Torhányi úr azon időkben nagy tekintélyű férfiu volt a kereskedő
világban. A kik emlékeznek még azokra a tágas raktárakra a Duna partján,
megmondhatják, mennyi tenger nép jött, ment, dolgozott azok körül
napestig: itt hajókról hordták a gabonát, nagy kétkerekű talyigákra
rakva; amott társzekerekről emelgették le a roppant árukötegeket,
deszkaládákat, hengergették a rengeteg tonnákat előre, czipelték öten
hatan vállvetve a gyapjus harazsákokat; tevékeny spediteurök
számláskönyveikkel jöttek mentek közöttük, megbizott ágensek alkudoztak
kisebb nagyobb kalmárokkal; s a bureauban ott ült egy sereg irnok s
reggeltől estig irt roppant könyveket tele számokkal.
Torhányi úr üzlete ragyogóan halad. Milliók forognak a kezén, tudja az
egész világ. Mindenben szerencsés, a mihez fog; soha sem panaszkodik
rossz időkről; neki a legmostohább évszak is gazdagon fizet.
Ő ért minden egyes ágához a kiterjedt kereskedelemnek; gabonát, gyapjut,
déli gyümölcsöket ad és vesz; váltókat escomptál, hitelpapirokkal
nyerészkedik és az mind jól üt be neki: speculatiói mindig szerencsések;
semmi portéka rajta nem vész; manquo, deficit, behajthatatlan tartozás
nincs rubrikái közt, el tudja találni a pontot, mikor kell a hausseról
egyszerre a baissera fordulni s mintha a szerencse istenasszonya is
ahhoz szítana, a ki már úgy is gazdag, csaknem minden évben éri egy-egy
sorsjáték főnyerője; valóságos publicum scandalum már, mikor sorshuzás
után olvassa az ember, hogy ismét Torhányi nyert ötven, hatvan,
nyolczvan ezer forintot, a ki eddig sem tudja már, hogy hova legyen a
sok pénztől?
Mert ha igen-igen fölöslegesen nem volna a pénze, nem tehetne olyanokat,
mint például néhány év előtt, a midőn egy bécsi nagykereskedőház
megbukott s sok egyéb házat is belevont a condolentiába; akkor azt
beszélték, hogy Torhányi is uszik vele egy pár százezer forintig; s
ekkor ő, midőn legjobban sajnálkoztak rajta, megvett egy puszta szigetet
a Duna közepén, raktáraival szemben, saját költségén áthidaltatta ott a
folyót, erős töltéssel körülfogatta a szigetet s olyan angol kertet
telepíttetett rá, hogy azt később méltán megillette ez a büszke czim:
«Kis Éden.» A legritkább becses fák virágzó bokrai között tündéri
mulatólakok emelkedtek elő, befuttatva kúszó rózsafajokkal, hogy
messziről szinte égni látszott az egész ház a nyiló rózsáktól; s
mesterséges szökőkutak lövelték a vizet a márvány medenczéiket körülfogó
keleti virágokra s művész faragta szobrok fehér tagjaira.
Igy felelt meg Torhányi uram a sajnálkozó közvéleménynek, midőn az
legjobban aggódott ő miatta.
Oh Torhányit nem kell félteni egy pár szegény százezer forint miatt;
Torhányi meg sem érzi azt, egy helyen elveszti, másikon kétszeresen
visszanyeri. Fekvő birtokain kivül ki tudja mennyi pénze van, a mit
látni nem, csak sejteni lehet szegény ember fiának.
Torhányi úr hitelét az is rendkivül szokta emelni, hogy minden
szerencsés sikerü vállalata után megemlékezik a jótékony segélyre
szorult szegények házairól, százakat, ezreket ajándékoz kórházaknak,
szent eklézsiáknak, város szükségeire: ki nem marad sehonnan, a hol
valami hazafiui aktust lehet elkövetni, országos intézetek alapításában
részt vesz; jótéteményeit nem késnek hirdetni a háládatos hirlapok s
olyankor tudhatja az ember: Torhányi úr megint nyert igen sokat, mert az
év végén a bilanceon maradó tiszta haszonból busásan áldozott minden
szép és nemes czélra.