Neve biz ennek nem igen aristocratikus hangzású: Fehér Gyula; apja
alispán volt és nagy szerepet vitt a politikai mozgalmakban; meglehetős
vagyona is volt, a mivel elég pazarul bánt. Ennek az alispánnak egyetlen
fia Gyula, arra a nagyon felötlő és bizarr eszmére vetemedett, hogy ő
elhagyja azt a pályát, melyen apja és ősei haladtak; nem akar sem
szolgabiró, sem alispán lenni, hanem tanul valami olyan dolgot, mi után
megélhet.
Rettenetes gondolat még így irva olvasni is!
Hogy egy magyar nemes fia, kit apja már a bölcsőben státusférfinak
szánt, kinek méltó dicsvágya az lehetne, hogy szónoklatait a politikai
hirlapok per extensum közöljék, halljukokkal félbeszakítva, kinek
hivatása a tusakodó pártok valamelyikének élén ragyogni: lemondjon e
dicsvágyról s lásson valami után, a miből kenyeret kereshet.
Az öreg Fehér föl is lépett fiának ez excentrikus ötlete ellen politikai
tekintélyének és apai hatalmának egész sulyával, hanem a fiatal Gyula,
ki még akkor legfeljebb tizenöt éves volt, olyan okos dolgokat beszélt
neki és olyan nyugalommal, hogy az öreg úr úgy érezte magát, mintha az
volna az apa, és ő volna a fia, a ki most jó tanácsokat szed be akarata
ellen.
Olyanformákat mondhatott Gyula az apjának, hogy: «lássa, édes apám, a
hír és dicsőség a mi családunk nevének ugyan használt, de vagyonának
megártott. Jószágaink adósságokkal vannak terhelve, nagy részük pör
alatt. A legelső tisztujítás, melyen az ellenpártnak sikerül a mienket
leszorítani, tönkre juttat bennünket minden tekintetben.
«Apám példája megtanított rá, hogy vesztheti el az ember vagyonát ezen a
pályán, mások példája viszont megtanított arra, hogy ugyanezen a pályán
hogy szerzett magának más ember nagy vagyont? s nekem ezt az utóbbit
követni még kevesebb kedvem van, mint az előbbit. A szegény embertől
ezen a téren mindenki fél és méltán, mert nagyon sürű az eset, a mikben
azok, kiknek nem maradt egyebük a jó hirnevüknél, azt adták el; míg más
pályán a szegény embernek, ki a munkához ért és kedvvel lát, nagy kelete
van. Én tudom jól, hogy elébb-utóbb szegény ember leszek, azért engedje
apám, hogy készülhessek rá.»
Az öreg Fehér ettől fogva nem mert többet a fiának ellenmondani, engedte
őt a polytechnicumba menni tanulni gépcomponálást, kőtörést,
földkóstolást, levegőcsinálást s más afféle absurdus dolgot, a mikre itt
senkinek sem volt szüksége.
Csak azt nem értette, hogy mint akar a fiu mindezekből majd megélni, ha
csak valami gőzhajóhoz be nem szegődik majd masinistának, vagy talán
valami külföldi czukorrépa-gyárnak lesz ügyvezetője. Isten neki, ha
kedve van hozzá, tegye; mert biz idehaza az ősi gazdaság sokkal jobban
meg van már zilálva, mint hogy azt valami emberi hatalom még rendezni
képes legyen.
A mit Gyula megjövendölt, csakugyan be is következett. Még Bécsben volt
és tanulmányai utolsó évi folyamát hallgatta, midőn apjától egy levelet
kapott, melyben az egész őszintén elmondja előtte, hogy a sokáig
férczelgetett vagyoni állapoton most már szakadásra került a dolog. Több
hitelező felmondta kölcsöneit s az égető váltók határidő-hosszabbításait
nem futja ki tovább a folyó jövedelem. Nincs más hátra, mint választani
két nagy baj között; Gyula határozza el, melyiket találja a kettő közől
kisebbnek? vagy meg kell válni jószágaik legnagyobb részétől, talán az
egésztől is, vagy pedig elfogadni egy nem igen discretus ajánlatot,
melyet egy nagytekintélyű férfiu tett az alispánnak, azon esetre, ha ez
az eddig sokképen károsított ellenpárt részére tér át. – Az öreg tiszta
lélekkel mondhatja, hogy készebb volna magát főbe lőni, mint hasonló
ajánlatokat meghallgatni, ha fia nem volna, a kinek sorsa előtte áll.
Tehát Gyula határozzon. Ha ő azt mondja, hogy nem retten meg a
tönkrejutástól, az alispán rögtön be fogja jelenteni a cridát; azonban
meglehet az is, hogy Gyula, mint aféle ujabbkorbeli reális ember, a ki
gőzerővel dolgozik, s pontosan ki tudja számítani, hány percent salétrom
van egy mázsa guanóban? nem sokat ad az ilyen régi módi idealis
fogalmakra; s minthogy neki úgy sem lesz szüksége a politikai
renomméera, plausibilisnek találja tán azt a kilátást, hogy édesapja egy
megfordított köpenyeg árán biztosítsa jószágait, a miket bizony különben
örök időkre elver a jég.
Két nap mulva e levél vétele után otthon volt Gyula. Éjjel nappal
utazott rémülten, hogy apjának megvihesse a választ. «A koldusbot, a
nyomoruság! apám, a mit választanod kell; de elveidből egyet se tagadj
meg értem! Én már tanultam valamit, dolgozni is tudok, majd csak
megélünk valahogy.»
Az öreg úr sirva borult fia nyakába; hiszen így óhajtotta ő ezt maga is;
csakhogy nem merte azt remélni: azt gondolá, hogy egy olyan embernek, a
ki fürészmalmokat csinál, meg ásványokat kalapál, nem is lehetnek
meggyőződései; mert azokhoz csak a jus publicum tanulmánya által jut az
ember.
Gyula rögtön kezébe is vette a szétzilált házi állapot rendbeszedését, s
az első héten annyira ment, hogy képes volt egy rendszeres mérleget
készíteni az activák és passivák mibenléte felől. Az öreg úr csak
elbámult, mikor azt meglátta; soha sem volt ő neki olyasmiről fogalma, ő
bizony soha sem rontotta vele magát; minek adjon az ember önmagának
számot arról, hogy mije van és mivel tartozik?
Gyula összevetéséből kitünt, hogy a kiterjedt gazdaságot tovább
fenntartani lehetetlen, mert a míg az pontos számítás szerint 4 és ½
percentet hoz be, a rajta fekvő terhek 6% kamatot visznek el, így
világos, hogy a gazdálkodás évről évre nagyobb kárral folytattatik,
ezeket tehát minélelébb el kell adni, s áraikból a tartozásokat
kielégíteni. Ezt pedig inkább kéz alatt kell tenni, mint bevárni a
concursust, bárha ez kedvezőbb kimenetelt igérne is, mert az embernek
semmi sem olyan drága, mint a jó hitele s a bukott név nem kevesebb
gyalázat, mint a renegát. Igy utoljára még megmarad két kis jószágocska
az egész hajótörésből; egyik Mármarosban, a vaczkói rész, a másik pedig
nem messze oda, Beregben a Tisza mellett: Burjános; ott észszel és
szorgalommal újra lehet kezdeni a gazdálkodást.
Az öreg Fehér bámulva hallgatá fia terveit; ő maga ki sem tudott látni
azokból a zavarokból, a miket ez szépen számokra szedve két oldalra
hárított s egészen meg volt lepetve az által, hogy Gyula még a burjánosi
és vaczkoi jószágrészeket megmenthetőknek tartja.
– Csakhogy édes fiam, azok vajmi keveset igérő földek, a miktől még soha
haszonbért sem kaptam, sem pedig kölcsönt nem adott rájuk senki, mert az
egyik csupa erdő és kősziklás hegy, a másik pedig tiszta puszta mocsár,
a miben vadkutya terem és semmi más; azokból nem tudom, hogy élsz meg.
– Majd kitaláljuk annak a módját; vigasztalá őt a fiatal husz éves
ember; nincs rossz föld a világon. Követ és fát pénzzé lehet tenni, csak
a módját tudja az ember; a vadkutyáknak pedig majd felmondjuk a
haszonbért, csak én beszéljek velük.
A burjánosi láp valóban gyönyörű látvány – költőnek, festőnek, vagy
vadásznak. Több, mint ezer holdnyi tér rengeteg náderdővel benőve,
melyet nyaranta a mocsárok csodás növényzete tarkít.
«Oh én sokszor vadásztam ottan vidrákra; – szólt Gyulát oktatva az öreg
Fehér, néha napján ötvenet, hatvanat is elejtettünk egy hét alatt;
ráültünk huszan, huszonöten olyan keskeny lélekvesztőkre, a mikben csak
két ember fér el; egy puskás, meg egy kormányos s egész nap
elbarangoltunk a berekben; egyszer egy erdélyi professor is jött velünk,
nagy szakállu ember, nagy botanicus; az egész nap vizi virágokat
szedett, azt mondta, hogy itt még olyan speciesek is vannak, a miket
Diószegi sem irt le: igen boldoggá lett velük; másszor meg egy pictor
hétféle rajzot vett a tájékról, mind igen szép volt. Estenkint aztán
mindig a szigeten gyültünk össze; van tudniillik ott egy emelkedett
hely, egészen négyszegletű, mintha úgy hordták volna oda; mi
pogányszigetnek neveztük azt el, mert a parasztok nem sokat tudnak róla,
ott igen szép magas, terebélyes égerfák vannak, azok alatt csináltunk
nádgunyhókat, ott mulattunk; a gunyhók még tán most is ott vannak.»
Az öreg úr nagyot sóhajtott a beszéd végén: azok a jó mulatságok
jutottak eszébe, miket ott a mocsári menhelyen víg társaság között
tölte, vigan heverészve a puha fűben, a mi sehol sem olyan szép, mint
ott; ropogó tűz mellett, mely fölött csüngő bográcsban illatozott a fris
halászlé, s cserepcsikra szurva a sistergő vadászpecsenye, a csobolyó
bor ott állt a levágott fatörzsre feltéve; a víg czimborák (mind
qualificált derék nemes urak), úgy el tudtak mulatni egymással,
adomázva, politizálva.
És már most ő többet ottan nem fog vadászni, nem alszik ott többet a
szabad ég alatt, nem lesi többet a vidrák nyifogását, a szalonka éjjeli
suhanását, nem hallgatja a vizibika bugását a távolból, s a millió béka
zengő kurutty-hangját, a mi mind olyan szép volt együtt!
Nem bizony, sem ő, sem senki más ő utána, mert az a fiatal ember, azzal
a serdülő szőke szakállal az állán, azokkal a távolba néző kék
szemekkel, azon gondolkodik e perczben, hogy milyen okos dolog volna ezt
a szép lápot lecsapolni, drága földét végig szántani Howard-ekével, s
juliusban ráereszteni azt az aratógépet, a mit kicsinyben saját maga
készített; arra a négyszögletű szigetre pedig építeni derék majorházat,
a honnan a jószág minden határát be lehetne látni, egyenes utakat,
canadai jegenyékkel szegve, vonván keresztül kasul a rendezett téren;
itt luczerna, amott répaföldek; mesterséges kaszálók, legelők. Milyen
szép lenne mind az!
Erről azonban nem szólt semmit az apjának, hanem csak annyit mondott
neki, hogy majd maga megnézi azt a birtokot, hogy miként lehetne
haszonra fordítani.
– A nád importál valamit; volt az öreg úr véleménye.
Az öreg Fehér nehány hét mulva csak úgy hírhallásból, a szanaszét
keringő adomákból hallá meg, hogy a fia megbolondult; egész nap
astrolabiummal méri a burjánosi mocsár szélét, hosszát, s ijesztgeti a
madarakat kitüzködött csóvás póznáival; azt mondja, hogy le akarja azt
csapolni a Tiszába.
Az öreg úr ezt hallva, maga is komolyan aggódott, hogy fiával nem
történt-e valami belső szerencsétlenség; az bizony nagy kár volna; mert
hogy a burjánosi lápot valaki kiszáríthassa, az még sok embernek
eszeágában sem fordult meg, de ha lehető lenne is; kellene arra egy
millió, a mit aztán a jószág szántóföld korában sem érne meg; Gyula
pedig aligha rendelkezhetik nagyobb összeggel, mint a melynek leirására
három szám elég, és így az ezresbe nem megy át.
Gyula maga is látta azokat a gúnymosolygó képeket, a mik furcsa
foglalkozásai közben mérnök-asztala körül megjelentek: lóhátas
gavallérok, tajtékpipás ábrázatok agarak kiséretében, s bámulták
alul-felül, hogy mit csinál? s kérdezgették tőle nyirkos naivsággal,
hogy mi a fészkes mennykő az a háromlábu, a min girbegurbákat húz? mit
akar meglőni azzal a rézcsővel? Adtak neki bolond tanácsokat is, hogy
mit tegyen, ha azt akarja, hogy hirtelen kiszáradjon a mocsara? Egyik
azt mondta neki, hogy terítse be itatós papirossal, másik ajánlotta az
Archimedes tükrét, a mivel concentrálni lehetne a napsugarakat, s így
kiszárítani a vizet; harmadik azt mondta neki, hogy furasson egy nagy
lyukat a mocsár közepén, majd azon keresztül lecsorog a víz a föld
gyomrába.
Gyula hidegvérrel hallgatta az élczeket és mérnöki phlegmával
nivellirozott tovább. És addig nivellirozott, addig calculált, míg
egyszer rájött, hogy a lápot félkörben átnyaláboló holt Tisza vize
másfél lábnyival alantabb áll, mint a mocsár vize maga.
Ez megfoghatatlan volt. Mi az oka hát annak, hogy a mocsár vize le nem
szivároghat a Tiszába? valami rejtett gátjának kell lenni valahol. Hol
lehetne ezt a gátat kitalálni? Ez épen a nehéz feladat. Legegyszerűbb
lett volna ugyan egy széles csatornát vágni a mocsáron végig egész a
holt Tiszáig, hanem ahhoz kellett volna 50 ezer forint legalább; erről
tehát le kelle tenni. Forró nyáron szoktak a mocsár szélében benyuló
keskeny földnyelvek képződni, miket a vizek közől a nap heve
kiszikkasztott; azokat rengő bürük kötik össze egymással; csalóka viruló
mezők, miket benőtt a fű, miket virágos szőnyegként lep el a buja
tóvirág, mely szirmait a napfényre hozza, s gyökereit szövevénynyé fonja
a mély víz szinén, hogy e lebegő eleven hidakon ismerős vadász
keresztül-kasul járhatja az egész lápot; egy-egy magánosan álló fűzfa
azt is megmutatja, a hol közel a föld a víz szinéhez; de egyebet azután
nem is lehet megtudni. Arra a kérdésre, hogy a roppant kokojszás
területen hol lehet tömör gát rejtve az embermagasságnyi rőt sás alatt?
semmi tapasztalás sem bir felelni.
De birt felelni az ész, a tudomány.
Gyulának első gondja volt ez emberlaktalan vidéken védett tanyát
állítani fel ideiglenes ottléte alatt, s e czélra legalkalmasabb volt az
apja által említett pogánysziget.
A szabályos négyszög, a mit e sziget képezett, első tekintetre mindjárt
felötlött a mi ifju tudósunknak. Mi lehetett ez? Kétségtelenül emberi
mű. Talán dák őrsáncz, vagy avar földvár? Ezt kitudni igen fontos kérdés
volt rá nézve. Mert ha dák őrpont az egész, akkor nincs mit kutatni
felőle tovább, de ha avar telep volt, akkor itt körül meg kell lenni a
körsáncz romjainak, a minőket egykoru irók körülményesen leirnak,
annyira, hogy a vár nagyságából ki lehet számítani a körsáncz terét,
annak távolságát a központtól, s emelkedettségét.
Az ifju tudós elkezdett a négyszögű tér oldalaiban ásatni, s néhány
ölnyi bontás után napszámosai egy leásott faderékra akadtak, melyen még
látható volt a szenesülés nyoma; a hogy azt leverték, nyomban mellette
volt a másik és a harmadik czölöp, s odább egy egész sor.
– Megvan, megvan! rebegé örömmel az ifju, olyan örömmel, hogy munkásai
azt hihették felőle, hogy a Dárius kincseinek akadt nyomára; ő pedig
hevesen hozzáfogott a munkához; ismét nivellált, calculált, méregetett s
másnap megmondta embereinek, hogy menjenek ki ide s ide a megjelölt
pontokra; ott kezdjenek el ásni, s ha találnak hasonló levert czölöpöket
a földben, siessenek őt tudósítani.
Első nap haszontalan volt minden fáradság. Az emberek nem fedeztek fel
egyebet vidra-barlangoknál, egynéhány vidrafiut el is hoztak elevenen, s
szörnyen csodálkoztak rajta, hogy Gyula úrfi nem örül nekik.
Másnap lélekszakadva jön egy embere jelenteni, hogy találtak szenes
oszlopot; nem is egyet, hanem egy egész sort és alatta megint egy másik
sort.
Gyula örömtől reszketve sietett a helyre, s mikor odaért, levette
kalapját és az égre nézett. – Miért ad ez most hálát az Istennek?
kérdezék magukban a munkások.
– Már most győzni fogok, szólt letörölve az izzadságot homlokáról. Ah,
háladatos izzadság volt az, mit az ész fáradalma vert ki. Ki hinné azt,
hogy az ember még az archæologiának is hasznát veheti? Az ismerősök
nevettek rajta, hogy Gyula kincskereső lett.
Gyula ekkor besietett Nagy-Szőlősre, s egy négykerekü malmot rendelt meg
ottani mesterembereknél, melynek szerkezetét saját terve szerint adta
eléjük. Az ismerősök most nevettek még csak hallatlanul rajta. Gyula
molnármester lesz, malmot épít a tóra s a széllel fogja hajtatni.
A városban épen egy olasz ezred nehány százada tanyázott, mely közt több
istriai legény volt, ennek Gyula utána járt, s a parancsnokkal beszélve,
sikerült neki azok közől negyvenet teendő munkálataira megnyerni. Azok
már jártasak voltak az ilyes munkában, mely előtt az ottlakó magyar csak
a fejét vakarta, a rusznyák pedig épen kétségbeesett.
E negyven legénynyel neki indult Gyula a nagy munkának. Ő maga vezette
azt, kimérte a csatorna szélét, hosszát, melynek a lápalatti gátot ketté
kell szelni, a víz lefolyásának medrét, annak valószinű erejét, s maga
is osztozott a munka minden fáradalmában, ott járt munkásaival a
legveszélyesebb helyeken, hová csak hosszú deszkákon lehetett járulni,
miket az ember a talpa alá kötött, s rövid időn oly barnára süttette
magát a nappal, hogy maga sem ismert volna magára.
A környékbeliek nevették a munkát. Gyula pióczákat fog, meg csíkkal
kereskedik. Tréfából küldtek is a nyakára egy pióczakereskedőt, hogy
alkudozzék vele egynehány mázsa vérszopó állatra.
A fiatal embert mindez nem zavarta meg; ő folytatta megkezdett dolgát, s
ősz felé készen volt a csatornájával, melyen keresztül emberek
bámulatára eleven víz kezdett lefolyni, s akkor ráépítteté a négykerekü
malmot, s őröltetett rajta olyan lisztet, a milyet még nem láttak Bereg
vármegyében.
Most már aztán kevesebb anecdotát mondtak róla. Ez bizony élelmes
gondolat volt! a malom télen sem áll be; kikeresi a költséget, s valami
szegényes hasznot is hajt; ha az ifju embernek csak az volt ambitiója,
hogy legyen kenyere, az már van.
Igaz biz az, hogy nem is sokkal többet hozott a puszta kenyérnél; de
Gyula meg volt vele elégedve. Igen kevéssel beérte és igen sokat
dolgozott; csekély jövedelméből a tavaszi munkákra is kellett félre
tenni, sőt apjának is juttatni belőle. Ő gyakran a szó szoros értelmében
napról-napra nem evett egyebet kenyérnél és szalonnánál, asztalán soha
bor nem állt, semmi társaságba nem járt, s minden kiadása csupán
szükséges könyveire, s technikai műszereire történt.
Mint látjuk, ez a Gyula úrfi a legprózaibb ember a kerek földön, és
mégis – előre merem mondani, hogy ez lesz történetünk hőse, a kit a
végén majd mindenki úgy meg fog szeretni, mint a hogy már eddig én
megszerettem.
Jött azonban a tavasz; a mint a hóvíz lefutott, a burjánosi láp olyan
képet kezdett ezúttal mutatni, hogy ha azt jó lelkü keresztyén ember
meglátta, rögtön előfogta a csuklás ijedtében. Egy nagy vörösbarna tér
látszott messze elterülve, melyen semmi fű és nádszál nem zöldült, az
egész éven át folydogáló víz apródonkint mind megszökött a zsombékos
bürü alól, s most az ölnyi magasságban az iszapos föld felett kiszáradva
függött, egyik zsombék oldalából a másikba fonódva; az egész ezer
holdnyi tér sivatag takaróval behúzva összegubanczolt nád- és fűgyökér,
száradt hinár és aszu-páfrán embert elnyelő magasban, melynek kietlen
rejtekében most már igazán tenyészhetett vadkutya és hétfejű sárkány, a
mennyi csak akart.
A környék földesurasága most már igazán felförmedt Gyula ellen. Gyula
farkastenyésztő-intézetet alapít, Gyula sárkánykigyókat fogad fel
kosztba; hét mérföldnyi kerületben a burjánoshoz nem lehet sem ökröt,
sem lovat a mezőre kihajtani, mert azt mind elkapják a burjánosi
szakállas farkasok; a tömérdek rókától pedig, a mi ott elszaporodik,
baromfit nem tarthatni három vármegyében: Isten csudája lesz, ha a
griffmadár is meg nem terem benne.
A lárma olyan nagy volt, hogy az öreg Fehér maga is ijedten futott
fiához, s nagyon megcsóválta a fejét, mikor e rutul elváltozott mocsár
képét meglátta; a míg odáig ért, az uton legalább ötven tekenős békát
látott keresztül mászni, a mint egyik zsombék alól a másik alá bujtak.
– Édes fiam, mi lesz ebből már most? ez egészen el van rontva. Eddig
csak legalább volt valami; mocsár volt, lehetett benne nádat vágni, meg
vadászni, de most már egészen az ördög bozótja lett, a minek tájékára
sem lehet menni. Nem hiszem, hogy salamandra is ne lenne itt az alatt a
sötét nádlabyrinthus alatt.
– Bizony az meglehet, hogy van, szólt Gyula nevetve; hanem hiszen majd
itt lesz Szentgyörgy napja, akkorra fel van minden mozogható állatnak
mondva a szállás.
– De ki az ördög hajtja ki őket innen?
– Hát rájuk gyujtjuk a ház tetejét, s a ki odább nem hurczolkodik, benn
ég.
Az öreg Fehér félre csavarta rá a fejét, s azt mondta, hogy ő erre nem
gondolt.
Gyula ekkor elébb védárkokat huzatott a malomtól néhány száz lépésnyire,
szinte a négyszögű sziget körül, ezeket meg kellett óvni a tűztől; akkor
köröskörül egyszerre meggyújtatta a zsombékokat.
Hetekig, havakig tartott a mocsár égése; éjszakánkint gyönyörű látvány
volt az, a mint a zsombék alatt harapózó láng rózsaszinű fénynyel borítá
messze a földet, a recsegő nádas fényes lángtenger volt, melyben a
nedvesebb bürük, mint barnavörös szigetek látszottak libegve úszni,
közepeikből, mint tündéri élőfák, lombos füstoszlopok emelkedvén
magasra, hulló tűzgyümölcscsel; majd mire lassankint izzóvá melegült a
lég az égő mocsár felett, dühös forgószelek ölelkeztek össze a zsarátnok
szinén, égő tűztölcséreket képezve, mik sebesen nyargalva tánczoltak alá
s fel a pokoli tánczszérün, némelyik olyan volt, mint egy szárnyas orsó,
melynek hegye a tüzes talapzatot éri, másik mint egy hegyével lefelé
állított pyramid, melynek széles talapja a fekete felhők között vész el;
minden éjszaka lehetett látni e tündéri tánczosokat, a mint a mocsár
egyik szélitől a másikig lejtettek, s ott eltüntek a pusztában, a mint a
kopár földhez értek.
Ilyenkor éjszaka, mikor legjobban tánczoltak a tűzoszlopok a lángoló
zsarátnok felett, Gyula felkölté cselédjeit s körüljárta velük az egész
izzó tért. Itt-amott fekete vonalak látszottak meg azon, mik mélyen
benyultak a lángpiros mezőbe; azok nyirkos bürük szövedékeit árulák el,
miknek nedves gyökérhalmaza ellenáll a lángnak, s míg körüle és alatta
minden hamuvá ég, daczol a lángokkal.
A merész ifju e sötét vonalakat keresé fel munkásai élén; behatolt
rajtuk a tűztenger közepébe, ott járt az ingadozó hidon, melynek
nyilásain át beláthatta a lábai alatt ölnyi mélységben izzó
tőzegparázst, s segített szétverni a nedves bürüt, mely a tűz kitörését
gátlá. Apja jajveszékelve látta őt e halálos munkában, de nem birta
visszatartani; az ifju tréfának találta mindezt. Óvatosság mellett az
egész lángtenger felszinét keresztül kasul lehet járni, mert az csak
hónapok mulva fog beroskadni, s épen azért rajta kell lenni, hogy
mindenütt egyenlően hamuvá legyen, s szenesülve ne maradjon, mert az nem
használ úgy a földnek.
Mentül tovább terjedt a tűz, annál hangosabb kezdett lenni az a gonosz
hangverseny, mely a négyszögű szigeten támadt. Eleinte csak egyes
farkasordítás, vagy vonító vidrahang szólt bele a lángrecsegésbe, a mint
a fészkéről felriadt vad a tűz elől a magasabb szigetre menekült. A mint
azonban a köröskörül terjedő láng napról-napra szűkebbre szorítá a tért,
mely a közbeszorult fenevadak menhelyéül szolgált, a mint a rókák,
farkasok, vidrák és hiúzok falkái hasztalan nyargalták köröskörül azt a
füstölgő partot, mely mindig összébb szorult, elkezdett valami pokolbeli
zsivaj és ordítás hallatszani a sziget tájáról, melynek hallatára az
öreg Fehér sóhajtva szólalt fel:
– Milyen kár, hogy ennyi szép vad puskalövés nélkül vesz el.
– Csak várjuk el őket, vigasztalá őt Gyula, egy hét mulva majd helyünkbe
jönnek.
Az öreg úr nem érté ezt a jövendölést; pedig Gyula váltig biztatta rá,
hogy csak állíttassa cselédeit lesbe a malom gátja mellé, majd lesz itt
nemsokára valami.
Az természetes volt. A mint a megszorult fenevadak látták, hogy a tűz
egyre szűkebb körbe szorítja őket, nem találták biztosnak a szigeten
maradni, hanem elébb egyesével, azután falkánkint menekültek a vizárkon
keresztül, mely egyedüli szabad út volt a lángtenger közől; az pedig
egyenesen a malom ablakai alá vitte őket, a honnan biztos lövésü
vadászkéz minden irgalom nélkül elejtheté.
Az öreg Fehérre nézve ekkor kezdődtek csak a gyönyör napjai: egy-egy nap
több farkast és vidrát lőtt le lábáról, mint hajdan egy egész
hajtóvadászat alatt, s öröme kimondhatlan volt, a mikor egy kósza hiúz
is akadt puskája hegyére. Utoljára már nem maradt semmi vad a szigeten,
minden zaj elhangzott: csak a tekenősbékák süvöltése hallatszott még
néha éjszakánkint, azok ott is vesztek – és nem nagy kár értük.
Az elhamvadás műtéte egész nyár-középig tartott, akkorra a régi mocsár
helyén egy szürke-barna tér maradt, melynek közepében egy zöld fákkal
benőtt sziget látszott, s melyet egy kis patak szelt keresztül, ugyanaz,
melyből hajdan a mocsár támadt, s mely most bő forrásvizzel látta el
környékét.
Gyula fogadott munkásokkal, mert még sem bérest, sem marhákat nem
tarthatott, felszántatá a kiégett tért, bevetteté őszszel buzával,
repczével s a másik esztendőn olyan termése volt az ős erejü föld
barázdáin, hogy a puszta jószágáért százezer pengőt kináltak neki.
Természetesen nem adta senkinek, hanem eladott termékei árán rendbe
hozta gazdaságát, házat épített a kis sziget magaslatára, körülültette
fákkal egész birtokát és azontul nem szorult többé senkire; és azontul
nem nevette többé senki, ha valamihez kezdett.
Két év mulva alig ismerünk rá a burjánosi lápra. Gazdag mezők,
virágillatos repczeföldek terülnek előttünk, beszegve sugár
jegenyefákkal; a Tisza partjait fiatal nyárerdő fedi, a kis sziget
gyümölcsfákkal körítve, rajta izléses uri lak, mely az emelkedett
dombtetőről a távolba látszik; a szabályos utakon kövér vonómarhák
takarítják be a most kaszált takarmányt, méla kolomphangot vegyítve a
napvilágos délutáni csendbe; a mezőn sűrű zöld boglyák egymás sorjában,
láposabb réten legelésző tehéncsorda; mindenütt élet, elevenség és
gazdag tenyészet.
És mindezt semmiből állítá elő egy ifju értelem és kitartó erő.
Ez az átváltozott táj a legszebb költemény s a ki ezt kigondolta és
létrehozni birta, a legköltőibb kedély.
Az öreg Fehér most ott lakik a fiánál s kezdi átlátni, hogy a tudomány
egyébre is való, mint hogy az embert valami hivatalba segítse. A környék
csufolódói is eljárnak most Gyulához – tanulni s úgy beszélnek, mintha
ők azt előre mind igen jól tudták volna, a mit ő tenni fog s jó
tanácsaik nyomán jutott volna oda a fiatal ember, a hol most áll.
Mint mondják: igen jó gazda. Tud bátran költeni ott, a hol kell és
takarékos lenni a maga helyén. Jószágán vasgépek dolgoznak, még
akkoriban nagyon gyéren ismeretesek a két hazában. Termeszt olyan
exoticus növényeket, miknek más hírét sem hallotta, s semmi sem vész
nála kárba. Az öreg Fehér azt állítja, hogy az egész gazdaságból semmi
sem hiányzik egyéb – mint egy jó feleség.
Gyula nem szokott az ilyen czélzásokra felelni.
Az ilyen számoló, praktikus ember nem nyilatkozik oly könnyen, nem ragad
a lépre.
Az ilyen chemikus, mechanikus, polytechnikumot végzett ifju, a ki
megtanulta a nivellálást, szögletmérést, földismerést, a pondus
specificum, a vis centrifuga tanait, bizonyosan tudja azokat alkalmazni
a házasság dolgában is. Ez bizonyosan nem házasodik elébb, mint a míg
választottjának hozományát annak fényüzési képességével egybe nem
hasonlítá, míg szántóföldeinek glébáját meg nem becsülte, hányadik
classis? míg activáit, passiváit kedvező sulyegyenbe nem hozta;
reménybeliségeit fel nem számítá, s anyagi állapotát scala szerint meg
nem mérte, mert hisz az ilyen praktikus emberek nem poétáznak, nem
ábrándoznak, nem lesznek szerelmessé, hanem csak kalkulálnak és
méregetnek.
Egyszóval Gyulán rajta veszett a praktikus gúnynév. Vehette
megtiszteltetésnek, vehette másnak is, ahogy tetszett.
A következő évben ismerőseit még nagyobb csodába ejté. Késő őszszel,
mikor a mezei munkának szünete volt, felrándult varbói részbirtokukba s
onnan két egész hónapig vissza sem jött.
Mit csinálhatott, mi dolga lehetett ott? azt kitalálni igen nehéz volt
egyhirtelen.
A Fehér-család varbói birtoka, a mennyire lehet, még regényesebb
szépségekkel volt megáldva, mint a burjánosi elátkozott vadon. Ez is
hasonló elátkozott tájék, csakhogy más jellemű. Magas hegyszakadékok
közé beékelve, kietlen bükk- és fenyőerdők tája, miket a szilaj
zivataron kívül alig irtott valaki más világ teremtése óta.
A meredek hegyoldalból zuhogó hegyi patak omlik alá, mély medret ásva
magának a sziklák között, melyet itt-amott félig eltakart a keresztül
omlott szálfák tömege; az irtatlan bozótban jó helyet talál a vadpáva
szilaj tánczát járni, s ha nagyon bolygatnák a csalitokat – nem hiszem,
hogy bölényt ne lehetne felzavarni belőlük, medvét pedig így is minden
esztendőben lőnek kettőt-hármat, csak a melyik a hegy aljában lézengő
hamuzsír-égető tanya közelébe vetődik.
Mit tudhatott Fehér Gyula ezen az utálatos regényes helyen hónapokig
mívelni, az minden józan gondolkozású ember előtt megfoghatatlan volt.
Pisztrángokat akar termeszteni a hegyi patakban? vagy farkasvermeket
ásat? tán csak nem akarja planiroztatni a hegyormokat?
Magával vitt cselédei beszélik, hogy ott igen különös életet folytat. A
hegyek különböző pontjain kalyibákat építtetett magának, a mikbe
éjszakázni visszatér, mikor a hosszas barangolásokban kifárad. Néha a
farkasok majd kihuzzák onnan, egész éjjel ott ordítanak kunyhója körül.
Korán reggel nyakába ölti a hegyet, vállára veti duplapuskáját,
vadásztarisznyáját, kezébe fog egy vasvégű botot melynek a tulsó végén
kalapács van, s este, mikor haza jön, akkor tele van a vadásztáskája –
ne gondolja senki, hogy talán császármadárral, vagy fajdtyukkal, hanem
dirib-darab kövekkel, miket úton-útfélen összeszedett s otthon azután
különválogat.
Egész nap töri, kalapácsolja a hegyet minden irányban, jegyeket vés a
fákra, karókat ver le a földbe, mappát rajzol, kalkulál, tüzet rak,
követ pirít, ás, vés, fúr, farag: lehetetlen, hogy meg ne legyen őrülve.
Majd meg napszámosokat fogad, egy-egy ponton iszonyú gödröket ásat
velük, azokat ismét betemetteti s odább megy. Minden ok és belátható
czél nélkül egész barlangot vájat a hegy oldalába s azután azt mondja,
hogy már most jól van. Némelyik barlanggal meg van elégedve, másikkal
nincs. A minap a hamuzsír-égető falában mindenféle barna, veres és
lilaszín köveket talált, azokért egész inquisitiót tartott, hogy honnan
kerültek ezek oda? persze az a jámbor nem tudott egyebet felelni, mint
hogy neki a vízomlás hozta oda. De honnan?
Ezért a kérdésért megint valami rusnyáknak tűvé kellett tenni az egész
hegyet, s törni, vájni a vízmosás medrét.
Egyszer azután, mikor a hó leesett, telerakta Gyula a kocsiülést a
dirib-darab kövekkel s megparancsolta, hogy tavaszig semmihez hozzá ne
nyuljanak, a mit ő ott ásott és kipéczézett. – Ugyan kinek is lett volna
rá gondja?
Azzal egyenesen felment Pestre, onnan Győrbe és Bécsbe; végre Bécsből
írt édes apjának egy laconicus levelet: «Kedves apám! szíves
felhatalmazásodnál fogva, mely szerint jószágaink iránt rendelkezhetem,
mai napon szerződést kötöttem egy részvényes társulattal, egy varbói
jószágunkon megnyitandó vashámor iránt.»
Az öreg úr erre csakugyan komolyan megijedt.
Ez már több volt, mint vakmerőség! Gyula e lépéssel azt az egész
vagyonát, mit a burjánosi remeklésével szerze, koczkára tette; mert
hiszen ki mondhatja azt meg előre neki, hogy mi lakik a föld gyomrában?
Nem is mert róla szólni senkinek; annyira félt, hogy most már a világ
nemcsak sajnálni nem fogja, hanem kaczagni fog rajta.
Pedig biz azt a világnak meg kell tudni; a társulat, mely Gyula tervére
vállalkozott, ezer darab ötszázforintos részvényt bocsátott ki, melynek
felét maga Gyula megtartotta, tíz száztóli volt az első befizetés, azzal
rögtön előkészületeket tettek az akna megnyitásához, az olvasztókhoz, a
hámorokhoz; minden száj feléjük volt fordulva, készen a kaczagásra,
mindenki bizton hitte, hogy a második részlet fizetésére nem kerül a
sor, mert akkorra szétszaladnak a részvényesek, ott hagyva befizetett
pénzüket. Csakugyan nem is került a sor a második részlet fizetésére,
mert a megnyitott vasbánya az első évben oly gazdagon fizetett, hogy a
költségeken felül tizenkét száztóli maradt osztalékul a részvényeseknek.
Most aztán mindenki sietett összecsapni a kezeit s azt mondták, hogy ez
a Gyula mégis rettentő szerencsés ember. Pedig nem rettentő szerencse
volt az, hanem egy kis szerény tudomány. Gyula ezúttal gazdaggá tette a
családját. A vasbánya szilárdabb pénzforrás volt minden uradalomnál, ezt
nem verhette el a jég, ennek nem ártott meg a rossz vásár; a vasnak
mindig van kelete.
A vidéken kezdett Fehér Gyula azoknak a kellemetes hírébe emelkedni, a
kiket úgy neveznek, hogy jó partie.
Érti az ember alatta, hogy jó partie férjhezmenendő leányok számára.
Fiatalsága mellett öntehetsége, merész számításai, szilárd kitartása
által vagyonosságra vergődve, félig-meddig bukásban levő családjával; a
mellett kissé különcz, a mi őt csak érdekesebbé teszi; nem csoda, ha
sokat beszéltek arról, hogy vajjon kit fog elvenni?
Az öreg Fehér maga is nagyon sokat szeretett erről a tárgyról fecsegni a
kolozsvári és nagyváradi casinókban, nem lévén más dolga azóta, hogy a
fia gondnoksága alá került, a casinóban ülésnél.
Az ő fecsegéseire építkezve, lehetett Gyula szándékai felől véleményeket
építeni.
Az egyik azt mondta; az ilyen speculativus, számító ember, mint Gyula, a
ki meg tudja mondani, hogy hány mázsa répában van annyi tápláló erő,
mint egy mázsa szénában, bizonyosan házasodni is számításból fog, s
valamikép nincsenek előtte biztosságban a hegyek gyomrába rejtett
érczek, hogy ő azoknak értékét diametraliter ki ne vesse, hasonlóképen
ki tudja kalkulálni leendő menyasszonyának hozományát is, a mi még az
apák és nagybátyák ládáiban fekszik.
A másik azt állította, hogy nem! Gyula nem olyan ember; ő nem tekint
pénzre, nagy vagyonra, mert az ő elve a belterjes gazdaság; hanem inkább
olyan leányt keres, a ki jó gazdasszony, ért a háztartás vezetéséhez,
takarékos, házias; – ne is legyen valami nagyon szép, hogy ne kelljen
félteni; mert a féltékenység igen zavaró akadály a sok munkával és
speculatióval elfoglalt ember ügyeiben, a ki gyakran kénytelen utazni s
ritkán van odahaza.
Mások megint azt fogták rá, hogy tudós nőt keres: olyat, a ki
geognosiát, trigonometriát tanult, a ki neki a nivellatiókban,
földfuratásokban segíthet, a ki rajzolni tud, a ki rettenetes æquatiókat
és logarithmusokat ki tud számítani, s minden napról kereskedői könyvet
vezet.
A kik valami jobbat akartak róla véleményezni, azoknak úgy tetszett,
hogy Gyulának lehetetlen magyar lányt venni nőül, mert ilyen embernek az
nem lehet ideálja, ő bizonyosan angol nőt fog hozni egyenesen
Angolországból; azért is tanult meg angolul, hogy tudjon majd vele
beszélni, ha lesz; s előbb-utóbb valami tengerparti városban fog
megtelepülni.
A leggonoszabb nyelvek pedig épen azzal rágalmazták, hogy ennek bizony
semmiféle asszony nem kell, mert ez remetének készül; reggeltől késő
éjszakáig mindig dolgozik, rá sem érne, hogy valami asszonyfélével szót
válthasson, mely speciest úgy sem tartja egyébnek a gazdasági és
technikai gépek sorozatában felesleges pénzfogyasztó masinánál.
Ezt a sok mendemondát rendesen mindig maga az öreg Fehér kezdte meg a
fia felől, ellenállhatlan ösztönök működvén benne arra, hogy szüntelen
fiáról beszéljen; rendszerint olyan rendkívüliségeket gondolt ki felőle,
a miket ő maga is komolyan hitt, és nem birt magában tartani, s a mikből
többnyire szó sem volt igaz. Az öreg úr ilyenformán az által, hogy fiát
bámulta, maga szaporítá felőle a pletykabeszédet, a mi pedig, mint
tudjuk, mindig oly jól terem: erre nincs se fagy, se száraz esztendő.
Gyula pedig oly közlékenytelen volt. Senkivel sem barátkozott, senkihez
sem vonzódék legközelebbi ismerősei közül, kerülte a köröket, a hol
kiváncsiak voltak őt megismerni, s a számára ajánlgatott kétséges
szinezetű kitüntetéseket elég okos volt nem keresni.
Ellenben voltak olyan kedves nyugpontjai lelkének, a miket szeretett
felkeresni; atyjának régi barátjai, kiket az öreg úr maga is igen
elfelejdegélt már; szerény lelkészek, tiszttartók, kik atyjának házát
akkoriban látogatták, mikor az még csak esküdt volt a vármegyében s
aként maradoztak el tőle, a mint az mindig magasabb hivatalokra kezdett
emelkedni; restelték a jó emberek, hogy ők olyan alant maradtak tőle, s
azt hihették, hogy ennek kellemes dolgot cselekszenek, ha nem
alkalmatlankodnak nála.
Ezek nem is ismerték Gyulát másról, mint hogy látták őt igen kis fiunak
igen sok esztendő előtt, s örültek neki, hogy ilyen szépen megnőtt. Ezek
rendesen még azt sem tudták, hogy tekintetes barátjuk az öreg Fehér
vagyonában és tekintélyében úgy megfogyatkozott: hagyján még azt, hogy e
vagyont és tekintélyt az ifju sokszorosan visszaszerezte. – Annyit
tudtak felőle, hogy Gyula okleveles mérnök. Ez közelebb hozta őt
hozzájuk. Arról, hogy Gyula neve már a hirlapokban is forgott, itt
rendesen nem tudtak semmit; voltak abban az időben még olyan boldog
családok, a hová a kisasszonyok divatlapjain kívül más lap nem járt, a
családapákat nem érdekelte a politika, s miattuk külföldön belföldön
történhetett akármi nagy és rettenetes esemény, ők meg sem tudták azt.
Ilyenformán találkoztunk már egyszer Málai Máté uram ezüstlakodalmán
Gyulával; akkor még a neve után sem tudakozódtunk. Láttuk őt mint
szerény, feltünni nem képes ifjut, ki, ha nem jön is zavarba, de még
elpirul, ha hozzá szólnak; s tanui voltunk annak a találkozásnak, a mi
közte és az ifju Somlyóházy grófkisasszony közt történt a zálogosdiban,
s talán önkénytelen volt nálunk az a gondolat, hogy ez a két ifju lélek
egymást megszerette. És bizonyosan igazunk volt benne.
Mindennapi ember fejet csóvál erre, s azt mondja: boldogtalan szerelem.
Mi lehetne ebből? Hogy közelíthetnének annyira egymáshoz egy gazdag,
hatalmas családból eredett grófhölgy s egy köznemes fia, a ki még csak
nem is státusférfiui celebritás, s imádottjához képest mindenesetre igen
szegény legény, hogy valaha azon a mérhetetlen tengerén keresztül az
előitéletnek, a mi őket elválasztja, egymásnak kezeiket nyujthassák?
Egy Borcz Adorján könnyen tudott magának felelni hasonló kérdésre: «én
is gróf leszek»; czímre szert tenni könnyű, csak pénzbe kerül; fellépni
mint gavalléros hódító, ragyogni akármi úton módon megnyert magas
összeköttetésekkel: ez neki mind biztos kilátás volt, s ha arra gondolt,
hogy az, a kit szeret, grófnő, azt is büszkeségéhez számítá. De Gyulára
nézve, ki önként, szabad akaratjából, nemesi rangján alul választott
magának pályakört, ki tudta azt jól, hogy kortársai, ismerősei tréfát
csinálnak az ő munkás életéből: – visszariasztó volt a parvenu neve. Egy
ember, a ki addig játsza a demokratát, a míg végre egy grófi családba
tolakodik fel.
Bizonyára ő nagyon jól meg fogja őrzeni azt a titkot, hogy szerelmes és
rajta lesz, hogy el ne árulja azt.
Ezek a büszke főurak nem fogják őt lenézésükkel agyon sujthatni; ezek a
szeszélyes urhölgyek nem fognak kaczaghatni balga szenvedélyén, minden
lépten éreztetve a tolakodóval azt a kínzó fensőbbséget, mit előkelő
nevelés, megszokott önbizalom, tágabb világnézlet ad a kedélynek, s mely
annak mint egy szemrehányás villog untalan arczába: «tudnál-e hozzánk
hasonlítani?»
Azonban – ki tudja: hátha nem oly büszkék azok a főurak, nem oly
szeszélyesek az urhölgyek, minőknek őket a regényirók rajzolják? hátha
az is megtörténhetik a világon, hogy egy fényes nevű delnő igazán
szeressen egy ragyogó név nélküli férfit, s ő kérdezze akkor azt
magától: «tudnék-e én te hozzád hasonlítani?»
Meglátjuk azt még.