– Na te korhely, kiálta fia elé Borcz uram, enyelgő hangon, a mint az
lováról leugrott az udvaron. Hát most kell jönni? Jól van, jól no; már
elmentek, senki sincs itt. Azzal leporolgatta fia kabátját s bekisérte a
szobába, szépen előre bocsátva őt, mint uri gavallért.
Adorján is bizalmas lábon látszott állani ezuttal apjával, mert egy
cseppet sem félt tőle; enni kért valamit, mert nagyon megrázta a ló, s
végigfeküdt a pamlagon, mert huszonnégy óra óta nem aludt.
– Hát mennyire vagy a konteszszel, he? kérdé az öreg, odaülve fia
lábához. Beszéltél már vele?
– Rendén vagyok; szólt Adorján, mind a két kezét feje alá téve.
Hallgasson csak ide apám.
– No, hallgatok; hogyne hallgatnék: hát hogyan volt? mi történt? Mondd
el csak fiacskám.
Az öreg birkás most nem fenyegette vasvillával a fiát, nem ordított a
százötvenezer forintja után; még fiacskájának nevezte őt.
– Jól ment minden. Serena úgy zongorázott, mint egy istenasszony; még
most is itt zúg a fülemben. Nem tánczra való nóta volt ugyan, de azért
nagyon szép. Én közepett ültem és úgy tapsoltam, hogy előttem és
mögöttem nem maradt ép pad.
– No azt szerettem volna látni.
– Egy ember pisszegni próbált mellettem; no iszen belecsaptam annak a
kalapot a fejébe úgy, hogy nem tudom, hogy jött ki belőle?
– Azt ugyan derekasan tetted.
– A konczert után meg odavittem a kontesz ablakai alá a bandát s a
legszebb nótákat huzattam egy óra hosszat.
– Lám, hogy tudja, mi a gavalléros? Hát magával nem beszéltél
Adorjánkám?
– Csendesen csak. Várjon sorára. Onnan elmentünk a fürdőházba,
kompániástul; a fiuk ösztönöztek, hogy mulassunk még; én bankot adtam.
– No no. Megint vesztettél?
– Bomlottul nyertem. Reggelre az egész fiatalság schwarcz volt.
– Mi? mennyit nyertél? kapott rajta az öreg birkás, ki emberi közönséges
szokás szerint csak azt szokta játékosnak szidni, a ki veszt; a ki nyer,
tisztességes ember.
– Ötezer egynéhány száz forintot takarítottam el tőlük, felelt lusta
nyugalommal a korhely.
– Megvan? Elhoztad?
– Nincs biz abból egy fillér sem. Üres a tárczám, mint új korában, mikor
a kutséber rám disputálta.
– Te bolond te!
– Dehogy vagyok én bolond. Nagyon is okos ember vagyok. Mikor reggel
felé vége volt a játéknak, a megkoppasztott fiatalság hosszú képpel
lézengett erre arra; akkor azt mondtam: «adjatok ide egy ív papirost;
adjatok tintát és tollat; mondja meg őszintén mindenki mennyit vesztett?
s irja ide a nevét, meg a vesztett összeget. Rám néztek, hogy mi lesz
már ebből? Az ív tetejére felirtam: «Jótékony adakozás a sz....i
vendégurfiak részéről Borcz Adorján felszólítása folytán a **i
tűzkárvallottak részére, ajánlva a gróf Somlyóházy kisasszonyok kegyes
kezébe.» Azzal kitettem az asztalra a bankot, számlálja ki belőle kiki
mennyit vesztett; a pénz már ugysem az övé, irja alá. – A mi fennmarad,
az az enyim, azt én irom alá.
– Ej te bolond, azt mégis nem kellett volna odaadnod.
– Hagyjon békét. Ötletem furorét csinált. A gavallérok szivesörömest
csináltak nagylelküséget a veszteségből s akkor én egy deputatió élén
vittem el a közel hatezer forintra menő összeget Somlyóházyékhoz, s
átadtam azt a károsultak számára Serena kisasszonynak, egy szép dictió
mellett. Ez aztán megtette a hatását. Az öreg gróf kezet szorított
velem, s úgy megdicsérte a mai lelkes fiatalságot, mely a helyett, hogy
vagyonát haszontalan kártyaasztalok mellett fecsérlené el, inkább nemes
áldozatokra adózik vele.
– Nono, hátha majd megtudja.
– Nem tudhatja azt meg. A kik jelenvoltak, mind áldozatul estek s van
eszük, hogy el nem árulják magukat, mikor így tiszteletet vehetnek
maguknak azon a veszteségen, melyért különben kinevették volna őket.
Serena el volt érzékenyülve, ő is odajött és megszorította a kezemet;
egy szót sem tudott szólni, de szemeiben köny ragyogott. Oh milyen szép
volt ez a leány! Ha látná őt apám!
– Látnám? mit látnék rajta. Szépség: – szépség; egyik leány olyan szép,
mint a másik. Amália még sokkal szebb. De Amália csak egy kupecznek a
leánya, ez pedig egy grófkisasszony. – Ez már tesz valamit. Gondolod,
hogy hozzád adják?
– Én azt hiszem, hogy szeret.
– Nem az a kérdés, hanem hogy hozzád adják-e?
– Azt nem tudom.
– Hát miért ne adnák? Tán azért, hogy csak közönséges nemes vagy? Hát
nem lehet-e te belőled is báró, vagy gróf? Nem tudok én annak utána
járni? Ha épen az kell; ha épen azt kivánják. Nem hangzanék elég szépen
Rózsaligeti gróf Borcz de eadem? Én nem ijedek meg semmi költségtől; a
mibe kerül, abba kerül. Az én fiam gróf lehet; a birkás fia egy gróf, és
menye egy grófkisasszony.
– Hát Torhányiékkal mit végezett, apám?
A birkás szemrehányó sóhajtással mondá:
– Ott a te bolondságod szép galibába kevert engem; hanem – az én eszem
majd kisegít abból, csak bizd őket rám, és a mire kértelek, azt el ne
felejtsd.
– Micsoda?
– Hogy senkinek ne mondd, hogy Amáliát nem fogod elvenni; várd be, míg ő
mondja, hogy nem megy hozzád. Hogy azt kimondja, az az én gondom lesz.
Ezzel magára hagyta fiát az öreg Borcz s míg az jóizüen falatozott
növekedő szerelme mellett, addig a birkás bement saját szobájába; magára
zárta az ajtót; papirost készített levélnek és leült irni.
Levelet irni nem valami rendkívüli dolog akárkinél is; de ha ép jobbkezű
ember arra a gondolatra vetemedik, hogy mikor levelet ir, balkézre fogja
a tollat, s ha azt épen Borcz uram cselekszi, az csakugyan különös
tréfa. Mert először is balkézzel senki sem tud olyan szépen irni, mint
jobbal; aztán lassabban halad vele, s végtére épen nem hasonlít az irás
saját autographonjához…
Aha! tehát hogy nem hasonlít saját kéziratához.
Az egyik levélbe következő dolgokat irta Borcz uram, ákombák
kezevonásával:
«Kedves kisasszony!
«Milyen nagyon sajnálkozásra méltó a kisasszony, hogy egy olyan korhely,
csapodár emberhez vesztegették el, mint az a Borcz Adorján. Nem elég,
hogy elég goromba volt épen akkor elmenni hazulról, a midőn a
kisasszonyék az új kastélyban meg akarták látogatni, hanem ugyanakkor a
sz*i fürdőben egy más kisasszonynyal mulatott. Egy grófkisasszonynyal, a
ki után bolondúl, mert olyan polgár leány, mint kisasszony, nem elég a
kevélynek. Azt gondolja, hogy a kisasszony is nem mehetne grófhoz, vagy
báróhoz, ha akarna. Én csak együgyü cseléd vagyok, a ki ezeket irom, de
én nem állhatom meg, hogy meg ne irjam a jó kisasszonynak, milyen ember
az az Adorján úrfi. Mikor le-leiszsza magát, olyankor kibeszéli, hogy
csak azért veszi el a kisasszonyt, mert sok pénze van, hogy adósságát
kifizesse. Ha ráunt, majd le tudja rázni a nyakáról. Ő, meg a vén apja,
nem is hiják másképen a kisasszonyt, mint «az a kupeczfajta!» Gyalázatos
dolog ez. Csak arra kérem a drága kisasszonyt, hogy ne mutassa ezt a
levelemet senkinek, mert még ráismernének az irásomra és rögtön
elcsapnának innen.