A törökök szánalomraméltó embernek tartanak mindenkit, a ki utazik.
Az utazás apró kényelmetlenségei közé tartozik az is, mikor az ember nem
ismeri az utitársát; az egyik meghúzza magát az egyik szegletbe, a másik
a másikba; egyik sem tudja, hogy mit szóljon a másikhoz? vajjon nem
bántja-e meg az által, ha megszólítja? és micsoda nyelven beszéljen
vele? vajjon nyájas emberrel van-e dolga, vagy gorombával? s órákig
elkémlelheti egymás arczát, töprenkedve amannak kiléte felől, a mit
persze az arczvonásokból nagyon nehezen lehet kitudni.
Hát még mikor magunkforma jámbor embernek azt mondja a kalauz: «csak
tessék beülni a hintóba, nincs odabenn senki más, mint a gróf úr maga».
Fehér Gyulának Füzes-Gyarmatról Kolozsvárra kellett utaznia valami
ügyesbajos dolgában, a mikor a kalauz ezzel a biztató szóval segítette
föl a Biazini-gyorskocsi lépcsőin.
A jámbor ifju nagy vigyázatossággal lépett be a hintóba, nehogy
akaratlanul megtudja, hogy méltóságos utitársának vannak-e tyukszemei és
érzékenyek-e? azután szépen félrehúzta magát a másik szögletbe, s gondja
volt rá, hogy a köpenyege amazéhoz ne érjen: az övé egy kicsinyt sáros
volt; nagy sártengeren át utazott Gyarmatig.
Utitársa, a kiről a kalauz annyit mondott neki, hogy gróf, szürke
farkasprémes köpenyébe burkolva ült a hintó egyik szögletében, kék
szemüvegét az érkező felé forditva.
– Ugyancsak megnéz, gondolá magában Gyula, s tanakodott rajta, hogy nem
kellene-e megszólítani?
A kocsi megindult; a hintó hányódott-vetődött a kiméletlen uton, a gróf
úr szemüvegei egyre genirozták a fiatal utitársat.
Már az épen kezdett valami tárgyra akadni, a mi felett beszédet lehetne
kötni a folyvást ránéző utitárssal: az út egyik felén tudniillik igen
jó, a másikon igen rossz vetések látszottak, érdekes lehetett
megvitatni, honnan eredhet e különbség ugyanazon földben; midőn bizonyos
horkolási hangok egészen más gondolatra téríték; a gróf úr bizony egyre
alszik, s kisebb gondja is nagyobb annál, hogy utitársát folyvást nézze;
ezt csak a szemüvegek tették.
E felfedezés után Gyula is hanyatt tette magát a párnák közé, s versenyt
aludt utitársával.
Igen jó meleg, álomra hivogató idő volt; nemcsak a két utazó aludt
odabenn, a hintóban, hanem aludt odakünn a bakon a kocsis és a kalauz
is.
Egyszer azután azt álmodta Gyula, hogy az ismeretlen gróf azzal a kék
szemüveggel a nyakába borul, s azzal mind a ketten leesnek egy torony
tetejéből: ő alul marad, a gróf pedig felül.
A mint erre felébredt, hát a gróf csakugyan felül volt, ő pedig alul; a
kocsi ablaka az ég felé; belefordultak az árokba.
Már akkor lehetetlen volt egymást meg nem szólítaniok.
– Úgy látszik, hogy feldültünk, szólt most a gróf.
– S én úgy érzem, hogy árokba dültünk, mert nagyon jön alám a víz.
– Akkor csak iparkodjunk ki innen.
A gróf azzal kiütötte a kocsi ablakát s kimászott rajta, útközben
engedelmet kért Gyulától, hogy mind a két lábával rátaposott, de nem
lehetett máskép. Azután Gyula is kimenekült s körülnéztek.
A jámbor lovak, miután belefordíták a kocsit az árokba, megálltak, és
azt nagyon okosan tették, mert a kalauzt, ki ájultan esett fejtetőre
közéjük, könnyen összetaposhatták volna; a kocsis az árokba esve
jajveszékelt, hogy neki eltörött a lába.
– Nem történt önnek semmi baja? kérdé a gróf fiatal utitársát.
– Semmi sem.
– Én is épkézláb maradtam. Nézzük hát ezeknek mi bajuk?
A kalauzt kihúzták a lovak alul, meglocsolták a fejét vizzel; a mi nem
használt neki semmit.
– Eret kellene rajta vágni, mondá Gyula, felgyürve a kalauz karjáról az
inget.
– Kegyed orvos vagy sebész?
– Nem vagyok az; de értek hozzá, tanultam.
– S mivel vágna eret, van eszköze hozzá?
– Igenis; most vettem egy érvágót birkák számára. Jó lesz az ennek is.
A gróf a helyzet fatalitásában is igen humoristikusnak találta az
ötletet; úgy kell a kalauznak, minek aludt el?
És szerencsésen sikerült a műtét, a birkaérvágó megtette a magáét, a
kalauz magához tért és feltápászkodott.
– Már most lássuk a kocsist.
Ez azalatt folyvást ordított, hogy eltörte a lábát, vegyék ki az
árokból! A gróf mondta neki, hogy csak várjon ott békével, még az az
iszap jót tesz a lábának.
Mikor aztán a kalauzzal készen voltak, akkor kihúzták a sárból, s
lefektették az út közepére.
Sajátságos jelenet volt, hogy ez a két férfi milyen nyugalmas phlegmával
végezte az ambulance kötelességeit, a helyett, hogy szitkozódott és
jajveszékelt volna.
– Melyik lábát törte el kend? kérdé Gyula az ordító atyafitól.
– Ezt a jobbikat, tekintetes uram, nyögé az keservesen. Itt a bokámban
tört ketté.
Gyula végigtapogatá műértő ujjakkal a fájdalmas lábat, melyről
tollkéssel fejtette le a csizmát.
– Nincs ez eltörve atyafi, hanem csak ki van ficzamodva. Kérem
méltóságos úr, legyen olyan jó, fogja meg ennek a legénynek a vállát,
míg helyreigazítom a csontjait. Ennek a tarsus csontjai közül ugrott ki
az astragalus s félrecsúszott az os navicularetól, s e miatt a
ligamentum talianticum félrecsavarodott; egyéb baj nincs.
(Mégis valami doctor lesz; gondolá magában a gróf.)
Most egyszerre egyet rántott Gyula a fájós lábon, egyik hüvelykével
megnyomta a csontját, a kocsis nagyot ordított, a másik lábával felrugva
a levegőbe.
– No már most állj fel!
Az ember talpra tudott állni.
– Semmi bajod sem lesz, csak maradj veszteg; ülj oda a partra, míg a
kocsit felállítjuk; hol az emelőgép?
A gróf és Gyula kifogták a lovakat a feldült hintóból, azután
nekifeszítették az emelő-csavart, talpraállították a bárkát, a beteg
kalauzt és kocsist beültették a hintóba, maguk befogták megint a
lovakat, s kiültek a kocsisülésre.
– Én alkalmasint jobban értek a lóhajtáshoz, mint ön, szólt a gróf,
kezébe véve a gyeplűt.
– Átengedem. Ámbár én is megszoktam, hogy a lovaimat magam hajtsam, de
azok igen jámbor párák s csak kettős fogat; ez pedig ötös, a mit még nem
próbáltam.
(Talán mégis gazdatiszt lesz: jegyzé meg magában a gróf.)
– Én már nem először járok így, szólt a gróf, hogy ebben az útban
felfordítanak, de még sem tudom magamat rávenni, hogy mikor csak egyedül
kell Pestre mennem, a saját lovaimat használjam, mikor az igen
haszontalan kiadás, s négy ló közől legalább is elront egyet.
(Hm, furcsa gróf lehet az, gondolá magában Gyula, a ki azt nézi, hogy mi
a haszontalan kiadás? s a lovakat sajnálja.)
A gróf igen ügyesen kocsizott; néhány óra mulva Nagy-Váradra értek: ott
a grófot saját hintója várta; ő arra ült és másfelé ment, a gyorskocsi
lovat, kocsist és kalauzt váltott, Gyula nem tudta meg, hogy ki volt az,
a kivel utazott.
Gyula néhány hét mulva a sz...i fürdőre utazott. Tett magának annyi időt
és pénzt félre, hogy egészsége kedvéért néhány hetet ott tölthessen.
Bizony csak az egészsége kedvéért tette, s okos ember, a ki dolga után
él, jól tudja azt, hogy az egészség capitális, azt tehát épségben kell
tartani.
Árpás falu mintegy félórányira fekszik ettől a fürdőhelytől; mikor e
falu alá ért, az épen lángba volt borulva, egész utczasor égett;
ordítás, kiabálás hangzott minden oldalról.
Gyula rögtön leszállt kocsijáról, s a veszély színhelyére sietett, ha
lehet valamiben segíteni.
Mikor a templom elé ért, ott látta a legnagyobb embercsoportot, mely a
szent épület megmentésén fáradozott; a téren állt egy nagy fecskendő,
melynek rudjait két oldalról hajtották szakadatlanul, a fecskendő
tetején állt egy nyári blouseba öltözött férfi, ki a csövet irányozta.
Ez arcz, e kék szemüveg ismeretes volt már Gyula előtt. Az ő grófi
utitársa.
A fecskendőnek azonban valami hibája lehetett, mert bár elég magasra
lőtte a vízsugárt, de nem folytonosan, hanem szüntelen megszakadozva, a
mi az egész oltási műtételt meghiusítá.
– Mi az átok baja lehet ennek a fecskendőnek? kiálta a gróf, hevült
arczáról le sem törülve az izzadtságot, mely azon végig folyt.
– Mindjárt segítek rajta gróf úr, szólt Gyula oda sietve; nem nagy baj
az.
– Ah, ön az. Tegye, az Isten áldja meg, hisz ön mindenhez ért.
Azzal nem is üdvözölték egymást (jó napot csak nem kivánhattak egymásnak
egy égő falu piaczán), hanem kisrófolták a gép egyik oldalát, Gyula
elkérte a gróf egyik szarvasbőr-keztyűjét, azt széthasította, egyik
darabját rákötötte a vízgép zárcsappantyújára, s azontúl folytonosan és
szakadatlanul lövelt a vízsugár a tömlőből, magasabban is hordott mint
az előtt. Este felé sikerült a tüzet elfojtani. A gróf és Gyula
egyformán lucskosan, kormosan, fáradtan találkoztak össze az utolsó
üszöktanyánál.
– Nagyon köszönöm önnek a segítségét, szólt a gróf megszorítva az ifju
kezét. Megszoríthatta, az épen olyan szenes volt, mint az övé. Hogy jött
ön ide?
– Én a sz...i fürdőbe indultam.
– Én pedig onnan jövök. A mint megláttam az égést, a fecskendő elé
fogattam, s siettem ide. Ön szives lesz engem kocsiján most visszavinni,
mert a lovaimnak még itt kell maradniok vizet hordani.
– Igen szivesen.
– Én pedig igen szivesen látom önt házamnál Sz...on, úgy is nehezen
kapna ott most szállást, mert minden el van foglalva.
– Igen lekötelez, gróf úr.
A két férfi a biró házánál lemosta magáról a kormot, ruhát váltott.
– A fürdői vendégek könnyen ostentatiónak vennék, ha ilyen szenesen,
égetten hajtatnánk be Sz....ra, mondá Gyula, s véleménye nagyon tetszett
a grófnak, ő maga is úgy találta.
A biró nagyon köszönte az uraknak a segítséget, csak azon sajnálkozott,
hogy az iskola és a paplak is leégett.
A gróf egy perczre félreinté a birót, mikor menni akart, s titokban
átadott neki száz pengőt, hogy a kárvallottak között oszsza ki. Azért
tette titokban, hogy utitársát ne hozza kényszerűségbe.
– Köszönöm, kegyelmes uram. Rögtön ki fogom mind a két százat osztani;
az a másik kegyelmes úr is olyan jó volt.
A gróf ebből megtudta, hogy ismeretlen ismerőse épen azon a gondolaton
volt, a min ő, sőt még a tárczájából is épen annyit vett ki; mintha
összebeszéltek volna. – Ez még sem masinista.
A míg a gróf és Gyula a sz....i fürdő felé haladtak, valami tíz kocsival
és hintóval találkoztak szemben, melyek mind meg voltak rakva urakkal,
gavallérokkal; némelyiken hatan is ültek, s szörnyű sietséggel
iparkodtak az égés felé; – a gróf nagyon kérte Gyulát, hogy ne feleljen
nekik semmit, akármit kérdeznek.
– Ezek léhütő renommisták, a kik addig ki nem mozdultak a helyükből, a
míg baj volt, most aztán, hogy látják milyen szépen elmult a vész,
nyargalva sietnek oda, s iszonyatosan fognak lármázni, lábalattoskodni,
s egy óra múlva szörnyű kormosan és lucskosan térnek vissza a fürdőbe;
mint a kik egy Aetnát oltottak el. Majd holnap hallgassa ön el, milyen
declamatio lesz a sétányon a hölgyek előtt, kiki hány eleven gyereket
hozott ki az égő üszkök közől, hogy mászott fel a lángoló toronyba, s
milyen utcza-sorokat mentett meg bátor lélekjelenléte által?
Gyula minden szemközt jövő nevét megkérdezé a gróftól s feljegyezte
tárczájába.
– Mit akar ön ezzel?
– Egy kis veszedelmen töröm a fejemet. Holnap sorba járom ezeket a derék
urakat, a kik ilyen nagy részvétet mutatnak ma szerencsétlen
embertársaik iránt s segélyt gyüjtök nálok a leégettek számára.
A gróf nevetett az ötletnek.
– Nem rossz. Tréfának igen jó lenne; – ha mulatságos ábrázatokat akar ön
gyüjteni carricatura-album számára, akkor ez czélra vezet; hanem ha
pénzt akar gyüjteni az égettek számára, akkor kevésbbé. Egyet talán
megfog ön, a többi szétszalad, vagy alkuba bocsátkozik s filléreket ír
alá. Ah, jótékony czélra nem ilyen ijesztgetéssel szokták az embereket
összegyűjteni. – Annál nekem sokkal jobb eszmém van. – Adunk műversenyt
az égettek javára.
– Ez praktikus gondolat.
– Hallatlanul magas árakat szabunk; mentül nagyobb lesz a belépti díj,
annál jobban fogják magukat törni az emberek, hogy helyet kapjanak, mert
itt mindenkinek az uraságát kell bebizonyítani. Ezen az uton kemény
összeget lehet behajtani, a mit különben semmi ékesen szólás ki nem
birna csalogatni az emberek zsebeiből.
– Az igaz. De hol veszszük a versenyhez való művészeket?
– Ah, az a legkevesebb. Kitelik az belőlünk. Tud ön énekelni, vagy
szavalni?
– Egyiket sem próbáltam még; de úgy hiszem, hogy ha akarom, hát tudok.
– No ez mindjárt egy. Nekem van egy leányom, a ki csinosan énekel; meg
egy mostoha leányom, a ki a zongorát veri; az emberek kiváncsiak lesznek
megtudni, hogyan énekel és zongorázik egy grófkisasszony? s aztán
akárhogy énekeltek és zongoráztak, annyi bizonyos, hogy megszólják őket,
hanem ez már egy kis áldozat.
– Nem fognak tőle irtózni a grófnők?
– Oh nem. Az egyik megteszi jószivűségből, a másik megteszi hiuságból.
Ismerem őket. Aztán nekem mind a kettő szót fogad.
A gróf olyan elégülten mondta ki azt az utolsó szót, nehezen is mondta
ki, mert egy kis dicsekvés volt benne. – Egy gróf, a kinek a gyermekei
szót fogadnak!
Mind a két férfi olyan idején levő dolognak kezdte már találni, hogy a
másiktól megkérdezze: «miután ilyen összeköttetésbe léptünk, talán jó
volna, ha egymástól megkérdeznők kölcsönösen, hogy melyikünket kinek
hínak?» azonban csak mindenik azt gondolta ismét, hogy majd talál holnap
a fürdőn olyan emberre, a kitől megkérdezhesse, hogy «ki az az én jó
barátom, a kivel olyan régi jó ismeretségben vagyok, de nem tudom a
nevét?» S mentül tovább halogatták ezt a kérdést, mentül bizalmasabb
beszélgetésbe kezdtek merülni, annál képtelenebbnek, ügyetlenebbnek tünt
fel azzal szakítani meg a társalgást, hogy de én még most sem tudom ám,
hogy ön kicsoda?
Azt kitanulhatták kölcsönösen, hogy egymás társaságába beillenek. Gyula
észrevehette a grófon, hogy az okos, szabadelvű, előitélet nélküli
ember; a ki szeret ugyan nemes ember lenni, de másnak is megengedi, hogy
az legyen, s azért, hogy ő maga büszke, nem kiván mástól alázatosságot;
megkivánja ugyan, hogy őt mindenki úgy respectálja, mint grófot, hanem
azután ő is úgy bánik minden emberrel, mintha azok mind grófok volnának.
Viszont ő is láthatott annyit Gyuláról, hogy ez nem iparlovag; más egyéb
genret pedig nincs oka az embernek kerülni, s megbánni, ha
elhirtelenkedett szóval vendégül találta meghivni házához.
Gyula úgy gondolá, hogy majd a gróf házánál bemutatja magát, hogy
kicsoda?
Nem sokára elérték a fürdőt. A gróf megmagyarázta, hogy merre hajtsanak;
a sétány végében egy kis csinos nyári lak állt, az a gróf tulajdon háza
volt, mert mint mondá, itt szokta a nyarat mindig tölteni, nem megy
külföldre; hanem inkább más ismerőseit is biztatja, hogy emeljék a hazai
mulatóhelyek hitelét. Ha már egyebet nem tesznek, legalább tudjanak
mulatni patriotismusból.
Gyula kocsija behajtatott a csinos kis udvarra, melynek közepét egy
teljes nyilásban levő tulipánfa foglalta el. Gyula megdicsérte a
tulipiferát, a gróf megjegyezte rá, hogy ő azt saját maga nevelte –
magról. (A gróf régi kertész lehet.)
A gróf elébb szobájába akarta vezetni vendégét, hogy az hadd piperézze
fel magát, midőn az asszonyoknak be akarja mutatni – tudjuk, hogy a
férfiak milyen hiuk; – azonban a véletlen meghiusítá ezt az
illemszabályi jó szándékot, mert alig léptek a tornáczba, a terem ajtaja
eléjük nyilt, s a két grófleány, kiket a kocsizörgés figyelmessé tett, a
gróf elé jött sietve.
Abban a perczben a gróf három különböző módon meglepetett arczot látott
maga előtt; két leányáét és Gyuláét, kik az első tekintetre bámulva
néztek össze; míg végre a nagyobbik grófhölgy kedélyesen nyujtá egyik
kezét Gyula elé, másikat atyjának s mind a kettőt szivesen megszorítva,
leplezetlen örömmel mondá:
– Hozta Isten! Ez már meglepetés. Hol találtál erre a mi fiunkra, apám?
– Erre a mi fiunkra? kérdé elbámulva a gróf.
– No igen, Fehér Gyulára, a kit annyiszor emlegettünk.
A két férfi most egymás felé fordult: most mind a kettő megtudta, hogy
ki a másik? Gyula Somlyóházi grófot, mint hirhedett derék hazafit,
becsülte rég; talán valami egyéb is sokszor juttatá e nevet eszébe.
– Valóban sokszor beszéltünk önről, szólt a gróf. Többet nem mondott, de
ez soknak is elég volt. Már most jőjjön, hadd mutassam be nőmnek. Jól
van ön így is; – hiszen úgy is itthon van nálunk.
Itthon van nálunk? mit jelent ez a szó.
A gróf neje nem volt a szobában, azt mondák, hogy a kertbe ment le,
hortensiáit átültetni, miket soha sem biz a kertészre; mindig saját
kezeivel ápolja. Kedvencz virágai.
– Akkor menjünk utána, szólt a gróf s karonfogva Gyulát, levezeté a
kertbe; ott mutatá be a grófnénak, kinek az még kezet sem csókolhatott,
mert a delnő keztyűi egészen feketék voltak a hortensia-földtől. A
grófnő azonban igen nyájasan fogadta vendégét, még azt is megengedte
neki, hogy kedvencz virágai átültetésében segítségére legyen, a mi
hallatlan kegy volt a delnőtől azon ifju irányában, a ki akkor cseppent
az égből közéjük.
Az egész család olyan gyöngéden fogadta őt, mint valami régi kedves
ismerőst; Serena annyi szépet tudott neki mondani legelső találkozásuk
órájáról, s hallgatag testvére olyan szépen tudott pirulni hozzá.
Valami gyöngébb fejü ember, mint Gyula, ebben az első órában
agyon-szerelmes lett volna az egész grófi családba, elkezdve a derék
családfőn, annak legifjabb virágáig; hanem Gyula elég szerencsétlen
volt, vagy mondjuk inkább szerencsésnek, elébbjárni az eszével, mint
szivével.
Akármilyen szépen mosolyog is az ég a földre, azért az egyik mégis ég, a
másik föld, s mekkora ür van a kettő között? azt még eddig csillagászok
nem birták számokkal kifejezni.