Igy ni. – Azzal boritékba tette a levelet, ráírta a czimet: Nagyságos
Torhányi Amália kisasszonynak, poste restante Sz*n.
Tapasztalatból tette-e, vagy lélektani combinatióból? annyi bizonyos,
hogy igen helyesen tevé a birkás, midőn azt irta a levélre, hogy poste
restante, mert egyenes úton aligha az apa kezébe nem jutott volna a
levél; míg az nagyon valószinű, hogy a jónevelésű kisasszonyok mindenkor
ismerik levelezéseiknél a poste restante előnyeit s használják is minden
alkalommal.
Ez volt az egyik. Ezt egyszerűen beküldte egy lovaslegénytől a legelső
posta-állomásra.
A második levél ilyen tartalommal tölt meg:
«Servus Bruder!
«Ha nem tudtad még, hát már most megtudhatod, mi oka volt annak, hogy
Serena grófné a faképnél hagyott. Más ifjut szeretett: a szép Borcz
Adorjánt s mondhatom, hogy nem rossz izlése van. Még talán hozzá is
menne, ha a fiu házasulandófélben nem volna. Az a legszebb a tréfában,
hogy Adorjánnak épen te vagy a násznagya – ki menyasszonyát számára
megkéred. – Ha csak annyi eszed volna, mint egy falusi kisbirónak, s
annyi kurázsid mint egy harangozónak, igen jó tréfát csaphatnál ezúttal,
boszút állva magadért és másért; de minthogy egyik sincs, hát servus;
maradj ülve.»
Ezen levél báró Ludvéghynek lett czimezve.
Ezt már nem bizta másra Borcz uram, hanem maga tette a zsebébe;
befogatott érte s elment vele hat mérföldnyi messzeségre, Nagyváradra,
ott tette fel a postára: senki sem tudhatta, ki küldi?
Az ember nem hinné, mennyi bennszületett ravaszság van az ilyen
emberekben, a kik egy héten csak egyszer mosdanak.
Mind a két méregadag megérkezett küldetése helyére, s mindakettő
megtette a hatását.
Amáliának ártani kezdett a sz...i víz. Valami együgyű orvos volt ott, az
elhitte neki, hogy ez a fürdő a kisasszonynak veszedelmes vértolulást
okoz, s Torhányi úr atyai kötelességének tarthatá leányát felvinni
Marienbadba, a mi igen szép járó föld Erdély szélétől mérve.
Mintegy véletlenül báró Ludvéghy is épen Marienbadba utazott.
Egyik sem tűrhette, hogy mindennap lássa, hallja, mily nyilvánosan
udvarol Adorján Serenának, hogy suttognak az emberek, miszerint a gróf
nem ellenzi, ha Serena hozzá akar menni, anyja nem törődik vele, mert
már évek óta nem szól Serenához egy szót sem; de hiába is elleneznék,
mert a grófnő akkor csak csupa szeszélyből is hozzá menne, s ha tiltanák
neki, elszöknék utána.
Akkor feltünt előtte az ifju, mikor a leégett falusiak számára oly
jelentékeny összeget gyűjtött össze barátai és saját zsebéből; azt nem
is sejti, hogy ez a gyűjtemény milyen furcsa úton ment végbe. Akkor még
csak feltünt előtte Adorján. Egy pár emberrel találta tudatni, hogy
becsüli ezt az ifjut; persze minden ember rögtön azzal válaszolt neki,
hogy elmondta a mi rosszat Adorjánról csak tudott, hogy ez milyen
korhely, mily kicsapongó, mily csapodár, műveletlen, durva, iszákos és a
többi.
Ettől azután egészen szerelmes lett bele Serena.
Mentül jobban szólták, annál becsesebbé lett előtte.
Lehet, hogy durva, kicsapongó, gondolá magában; de nemes szive van, de
lelke romlatlan, őserejű; egy nő, ki igazán szeret, ki élni tud azért, a
kit szeret, drágakővé fogja őt simíthatni. Serena boldog volt abban a
gondolatban, hogy ez elvetett gyöngyszemnek ő adhatja meg eredeti
ragyogását. S annyi önérzet, annyi hiuság volt benne, hogy erre képesnek
hitte magát. A léha ifju gondatlan szavaiban kereste a mély értelmet,
rendetlenségeiben geniálitást talált, s becsülte benne azt, a mi
különben nagyon keveset ér a világban: a nyers, egyenes őszinteséget.
Pedig semmi sincs annyi hamisításnak kitéve, mint ez a szép, becsülésre
méltó őszinteség; még a csokoládé sem. Vannak goromba, válogatatlan
beszédű emberek, kik, ha rákerül a sor, olyan szépen el tudják mondani a
hazugságot, mint a legsimább udvaroncz, a ki abból él.
Végre egyszer azt is megmondták Serenának, hogy Adorján, míg előtte
olvadozik, azalatt egy más nővel jár jegybe; a kit el kell neki venni,
mert 150 ezer forintnyi kötvény van a visszalépés ellen róva: ez pedig
nagy pénz; Serenának összes vagyona sem megy annyira, mert apja nem volt
különösen gazdag.
Serena úgy tett az ellenvetéssel, a hogy magához és Adorjánhoz
legméltóbbnak gondolá.
Mikor egyszer alkonyatkor a sz...i kert virágos fái közt sétáltak,
megfogá imádója kezeit s tiszta sötét szemeivel annak szemeibe nézett.
– Feleljen nekem egy szavamra őszintén, Adorján.
– Parancsoljon velem; szólt az ifju határozott arczczal. El volt
tudniillik határozva, hogy annyit fog hazudni minden kérdésre, a mennyit
csak elbir.
– Ön jegyben jár Torhányi leányával.
Adorjánnak e helyen jó módja volt kétértelmű válaszokat adni.
– A világ azt beszéli; apáink is úgy végezték; de mi magunk nem tudunk
róla semmit.
– Hogy határidő is van kitűzve, melyben önöknek meg kell esküdniök
egymással.
Adorján elnevette magát.
– Határidő van valamire tűzve; hanem én azt hivő vagyok, hogy inkább
fizetésre, mint esküvőre. Kereskedők dolga az, nagysád; a kik igen
veszedelmes alapra üzérkedést építettek: gyermekeik hajlamára.
Gyermekkorunkban jók voltunk egymáshoz, apáink «risicot» csináltak
éretlen hajlandóságainkból s megkötötték az alkut, a nélkül, hogy tőlünk
kérdezték volna, beleegyezünk-e? Igy szoktak repczére, czukorrépára,
dohányra alkut kötni; lehet, hogy a repcze elfagy, a jég elveri, az ára
szállhat lejebb és alább; a visszalépő fél bánatpénzt fizet.
– Azt mondják, hogy önnek atyja százötvenezer forintot kötelezett
bánatpénzül, ha ön lép vissza.
– Azt bizony mondom, meg is fogja fizetni, legalább én meg nem
szabadítom tőle.
Adorján oly forró szenvedélylyel tekinte e pillanatban Serena szemeibe,
hogy a hölgy meg volt igézve általa. Szinte reszketett a hangja, midőn
tovább beszélt.
– Azon nő pedig nagyon gazdag.
Adorján tudott már valamit e rejtélyes gazdagság mibenlétéről, hanem
azért igen jó alkalom volt rá nézve büszke elvetéssel felelhetni erre:
– Ah, micsoda férfi volna az, a ki egy nőnél, kitől szerelmet vár,
gazdagságot keresne. Én nem becsültem soha a pénzt.
No ebben igazat mondott.
– És igen szép nő, folytatá a félelem bátorságával Serena; mondják, hogy
jó is és igen művelt.
– Nem tagadok meg tőle semmit; szép, jó, művelt; – de ha én nem
szeretem!
Serena most egyszerre kigyulladt arczczal fordult Adorjánhoz:
– S tudja ön, hogy én szegény vagyok?
Ez vallomás volt in optima forma. Még pedig őszinte, tiszta lélekből
jövő vallomás.
Igazi, egyenesen nőtt lelkű férfit e szavak élete végső napjáig boldoggá
tettek volna; azt mondta volna: elvetek magamtól mindent, a mit kivüled
birhatok, te magad többet érsz nekem az egész világnál. Hanem Adorján
nem volt ez a férfi.
Neki először is hiúságát illeté igen kellemesen e biztató, megelőző szó,
azután arra gondolt, hogy a grófnő nem is olyan szegény, milyennek
mondja magát és utoljára – hogy hiszen van út és mód, azt az áldozatot
is megkimélhetni, a mibe ez összeköttetés más részről kerülne; Borcz apó
már felvilágosította őt a felől s a fiunak tetszett az eszköz: nem
mondani le Amáliáról, hanem addig játszani vele a komédiát, a míg az
szökik meg tőle, ha máshonnan nem, – az oltár lépcsőjétől.
Ennélfogva Adorján igen válogatott kifejezésekben mondhatá el Serenának,
hogy ő boldognak fogná magát érezni, ha a grófnő semmi vagyonnal nem
birna is; hogy azon percztől fogva, melyben őt először meglátta, el volt
bűvölve általa, hogy az életét is odaadná szerelmeért s más efféle
ostoba közbeszédeket, a miket az egész világ elkoptatott már.
Serena gyöngéden szorítá meg a keze után nyuló kezet. A nők olyan rossz
kritikusok akkor, midőn azt hiszik, hogy ideáljukat feltalálták.
– Lássa ön, szólt a grófnő, én nekem rossz szeszélyeim vannak; néha
kiállhatatlan vagyok mind azokra nézve, a kik környeznek; sokszor
megbántom azokat pillanatnyi szenvedélyből, a kiket szeretek, becsülök;
azt én mindig megbánom, keserűen megbánom, de soha meg nem vallom, hogy
megbántam. Minden hizelgést, nyájaskodást utálok, mert azok mögött
mindig tettetés, hazugság rejlik, e miatt azt hiszik, hogy szívtelen
vagyok; saját édes anyám gyűlöl, mert nem tudom előtte mutatni, mennyire
szeretem s én inkább évekig nem váltok vele szót, mint hogy gyöngéd
közeledésemből azt sejtse, hogy érdekből térek meg hozzá. Lássa, én igen
kiállhatlan jellemmel vagyok megverve. Gondoljon rá, midőn hozzám
közelít.
Adorján közel volt ahhoz a bolondhoz, hogy kimondja, miszerint ezt már
elegen mondták neki, de ő erre nem ad semmit. A férfi könnyen segít
magán. E helyett megdicsérte a grófnő szép szemeit; ez volt a legokosabb
tőle, a mit kigondolhatott.
Serena Adorján karjába fűzte kezét:
– Ha valakit szeretek, legyen az rokonom, kedvesem, vagy kedvencz
állatom, azért vakon tudok áldozni mindent. Volt egy kis kutyám, azt
mondták felőle, hogy megveszett, lövessem agyon, én nem engedtem,
szobámban tartottam, ápoltam, azzal a tudattal, hogy a legiszonyubb
halállal játszom, egész véglehelletéig; azt mondták rólam, hogy bolond
vagyok, de szerettem a kis teremtést nagyon. Mostoha apámat nagyon
megbántotta egy ember, én világ előtti hiremet áldoztam fel érte, hogy
boszút álljak rajta, és boszút álltam. Megitélt mindenki, de én meg
voltam elégedve magammal. Én nem kérdem öntől, mi rangot, mi sorsot oszt
meg velem? Szalmás-kalyibába visz-e, a hol fösvény kéz méri ki a napi
eleséget, s beszámolják este, mit dolgoztam nappal? Nem kérdezem öntől,
mily emberek rokonai, a kik közé visz? Lesz-e haragos napam? házsártos
ángyom? én mindenbe beletalálom magamat. Csak azt kérdem öntől, oly
nemes szive van-e önnek, a milyennek én azt hiszem? Képes-e ön úgy
elvetni magától mindent, a mit szerethetne, azért, a kit szeret?
Adorján fel volt rá buzdulva, hogy most mindjárt úgy feldicséri magát,
ahogy csak a grófné óhajtja, hanem Serena megelőzte ebbeli szándékát:
– Én tudom, hogy ön sokszor könnyelmű volt, nyers, szilaj magaviseletét
ismerem; (no hisz akkor hát sokat ismerhet felőlem, gondolá Adorján) de
tudom jól, hogy a szilaj lángnak nemes kő ad tűzhelyt; mikor önnek
áldozatkészsége az enyimmel találkozott, akkor én azt képzeltem, hogy
egy ritka derék jellem kulcsát találtam meg.
Jaj! gondolá Adorján, hátha egyszer ennek a kulcsnak a kulcsát találnád
meg.
– Én épen oly önfeláldozást kivánok attól, a kire sorsomat rábíztam,
mint a milyennel én közelítek hozzá s nem tudnám azt a gondolatot
elviselni, hogy habozhatott valaha, a midőn választania kellett.
Adorján arczából észrevehette Serena, hogy ez olyan magas stylusból van
mondva, a melyet ő nem ért.
Serena szemközt állítá őt magával s éles, átható szemeit Adorján
gondtalan szemeibe mélyesztve, ezt mondá neki:
– Meri ön nekem megigérni, hogy e percztől fogva semmi kötelék nem
létezik azokból, a mik önt egy más nőhöz kötötték, hogy még csak
pókfonál szál sem maradt meg belőle, hogy sem szerelem, sem önérdek nem
vonja önt többé hozzá?
Adorján esküdött, mint bármily rend szerinti lovag.
– Akkor – bizzék bennem, szólt Serena, forrón megszorítva az ifju kezét
s lángoló arczczal hagyta őt el; sietve távozván fel a nyári lakba.
Adorján szomju tekintetével követé e mythoszi alak lebbenését a kert
tekervényes utain, s gondolá magában önelégülten:
«Szerelmes belém, őrülten szerelmes.»
Adorján másnap este otthon volt apjánál.
– Nos, mennyire vagy már? kérdezé az öreg nyugtalanul. (Az idő sürgetős
már, a Torhányi terminusa is közeleg.) Hogy megy a dolog?
– Jól is, rosszul is. A leány persze odavan, az halálosan szerelmes
belém. Az kész volna ma elszökni velem.
– No hisz az kellene csak nekem! kiálta fel megrettenve a birkás. Hát a
Torhányi vinculum?!
– Úgy? Igaz. No hiszen addig szó sincs róla; hanem az apjával különösen
jártam.
– Halljuk, halljuk, nos?
– Hát én még aznap este, hogy a kontesz megvallá szerelmét, – ő hozta
elő, én nem is forciroztam; – elmentem az apjához, a grófhoz s
solenniter megkértem Serena kezét.
– No? és nem volt haragos a gróf?
– Oh nem.
– Ez jó.
– Dehogy jó. Nevetett, mikor mondtam neki, hogy el akarom venni Serenát,
s azt mondta, hogy tegyem, a mit legjobbnak látok. Egy nagy csibuk volt
a szájában, arra sokkal többet látszott ügyelni, mint az egész
discursusra. «Kedves Adorján, én már rég óta elszoktattam magamat attól,
hogy Serena leányom viselt dolgain a fejemet megfájdítsam. Az én
házamnál mindenki ura magának s teszi a mit jónak lát. Én nem járok
családom tagjai előtt fegyverbe öltözve, nem beszélek velük haragosan,
börtön és kancsuka pedig soha sem divatozott nálunk. Engem is úgy
neveltek; s én is úgy neveltem gyermekeimet, és nem volt okom megbánni:
mind leányom, mind mostoha leányom igazán szeret és ragaszkodik hozzám,
bárha mindegyik egészen más modorban. Cecil úgy szeret, mint egy
gyermek, Serena, mint egy férfi. Ha kell, párbajt is ví értem. Én nem
parancsolgatok, se nem kegyetlenkedem, csak sejteni engedem, hogy mit
szeretek, vagy nem szeretek, s ő megérti azt. Hanem szerelmi dolgokban,
házassági ügyekben még sejteni sem engedek semmit. Az nekem mindegy.
Kérem, félre ne értsen. Nem azért mindegy, mintha nem bánnám, akármiféle
emberhez megy nőül? boldog lesz-e, vagy boldogtalan, becsülést, vagy
megvetést szerez-e magának? nem azért, hanem azért, mert már nagyon
sokszor rászedett. Kedves Adorján, nem ön az első, a ki azzal a szóval
jön hozzám: «adja ön nekem Serena kezét, a kisasszony beleegyezését
birom», s a kit én azzal a felelettel nyugtattam meg: «járjon ön kedves
barátom utána, de vigyázzon, hogy el ne maradjon tőle». Már most
megszoktam az ő szeszélyeit nem venni komolyan. Azért kedves Adorján,
üljön le nálam, gyujtson pipára s beszéljünk másról: én nagyon köszönöm,
hogy bizalmába beavatott, hanem megbocsát, ha nem jegyzem fel magamnak
ezt a kérdést.»
– No de hát így mégis nem utasított el?
– Gonoszabb ez az elutasításnál. Azt értette meg velem, hogy bennem sem
lát egyebet, mint egyikét annak a sok lóvátett bolondnak, a kikből
Serena mulatságot csinált magának, kihallgatta szerelmi vallomásaikat,
buzdította őket merész reményekre, s mikor megkérték, akkor mint a
madárfogó az ostoba veresbegyet, felfűzte őket egymás után nyakuknál
fogva egy pórázra.
– Hm, hm. Ezt szokta volna tenni?
– Oh velem nem teendi ezt. Engem igazán szeret. – És itt Adorján
elhallgatott, lesütötte fejét; az jutott eszébe: «szeret, mert derék,
nemeslelkű lovagnak hisz, én pedig nem vagyok az, és ő nem tudja, hogy
az mind hazugság, a mit bennem szeret». Könnyelmű volt, hamar kiverte
fejéből ezt a szomorító gondolatot. Kérdezém a gróftól, hogy van-e
ellenem valami kifogása? Azt felelte rá, hogy ez egészen fölösleges
kérdés; arra a szavamra pedig, hogy Serena anyjával is akarok beszélni,
igen udvariasan adá tudtomra, hogy a szegény grófné különben is oly
ideges, annyira alterálja minden legkisebb rendkivüliség, hogy az
orvosok egyenesen megtiltottak neki minden felindulást, legalább arra az
időre, a míg a fürdői kúra tart. Mennykő baj az ilyen gróf-forma
emberekkel eligazodni! Más azt mondta volna: oda bizony nem mehetsz; ez
meg olyan szépen kiostábláz azzal a szóval, hogy a feleségének
megtiltották az orvosok, hogy Borcz Adorján meg kérje a leánya kezét. S
utoljára ez is csak annyit tesz, hogy be van az ajtó csukva.
– Tudom én, hogy mi az ő bajuk, hogy mit tudjanak felhozni ellened?
szólt a birkás ravasz arczfintorítással, mintha valami nagyon titkos
dolognak került volna a háta mögé. Majd segítek én azon.
Adorján rámereszté a szemeit: vajjon mit tud az öreg? mert hiszen azt,
hogy ő országos korhely, kártyás, részeges, tivornyázó, azt ország-világ
tudja, azt nem szükség az öregnek felfedezni. Tudja azt bizonyosan
Somlyóházy gróf is, csakhogy nem akarja az embernek úgy minden allegoria
nélkül szemébe mondani; és bizonyosan Serena is sokszor hallotta már
azt; hanem az ilyesmi csak annál érdekesebbé teszi a férfit a nő előtt.
A nő mindig azt hiszi magában, hogy neki hivatása szerelmi erejével
bukott lelkeket fölemelni. Hanem hogy ezen miként akar az öreg segítni?
az nem volt egyszerre átlátszó Adorján előtt. Tán meg akarja tiltani a
boritalt?
– Az a bajuk, szólt titkolózva az öreg Borcz, s Adorjánt zsinórjánál
fogva közelebb huzá magához, hogy te nem vagy gróf, mint ők.
Üm. Ezt Adorján is tudta régen; hanem hiszen épen az a nagy szerencse,
hogy egy grófkisasszony egy köznemes fiuba szerelmes, s ha elveszi,
mindig így beszélhet felőle mások előtt: «feleségem a grófnő» s a
cselédek többé nem tekintetes úrnak, hanem nagyságosnak hivják, mert
konteszt vett feleségül. Hisz ez az essentiája az egész viszonynak.
– Mikor Ludvéghy báróhoz akart menni a kontesz, szólt az öreg, okosan
ujjaira szedve a mondást, akkor kétségbe voltak esve a grófék, mert
haragudtak rá, mert rongált vagyonu, aztán meg mivel nagyon mihaszna
ember is az, ha meg kell neki adni az igazat; midőn pedig Borcz Adorján
kéri leányukat, akkor csak nevetnek, akkor rá sem ügyelnek a dologra:
mert az csak egy birkás fia; pedig a birkásnak van pénze, több mint
nekik. De nem fognak ők soká nevetni, nem fognak ők soká fumigálni! azt
fogadom.
Adorján várta, hogy miféle talizmánja van az öregnek, melynek erejével
meggátolhassa, hogy a ki nevethetnék, ne nevessen?
– Te is gróf fogsz lenni! kiálta az öreg úr s elkezdett örömében
kaczagni. Olyan jól esett neki az a gondolat, hogy kaczagott rajta és
egészen nekipirult.
Adorján előtt nem volt egészen tisztában a kilátás, nem tudta, mi úton
képzeli ezt apja elérendőnek, tán valami régi kutyabőrt fedezett fel,
melyből kisül, hogy elődeik, mielőtt juhokat nyirtak volna, zászlós urak
voltak? vagy azt várja a fiától, hogy az valamikép megmentse az
országot, s hazafiui érdemeiért kineveztessék mágnásnak? vagy csak amugy
via facti el akar foglalni egy bitangjában járó grófi czímet s szeretné
látni, hogy ki választja el őt attól?
Az öreg Borcz még mindig nehezen tudott magához térni a nagy nevetésből
s munkájába került komolyan értekezni a fiával.
– Hát tudod; van nekem egy ágensem Bécsben. Igen derék, okos ember.
Azzal én már értekeztem, hogy mi úton módon lehetne az embernek gróffá
lenni? Tudod: gróffá! a kinek azt mondja minden ember, hogy «méltóságos
gróf úr!» a kinek szabad az udvarba bejárni, szabad a király asztalához
leülni…
– Jól van, jól no; tudom én, hogy mi minden szabad neki.
– Hát ez az ágens úr, ez a derék, okos ember azt mondta, hogy az nem
lehetetlen. Hogy ha az ember valami nagy áldozatot, valami nagy
szolgálatot tenne, a mi hát sok pénzbe kerülne; én nem tudom, hogy
hogyan? de ő már tudja, mert ő nagyon okos, tapasztalt ember. Ez az úr
mondott is nekem több olyan grófokat, még herczegeket is, a kik így
lettek nagy urakká. No én herczeg lenni nem kivánok, az nekem sok; de
gróf csakugyan lehetnék. Lehetnék! Tarthatnék olyan lovakat, mint
akármelyik, mert van miből? Vehetnék uradalmat, a hol nekem tetszik, a
milyen nagyot tetszik. No hát nem igaz?
Adorján elgondolkozott; valami homályos sejtelem azt sugta neki, hogy az
a hölgy, a ki megszerette a rangján alul levő ifjut s kész volt
czimeréről lemondani, hogy hozzá leszálljon: nem fogná-e megvetni azt a
nevetséges embert, a ki pénzen vett magának rangot, hogy kedveséhez
emelkedjék? Hanem azután az a kellemes gondolat kitörülte azt a fejéből,
hogy az mégis szép volna, ha az ember azzal az öntudattal dughatná a
szivart a szájába: «én is mágnás vagyok».
– Hanem akkor neked is meg kell igérned, Adorján, hogy nekem szót
fogadsz abban az egyben, a mire kérlek, ugy-e bár?
Adorján elnevette magát, vállat vont.
– Jól van.
Miért ne igérhette volna meg, hiszen csak egy kis tréfás játékról van
szó, a mit végre kellett hajtani… igen: egy utálatos, alávaló, nemtelen
játékról.
Adorján készen volt rá.