Borcz uram, azóta, hogy Adorján fiát gróffá tette, arra a hitre tért,
hogy most már egy gróf apjának nem illik birkásnak lenni többé.
A rózsaligeti kastélyt, a szerzett uradalommal együtt egyenesen Adorján
nevére iratta, hogy a tömérdek örökségi adót megtakarítsa vele.
Még a vételár kifizetése után is egész százezer forint készpénze maradt.
Ezt magának reserválta.
Adorján az uradalomból rangjához illően élhet, a grófi feleség is hoz a
házhoz valamit, apai öröksége rögtön kiadatik, Adorján első úr lehet
azon a környéken.
Legyen is az. Legyenek neki is agaras paripái, a mik futtatáskor az
ujságban kijönnek, czifra cselédjei és hivatalnokai, a kik méltóságos
úrnak czimezik, mert ez őt mind megilleti.
Adorján grófilag el van látva, s a mellett Borcz uram is úr maradt.
A százezer forintjával letelepedett egy tiszamelléki városba.
Százezer forint! Készpénz!
Ki látott ebben a városban valaha annyi pénzt egy rakáson? Senki! Még az
adószedő sem.
Ez annyi pénz, a mennyit elkölteni teljes lehetetlenség.
Borcz uram, mikor Rózsaligeten regnált, felszámított minden garast, a
mit saját szükségeire kiadott. Mind fel volt az jegyezve a
kalendáriumba. Az sem telt meg vele. S mikor esztendő végén összeadta,
kisült, hogy soha sem haladta az meg a száz rénes forintokat.
S ha már most elgondolta Borcz uram, hogy ezentúl neki minden évben,
törvényes hatos kamatu jövedelem mellett tizenötezer váltó forintot kell
valamire elköltenie, akkor egészen meg volt elméjében zavarodva.
Mire lehetne ilyen iszonyú pénzt elkölteni? Jó bor, jó étel, jó élet.
Erre el lehet költeni, tegyük fel, tiz forintot. Legyen kerek summa
négyezer forint. Még tizenegyezer marad. Szabóra, csizmadiára, üsse kő!
menjen el kétszáz forint; – koldusnak, iskolának s más afféle
tribulatiókra, legyen az ember generosus! számítson megint kétszáz
forintot; még ez is csak négyszáz; – kocsit lovat tartson az ember,
kerüljön az hatszáz forintba. Marad még tizezer forint.
Mit kezdjen az ember ennyi fölösleggel, ha csakugyan nem akarja magát
többé a vagyonszaporításra adni?
Egy napon a Tiszaparton sétálgatott Borcz uram s nézegette az épen
érkező gőzhajót, mely akkor kötött ki a kiszálló hidnál.
Borcz uramnak rettentőmód megtetszett ez a magában járó alkotmány. Abban
a perczben elhatározta magát, hogy ilyet ő is fog készíteni.
Jól megtessék érteni a dolgot: – nem készíttetni, hanem készíteni.
Mert ha az jutott volna Borcz uramnak eszébe, hogy kiadjon egy kis
százezer forintot, azon vegyen magának egy gőzhajót, azt valami olyan
vizen elereszsze, a hova a szabadalmazott gőzhajózási társulat előjogai
ki nem terjednek; vagy pedig tartsa dugaszban addig, a míg amannak
kiváltsága letel, s addig használja kukoriczamorzsolásra; hát akkor azt
mondanák, hogy vállalkozó szellemü férfi; de nem azt cselekedte; ő maga
akarta kitalálni, hogyan lehet egy hajóval két kerékkel megindulni a
vizen, a nélkül, hogy valami állat huzná.
Ebbe a vállalatba úgy ölte bele az ezereket, mintha csak az ablakán
hullottak volna be.
Egy ember, a ki soha a mathesis szabályait nem tanulta, most rávetette
magát, hogy saját fejéből kitaláljon egy olyan csudát, mely magától
mozog. Kovács, lakatos, bádogos, ács, molnár, kerékgyártó fát faragott,
szegezett, kalapácsolt megrendelésére csodával határos egyenes, görbe
rudakat, lemezeket, kerekeket, korongokat, gerendélyeket; de azt egyik
sem tudta, hogy mire való lesz az, a mit csinál. A szörnyű hajó ott állt
az öbölben, belemenni senkinek sem volt szabad; csak a készítő
mestereknek, azoknak sem látni mindent, csak épen a mi rájuk volt bizva.
A hajó természetesen nem mozdult helyéből soha, de megmozdult a helyett
Borcz uramnak a háza, még pedig úgy kimozdult a lába alól, hogy ott is
hagyta.
Úgy történt ez, hogy nagy gépészeti mániájában egyszer másszor Borcz
uram annyira kifogyott a költő pénzéből, hogy az ácsoknak nem
fizethetett: ekkor aztán arra a felfedezésére jött, hogy pénzt könnyü
kapni, ha az ember váltót ir alá. Azt azonban ismét elmulasztá
megtanulni, hogy a váltó napjára úgy kell ügyelni, mint a sátoros
ünnepre, mert azt nem lehet husz esztendeig elhuzni, mint a zálogos
pert. Egyszer aztán odajutott, hogy beperelték. Ekkor látta át végre,
hogy vannak emberek a világon, a kikkel nem lehet tréfálni.
Nagy szorultságában, mikor már épen arról volt szó, hogy a nagy háza
mindjárt odahagyja és más gazdához költözik: kap egy levelet a fiától, a
melyben az tudósítja, hogy ma tartotta menyegzőjét egy baronessel, s
nagyon örülne, ha apját minél előbb láthatná.
Az öreg mindjárt kocsira ült; sietett Rózsapallagra. Ott a kastélyban
lakó fia bizonyosan hatalmasan ranzsirozta magát egy bárónőveli
házassággal; ettől most vissza lehet kérni valamit azokból a
százezrekből, miket grófi méltóságának fenntartása végett
rávesztegetett.
Az öreget elegáns inasok emelték le kocsijából, s vezették fel a
kastélyba. Adorján maga lejött eléje, s nagyon örült, hogy újra
ölelhette, sok évi távollét után, míg a külföldön utazott. Azután, hogy
az öreg kimosdózott az úti porból, bevezette a baronessehez, hogy
bemutassa.
A baronesse látása által csakugyan nagyon meg volt lepetve az öreg úr. A
baronesse nem igen akart másképen beszélni, mint francziául. Ő pedig így
nem értett.
– Te Adi! sugá a fiának az öreg, nekem úgy tetszik, hogy a te baronessed
szörnyű módon hasonlít Torhányi Amáliához.
Adorján nagyot nevetett.
– Ördöngös szemed van atyus. Hát hiszen ő maga az. Mindig egymásnak
szántál bennünket, végtére is összekerültünk.
– De hát hogyan lett ez baronesse?
– No, tudod, Ludvéghy után.
– Elvette volna a báró?
– No csak úgy.
– Hát most meg te vetted el?
– Én is – csak úgy.
– Hát mért hittál most engemet e miatt ide oly heventén?
– Tudod öreg, néhány apró zsenánt adósság üldöz, szeretnék tőled
kölcsönözni.
– Üm. Hiszen magam is azért jöttem hozzád oly készséggel, mert én meg
tőled akartam kapni…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem sok évnek kellett elmulni, hogy Amália, ki tökéletesen tönkre tette
Ludvéghy bárót, Borcz Adorjánt is a kapczáira juttassa. A kereskedő
leánya remekül értett gazdaságok elpusztításához.
Az öreg Borczot is látták a Tiszaparton, mint gabnasensált ácsorogni,
foltos téli kabátban, más szolgálatában. A mit épített, házai, hajói,
mint használhatlan építési anyag jutottak kótyavetyére. A mit uzsorán
nyert, uzsorán elveszté.
És az alatt a táblabiró fia és a gróf leánya, mint szerény gazda, mint
szorgalmas gazdasszony, ha kincseket nem is, de független, senkinek nem
bókoló állást tudtak kivívni maguknak.
Ime, ez a «felfordult világ».