Az, a ki Torhányi uron kívül még megjelent a rózsaligeti kastély
megnyitási ünnepélyén a hivatalosak közől, senki sem volt más, mint
Ludvéghy báró.
Semmi okunk sincs eltitkolni a feletti csodálkozásunkat, hogy
Rózsaligeten kastélyról beszélnek, mert az valóban hallatlan tünemény
lehet. Még pedig nem valami vályogresidentiáról van szó, a mit pipás
nemes ember saját maga kastélynak szokott titulázni, hanem valóságos
egyetemleges, vaskerítéses, erkélyes kastélyról, a miben negyvenkét
vendégszoba van, s torony a közepén, csengetyüvel.
Az egész világ töri azon a fejét, hogy mi lelhette Borcz uramat késő
vénségére? Ő neki palota, költséges építkezés! a ki az épületet csupán
csak arra valónak tartá, hogy ember és barom meg ne ázzék; a ki annyira
szerette mindenben a közönségest, a szegényest válogatni, hogy Pesten
sem szállt soha valami díszesebb fogadóba, hanem kikereste magának a Két
kecskét, vagy más afféle régi korbeli csárdát, s ott is összepörölt a
korcsmárossal, ha neki a legjobb szobát adta, mert nem illeti az a
birkás embert, a kinek a cserény alatt is meg kell hálni.
És most egyszerre palota!
Pedig nem ment ám el az esze Borcz uramnak vénségére: tudta ő, hogy mit
kaszál?
Azt már vette észre, hogy fia nem akarja elvenni Torhányi Amáliát, mert
Serena grófnőért bolondul. – Tehát ha már bolondul, legalább okosan
bolonduljon érte: tudniillik vegye el. Igy a mi kárt tett Amália
elhagyásával, a grófnővel annyi hasznot hozhat vissza. Hogy a grófnőt
megnyerhesse: neki is meg kell mutatni, hogy úr.
Egy napon arra a csekélységre kérte fel Borcz uram Ludvéghy bárót, hogy
engedje meg ő neki, – de irásban, – hogy holmi szükséges építkezéseket
tehessen a bérlett jószágon. Ludvéghy báró, a hogy már tudjuk róla,
nagyon jól ismerte a pomádékat; de még ilyen pomádéba bele nem ült soha,
mint a milyet Borcz uram csinált számára; – a szerencsétlen irásba adta,
hogy építhet Borcz uram Rózsaligeten, a mennyit neki tetszik, csak
tessék. Fél esztendő alatt nagy kastély, mellette aklok, pajták
emelkedtek a régi szennyes udvartól távol; ölték a pénzt a sok épületbe,
a téglavetőnek éjjel-nappal volt dolga s nem akadt egy jó indulatu
ember, a ki Ludvéghy bárónak az alatt megrántotta volna a gérokkját,
mondván: «uram, ugyancsak építenek ám a jószágodon; mire a haszonbéri
szerződés lejár, annyi épület lesz rajta, hogy soha ki nem tudod fizetni
az árát!» magának Ludvéghynek pedig nem volt esze erre rájönni.
Igen szépen el volt intézve, hogy Borcz uram lassankint Rózsaliget
haszonbérlőjéből annak tulajdonosává váljék. Akkor aztán – lehet a
grófnő után tudakozódni Adorjánnak.
Ez azonban mély titok volt még, s az érdekelteken kívül senki sem tudott
még felőle semmit, azok pedig még egymásnak sem szóltak felőle soha.
Torhányi úr még mindig kedves leendő nászurának nevezte a birkást, mikor
összejöttek, s olyankor mind a két kezét a zsebébe szokta dugni, mintha
már ott őrizné azt a százötvenezer forintot, a mit az vőlegényi
váltságdíjul fog fizetni.
Furcsa! vőlegényi váltságdíjat fizetni.
Valamint Borcz uram is minden intézkedését úgy vitte, mintha Torhányi
Amália kisasszonyt várná haza leendő menyéül s sok tárgyban kikérte az
érdemes Kalmár tanácsát: milyen izlése van a kedves kisasszonynak a
lakás, a butorok tárgyában? jobban szereti-e a porczellánt, vagy az
ezüstöt, a selymet, vagy a bársonyt? a festést, vagy a szőnyegezést? s e
fölött sokat correspondáltak, mintha minden a legkomolyabban menne.
Pedig mind a kettő tudta jól, hogy abból már nem lesz semmi.
Mikor a sz...i fürdőről Torhányi irt Borcznak, hogy ő nagyon szeretné,
ha a tekintetes úr holnaputánra az egész fürdői közönséget meginvitálná
magához mezei mulatságra az ő – és Amália kedveért: Borcz uram, ki soha
életében vendég kedveért meg nem erőltette magát, olyan természetesnek
találta e kivánságot nyomban teljesíteni, hogy válasz gyanánt másnap már
a meghivó jegyeket küldte Torhányinak in bianco, a bankár irta fel maga
rájuk a czimet, a hogy legjobbnak találta.
A mint látjuk, tehát a kölcsönös egyetértés a legszebb volt a két derék
férfiu közt.
A kit azonban személyes czimzettel hivott meg maga a birkás, az Ludvéghy
báró úr volt, ki ott közel a sz..i fürdőhöz lakott s be is szokott oda
rándulni, a mikor azután nagyon szerette azt mutogatni, mintha gróf
Somlyóházyékat boszantaná jelenlétével; a kik pedig őt fel sem vették.
Az ünnepély napján tehát Torhányi uramon és kisasszonyán kívül nem
jelent meg más Rózsaligeten, mint a báró. Ellenben eltávozott hazulról
Adorján. A vőlegény a menyasszony elől.
Az ilyen eseteket ez életben fatalisoknak szokták nevezni. Hanem hát
mire való az okos ember, ha nem arra, hogy a balsorsot hasznára
forgassa?
Torhányi úr nagyon mutatta, hogy mennyire meg van illetődve az által,
hogy Adorján épen most nincs idehaza; pedig gondolta magában, közelednek
az én százötvenezer forintjaim, szép csendesen közelednek, mint egy nyáj
szomjas bárány az itató felé; csak hadd járja az úrfi a bolondját.
Borcz uram még jobban haragudott azért, hogy annyi szép vendég
megvetette uri meghivását, ámbátor a legszépe és legjava még is eljött;
de hogy ő is gondolt magában valami jót, azt az ebéd fölötti étvágyáról
nagyon ki lehetett venni. Ha nem lett volna megelégedve a sorssal,
bizonyosan nem evett volna annyit abból a pástétomból, a mit az erdődi
urasági szakács készített roppant pénzért.
Borcz uram e napon rendkívül splendidus volt. Megmutatta, hogy ő ma
minden áron ünnepélyt akar tartani: nagy és fényes ünnepélyt. Ha el nem
jöttek a sz...i nagyságos és méltóságos urak, itt lesznek a tekintetes
és nemzetes urak, környékbeli tiszttartók, rövid földes urak, mezei
honorátiorok, az etiquettel nem sokat körülményeskedő derék emberek.
Azok majd megjelennek a hivásra, ha mindjárt a lakoma napján kapják is
az invitátiót. Azokat lóhalálában felidéztette.
Különös gondja volt neki a meghivásoknál valamire. Arra, hogy olyan
családot nem hitt meg, a melyben valami türhető arczú kisasszony, vagy
tensasszony fordult elő, a kitüntetettek mind tisztes meglett matronák
voltak, vagy pedig olyan szerény hajadonok, a kik notorie rosszul
választják a színeket arczaikhoz. Mit akart ezzel? azt ő bizonyosan
nagyon jól értette.
Nem is csalatkozott jó emberismeretében; délután négy órára, a mikorra
az ebéd ideje volt kitűzve: a meghivott compossessor urak és
asszonyságok mind jelen voltak az új kastélyban; látni lehetett a
Napoleon óta elmult divatok minden esztendei mutatványait, együtt, szép
összeségben; látni lehetett igen sok becsületes, hanem kissé ránczos és
naptól megsütött arczot, jó izmos tenyereket, miken fölösleges volt a
keztyüviselés, mert csuklóig úgy is más színű volt rajtuk a bőr, mint
azontul; valamint igen sok tisztességes főkötőt, előre és hátrafelé
csapottat, s frizurákat, a miken nagyon kevés javítani, vagy elrontani
való maradt hátra.
Ebben a társaságban a szépek között is szép Amália valóban úgy
ragyogott, mint egy nap. Valóban nap volt; Borcz úr gondoskodott számára
felhőkről. Vaknak kellene lenni, a ki bámulatos szépségét meg ne látná,
a kit bájainak látása el ne ragadna, a ki meg tudna állni fele uton, ha
feléje indult…
Ilyen vak ember ugyan volt már egy a világon; Adorján urfi volt az, elég
nagy kárára apjának; de hátha…
… De hátha Ludvéghy báró szerencsésebb talál lenni, mint ő volt.
Oh ez a zsiros tenyerü birkás nem olyan együgyü ember, mint a milyennek
szeretné magát mutatni!
Az öreg Borcz iszonyú kedves ember volt ma. Mintha feladatul vette
volna, hogy minden vendégét mulattassa, úgy enyelgett, úgy pajkoskodott
velük. Ő maga kezdte meg a pompás lakoma után a tánczot; nem volt ugyan
olyan híres tánczos, mint fia ura, de csak ő is eljárta még a kállai
kettőst; éjfélig nem hagyott békét a vendégeinek, mulatniok, jól
mulatniok kellett; ha kifáradtak, punchot, fagylaltot, barbarászt
hordatott közöttük, a sok becsületes ember összeitta mind a hármat.
E közben biz az megtörténhetett, hogy a báró egyet-kettőt tánczolt
Amáliával is, s nincs benne semmi különös, ha azután is vele
beszélgetett. Senki sem volt a társaságban olyan feltünő szép, mint ő;
akár egy camélia a mező közepén. Az is meglehet, hogy mint nagy világhoz
szokott kisasszony, inkább rá termett arra, hogy a báróval valami
beszélgetést tudjon kezdeni, mint a nemzetes urak szerény kisasszonyai.
Hanem hát ebben senki sem talált semmi különöst; Torhányi uramnak meg
épen esze ágában sem volt, hogy törődjék vele. Ő már megcsinálta a jó
üzletet a kisasszonyával; arra, hogy az miként viseli magát, neki semmi
gondja; ez nincs a contractusban stipulálva.
Borcz uram egy tánczszünet alatt alkalmat vett magának a báróhoz
vetődni. Mosolygott, köhécselt, hamisan kacsintott.
– Ej, ej, ej, báró úr. Nem szeretem a dolgot, nem szeretem a dolgot.
A báró hüledezve kérdezé, hogy mit nem szeret a jó úr?
– Dejszen báró úr, látom én, a mit látok. Látnak az én szemeim jól.
Hanem a báró úr szemei is ugyan gonosz szemek.
A báró zavarában a szemüvegét kereste, mintha azzal akarná megnézni,
hogy milyenek hát az ő szemei?
– Látom, hová kacsintgat; látom azokat a pillantásokat. Ej, ej; báró úr;
az a leány már menyasszony ám; az a leány az én fiam menyasszonya; nem
szabad ám már ott galibát csinálni.
Ludvéghy esküdni akart, hogy neki esze ágában sincs, a mint hogy nem is
volt; de Borcz nem engedte szóhoz jutni.
– No, no, no, hiszen én nem izgágáskodom; az bizonyos igaz, hogy a leány
nagyon szép leány, capitális leány, akárkinek is megakadhat rajta a
szeme; hanem csak tessék tekintetbe venni, hogy az már menyasszony,
Adorján mátkája, egy pár hét mulva meglesz az esküvője, tehát tehát ne
tessék neki életre-halálra udvarolni.
Azzal nagy nevetgélve és hunyorgatva ismét elhagyta a bárót, ki előtt
Amália most már kétszeresen kezdett érdekes lenni. Menyasszony; Adorján
mátkája, pár hét mulva akarnak esküdni; – ez megérdemli a fáradságot.
Most már halkabb suttogással beszélt a báró Amáliával s mélyebben nézett
annak szemeibe a legközelebbi táncz alatt, s a mint ő melegebben nézett
annak arczára, az is annyival elevenebb volt. Igy történik az mindig a
világon.
Borcz uram úgy tett, mintha rájuk sem nézne s kezeit dörzsölte örömében,
a mint úgy látta őket együtt suttogni.
A tánczterem jázmin- és rhododendron-bokrokkal volt feldiszítve, miket a
birkás Pestről hozatott ide nagy pénzért, egy ilyen bokor alatt állt egy
karos szék, melyen Amália szokott ülni, ha a tánczból visszatért, a
mellett meg volt egy gömbölyü kartalan szék; arra tette le a báró
kalapját, midőn őt tánczba vitte.
Borcz uram észrevevé, hogy Amália egyik keztyüjét ott feledte a
karszéken, s szép csendesen odasompolygott, s mikor a füzértáncz
szövevénye minden ember figyelmét lefoglalá, akkor felvette a karszékről
a félkeztyűt s belehajítá a báró kalapjába.
Azután rávárt, míg a fűzértánczban elviszi valaki Amáliát, a báró
mellől, s ez egyedül marad. Akkor odalopózott a háta mögé.
– Hm, hm báró úr; kegyed tánczosnéjának ugyan szép fehér keze van.
– Azt nem tagadhatom, Borcz uram.
– Hihetőleg azért vetette le félkeztyűjét, hogy lássák, milyen fehér
keze van.
– Borcz uram olyan sokat tart az etiquettere, hogy azt is észreveszi, ha
valaki fél keztyű híjával tánczol.
– Kivált, ha sejtem, hogy az a félkeztyű hova lett?
– Ugyan hova lehetett?
– Ha jól láttam, egy olyan világos, rózsaszín keztyű a báró úr
kalapjában van.
Ludvéghy zavarultan mondá:
– Micsoda? Én nem tettem oda.
– Ah! azzal azt akarja mondani báró úr, hogy a kisasszony maga hajította
bele; szólt rá Borcz uram neheztelő nevetéssel. Ha ha ha; ez nem volna
rossz, talán saját kalapjának nézte volna a kisasszony.
Hölgy-keringő volt, a bárót elvitték Borcz uram elől, visszatért
helyette Amália.
Borcz úr atyai komolysággal kezdett vele beszélgetni.
– Nem vesztett el valamit, Amáliácskám?
– Én? nem, felelt a delnő fanyaron.
– Gondoltam; a félkeztyűjét.
– Oh nem, otthagytam, a hol ülni szoktam, a széken.
– Vagy úgy? már az más. Én mást gondoltam; imént láttam, hogy a báró úr
egy világos rózsaszín keztyűt fölvett a földről, s azt megcsókolta és
azután a kalapjába tette. No csak hogy nem a kegyedé volt. Engedje hát
azt a szép kezét megcsókolnom.
Amália keztyűtlen kezét nyujtá neki, a másikat ruhája fodrai jól
elrejték; halavány volt, mint a fal, s nemsokára ismét piros lett, mint
egy tetten kapott gyerek. Pedig még nem vétett semmit.
Borcz uram mosolyogva ment odább, s egy óráig éjfél után vissza sem tért
a terembe. Látni lehetett, hogy leült Torhányival kártyázni, a mi soha
sem volt szokása, és vesztett nagy pénzeket, olyan könnyű szívvel,
mintha az csak polyva volna.
A báró és Amália pedig most már félénk bujdoklással találkoztak, s
elfogult kebellel váltottak szót; Ludvéghy valóban elrejté keblébe
Amália félkeztyűjét s a leány nem merte azt keresni. És azután elkezdték
egymást kerülni s csak messziről néztek össze: ez már rossz jel.
Éjfél után két órakor Amália kijött a tánczteremből s apjának mondá,
hogy feje fáj, nyugodni szeretne menni.
Borcz uram maga ugrott fel helyéből, odaadta a kártyát valami szájtátó
ispánnak, hogy játszék helyette s kapva egy gyertyát, saját maga kivánta
a kisasszonyt azon szobáig elvezetni, a hol a nőcselédség szolgálatára
vár.
Három-négy pompásan szőnyegezett és diszesen butorozott szobán kellett
keresztülmenniök.
Borcz uram édeskés hangon kérdezé Amáliától, hogyan tetszik neki ez a
kastély?
Amália szórakozottan felelé, hogy biz az nagyon szép.
– Kár, kár, mondá Borcz uram, hogy csak rövid ideig marad a mienk.
Amália ránézett nagy, méla szemeivel s azt kérdé, hogy miért?
Borcz uram igen őszinte hanglejtéssel ekkép felelt:
– Mert az én haszonbéri szerződésem rövid időn lejár, s akkor a jószágot
minden rajta levő épülettel együtt vissza kell a báró kezébe eresztenem.
– Hát ez a jószág a báróé? kérdé Amália csodálkozva. (Neki mindig azt
mondta az apja, hogy azt már Borcz uram rég úgy eltakarította a báró
kezéről, hogy annak egy bokorhoz sincs többé joga benne, a mi igaz is
volt.)
– Persze hogy a báróé; no hát természetesen a báróé; mi csak árendások
vagyunk itten, én vagyok az öreg birkás, Adorján a fiatal birkás, a
nagyságos báró úr a földesúr; no hisz az természetes. A nagyságos úrnak
igen sok birtoka van; maga sem tudja, hogy mennyi; Rózsaligetet tán tíz
esztendeje, hogy nem látta.
A szobalány átvette Borcz uram kezéből a gyertyát; a birkás jó éjszakát
kivánt leendő menyének s engedte őt hálószobájába menni.
Ő pedig sietett vissza a báróhoz.
Ludvéghy arczán meglátszott a titkos tartózkodás, midőn Borcz uram
komoly arczczal karját érinté s azt mondá neki, hogy egy pár komoly szót
akarna vele váltani egy szögletben.
– Megbocsásson báró úr, szólt a birkás, midőn a sokaságtól félrehúzhatta
Ludvéghyt; a mért olyan vakmerő vagyok, hogy nagyságodat így amúgy
bátorkodom egyről-másról szólongatni. Mert nem mintha ez vagy amaz,
hanem már csak mégis, tetszik tudni, rám nézve nem közönyös a dolog.
Mert jöhetne valami közbe; én nem mondom, Isten mentsen; hanem az ránk
nézve igen nagyon kellemetlen dolog volna. Amália igen jó partie volna
az én Adorjánomra nézve; kérem alássan az apjának két milliója van; ez
nem bolondság magunk forma szegény emberek közt. Az öreg Torhányi minden
órában kivehet a zsebéből öt-hatszázezer forintot, van két milliója. Ez
nagy rubrica. Én csak azért szóltam nagyságod előtt ilyen őszintén, hogy
valami módon ez a házasság el ne romoljék, a mi nekünk nagy kárunkra
volna. És én remélem, hogy nagyságod annyi esztendei hűségünkért nem
kivánja azt a kárunkat. Egyébiránt hiszen nincsen is voltaképen mitől
félnem; a fiatalok szeretik egymást, bolondulnak egymásért, Adorján
derék legény s nem hiszem, hogy olyan könnyen kivesse őt Amália fejéből;
hanem csak úgy beszéltem. Ezer bocsánatot kérek szertelen bátorságomért.
Ez volt Ludvéghy fejének az utolsó ütés, hogy tökéletesen elkábulva
odaessék, a hova Borcz uram akarja. Torhányi két milliója nagy szó.
Körülbelül annyi elég volna, hogy Ludvéghy állapotjai rangirozva
legyenek.
Hogy a birkásnak valami kára ne történjék e miatt, arra ugyan nem nagy
lelkifurdalást érzett magában, arról a régi hűségről pedig épen sokat
tudott volna beszélni. S utoljára még csak azt kelle hozzá hallania,
hogy különben nincs mit félteni tőle Amáliát, mert hisz Adorján derék
legény! Ez egy maga elég ok lett volna eldönteni a kérdést, de volt ott
még több is.
Borcz uram megint leült Torhányival kártyázni. Reggelig ütötték a
kártyát; a bankár jó csomó pénzt elnyert a birkástól s iparkodott úgy
tenni, mint a ki föl sem veszi a nyereséget.
De Borcz uram még kevésbbé törődött a veszteséggel, mert az ő játékában
is meg volt nyerve az első robber; ezen az éjszakán Amália és a báró nem
hunyhatták le szemeiket; – egymásról gondolkoztak!…
Adorján reggelig sem érkezett vissza; a vendégek sugtak-bugtak,
mindenféle mesét fujtak egymás között: képzelhetni milyen nagy zavarban
lehet most az öreg Borcz, és a menyasszony apja, különösen maga a szép
menyasszony, ki iránt vőlegénye ennyire figyelmetlen, és mégis mind a
hárman úgy tesznek, mintha e kimaradás őket legkevésbbé sem érdekelné.
Az öreg birkás és a kalmár a kávés reggeli óta egy félreeső szobába
vették magukat s ott tanakodnak a jövendő dolgai felől. Borcz uram igen
beszédes kedvében van ma, olyan kedélyes, olyan barátságos leendő
nászura ellenében, elnézi annak urhatnámos ferdeségeit, nem szólítja meg
érte, ha Torhányi úr csizmáit is felrakja a bársonypamlagra (máskor a
hárságyról is lekergette volna velük), hogy porczellán csészéit rongálja
azzal, hogy czukros rhumot éget bennük, s hetykén fitymálja a főzött
theát, belekóstol s miután annyi drága czukrot, rhumot és tejszint
belevesztegetett, ott hagyja: – Borcz uram most mindezzel nem törődik. A
nászhozományon alkusznak.
Olyan komolyan, mint a kik valósággal össze akarják gyermekeiket
házasítani. Nem engedékenység, valóságos szeleburdiság, a hogy e
nevezetes positiót elengedik egymásnak foglalni. Mindegyik azon
iparkodik, hogy többet igérhessen a másiknál. Milyen hintókat, milyen
lovakat fognak adni gyermekeiknek, hány személyre való ezüstöt, asztali
készletet? milyen rengeteg évpénzt? hová fogják őket utaztatni a
lakadalom után? Párisba-e vagy Ostendébe? Kiket kérnek fel násznagyokul?
A börzeüzér nagy dolognak tartja, hogy az ő leányának a híres X. lesz a
násznagya, a ki báró Sina után a legelső ház Bécsben; Borcz uram pedig
azzal kérkedik, hogy az ő fiának maga a báró úr lesz a násznagya, egy
mágnás; a hogy illik nemes emberhez a választás. Ezen egy kicsinyt
összekoczódnak, aztán megint kibékülnek s azzal végzik, hogy elkezdik
egymás násznagyait kölcsönösen dicsérni és magasztalni s bámulnak rajtuk
minden megbámulható tulajdonságot; végtére aztán meghatározzák az esküvő
napját; egymás kezéből kapkodják ki a kalendáriumot; egyiknek a hétfő
ellen van kifogás, mint szerencsétlen nap ellen, másiknak a szombat nem
tetszik, mert akkor a cselédséggel kell számolni, a vasárnap nagyon
közönséges, akkor csak mesteremberek lakodalmaskodnak, végre megegyeznek
egy csütörtökben, mely egyforma távolságban esik mind a
gyapjúnyiratástól, mind az ultimotól, a mikor egyik másik úr nagyon el
van foglalva, azt a napot megjegyzik vörös tintával s Torhányi úr beirja
tárczájába kettős notabene alá.
Azt egyik sem ejti ki a száján, hogy hát ha mind ebből semmi sem lesz? a
mit már előre tudnak. Arra az esetre ott van már a vinculum. A két úr
olyan szivesen mosolyog, mikor egymással kezet szorít az alkudozás
szerencsés bevégeztével: valjon melyik fog közülök utoljára nevetni?…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Amália és a báró a kastély parkjában sétálnak ez alatt.
Oh ti érzékeny lelkű ábrándozók, kik szeretitek megtudni, minő hangon
beszél a keletkező szerelem, jertek velem, rejtsük el magunkat e vén
platánfák mögé, ide a sűrű jázmin-bokrok közé, s hallgassuk ki, mit
beszélnek itt oly egyedül, oly csendesen, midőn nem félnek leselkedő
hallgatózástól, midőn az öregek odafenn a zugban üzletről és számokról
értekeznek.
– Ez a park itt nagyon régi; szólt a báró Amáliához, kit alá s fel
kisérget a tekervényes utakon; ezt nem a birkás ültette (képesnek hitte
tán Amáliát, hogy azt is elhigyje, mintha egy esztendő alatt a birkás
erdőket tudna elővarázsolni a földből), ez csak utakat csináltatott
bele: megengedtem neki; de azzal is rászedett, mert az utakat mind arra
vitette, a hol legsűrűbben álltak a fák s útrendezés örve alatt egy pár
száz öl fát eladott a parkomból.
– Oh minekünk nem ilyen parkunk van Kis-Édenben, szólt bele Amália; papa
egy egész szigetet vett magának a Duna közepén, azt töltéssel vétette
körül s pálmafákkal ültette végig.
– Valóságos pálmafákkal? kérdé a báró. Az grandiöz!
– Oh igen, ott nagyon sok van.
(Tudniillik, hogy Győr-Komárom tájékán az olaszjegenyét pálmafának
hiják.)
– Azután abban nincsenek ilyen közönséges fák. Én az ilyenek alatt
járkálni sem szeretek. Nálunk csupa exoticus fák vannak, a miknek pompás
levelük és viráguk van, egy kis liget egészen tulipánfákból ültetve, meg
idegen fenyőfák, a miket nagy cserepekben télire az üvegházban tartanak;
az aztán sokkal szebb.
– Ah, hátha még az én aranyvári kastélyom kertjét látná a kisasszony,
sietett Ludvéghy folytatni a szót; azok az aruariak, malvariak,
rendrondonok, radicalisok, a mik ott vannak!
Amália egészen meg volt hatva e furcsa nevek által, mikért valami
botanicus nagyon megnézte volna a bárót, s bámulatában azt kérdezte
tőle:
– Van talán a báró úr angolkertjében olyan Nelsonfais, a milyenről most
olvastam a Leipziger Mode-Journalban?
– Oh de mennyi! válaszolt Ludvéghy könnyű szivvel.
Tudni kell, hogy azt a Nelson-fát akkor fedezték fel Californiában,
egynek-egynek a kerülete derékban tizenkét öl; a lombjai alatt pedig
elférne a bárónak az egész aranyvári dominiuma, a hogy az már körül van
harapdálva birói zárolásokkal.
– Kegyed járatja a Leipziger Modejournalt? (Most erre tért át a beszéd.)
– Oh csak a divatképek végett. Azok szerint szoktam a himzeteket
megrendelni.
– Úgy hiszem, hogy a párisi Moniteur szebb mintákat közöl.
– Mi magunk szoktunk minden évben egy párszor Párisba menni. S akkor
legjobb alkalom van a divatot megismerni. Oh ide csak akkor jön már
minden, mikor elavult s kiment a divatból.
– Hát nagyságtok többször járnak Párisba?
– Oh igen. A papának mindig el kell menni, mikor a vasut-részvényesek
gyűlést tartanak, neki is van egynehány száz részvénye, ilyenkor azért
szeretek vele menni, hogy ha jó kedvében van, mindent vásárol. Tavaly is
hogy elvitt, egyszer csak felültetett a hintóba, a palais royal mellett
álltunk meg egy elegáns velencei csipke-árus boltja előtt; – ekkor azt
mondta a papa: «mademoiselle (mindig csak úgy hí) én ma az
összeszámlálásnál százhuszezer frankkal többet nyertem a rögtöni hausse
által, mint a mennyire számítottam, azt ime most önnek a rendelkezésére
bizom», s ki nem engedett addig jönni a boltból, míg azt ott el nem
költöttem.
Ludvéghynak ennél a szónál kápráztak a szemei.
– Ah, én akkor épen Párisban voltam. Emlékezem rá, hogy kegyedet látnom
kellett akkor az italiennesban; mindenkinek föltünt; az a ragyogó
szépség, az a választékos öltözet; mindenki kérdezte egymástól: ki lehet
ő? de senki sem tudott felelni; nemde egy földszinti páholyban ült, vis
à vis a prosceniummal?
– Igen, szólt Amália, lesütve szemérmesen nagy ragyogó szemeit, s
alattomban ismét félre pillantva udvarlója arczára.
– Megálljon, megálljon! most még többet is tudok. Másodszor ismét
találkoztunk a longchampsi mezőn; nagysád egy elegáns tilburyban ült,
brüsseli csipkeruha volt rajta, florentin kalapját kezében tartotta,
hogy gyönyörű fekete hajfürtei à l’anglaise szabadon omolhassanak alá,
úgy nézte a futtatást; nemde így volt?
– Igen, igen; helyeslé Amália elevenen.
– Nem emlékezik már rá, hogy egy lovag odaléptetett nagysádtok hintaja
mellé, kék voillal a kalapja mellett?
Amália a fejével inte, hogy emlékezik.
– Az én voltam. Valakitől megtudtam annyit, hogy nagysád egy ausztriai
bankár kisasszonya s gondoltam, hogy kellemesen fogom meglepni abban a
franczia idegen városban, ha egyszerre ismerős nyelven szólítom meg:
«welches gefällt Ihnen am meisten unter diesen Pferden?» Kegyed meg volt
lepetve és elmosolyodott rá.
– Igen, igen, már emlékezem.
– És azután kegyes volt nyájas mosolylyal felelni, hogy azon sötétpej
telivérnek adja át sympathiáját, melyet kék csíkos, veres sapkás jockey
lovagol. És én erre azt feleltem: igen boldoggá vagyok e nyilatkozat
által téve; az épen az én lovam, a «Son of the Sun», így ez, ha a nagy
jutalmat nem nyeri is, mégis nyertes marad.
Erre a nyilatkozatra Amáliának igen jól illett félrefordítani arczát és
szemérmesen elpirulni.
– És nagysád sympathiája csodálatos bűvszer volt rám nézve, mert a nagy
díjat csakugyan a Son of the Sun nyerte el azon a versenyen. És én akkor
azt mondtam nagysádnak, hogy e csodahatású rokonszenv mennyit érhetne
egy férfira nézve!
Amália nagy legyezőjével hajtotta arczáról a forróságot.
– Azért tetszett nekem nagysád oly ismerősnek e mostani
találkozásunkkor; és nagysád nem emlékeznék én reám és azon jelenetre
ott a longchampsi versenynél? a hol az én Son of the Sun-om az ötezer
sovereigndort elnyerte?
– Oh igen jól; rebegé halkan Amália s reszketeg sóhajtást engede szép
hullámos kebléből feldagadni – az édes emlék nevében.
Most már mind a ketten jól emlékeztek egymásra.
Legszebb volt a dologban az, hogy azon kérdéses lóversenyen egyik sem
volt ott közülök. S az egész kölcsönösen emlékezetes eset soha sem
történt meg; nem volt az egyéb, mint két hiu lélek fitogtatása, mely
dicsekedést csinál abból, hogy neki csak a külseje aranyos. Amália
gondolta magában, jó lesz elfogadni annak a delnőnek a képét a báró
szivében, a ki azt a longchampsi mezőn úgy megigézte, a bárónak pedig
csak arra volt szüksége, hogy Amáliával tudassa, miszerint az ő lovai a
longchampsi mezőkön szoktak első versenydíjakat nyerni. Hogy ez
historice nem igaz, az nem tesz semmit. Ki járhat utána? ügyes
gavallérok sok ilyen jeles adattal gazdagítják a kisasszonyok
ismereteit.
Ez alatt Borcz uram hajduja annyira vitte az igyekezetet, hogy rátalált
a báró úrra és Amália kisasszonyra a ligetben, s tudtukra adá, hogy az
öreg urak már odafenn várnak rájuk régen a reggelivel; mind elhül a
csokoládé.
Felmentek; odafenn Borcz uram igen szivesen fogadá őket s a báró urat
félrevonván, barátságos susogással tudtára adá, hogy Torhányival épen
most határozták el fiának Amália kisasszonynyal leendő egybekelése
határnapját, s hogy mind a ketten éktelenül le lennének kötelezve s
rendén túl boldognak éreznék magukat, ha a méltóságos báró úr
kegyeskednék elvállalni a násznagyi hivatalt a vőlegény részéről.
Ludvéghyt meglepte az ajánlat; annyira meglepte, hogy az első szóra
elfogadta azt.
Azután Torhányi úr a jelenlevő vendégeket mind meginvitálta fejenkint és
személyválogatás nélkül, leányának Borcz Adorján úrral tartandó
menyegzőjére saját uri házához, a mi igen olcsó nagylelküség volt tőle,
miután saját uri háza a Rába és Duna összeszakadásánál van építve, a
meghivott vendégek pedig Szathmárban, Bereghben laknak, vasut meg nincs,
s nem igen valószinű, hogy valamelyik nemzetes úr aratás idején saját
fakóit befogassa, hogy egy dunamelléki lakodalomban pipázhasson; – aztán
meg – úgy sem lesz az egészből semmi.
Végül aztán összecsókolóztak vendégek és nászurak, elbucsuztak egymástól
külön és összesen, kiki rátalált a maga kocsijára s ment, a merre
lakott, a báró és Torhányiék vissza a sz....i fürdőbe.
Fele uton találkoztak Adorjánnal, ki lóháton nyargalva jött Sz...ról
Rózsaliget felé. Mikor megismerte őket, sarkantyuba kapta paripáját, s a
hogy elhaladt mellettük, egy kissé megbillenté a pörge kalapot fején; ez
volt minden üdvözlete menyasszonyához. A hogy tovavágtatott, Torhányi
utána nézett a hintó ablakán át sokáig, azután belső örömtől mosolyogva
ült vissza helyére, mikor nem láthatá többet; Adorján egyszer sem nézett
vissza. Minden nagyon jól megy.
Vőlegény és menyasszony szive olyan sebesen távoztak egymástól, a milyen
sebesen a nyargaló paripák vitték őket keletnek, nyugatnak.