy
kivétel akartam lenni a világ tisztes rendéből, mely azt írja elénk,
hogy a nőnek ne legyen akarata. Pedig lássa ön, nincsen igaza; én
nagyon, nagyon szerettem ezt az embert.
Serena mély csüggedéssel hajtá le szép, fürtárnyalta fejét, arczán egy
pillanatra a legvalódibb fájdalom árnyéka borult el; de csak egy
pillanatra; a másik perczben már ismét erős volt, mint egy férfi; nem!
erősebb: mint egy asszony.
– Azt hittem, hogy ez emberben találtam föl az ideált, a kit keresek. Ön
emlékszik az ünnepélyes perczre, midőn a sz...i fürdőben jótékony
műversenyt adtunk, ő oly nagylelkű, oly áldozatkész arczczal lépett
elém, hogy el kelle hinnem, miként szivében a legnemesebb gyöngyök
hevernek elrejtve, csak a buvár hiányzik, ki azokat felhozni leszálljon.
– Ön, ki e jótékony gyűjtemény eredetét ismeré, nagyon jókat nevethetett
rajtam akkor; nem, nem, meg ne sértsem ön jó szivét: ön titokban
bizonyosan nagyon szánt engem; de hallgatott, azt gondolva, hogy ez
életben legtöbb boldogság alapja csalódás. – Különben is nem az ön
feladata volt engemet megóvni balsorsomtól; voltak rokonaim, atyám,
anyám; hallhattam az ő ellenségeitől elég rosszat multja felől; intve,
figyelmeztetve voltam; miért lépett volna ön kettőnk közé, midőn látta,
hogy én őt mindenki ellen védem, hogy szeretem?… Valóban szerettem ezt
az embert. Azt hittem, ideálomat lelém fel benne. Azt, ki megfordított
képe mindazoknak, kik magukat kívül festik, belül bemocskolják, kik a
derék ember hirét szeretik magukra ölteni, de a kivarrott ruhán belül
önző, gyáva, szívtelen köznapi lelkek. Ő pedig mindazoknak ellentéte.
Rossznak akar látszani, hogy hozzájuk ne hasonlítson; de lelke mélyében
siratja azt, hogy nem talál olyan egy pár szemet a világon, a kiért
érdemes volna valódi lényét felleplezni: egy férfi, kiből a polgári
küzdelem hazafit, a harcz hőst varázsolna elő; míg e rothadt tespedő
időszak nem tud neki más szerepet adni, mint egy korhely verekedőét. –
Nagyon szép öntől, hogy még nem kaczagta el magát fenhangon.
Gyula pedig nagyon jól látta Serena szemeiben azt az elfojtott villámot,
a miből a köny támad.
– Majd évek mulva, mikor a tegnapi «én» már saját magam előtt is idegen
személy lesz, sokat fogunk nevetni. Hogyan hitette el egy elkényeztetett
nő magával, hogy már ő ezentul egészen megfordít két életrendszert
egyszerre, egy férfiét és saját magáét. Hogy törte meg kedélyét a
polgári élet parancsoló körülményeihez; hogy járt gazdaság, gazdálkodás
után; havakat töltött apja tiszttartóságánál, hogy ellesse attól az
előtte mindeddig ismeretlennek maradt mysteriumokat, a miket a köznemes
oly nagyrabecsül feleségénél; hogy iparkodott elszakítani multjának
minden fonalát, s új jövőt szőni fonni azok nélkül; hogy vetette meg
ismerősei jó tanácsát, hogy viselte szivén atyja gúnymosolyát és anyja
hidegségét. Ah, uram: ez borzasztó nevetséges fog lenni évek mulva; de
még most összeroskaszt. Azon ember, kinek kedveért én az őseimtől rám
maradt szeplőtelen czímer koronájából ágakat akartam letördelni, hogy az
övével egyenlővé tegyem: az ugyanez alatt szerzett egy pár szarvval
többet a magáéhoz – pénzen! hogy az legyen egyenlő az enyimmel.
Serena úgy szégyenlette ezt, hogy két kezével eltakarta égő arczát.
– Oh mennyire meg voltam alázva, mennyire megbűnhödtem. Éreztem, hogy el
kell tépnem e szövevényt, a mibe szívem úgy belebonyolódott, bárha utána
szakad is az. Gyógyíthatlan marad a seb; de mégis leért a fájó részig.
Belehalok; de nem élek e polypussal keblemen.
A grófnő arczán a legszilajabb fájdalom kitörése volt látható, a midőn
egyszerre felkaczagott, felállt helyéről s az őt követő Gyulának naivul
karjába öltve kezét, közönyös hangon mondá:
– Ne ijedjen meg kedves barátom; már ki vagyok gyógyulva. A mint az
imént beszéltem, csak eleven képzelődés volt, nem éreztem belőle semmit.
Azzal elkezde Gyulával karöltve alá s fel sétálni a teremben, így
folytatva a beszélgetést.
– Ha csak ennyit tudok: ez megöl; de miután most már mindent tudok: ő
van meghalva – rám nézve. – Úgy szólhatok felőle, mint egy teljesen
idegen emberről; úgy mondhatom el mindazt, mint egy adomát, melyet
valamelyik napilapban olvastam. Gróf Borcz Adorján úr ő méltósága
nemcsak köznapi lélek, hanem valóságos válogatott semmirekellő. Évek
előtt szerelmi viszonyt kötött egy szép s úgyhiszem szeretetreméltó
hölgygyel, ön is láthatta azt; egy este találkoztunk vele Somlyófalván.
A két apa, két kupecz, e szerelmi viszonyra üzletet épített, mint a hogy
szokás a börzén játszani fejedelmek jó barátságára vagy haragjára. A
leány apjáról megsejték amott, hogy gazdagsága látszat, s iparkodtak a
szerződést megsemmisíteni. – Másfél százezer forint volt a bánatpénz,
melyet azon félnek kellett fizetni, a melyik a házasságtól visszalép. Én
tudtam azt, midőn az ifjú Borcz legelőször nyilatkozott előttem, s
megemlítém neki: ő becsületére fogadta előttem, hogy semmi köze az egész
üzéri kérdéshez, ezt végezze a két kupecz egymással a hogy tudja; ő
határozottan visszalépett, és soha a felbontott viszonyra gondolni nem
fog. Én hittem neki, miért ne hittem volna? egy férfi elvesztett kártyán
százezreket, miért ne tehetné ugyanaz, hogy szíve hölgyeért is
elveszítsen annyit, a mennyit a «coeur dame»-nak áldozott. – Azt hittem
könnyelmű, ki megveti a pénzt, s nem gondol anyagi veszteségre, mikor
szivétől kér tanácsot. – Ön tudja, mi történt tovább?
– Csak általánosan. A szerződést a másik fél szegte meg.
– De hogyan? Ezek az emberek, hogy élére vert pénzüket megmentsék, elébb
egy szegény védtelen, gyanutlan nő szivét törék össze, hogy ne álljon
útjukba. Folyvást tetteték, mintha állnának a házassági szerződés
mellett, készületeket tettek a menyegzőhöz; e közben alacsony
cselszövényt fontak, hogy a menyasszonyt megejtsék, elcsábítva azt egy
léha kalandornak, kit násznagyi czímmel csaltak a lépre; s míg az öreg
Borcz piszkos kerítővé aljasítá magát, az ifju más szerepet játszott a
komédiában, egy undorító, becstelen szerepet; a korhely jegyesét, kinek
feladata menyasszonyát kétségbeejteni, magát megutáltatni vele: és
játszotta azt a szerepet teljes öntudattal, sugó után, mint valami
falusi komédiás! Ugy-e bár, mulatságos történet ez? – kérdezé Serena
szándékosan megállva a benyiló ajtó előtt.
Azután némán sétált egyszer végig, összekulcsolt kezeit ölébe eresztve.
– A szindarab teljesen sikerült: egész az utolsó jelenetéig. A
menyegzőre kitüzött napon megjelent az ifju Borcz a menyasszonyi háznál,
magát ittasnak szinlelte, elébb a városban mindennemű botrányból
készítve el hire fekhelyét s a báró azon éjjel megszökött a
menyasszonynyal. Az egyik kupecz erre cridát mondott, szintén
megszökött, a másik diadalmasan hazajött, pénzét megmenté s fiát
megváltá a házasságtól ingyen, mint a hogy szokás a katonaságból
kiszabadulni tettetett nyomorékság mellett. És én ez idő alatt folyvást
jegyben jártam vele, és álmodtam őt magamban egy félistennek!
Hát Adorján hogy érezte magát e beszéd alatt, melynek minden szavát
hallania kellett?
Mint érzi magát a verembe esett vad?
Szobájából nem volt külön kijárás, nem menekülhetett bűnhödése elől. –
Végig kellett hallgatnia a rettentő megalázás minden szavát, tűrni a
korbácsolás minden sujtását; nézni magát az eléje tartott tükörben, mely
lelkét egész benső valójában mutatá föl és mellé csendesen lenni,
lélekzetét elfojtani, egy helyben állni; nehogy a tulsó szobában azt
kérdezze valaki: ki jár ott? s megtudja, hogy épen az, a kiről
beszélnek.
Egyszer a düh és szégyen annyira vitte, hogy az ajtóhoz lépett, az
villant át agyán, hogy felszakítja a zárt, kitör, és azt fogja mondani
azon férfinak, ki mind azt hallotta felőle: uram, ön olyan dolgokat
tudott meg, a miktől vagy önnek, vagy nekem meg kell halni. – Asszonyom,
nyujtsa zsebkendőjét, s nézze, hogy fog itt most két férfi, zsebkendő
szegletét fogva, egymásra lőni. De épen akkor egy gunykaczaj hangzott
Serena ajkáról, s e kaczaj elvevé minden bátorságát: reszketett, mint a
bűntudatos gyermek, s a helyett, hogy az ajtót felszakította volna, oda
lapult hozzá, hogy jobban hallhasson.
És azután mentül többet hallott, annál jobban elhagyta minden bátorsága;
minden ize reszketett bele, minden izmát elhagyta az erő; nem volt férfi
többé; utoljára leroskadt térdére, az áruló kulcslyukon át csak térden
állva lehete nézni. És aztán térden állva nézte kulcslyukon át
menyasszonya cherub arczát, a mint oly megvetéssel beszélt vőlegényéről.
Ilyen kiváncsisággal nézte egykor Damiens, mikor a bakó nyilt sebeibe
égő olajat töltögetett.
Végre kitombolta magát a harag. Serena lankadtan roskadt le egy székre.
– Ön láthatja, szólt oly csendesen, mintha már azt nem kivánná, hogy
mások is hallják; nekem szükségem van egy helyre, hová szégyenpirtól égő
arczomat elrejthessem. Ez anyám keble.
– Ebben igaza van, grófnő; hanem előttem még mindig rejtély marad egy
kérdés. Önt Somlyóházán éri a kiábrándulás; szülői Kolozsvárott laknak,
Kolozsvár Somlyóházához keletnek fekszik s én még is Szathmáron találom
önt, nyugatra a somlyóházi kastélytól.
– Ön előtt ez talány. De meg fogja érteni, ha emlékezetébe hozom, hogy
mielőtt Somlyóházáról szülőim lakába érnék, által kell menni a Szamoson;
s midőn a hidon keresztül megyek és arra gondolok, hogy most anyám
megvető arcza elé kell állnom: – attól tartok, hogy nagyon csábítónak
találnám a víz fenekét. Meg kell előzni valakinek jöttömet, valakinek, a
ki elmondja felőlem: az elveszett leány visszakerül, bolond volt, de nem
bukott; valakinek, a kiről tudjam azt, hogy a midőn engemet szülőim
előtt ment, akkor magában, önmeggyőződése előtt is kimentett és a kiről
szülőim tudják, hogy igazat mond. Rokonaim között senki sincs ilyen.
Távol és közel egyedül ön az.
– Azt az egyet leszámítva, hogy önt lelkemben minden rágalmon felül
emelve látom, a többire nézve nagyon tulbecsül engem a grófnő.
– Egy hajszállal sem. Sokszor hallottam önt családunknál emlegetni,
mindig a legnagyobb szeretettel, önt nálunk mindenki szereti; érti ön:
mindenki.
Gyula nagyot sóhajtott és nem felelt; hanem lesütötte a szemeit és
kerülni látszott Serena tekintetét.
Serena egy darabig vizsga figyelemmel nézett az ifju arczára, mintha
olvasni akarná annak vonásaiból, hogy miről gondolkodik most.
És a mint kitalálni vélte, lassankint mélyen elpirult szép
alabastrom-síma arcza, mindig jobban égett; – egyszer aztán elkezdett
kaczagni.
– Ah ha! ön most azt gondolja magában: – imhol van egy az újtestamentomi
hét bolond szüzek közül, a ki a második vőlegényét hagyta el a faképnél
s most keres magának egy harmadikat, a kivel a két elsőért revanchet
vegyen! Nem, kedves barátom; nem úgy értettem azt. Én szeretem önt, mint
testvért – mint reménybeli testvéremet, szülőim szeretik önt, mint
gyermeküket, és azután van még valaki házunknál, a ki önt másként
szereti mint én.
Most aztán Gyulán volt a sor benső hőségtől elpirulni.
– Oh grófnő, ez öntől szomorú tréfa.
– Se nem szomorú, se nem tréfa. A csillagokba van ez már írva, jó
barátom, ön nagyon sok szomorúságot okoz avval, hogy házunk táját
kerüli, s okozza azt a legjobb, a legangyalibb szívnek. Miért szakította
ön félbe látogatásait?
– Grófnő, én nem tudok ön előtt titkolózni. Érzem, hogy minden vonásom
elárul; megadom magamat. Megvallom, hogy nagyon szeretek: megvallom,
hogy nagyon boldogtalan vagyok.
– S miért nem siet akkor oda, a hol önt viszont szeretik?
– Őszinte fogok lenni. – Világi állásunk annyira van egymástól, mint ég
és föld. Én ipar embere vagyok, ki az élettel küzd, ki sárral és földdel
vesződik, hogy a szerencsét kényszerítse, visszaadni azt, a mit elvett:
ő pedig túlvilági lény, kinek az élet prózájáról semmi sejtelme nincs.
Igaz, hogy a szív nem kérdezi, hogy kit szeressen? de néha itt benn még
van valami más is a sziven kívül, a mit úgy hinak, hogy «jellem». Ez
megkérdi azt: mit akarsz? Olyan körbe akarsz-e fölemelkedni, a hol
idegen vagy? a hol más szokások, más életmód, más szenvedélyek
uralkodnak, vagy azt akarod, hogy valaki, a kit szeretsz, hagyja el
eddigi életét s kezdjen a kedvedért mást; alázatosat, mint a tied? Mert
grófnő, az én életem alázatos élet. Nem vagyok az a büszke megyei
szónok, a pártvezér, a kik őseim voltak; iparüző vagyok, dolgozom,
kereskedem. Már most mit enged meg inkább a sors: azt-e, hogy egy
iparüző legyen a felesége kedveért mágnás? vagy azt, hogy egy grófnő
legyen a férje kedveért kereskedőné? Nem örökké ismétlődik-e itt a
regebeli halász szerelme a hableányhoz; akár ő szállt ehhez a vízbe alá,
akár ez követte őt a partra: az egyiknek halála volt?
– E kérdésre Cecil fog felelni, és én tudom, hogy mit fog felelni?
– Ön tudja?
– Biztosan tudom. Sokszor beszéltünk mi erről. Cecil lelke egészen tárva
áll előttem. Oh mi erről nagyon sokat beszéltünk egymással. Emlékezem
rá, mikor egyszer nagy társaság volt nálunk, csupa nők, valami vén
fadesse a rangok elsőbbségéről kezdett értekezést. A vita úgy támadt,
hogy valaki nem tudta elhatározni, hogy a «marquisnő» alatta, vagy
fölötte áll-e a grófnőnek? Volt a ki azt állította, hogy több, mint
«bárónő», de kevesebb, mint «grófnő», míg más véleményárnyalat azt
állítá, hogy sőt egyenlő rangban áll a «herczegnővel». Midőn végre
szavazattöbbséggel abban állapodának meg, hogy a «herczegnő» czím
csakugyan a legeslegmagasabb, a mi rangban elérhető, akkor Cecil
közbeszólt: «én még ismerek annál magasabb rangot, annak a czíme «boldog
nő». Mindenki nevetett az ötleten, s magában mindenki igazat adott neki.
Ön talán nem?
– Oh grófnő.
– Ne mondja: oh grófnő! mondja: oh testvér! Lássa, ez olyan ritka eset,
talán nem is fog többet megtörténni az életben, hogy férfit kérjenek
így, mint én kérem most önt: «jer, ne maradj távol, ott szeretnek,
viszonozd». Ez ugyan elég rendkivüli eset, de ön megérdemli azt, hogy
így történjék.
Gyula pirulva kelt fel.
– Jól van. Én hiszek és megyek.
– És «ott maradok».
– Az nem tőlem függ.
– Az bizonyos. Önnek legelső szava az leend szülőimhez: «én e családnak
tagja akarok lenni». Higyje el, hogy tárt karokkal fogadandják. És a
mikor ez így történt, akkor azt fogja ön mondani: «van ennek a mi
családunknak még egy tagja; egy elveszett gyermek. Ez a szegény leány
kinn áll kapunk előtt, a bűnbánó szőrkötéllel a nyakán. Ez a leány most
már nekem «hugom», szabad érte szót emelnem; szabad kérnem, hogy
megnyiljék előtte a szülői ház, a szülői kebel; alázatosan tér meg,
bánva a mit tett, bánva a mit álmodott.» Ön ezt fogja mondani, úgy-e
ezt? édes, – édes – bátyám!
S itt önfeledten borult Gyula vállára Serena és zokogva fűzte körüle
karjait és megcsókolta az ifju arczát, azután maga is összerezzent s
mély hangon suttogá:
– Ön tudni fogja, hogy e csókkal bátyámmá van eljegyezve.
– Még ez órában indulok Kolozsvárra.
– Nagyon kérem; tudja, hogy a rágalomnak szárnya van. Fél óra mulva én
is indulok utána. Minden állomásnál újra találkozni fogunk.
– Az Isten áldja meg önt.
– Mondja inkább: az Isten bocsásson meg.
Gyula vette kalapját és indult.
Serena az ajtóig kisérte; Gyula már kilépett, Serena visszatartá:
– Egyszer sem mondja ön: «rossz hugom?»
Gyula érzékenyen ragadta meg a szép hölgy kezét.
– Isten veled édes, édes jó hugom.
Serena várt, míg az ajtók bezárultak Gyula után; azután visszatért
szobájába s a pamlag végében leomolva, összetett kezeire fektetett
homlokkal sokáig, sokáig imádkozott.
Sokat kellett imádkoznia, hogy azt az átkot mind ellensulyozza, a mit
odaát a másik szobában egy feldühített fenevad ellene a poklokra
küldött.
Adorján most már dühösen kezdett fel s alá járkálni szobájában, mint egy
valóságos kalitkába jutott hyéna.
Ily szándékos meggyaláztatástól minden csepp vérnek méreggé kell válni.
Ez irtózatos némber nem találta elégnek, a mit más nő tett volna, hogy
midőn kedvesét megvetni tanulta, azt levélben tudassa vele: vakmerően
magához hivá, bezárta egy szobába s ott hányta szemére egy harmadik füle
hallatára alávalóságait.
E jelenetnek szomoruan kell végződni.
A ki hyénát produkál a közönségnek: legyen rá készen, hogy annak egyszer
eszébe juthat a szégyenítő korbácsütésre fékezője torkának rohanni s a
bámulók szeme láttára összemarczangolni azt.
Egy gyönge asszony! Ilyet merni egy férfi ellen! A kinek csak az öt
ujját kell összeszorítani, hogy belőle a lelket kioltsa.
Arra iszonyú esküt tett magában, hogy ezt a nőt meg fogja ölni. Nem fog
többet kaczagni azon, a mik ez órában történtek. Először őt, azután
saját magát.
Felöltözött; kétcsövű pisztolyát felső kabátja zsebébe tevé, gyertyáját
odabenn eloltá s megfogta a közajtó kilincsét, hogy azt sarkából
kiemelje. Ez nem lesz nehéz munka. Ha zaj lesz belőle, legyen zaj. Két
lövéssel úgy is vége lesz mindennek: az emberek aztán találgassák, hogy
miért történt ez?
Egy perczre megállt, mert Serena hangját hallotta. A grófnő szobalányát
költé fel, hogy készüljön az a tovább utazásra, fogassa be a lovakat.
A szobaleány ásítozva ment ki, mint a kinek kedve ellen esett legjobb
álmát félbeszakítani.
És azzal Serena egyedül maradt a szobában.
Most Adorjánnak egy új gondolat fordult meg agyában.
Minek volna a zajütés, minek volna az öngyilkosság? Alkalom van a boszú
büntetlen kitöltésére: az ajtót sarkából hirtelen kiemelni; azzal a nőre
rohanni, száját egy selyemkendővel betömni s ott tartani, míg meg nem
fullad; – és azután rázárni az ajtót és menekülni a világba.
A mint e gondolat felforralta agyát, hirtelen azt hallá, hogy Serena
felől a kulcs elfordul a zárban s önkényt feltárul előtte az ajtó: a
hölgy ott áll vele szemközt, – egyedül.
A fenevad visszavonult e tekintet elől. Arcza sápadt volt és haja
szétzilálva; fogai egymáshoz verődtek; tagjait zsibbasztó félelem állta
el; nem birta kiállni ezeket a szemeket.
– Nos, uram, szólt Serena nyugodt, csendes hangon. Nem utazunk-e tovább?
Én készen vagyok.
Adorján ajkain valami fehér tajtékszerű hab mutatkozott, szeme fehére
csupa vér volt; a selyemkendőt, melyet kezében tartott, görcsösen gyürte
össze.
Háromszor is meg akart szólalni, de mellét úgy összeszorítá valami, s a
mint hangjához jutott, egészen be volt rekedve!
– Azok után, a miket a grófnő az imént – itt e szobában – beszélt –
lehet-e arra gondolni?
– Ön tehát hallgatózott? csattant fel Serena büszkén. Még azt is? – Fi
donc!
Azzal végig nézte, kevélyen, méltóságosan, megölő szemekkel a férfit, ki
e kevély tekintet előtt semmivé lenni érzé magát; – visszatámolygott
sötét szobájába s a hol nem érte a gyertyavilág, végig veté magát a
pamlagon s mint a vert hyéna, a kezében tartott selyemkendőbe harapott;
azt rágta összevissza.
És azután hallá, mint hagyja el a szobát Serena, mint megy végig a
hosszú sötét folyosón, a vendéglőben mindenki alszik; és akkor azt
képzelé magában, hogy ő most lábhegyen utána siet: a hosszú, hangtalan
sötét folyosón utóléri, ott nem láthatja büszke szemeinek villogását;
ott megragadja hosszú selyemhaja tekercseinél fogva, ott lábai alá
gázolja, szép termetének istennői kecsét sarkával tiporva össze; ott
megfüröszti meleg vérében kezeit, s hosszú hajánál fogva végig vonszolja
maga után a hideg kőpadlaton, míg egy élő ideg mozdul benne.
És mindez csak hagymáz-képzelet volt: ott feküdt ő zsibbadtan,
tehetetlenül a sötét szobában s nem bántott senkit, csak a fogai közé
akadt selyemkendőt.
Azután még sokáig figyelt, nem hallhatja-e még egyszer hangját annak a
bűbájos nőnek, a kit már magáénak hitt, a kivel pompázhatni képzelt, a
kinek szépségétől megittasult? Mire való lett volna neki ezt a hangot
még egyszer hallani? mért várta azt olyan nagyon? – Sohasem hallotta
többet.
Csak azt hallá, hogy egy idő mulva ajtók nyiltak, lovak dobogtak, hintó
gördült, kapu záródott s azután ismét csendes lett minden. Éjszaka volt
még.
Ekkor aztán fölkelt; elgondolta magában, hogy a kerek földön nincsen
olyan nyomorú ember, mint ő; s azzal a selyemkendőből kötelet csavart,
hurkot csinált rá, keresett egy nagy szeget a falon, a mi egy embert meg
fog birni; a selyemkendő egyik végét hozzá kötötte, azután kezével
belekapaszkodva megpróbálta, elég erősen tart-e? Azután meggondolta
magát: ez rút halál, s csendesen ismét lebontotta a kendőt a szegről.
Az ember nemes ember és pisztolyai vannak. És ez sokkal szebb halál. Egy
kettős csövű fegyver, egyszerre mind a két ravaszát elrántva, bizonyosan
öl. Csupán az a kérdés: a szívbe-e, vagy a homlokba? A szívbe lőni
érdekesebb; az arcz épen marad; de nem eléggé bizonyos. Ha a kéz rosszúl
irányoz, nem lesz rögtön halál; sokáig lehet vele kinlódni; a golyó a
bordákban megakadhat és félremegy. A főbelövés biztosabb, csakhogy ez
elékteleníti az arczot; könnyen széthordja a koponyát s ez rút látvány
lesz.
És azután sokáig elnézegetett a pisztoly kettős üregébe, e két fekete
barlangba, a mikben a halál madarai laknak, felhuzta a sárkányokat, a
cső végét a szájába fogta és elgondolta, hogy milyen különös az, most
csak egy nyomás a mutatóujjal és nincs többé körülötte világ, és azután
megint kivette szájából a pisztoly végét, leeresztette a sárkányait s
visszatette a tokjába.
Nem volt ennek bátorsága se magát, se mást megölni soha.