Estére még egy pár fiatal úr vetődött Somlyóházi gróf házához: egy
Hálomi Aladár gróf, derék, csinos fiatal ember, szőke szakállu, szelid,
behizelgő modorú ifju, meg egy bánáti földesur: Rajcsovics Szilárd; bár
nem mágnás, de azért mágnás-számba megy; erős fekete szemöldökei, sűrű
szakálla, olajbarna arczszíne bizonyítják szerb eredetét; egyébiránt
mindenki tudja róla, hogy dühös magyar, minden ultránál ultrább, ki még
saját magának is opponál, s annyira szabadelvü, hogy ha ma azt mondanák
neki: gyere pajtás, vetkőzzünk le mezitlábra, adjuk oda csizmáinkat
azoknak, a kiknek nincsen, s magunk menjünk fát vágni és kapálni, bizony
mondom, megtenné; pedig azért aristokratább a chinai császárnál.
Ezekkel együtt a gróf és a kisasszonyok szépen kifőzték a tervet, hogyan
fogják a jótékony műversenyt rendezni; a két grófné próbáit is adta
egész készséggel a zongora mellett, játékban és énekben tanusítható
képességének; azután a hölgyek szobáikba távoztak, a férfiak pedig
félrevonultak a pipázóba s ott folytatták a beszélgetést.
– Barátom, szólt Rajcsovics Somlyóházyhoz, tudja a magas mennykő, hiszen
szép-szép az a concert; ha épen kell, még magam is fellépek benne s
elfujok egy tilinkón valamit; de az engem nagyon undorít, hogy mi itt
ettől a szájtátó publicumtól kolduljunk valamit, mikor, ha négyen-öten
összeállunk, saját zsebünkből kidobhatjuk azt az összeget, a mit így
száz embertől kell összekunyorálnunk. Tudja patvar, én még a más részére
sem tudok kérni, inkább odaadom az ingemet magamról. Mennyi kell arra a
leégett templomra?
– Nem arról van itt kérdés, szólt a gróf, szép csendesen végighallgatva
a fiatal földesurat, ki e rövid beszéd alatt három pamlagra ült le és
ugrott fel újra. Tudom bizony, hogy egy pár ezer forint miatt nem
siratnának meg bennünket az unokáink, de nem arról van itt szó. A mi
szerepeink nagyot változtak. Vagy veszitek észre, vagy nem, annyi
bizonyos, hogy mi, kiket földesuraknak neveznek, nem vagyunk ennek a
népnek többé urai, de lehetünk jó barátai. Ezelőtt az volt a viszony
közöttünk, hogy a paraszt felszántotta földeinket, learatta gabonáinkat;
mi megtizedeltük borát, buzáját, viszont ha háboru volt, hadakoztunk
helyette; viseltük az ország hivatalos terheit, s ha valahol veszély
támadt, vagy kár esett, kiki segített a maga emberein, s nem folyamodott
a szomszédjaihoz. Ez ide s tova másképen lesz. – Én két év előtt
örökváltság utján felszabadítottam jobbágyaimat, tíz év óta küzdök
közteherviselés, adóegyenlőség mellett; s a jövő évtizedben bizonyosnak
hiszem az időt, a melyben nem lesz különbség köztünk és jobbágyaink
között egyéb, mint az öltözet; még ez is amazoknak az előnyére.
– Hogyan?
– Mert kényelmesebb, olcsóbb és tartósabb mint a miénk. A ki ezt az
intését a sorsnak birtokos uraink közől át nem látja, az tíz év mulva
szegényebb lesz az utolsó parasztnál, s szánni sem fogja senki, hanem
nevetni fog minden ember azon a szerencsétlenen, a ki több ezer holdnyi
birtok mellett tönkre jut. Ti csak parádénak veszitek az egyenlőség
eszméit, mik mellett oly szép dictiókat tudtok tartani, azt hiszitek: ez
csak egy új czifra gomb a ruhán; én pedig azt mondom, hogy ez egy egész
új öltözet. Bele kell magunkat találnunk. Fel kell magunkat sok olyan
dologtól mentenünk, a mi eddig nálunk az urat jellemzé. Nem mondom, hogy
ezután a gróf is járjon daróczban és fogja maga az eke szarvát, meg hogy
szakácsot ne tartson, hanem érje be piritós kenyérrel; azt sem mondom,
hogy asszonyainkat szoktassuk a zongorától a guzsalyhoz; hanem azt
igenis mondom, hogy a ragyogásról le kell mondanunk, mert ez nem a miénk
többé, az már nemzeti tulajdon. Ez legyen épen olyan közös a tisztelt
publicummal, mint az útcsinálás és adófizetés. – Mindenre, a mi közügy,
a közérzületnek kell contribuálni; nem szabad és nem lehet annak többé
egyesek áldozatai után emelkednie. A protectori szerepet letettük és
beálltunk a nemzet közmunkásai sorába, s elég szép feladat, ha azt be
tudjuk tölteni jól. Öt-hat magyar mágnás – mæcenásnak – annyi a kiáltó
szükségekhez képest, mint a csepp a tengerben; de öt-, hatszáz mágnás –
kitartó publicumnak – ha nem épen tenger is, de mindenesetre hajókázható
víz. Azért csak szoktassuk mi a közönséget ahhoz, hogy vegyen részt a
közügyek pártolásának dicsőségében, s ne bizzon mindent földbirtokosai
buzgóságára, mert ha egyszer azután azok is el találnak esni, akkor
zátonyon vagyunk mindenestül.
– Tudja patvar, nem tudok velök összeférni. A legnagyobb uraság
közelléte nem geniroz annyira, mint egy ártatlan lateineré (a bánáti
földesur nem is gyanította, hogy Fehér Gyula is az). Ha én valakinek
valami közczélra ezer forintot adok, azt mondom neki: itt van, dugd el;
ne mondd senkinek, hogy kaptad, és meg ne próbáld köszönni, mert
elszaladok; ha pedig ezek közől valamelyik tíz forintot ad misemondó
ruhához, vagy elszaval egy verset valami jótékony hangversenyen, ha
járat egy pár hirlapot, már azt akarja, hogy a nevét minden ujságban
kinyomtassák, hogy verseket irjanak hozzá s minden ember ujjal mutogassa
az utczán: «ime itt megy az a nevezetes ember, vagy asszonyság, a ki
ezért meg azért nagy hazafi, vagy honleány». – Vigye a patvar, inkább
fizetek helyette, csak ne halljam, hogy más dicsekszik azzal, a mit
adott.
– De hát baj ez? kiáltott közbe Gyula nevetve. (Somlyóházinak jól esett,
hogy Gyula nem érezte magát sértve e beszéd által.)
– Hogy a tatárba ne volna baj? pattogott a bánáti úr; én ott hallgassam,
hogy Torhányi Máté uram mint dicsekszik azzal, hogy ő száz forintot
adott egy zártszékért: olvassam három hétig valamennyi rongyos
ujságtokból sorban, hogy ezek meg ezek a mágnások egy leégett templom
javára fürdői concertet adtak, s ott derék gyapjukereskedőnk Torhányi
Máté úr száz forintot adott egy zártszékért; azután egy sonettet
Torhányi Amáliához, a ki a karpereczét áldozta fel e czélra; mert
kitelik ez ettől.
– Kérem, kérem, szólalt fel Hálomi gróf, meglehet, hogy valamelyikünk
szerelmes bele.
– Hát hisz én nem sértettem meg; de nekem nem tetszenek ez emberek, mert
kevélyebbek, hiubbak és rátartóbbak pénzük miatt az első zászlós úrnál,
s kapnak az alkalmon, ha azt akarják, hogy a börze asztaláról beseprett
olcsó ragadmány hulladékait az ember hazafiui áldozatoknak nevezze.
– No és hadd nevezzék annak, vágott közbe Gyula, ki kezdett e vita alatt
elemébe jönni. Miért ne vetnők ki az adót – közérdekből – az emberi
hiuságokra, kiváncsiságra, ha ezek oly könnyen megadóztathatók? – Azután
azt sem kell egészen feltenni, hogy az a lateiner publicum mind olyan
tetszelgő, kitünni vágyó. Mennyi nemzeti ügy virágzik a középosztály
részvéte után, a mit az még csak áldozatnak sem akar tekinteni. Hisz az
irodalom, köziskolák, takarékpénztárak, gazdasági egyletek mind olyan
conventionatus lábon állnak, hogy azokról soha sem tudni, ki kegyelme
tartja fenn? Követeli-e valaha egy könyv megvevője, vagy egy szinházba
járó, hogy őt megdicsérjék, hogy háládatosak legyenek hozzá? pedig
általa él irodalom és művészet; ön nem találja genant állapotnak buzát,
vagy repczét adatni el a piaczon, s ha Torhányi urammal megalkudott az
egynyiretüre, eszébe sem jut, hogy milyen büszke képpel fizet érte majd
ez a pénz embere: hát akkor ugyan minek restelkednék, ha az a kérdés
kettőnk között: «ím én önnek egy szép dalt fogok énekelni, egy derék
verset szavalok, egy szép furcsaságot trombitálok el, ha tetszik
megadhatja az árát, ha nem kell, odább mehet»? Talán az, ki dalait
árulja, alábbvaló ember, mint a ki gyapját adja el?
Somlyóházy kezdte észrevenni, hogy Szilárd nagyon összehúzta sötét
szemöldeit, s sietett tréfásan félreirányozni a vitát.
– Az a vége a beszédnek, hogy miután az indítvány határozatba ment, te
pedig igen szépen tudsz gordonkán játszani, magad is részt veszesz a
versenyben.
– Én? kiáltá talpra pattanva Szilárd, én?
– No ne ütögesd úgy a melledet, mert fájni fog. – Még pedig saját
szerzeményedet, azt a szép hajnalköltét, a mit én úgy szeretek.
– No iszen akkor lássanak Sz...on hajnalköltét!
– Ne esküdjél, ne esküdjél; Serena fogja kisérni zongorán.
– Ah! Sokkal szebb lesz az, ha ő egyedül játsza zongoráján; én jobb
leszek oda lenn tapsolónak, vagy billétszedőnek.
– És ha én azt mondom, hogy magam fogom a karmesteri szerepet viselni?
– Kicsoda? Te? Te magad, Somlyóházy gróf, saját személyedben? Te fogsz
regens chori lenni? A kapellmeister? No akkor én leszek brugós. – Kezet
ide.
Szilárd azt hitte, hogy a gróf csak tréfál; ez azonban hirtelen
felcsapott, s többé lehetetlen volt a visszavonulás. Most már csak abban
keresett vigasztalást, hogy osztályosai is lesznek e bajban.
– Hát ez mit fog csinálni? kérdi Hálomira mutatva.
– Ez furulyázni fog.
– Szép. Hát ez a másik? Czimbalmozik?
– Nem tud hozzá. Ez Garay Kont vitézét fogja szavalni.
– Hm, veszedelmes ember. Még a nevét sem tudom.
– Fehér Gyula.
Gyula meghajtá magát tréfás bizalommal.
– Miféle ember az? kérdé Somlyóházytól Szilárd, de úgy, hogy Gyulának is
kellett hallani.
– Ez barátom, szólt a gróf mosolyogva, ez egy lángész.
– Az ördög! kiálta az fel; Az se nem rang, se nem hivatal, se nem
mesterség. Mi hát mégis?
Gyula tréfás komolysággal felelt rá:
– Szegcsináló mesterember.
Szilárd kezét nyujtá neki.
– No hát üdvözöllek, szegcsináló mester barátom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Mondtam ugy-e, szólt másnap a bánáti földesúr Somlyóházinak: nem
megmondtam? Én elvállalom a kedvedért a colporteurséget; vőfélykedem,
verbuválok, mint a bolond, a műversenyedre részint publicumot, részint
komédiást; no iszen szép tapasztalásokat aratok mindenfelől. Egy helyen
azt mondták, hogy ugyan már nem szégyenlenek ilyen nagy urak koldulni?
másutt a drágaságról kezdtek el beszélni, hogy mennyi mindenre kell
pénzt kiadni; akadt olyan okos, a ki felvilágosított felőle, hogy ha
biztosítva lett volna templom és torony, most kárpótolnák érte a
községet, mért nem biztosították? Egyik fitymálta: mire való az?
szavalni, énekelni ebben a melegben; ülni egy helyen, mikor odakinn
olyan szép idő van; másik jó tanácscsal szolgált, hogy ne
compromittáljuk magunkat úr létünkre, léptessük fel inkább a
czigánybandát, azzal is egyre megyünk. Hát még azután a kiket részvétre
szólítottam fel, ott kaptam nekem való válaszokat! Legjobban jártam még,
a hol egyszerűen kinevettek s azt mondták, hogy csak tréfálok:
lehetetlen az, hogy nobel emberek komédiázzanak a publikum előtt! Egy
szigorú mama majd leforrázott, mikor azt mondtam, hogy a kisasszonya
fujjon el egy nótát a publikum előtt; hogy kinek nézem én őket? Egy
ember, a kiről tudom, hogy furulyáz, majd megduellált, mikor arra
kértem, hogy nem tilinkózna egyet velünk? Azután tudtam meg, hogy
titokban verseket ir a szamár, s azt várta tőlem, hogy azoknak az
elszavalására szólítsam fel. – Egy gazembert meg alig tudtam lerázni a
nyakamról, hogy ő föllép magántánczban magát produkálni; alig birtam
vele megértetni, hogy itt nem lesz bukfenczhányás. Hanem azután
legszebben jártam Torhányiékkal. Tudtam jól, hogy Amália kisasszony
szokott énekelni, hallottam elégszer; mindig hamisan énekel és ütenyről
nincs fogalma; meg is örült neki nagyon, és rögtön megigérte a
közreműködést, még én magam olyan bolond voltam, hogy segítettem neki
keresni a hangjegyek között, hogy mit énekeljen? hát a mint hazaérkeztem
a vőfélyi körútból, az asztalomon találok egy levelet, kívül rá van irva
«100 pengővel terhelve», mintha én diligenceos posta volnék, a kinek
csak a borítékra szabad nézni. Azt a levelet Torhányi úr küldi és azt
irja benne: hogy igen sajnálja, hogy Amália hirtelen rosszul lett, s nem
vehet részt a műversenyben, hanem ime ő küld a költségek fedezésére száz
pengőt. Én rögtön megfordítottam a borítékot, belepakoltam a száz
pengőt, lepecsételtem, s ráirtam, hogy «köszönik a száz forintot, a
költségek már egy névtelen úr által fedezve vannak; arról a hirtelen
rosszullétről pedig orvosi bizonyítvány váratik, mert ez a regula».
– Hova irtad?
– Kívül a borítékra. Ha ő az enyimre kívül ráirta, hogy száz forint van
benne, ráirtam én az övére az egész tartalmát.
– No de az nagy gorombaság.
– Legyen az. Meg van érdemelve. Ezek az emberek, ezek a pénztőzsérek
formaliter lenéznek bennünket. Egymás között épen olyan megvetőleg,
olyan kicsinylőleg beszélnek rólunk, mint a hogy a szinpadi bárók és
grófok szoktak beszélni (néha az igaziak is) a lateinerekről. –
Egyenesen azt akarta velünk tudatni: hogy a mi mulatság megjárja nekünk,
jött-ment földesuraknak, az nem illik az ő rangjához, a ki előkelő
bankár s tősgyökeres gyapjúkereskedő, a ki, ha saját magáról beszél is,
per nagyságos úr czimezi magát s ezüstös liberiát hordat az inasával
ebben az átkozott melegben, s minden palaczk pezsgővel kijön az utczára,
hogy lássák, mit iszik, s ha a zöldben reggelizik, akkora ezüst
theakannákat állít ki, mint egy torony, s gunyosan mosolyog rajta, hogy
gróf Somlyóházy kisasszonyai azalatt egyszerű üvegpohárból szürcsölik a
savót. De hisz én nem tűröm ezt a fajt, s könnyebb a lelkemnek, ha a
tyukszemére léphetek s azt sem mondom rá, hogy «pardon».
– Nem kell azon indulatba jönni, uram, szólt közbe Gyula; minden ember,
a ki önálló, büszke azok iránt, a kiktől nem függ.
– Kérem, nagyon sajnálnám, ha ön vett volna valamit magára azokból, a
miket mondtam. Tudom jól, hogy ön is iparos és speculál; s én az iparnak
és speculátiónak nem vagyok ellene; sőt ha észszel és becsülettel viszik
a kettőt, hazafiui feladatul is szépnek találom; de utálom a
szédelgőket; ezeket a senki- és semmiembereket, a kiknek semmi
vállalatuk sincs, mint a szerencse, a börzei árapály, a kiknek minden
mesterségük a contremine; a kik milliomosokká lesznek anélkül, hogy
valami iparágat felemeltek volna; de azért elismert tekintélyek;
díszpolgárok, jótékony intézetek elnökei, közhasznú társulatokban
választmányi tagok; protectorok, mæcenasok, herczegek! s ha kérdi az
ember: miért? azt felelik rá, hja, mert ez nagy ember; de miért?
milliomai vannak! Hol vette? nem tudja senki. Egyszer azután véletlenül
nagyon beüt, a hausse vagy a baisse; a nagy ember, a protector, az
elnök, a mæcenás egy hét alatt épen úgy elveszti a millióit, a hogy
szerezte. Ha magunkforma ember tönkre jut, azért mégis csak nemes ember
marad; de mivé lesz az ilyen pénzherczeg, ha pénze elmult?
– Azonban mit tartoznak a mi hangversenyünkre ezek a te expectorátióid?
szakítá félbe a nemes haragot Somlyóházy gróf. Ennek itt úgy is hiába
beszélsz, mert ez egy megfordított parvenu: egy polgárrá lett nemes.
– Jól van, hát nem beszélünk erről többet szegcsináló barátom.
Azzal leültek a komoly férfiak az asztalhoz, megcsinálták a programmot,
nagy komolysággal és jó tapintattal s másnap estére kitűzték a műverseny
óráját.
Másnap estig erősen dolgozott a contremine, még pedig oly ügyesen, hogy
alig lehetett észrevenni, kik ássák az árkokat. Pletykabeszéd,
mendemonda elszabadult, rágalmakat költöttek a hangversenyadókra, s a
benne részvevőkre gunyt, kötekedést nekiszabadítottak; hanem az mind nem
rendítette meg a gróf hiveit; ők álltak, mint a szikla.
A műverseny napjának reggelén minden fürdői család, gavallér és mulató
vendég kapott meghivó leveleket, melyekben Borcz uram, a gazdag birkás
invitálja a válogatott közönséget magához, rózsaligeti új kastélyába,
egy kis barátságos nyári mulatságra, mely el fog tartani másnap
reggelig.
Itt már lehetett sejteni, hogy Torhányi uram dolgozik.
A contremine igen ügyesen volt ásva: lehetetlen, hogy ez estén
Somlyóházyék hangversenyén az előadókon kívül valaki jelen legyen.
Milyen szégyen lesz már az is, ha el kell azt halasztaniok.
De a gróf hívei rendületlen álltak s nem vonták vissza hirdetményüket;
őket nem hatotta meg a panique; pedig tudták, hogy az egész fürdő
hivatalos Rózsaligetre.
Este azután olyan tele volt a műversenyi néző terem, hogy ember nem
mozdíthatta benne a tagjait, bejött rá az egész provincia; a gunyolódók,
kötekedők tapsoltak és éljeneztek, csakugy rengett; a gróf úgy dirigált,
akár egy maestro, Cecil úgy énekelt, mint egy angyal, a bánáti úr ugy
trombitált, mint egy triton, Serena úgy zongorázott, mint egy
istenasszony s Gyula úgy szavalt, mint egy héros!
Az egész mulatság pompásan ütött ki, mindenki meg volt elégedve; az
égettek számára begyült annyi, hogy építhettek belőle iskolát és
paplakot.
Ilyen ez a mi közönségünk, külön-külön akármilyen ákácziuskodó is, de
együttvéve szeretetreméltó.
… A rózsaligeti nyári mulatságra pedig Torhányi uron és kisasszonyán
kívül csak egyetlen egy ember jelent meg a környékből; hogy az ki volt?
azt megmondom majd a jövő pillanatban; ellenkezőleg pedig eltávozott a
gazda tulajdon egyetlen fia, Adorján a mulatság elől s átment a sz...i
fürdőbe műversenyt hallgatni, míg apja a kedveért otthon dáridót
rendezett. Ott hagyta az egész kompániát.