– Ugyan édes Serena grófné, mondja meg, mikor megy már haza?
E kérdéssel lepé meg egy napon a somlyóházi tiszttartóné Serenát, ki már
akkor a hatodik hetet tölté Somlyóházán.
Mulatságos kérdés, mikor az ember azt hiszi magáról, hogy szivesen
látott vendég, s hogy körülbelül itthon van! Serena grófnénak azonban
sokkal több kedélye volt, minthogy azt kellőleg méltányolni ne tudja.
– Kedves, jó, zsörtölődő mama, ne verjen még ki. Tudja, hogy
gazdasszonynyá akarom magamat kiképezni szárnyai alatt, addig nem megyek
el.
– A grófné pedig soha sem lesz jó gazdasszony!
– Ah! Miért nem?
– Mert nincs semmi talentoma hozzá. A grófné jobban tud lőni, mint
rántást behabarni; jobban ért a paripákhoz, mint a ludakhoz; egyébiránt
nem is ebben áll az, a mi a gazdasszonyságot teszi, hanem abban, hogy az
ember mindennek tudja a rendjét; ez hiányzik a grófnénál, édes lelkem,
ne haragudjék, de nagyságodból, úgy segéljen, nem lesz soha semmiféle
gazdasszony.
– De ha én erősen azt akarom, hogy az legyek.
– Szeszély, kedves grófné. Kápricz; semmi más.
– Nem kelek-e fel öt órakor? Nem ügyelek-e a cselédekre? Nem adok-e ki
az éléstárból?
– Mind igaz, de mind nagyobb baj, mintha nem tenné. A cselédek, a
helyett, hogy félnének jelenlététől, minden hibájukban bizonyos
védelmére számítanak, az éléstárban meg mindig benne feledi a kulcsot;
aztán tegnap is két itcze lisztet adott palacsintához három embernek,
már ki látta azt? Nagyságodnak haza kellene menni Kolozsvárra; ott van
az úri palota; ott az előkelő társaságok, ott van a jó atyja, édes
anyja, Cecil testvére; ott van a grófnénak helye, nem itten. Ne
haragudjék, de már én, tudja, hogy a mi a számon, az a szivemen.
– No hát nekem is az a számon, a mi a szivemen. Én nem akarok grófné
lenni, meguntam azokat az aristokrata köröket, a mikben felnőttem. Nem
szólom meg őket, de kerülni akarom. Én csak keserűséget találtam
azokban. Meg kell vallanom, hogy igen nagy szerencsétlenségnek találom,
hogy grófné vagyok. Milyen irigylésre méltók a közrendű családok,
világtól elvonult, csendes, elégedett magányukban, egyedül önmaguknak s
nem a világi félszeg előitéleteknek élve.
– Hagyja el grófné, azoknak is megvannak a maguk bajai. Aztán már
egyszer az kicsinált dolog, hogy úr nem élhet úgy, mint szegény ember s
azzal vége van.
– De nincs vége!
– Már teszem föl.
– Ha például egy gróf leány egy közrendűhöz megy férjhez.
– Azt teheti, hanem akkor az urat minden ember fél mágnásnak fogja
tartani.
– Miért hiszi azt?
– Mert még az soha sem történt, hogy ha egy tekintetes úr egy méltóságos
kisasszonyt vett feleségül, ez lett volna tekintetes asszony, inkább a
férj lett nagyságos úr.
– Kedves mama. Majd fog az ellenkezőre példát látni.
– Tán Serena grófné akarja azt produkálni?
– Igen. Én. Látja, nekem az büszkeségem; én büszke vagyok arra, hogy egy
köznemes ifjuhoz menjek nőül; hogy legyek nő, ki férje nevét s nem férje
családjának nevét viseli! hogy tudjak élni nem a világnak, hanem egy
embernek, a ki szeret, és a kit szeretek. Ezért nem szeretek most atyám
házánál lenni; ő nem szól ellenem, sokkal jobb, de abban a mosolygásban,
melylyel untalan találkozom nála, meg kell találnom azt az örökös gunyt,
a mivel szememre hányja, hogy csak magamat ámítom, hogy csak szeszélyem
ez; a mi pedig vérem, életem, meggyőződésem. Anyámmal találkozni sem
merek: ő lenéz; hozzám nem szól, vagy ha szól, az egészen közönyös. S
hát még ha ilyenkor szegény kis hugomra esik tekintetem, a ki ha sóhajt,
csak én értem, miért? a ki szólni nem mer, mert előtte vasrács az a gát,
a mi én előttem csak nádkorlát. Oh ha másért nem, Cecilért kell
bebizonyítanom a világ előtt, hogy egy grófné lehet tekintetes asszony,
és lehet igen boldog.
A tiszttartóné furcsán összehuzá ajkait, a mi kövér, telt arczának
sajátságos kifejezést adott, s fejét egyre csóválgatá Serena rajongásai
alatt.
– Hm, hm, no, no, ej, ej. Hát a grófné csakugyan azt hiszi, hogy
tekintetes asszony fog lenni?
– Igen. Hiszem és akarom!
– No, no! ez az «akarom» szó nem való tekintetes asszonynak, ez
grófnénak való.
Serena nyugalmat erőtetett, pedig nagyon ingerelve volt már.
– Mondhatom, hogy «akarom», miután csupán rajtam függ.
– Vajjon.
– Atyám és anyám nem tettek ellenvetést.
– Tudom. Hanem azért mégis azt mondom, hogy a grófné nem lesz tekintetes
asszony, hanem csak grófné lesz, a mint illik.
– No már, kedves mama, azt csakugyan bohóság kegyedtől állítani. Ennél
jobb lett volna, ha kizár az ajtón.
– Bohóság? Édes grófné, én bohóságokat már régen nem mondok. Nem is
tudok. Az nem az én termetemhez való. Én régen tudok már valamit, a mit
a grófnénak nem lett volna szabad megtudni, hadd lett volna meglepetés,
hanem hát mivel a grófné engem azzal vádol, hogy bolondoskodom,
kénytelen vagyok előrukkolni vele. Igen is, a grófné grófné marad.
– Visszalépne tán esküjétől?
– Oh nem! No iszen az kellene! Én csapnám agyon az akasztófára valót. –
Engedelmet kérek; elszaladt a nyelvem. No de csak gondolatnak is, hogy
ilyen menyasszonytól visszalépne!
– Nos, hát?
– Meg fognak esküdni, az már bizonyos. Hanem kérem, el ne árulja, a mit
most mondok, hogy én tőlem tudta meg. Adorján örökre haragosom lenne, a
mivel én persze ő érte nem sokat törődném, ha az én szeretett grófnémnak
férje nem lenne a – kópé.
– De kérem, ne mondjon hát akkor grófnénak, szóla bele Serena, egy
makranczos gyerek esdeklő hangján.
A tiszttartóné vállat vont s folytatá:
– A grófné semmit sem fog tudni, azaz, hogy jól van, jól, no, Serena
kisasszony semmit sem fog tudni mindaddig, a míg az oltár elé nem
állanak. A tisztelendő úr egymásba teszi kezeiket, így ni, mintha ez a
csomó kulcs volna a vőlegény keze, akkor elkezdi, először a vőlegénynek:
szereted-e te ezt a derék hajadont, kinek kezét kezedben tartod,
nagyságos Somlyóházy Serena grófnét? Az persze azt feleli rá, hogy «hogy
az ördögbe ne szeretné». Ekkor következik a sor a menyasszonyra. No:
várja úgy-e, hogy mi lesz? De el ne árulja, hogy én mondtam.
Serena türelmetlenül toppantott.
– Akkor azt kérdi a pap: hát te jámbor hajadon, szereted-e ezt a kegyes
férfiut, kinek kezét kezedben tartod: Rózsapallagi gróf Borcz Adorján
urat?
Serena arcza vörös lett, mint a széljósló esti ég.
– Micsoda?
A tiszttartóné kaczagott előadása hatásával elégülten.
– Rózsapallagi gróf Borcz Adorján. A biz úgy van. – Három nap óta itt
van már nálam az úrfi levele, melyben tudósít, hogy sikerült apja
ágensének Bécsben számára megnyerni a grófi czímet s én el tudtam azt
hallgatni; pedig ugy-e lelkem, «tekintetes» grófné, ez nagy meglepetés.
S én el tudtam idáig hallgatni.
Serena arcza még egyre égett – a szégyen miatt. Nem felelt semmit a
nyilt szivű asszonyságnak, ki igen mulatságos dolgot vélt elkövetni
azáltal, hogy Serenával e meglepetést előre közölhette.
– Már most hát édes lelkem, grófné, csak hagyjon fel minden időre
azokkal a «tekintetes asszonykodási» kísérletekkel; mert láthatja, hogy
azokból semmi sem lesz. A kit Isten úrnak rendelt, maradjon úrnak; marad
szegény ember elég: azokat nem kell szaporítani, teremnek maguktól. Már
most hát azt is megértheti, miért kérdeztem én az előbb, hogy meddig
tetszik itt még mulatni? s miért nem tetszik hazamenni atyja úri
házához? Mert ámbátor én igen nagy tisztességnek tartanám, ha én
tarthatnám ki a lakodalmat, s a grófi család sem neheztelne meg érte, de
csak mégis illendőbbnek tartanám, hogy mikor egy mágnás leányát egy
mágnás úrfi veszi nőül, az a szokott ünnepies pompával és díszességgel
menjen véghez.
Serena nem mondatott magának többet, karjára ölté kalapját s szótlanul
kitámolygott a kertbe, ott megállt az ugrókút medenczéje előtt, s nézte
a tánczoló szunyogokat. Egy-egy néha belecsapódott a vízbe; azt, ha
menekülni nem bírt, elkapkodták a kis virgoncz arany halak. És Serena
olyan szívtelen volt, hogy a szegény szunyogocskát ily
halálveszedelemből ki nem segíté. Nagy dolognak kellett vele történni,
hogy a más szerencsétlenségét ilyen könnyen tudja nézni!
Ha az igaz volna!
Ha bűn volna ábrándozni; ábrándozni egy grófnőnek arról, hogy rangján
alól válaszszon férjet, s beleálmodja magát abba a zajtalanabb életbe, a
mi a köznemesi társaságokat jellemzi, – persze az ő képzeletében; ha sok
időn keresztűl a szeszély kitartásával makacsul magára vitatta azt a
meggyőződést, hogy az aristokraták nem is lehetnek boldogok; ha erős
lemondással törekedett elszokni mindarról, a miben nevelték, hogy egy új
életrendszerhez törje meg magát, ha boldognak érzé magát abban a
gondolatban, hogy feláldozhatja magát, eddigi ismerőseit, családkörét,
czímét, igényeit a világ irányában egy férfiért, ki szemében a boldog
középosztály képviselőinek eszményképe, – s akkor egyszerre azzal a
hírrel lepik meg, hogy vőlegénye gróffá lett, a legegyszerűbb
úton-módon, a hogy csak azzá lenni lehet; – megadta az árát.
Oh mily kikaczagni való helyzet!
A jámbor kertész, ki pelargoniumokat ültet egy rabattba, el nem tudja
gondolni, mit kaczag a grófnő olyan jó izüet rajta, mikor kérdésére
megnevezi a jámbor muskátlikat saját kertészeti neveik szerint: ez a
djuk af Uvellington, ez a vicomte de Bellegarde, ez a marquise de
Pontalba; emezek itt, a tarka levelűek, hybridumok, ez itt a comtesse de
Berny, emez a lord Evendale… (Csupa gróf és herczeg, a ki könnyen jutott
hozzá!)
– Hahaha! Hahaha! vicomte de Bellegarde! marquise de Pontalba! Hahaha!
Emezek meg hybridumok? egy gróf, meg egy herczeg ivadéka! comtesse,
mylord! báró és gróf! Hahaha! És még hybridumok is! Hahaha.
A kertész abban maradt, hogy kár kicsufolni az öreg embert; pedig dehogy
csufolja őt Serena grófné, – saját magán kaczag ő olyan nagyon; saját
sorsán nevet ő oly haragos hahotával. – Grófok és herczegek; egy forint
30 krajczárért darab számra!
A mint visszatér a kastélyba, éppen akkor szökik le paripájáról Gábor,
Adorjánnak hajdani korhely pajtása, kinek ismerjük azt a jeles
tulajdonát, hogy nyáron át igen komoly férfiu szokott lenni.
Esztikéhez jött, a tiszttartóné leányához, ki a mult farsang óta vele
van eljegyezve. Ez nyilt titok.
Serena grófné a kert rácsozata mögött megállva, önkényt nem láttatá
magát a lovaggal; – hadd keresse fel menyasszonyát, kár volna boldog
ember perczeit közönyös dolgokkal elrabolni.
Azonban úgy intézte el, hogy mikor Gábor ismét távozni fog, akkor
találkozzék vele, szava volt hozzá.
Fél óra mulva megsokallta a várakozást; eszébe jutott, hogy hiszen Gábor
ebédre is itt maradhat, s akkor ő hiába vár a kertajtóban; tehát azt
tette, hogy beizent a kertészlánykától Esztikéhez, hogy nem jönne-e ki
hozzá a kertbe sétálni; tudta, hogy így Gábor is utána fog majd jönni.
Esztike sietett ki a grófnőhöz; nagyon jól illett neki a menyasszonyi
arcz; Serena gondolá, hogy az mégis boldogabb, mint ő; pedig hiszen ő is
csak azt akarta, hogy boldogabb legyen.
– Esztikém, galambom, szólt Serena grófné, karjára fűzve a tiszttartó
leányát. Nekem egy nagy kérésem volna hozzád. Mamád egy óra előtt azzal
a hírrel ijesztett meg, hogy Adorján gróffá lett – vásári áron.
Itt meg kellett állni Serenának, oly közel volt hozzá, hogy sírva
fakadjon.
– Én azt hiszem, hogy ez csak tréfa. Gábor bizonyosan fogja tudni, hogy
igaz-e? Magam nem kérdezősködhetem felőle, tedd meg a kedvemért, édesem,
hozd elő neki, s azután mondj meg nekem mindent, de mindent, hogy mi
véleménynyel van felőle Gábor? az ő szavára én olyan sokat adok; tudod:
oly régi hű barátok. Ugy-e megteszed ezt a kedvemért? unalmas dolog
másról beszélned ő vele, de csak egy percz.
Esztike állítá, hogy oh neki úgy sincs semmi egyéb beszélni valója
Gáborral.
Mint Serena grófnő előre tudta, a türelmetlen vőlegény nem várta be, míg
Esztike visszatér, hanem utána jött; Serena meglátta őt a kerti sétány
végén.
– Látod, már jön is; de ne beszélj itt a fák között erről vele, valaki
meghallhatná, s azt nem szeretném. Csald el a kerti pavillonig, s ott
hozd elő csak Adorjánt.
Azzal Serena az út ellenkező irányában elvált Esztikétől, a legelső
út-fordulónál azonban, használva a bokrok sűrűjét, sietett a
pavillonhoz, s annak a hátulsó ajtaján besuhant; az első ajtót is
bezárta, úgy hogy mire a két boldog szerelmes nagy andalogva
odaérkezett, ha akart sem mehetett volna be a nyaralóba; de a mit nem is
próbáltak meg, hanem ott maradtak a veranda alatt. A vékony deszkafalon
át Serena minden szavukat hallhatá.
Esztike kérdezé Gábortól:
– Mikor beszéltél Adorjánnal?
– Nagyon régen; – volt rá a közönyös válasz.
– Mikor fogsz vele ismét találkozni?
– Soha sem.
E felelet nagyon megzavarhatta Esztikét, egy ideig alig tudta, hogyan
folytatni.
– Ti tán összeszólalkoztatok?
– Nem is láttuk egymást – már éktelen idők óta.
– Talán megbántott?
– Akkor neki volna oka engemet kerülni.
– De hát mi bajod van vele?
– Nekem épen semmi sincs.
– És mégis kerülöd?
– Utálom.
– Talán azért, mert gróffá lett?
– Oh biz azért nem. Annyi gróf van, a kit becsülök! Ha tehette, az az ő
dolga.
– Azt hittem, azért hasonlottál meg vele, hogy náladnál magasabb rangra
iparkodott jutni, pénz által.
– Oh nem! Sőt én vagyok végtelenül magasabb rangban, mint ő.
– Micsoda?
– Én egy becsületes nemes ember vagyok; ő pedig egy alacsonylelkü csaló.
– Az Istenért; ne beszélj olyan hangosan. Talán játékban.
– Igen; a legcsufabb játékban: a becsülettel, az adott szóval, a
szerelemmel való játékban! Emlékezel Torhányiékra, ugy-e?
– Nagyon jól.
– Amália Adorján menyasszonya volt.
– De a viszony már régen felbomlott; azon percztől fogva, hogy Adorján a
grófnét megpillantotta. Emlékezel arra a polkára farsang utolsó napján.
– A szívviszony felbomlott; de volt egy irásbeli szerződés, mely szerint
mind a két fél őrizkedő szüléi roppant bánatpénz fizetésére kötelezék
magukat azon esetben, ha egyik vagy másik fél visszalépése miatt
felbomlanék a tervezett házasság.
– Erről hallottam, sőt azt is tudom, hogy Adorján Serena grófnénak
becsületszavát adta, hogy engedi apjával fizettetni a bánatpénzt
Torhányinak, s soha többet Amáliával nem találkozik.
– Ezt ugyanazon napon mondhatta a grófnénak, a midőn kártyán az egész
társaság pénzét elnyerve, azt mint önkénytes adakozást iratta velük alá
a grófné által pártfogolt tűzkárvallottak számára. Egynehány százzal
több vagy kevesebb, mit tesz az.
– Ah!
– Hogyan tartotta meg becsületszavát? azt majd mindjárt megmondom.
Apjával együtt egy cselszövényt fontak, a Torhányi családnak ezzel a
Ludvéghy báróvali megismertetésére, a kit Serena grófnő egy izben az
oltár előtt hagyott. A báró derangirozott ember, szüksége volt rá, hogy
egy milliomosnak hitt leány kezével hozza helyre dülőfélben levő
gazdaságát. A két Borcz szépen összeboronálta őket. E közben a házassági
előkészületek mentek olyan szépen, mintha Adorjánra nézve semmi Serena
grófnő sem volna a világon. – Az utolsó nap, a menyegző előtti döntött.
– S Adorján megjelent volna a menyegzőre is? Ha ezt a grófnő megtudja
valaha!
– Megjelent, még pedig négy ember által hurczoltatva mint holt részeg.
– Holtrészegen?
– Dehogy úgy! Csak tettette magát annak!
– Hogyan? Nem értem.
– Nem érted? Hogy azzal a nővel, a kit holnap az oltár elé kellene
vezetnie, megutáltassa magát.
– Ah; ez rút dolog!
– Ugy-e? És annyival rútabb, hogy a czél teljesen sikerült; Amália még
azon éjjel báró Ludvéghyval megszökött.
– Csitt. Csendesebben.
– A világ meg fogja tudni; mert e miatt Torhányi, vagyonilag kénytelen
lévén megbukni, szintén eltünt, vagyonát dobra verték; dobra fogják ütni
nemsokára a leány hirnevét is: a kit a báró, megtudva, hogy vagyontalan,
most már nejévé bizonyosan nem tesz.
– Ah, ez rettenetes.
– Ez alávalóság. Százötvenezer forintért Borcz Adorján megszegte
becsületszavát, jegybenjárt egyszerre két menyasszonynyal, megbuktatott
egy családot, s meggyalázott egy nőt, ki menyasszonya vala. Akkor azután
százötvenezer forintért grófi czimet vásárolt, s már most azt hiszi,
hogy pénzét jó helyre tette.
– S ezen ember lesz Serena grófnő férje!
– A grófnő maga keresi a fátumot.
– Ne légy hozzá igaztalan, ő oly ábrándos; a kit megszeret, annak nem
látja hibáit.
– Akkor még boldog is lehet vele.
– De az irtóztató gondolat, hogy egy ily nemes lélek egy olyan aljas
emberhez legyen örökre lánczolva. Ezt tudatni kellene vele.
– Hova gondolsz? Halálos ellenségeddé tennéd vele. A legaljasabb
embereket a legállandóbban szokták szeretni. Az asszonyszív titkai ezek:
csodák, a miket nem értünk.
– De hiszen elébb-utóbb meg fogja tudni.
– Tudja meg mástól. A kitől ezt meg fogja hallani, azt gyülölni fogja
egész életén keresztül; a férfit pedig annál jobban szereti. Nem érti
azt senki, hogy ez miért van így, de ez így van mindig.
– Szegény Serena!
A boldog pár elhagyta a verandát s a kert tekervényes utain, boldogabb
eszmékről susogva, tovább haladt.
A grófleány pedig benn a nyaralóban a földön fekve hevert s könyeivel
áztatta a néma padlatot, mely egyedüli tanuja volt kitörő fájdalmainak.
Félóra mulva megjelent az ebédnél Serena. Újra öltözködött s soha jobb
kedvű nem volt, mint most. Csak úgy szórta az élczeket mindenfelé.
A tiszttartóné koczkáztatta azt az észrevételt, hogy a grófné aligha
«valamit nem érez».
Ebéd után Eszti megsugta Serenának, hogy Adorján grófsága csakugyan
igaz, hanem hogy Gábor ezért nem itéli meg Adorjánt.
Serena megfordította magában a tételt: «nem ezért» itéli meg Adorjánt, s
olyan jó kedvű volt, miként még soha életében.