Minden ember ismeri azt a kellemetes érzést, vagy tapasztalásból, vagy
vágyai után, a mit ez a gondolat gerjeszt: «én magam ura vagyok!» Magam
ura vagyok, azt teszem, a mit akarok, nem parancsol senki.
Van ennek a kellemes állapotnak egy gonosz variansa, mikor az ember a
«maga szolgájává» tette magát, a mikor egy kegyetlen zsarnokot vállalt a
nyakára, a ki reggeltől estig elfoglalja, idejének minden perczét
igénybe veszi, és a kinek fel nem mondhat, a kitől meg nem szökhetik, a
ki ellen fel nem lázadhat, mert hisz ez saját maga.
Ilyen szánalomra méltó rabszolgája saját egyéniségének az a Ludvéghy
Lipót báró, a kit Serena grófnő a lakodalom napján elhagyott, s a kinek
a pusztáját Borcz uram haszonbérli, és meg is venni fenyegetőzik.
Lipót báró azon örökké ifju férfiak közé tartozik, a kikről azt a
dicséretet mondja a világ, hogy jól conserválták magukat; de nagy
munkájába is került! Neki minden haja szála nagyobb gondban részesül,
mint más embernek minden életműszere, s egy lefekvéséhez nagyobb
előkészületekkel fog, mint más ember a meghaláshoz.
Reggel tíz órakor megvirrad neki; akkor felkel, beleül a bain
hygieniquebe, mely a bőrt felfrissíti és selyemtapintatuvá teszi, ez
alatt szemeit le nem veszi az óramutatóról, nehogy egy perczczel többet,
vagy kevesebbet mulasson a fürdőben.
Két perczczel a fürdő után egy üvegcsében felkevert Syrop d’Erysimum
itala biztosítja hangjának tisztaságát és kellemes érczét; arra hat szem
cachout kell lassankint megrágni, mely a száját megmenti a szivar
szagától s a lélekzetet illatossá teszi.
Ekkor kezdődik a hajfürtök kibontása; minden csomó haja külön papillotba
levén tekergetve, minthogy a vassalbodorítás igen koptatja a hajzatot.
A báró pipereasztala egy egész gyógyszertár. Itt ez üvegcsében a
benzoetinctura, melyből az a szűztej készül rózsavízzel vegyítve, a
mitől a szemek oly eleven ragyogást kapnak; amott egy porczellán ibrik
Gold Cream felirattal, mely az arcz tüzét borotválkozás után
lecsillapítja; az a furcsa kenőcs ottan «collyre au pierre divin»
felirattal a szempillák lázas vörösségét elűzni való s a Cerat au beurre
de Cacao szükséges az ajkak üde színének visszaadására; a fogak szép
fehér szinét biztosítja a rózsaszinű Quinquina, a mit Eau de Botot-val
kell kiöblíteni. A hajakat előbb magneticus fésüvel kell lesimítani,
azután egyes szálakat, mik elég udvariatlanok szürkébe hajolni,
bedörzsölgetni egyenkint keserű mandulakorommal, akkor azután az egészet
bekenni a hirhedett pommade de Dupuytrennel, akkor kimosni a szakállból
a tegnapi tojáshabot, a mivel minden este bekenik, hogy fényes és göndör
legyen, azután a bajusz hegyeit meleg vassal felkunkorítani; végre a
hajzatot középen kétfelé választani, úgy, hogy egy hajszál hiba ne
támadjon a választékban, azután a tükör előtt minden fürtöt külön
csigákba szedetni, ha nem jól van, a munkát újra kezdeni, egy kis
kopaszságot gondosan elmaszkirozni stb. stb.
Épen délre harangoznak, mire a báró úr a fejével készen van.
Ekkor a rettenetes zsarnok gazdája, a ki ennyire kifárasztotta,
megengedi neki, hogy reggelizzék, de még ott sem engedi őt békével
tölteni perczeit, az a pate digestive, mit a chocolade előtt magához
kell venni, az a czukorra cseppentett ambraszesz, az a piczi pohár vin
amer de la charité a reggeli után, mind megannyi elő- és utóvigyázati
szer, miket a szegény rabszolgának angariában kell bevenni.
Azután felöltözködik: munkába kerül, mig saját megelégedését megnyerheti
a nyakravaló megkötéssel; ebből a tudományból még leczkét is vett a
szegény rabszolga valami genialis kalandortól, a ki ötven aranyért
huszonnégyféle nyakkendő-csokor kötésre tanította őt meg.
Végre két óra felé tetőtől talpig elkészül, s nagyon örül, ha saját
magas tetszését megnyerheté. Ekkor kényszeríti magát kikocsikázni. Egyik
szemöldökének dolgot ád a fél szemüveget fogni, két kezének a gyeplőt
tartani, szájának haó!-t kiabálni a jövő-menőkre, minden porczikájának
reszketni a felfordulás veszedelmeitől, mely terhes foglalatosságnak
csak fél négyre szakad vége, a mikor a szegény mancipiumnak ismét
szolgálni kell magát, újra öltözvén ebédhez, s ellátván magát dragée
antecibum és pates digestives-ekkel; öt órakor ebédre sétálni a hôtelbe,
ott törni rajta a fejét, mi volna izletes és egészségére váló ennek a
finnyás uraságnak, a ki úgy megszolgáltatja magát? Ebéd után forcirozott
commotiókat tetet vele szigorú parancsnoka; onnan elhajtja a szinházba,
soiréekra, kényszeríti őt azzal a parányi kis elmésséggel, a mit
osztályba kapott, számtalan delnőt és kisasszonyt mulattatni,
genialisnak látszani, hallatlan platitudeöket gracieuse gesticulatiókkal
előadni, szűk topánkában órákig tánczolni, befűzött derékkal fiatal
embert játszani; mikor ásítani volna kedve, akkor mosolyogni; míg azután
éjfél tájon megengedi neki, hogy hazaviheti magát, de még akkor sem
engedi lefeküdni, hanem elébb hajfürteit újra becsavargattatja,
szakállát tojáshabbal bedörzsölteti; nedves ködös időkben arczát friss
marhahus-szeletkékkel bekötteti, megitat vele egy kávéskanálnyi vizben
felolvasztott Syrop de Lactucariumot, a mitől csendes álma fog lenni, s
csak úgy engedi őt a természet ápoló karjainak által.
Látni való ebből, hogy milyen terhes hivatalt vállalt magára báró
Ludvéghy Lipót úr, a midőn saját magának szolgálatába állott, s talány
marad előttünk, hogy lehet neki kedve egyetlen egy emberrel úgy
elfoglalni magát, hogy csupán csak annak éljen, és senkivel mással ne
törődjék. És még hozzá egy olyan jámbor emberrel, mint saját maga. Mert
hiszen megtörténik az némely tudóson is, hogy napról-napra csupán
önmagával van elfoglalva; de az legalább okos emberrel tölti az időt.
Hogyan lehet tehát, hogy egy ily jámbor és együgyű férfiut, a ki a
világon senkinek sem alkalmatlan, mint saját magának, gróf Somlyóházi és
egész családja olyan ellenségének tud tartani, a kinek a nevére felforr
a vérük, s még azt is meggyülölik, a ki kimondta azt előttük?
Egyszerű dolog az. – Nem azoknak az embereknek vannak csupán gyűlölőik,
a kik szándékos malitiával törnek felebarátaik ellen; a kik felteszik
magukban, hogy a más feleségét elcsábítják, a kik törik rajta a fejüket,
hogy ellenfeleiket hogy juttassák tönkre; oh azok a lanyha, energiátlan
jellemek, a kik nem tudnak magukon kívül senkiről semmit; a kiknek
egyedüli világnézetük az önzés, a kikre nézve nem létezik sem jó barát,
sem ellenség: azok bántanak meg legtöbb embert.
Róma leggyűlöltebb zsarnokainak egyike volt az, a kit Commodusnak
híttak; ez a commoditás a leggyűlöletesebb jelenség a világon; a
gyilkossal, a tolvajjal, az őrülttel el lehet lakni egy szobában, de a
commodus emberrel még jó ismeretségben sem.
Báró Ludvéghy nem vétett semmit Somlyóháziéknak; nem rágalmazta őket
becsületükben, nem háborgatta jószágaikban; nem is öröklött romanticus
családi gyűlöletet őseitől irántuk; hanem csak azt tette, hogy fiatalabb
korában udvarolt Somlyóházi leánytestvérének. A lányka fiatal volt; ezt
a kimángorlott alakot ideáljául vette; igen szerelmes lett bele; Lipót
báró most még jobban udvarolt neki; a lánykának volt egy régibb imádója,
Serena testvére; ez mikor látta, hogy mellőztetik, bújában elment
utazni, ott hirtelen meghütötte magát és meghalt. Mikor aztán Lipót báró
diadala tökéletes volt, akkor el kezdte unni a mulatságot; elmaradozott
a háztól, felé sem ment a lánynak többé, utoljára csupa commoditásból
egészen kiverte őt a fejéből.
Az elhagyott lányka azután csak busult, csak epedt; egyik tavaszról a
másikra mind halaványabb lett; utoljára ő érte is eljött az a tavaszi
szellő, a ki el szokta hordani magával a földről elkivánkozó lelkeket, s
szép csendesen meghalt.
Lipót báró meglehet, hogy nem talált ebben semmi különöst, sőt talán nem
is értette a dolgot, s ha valaki megmagyarázta volna azt neki,
legfeljebb azt a gondolatot keltette volna benne, hogy «parbleu», mégis
van abban valami, ha az ember huszonnégy féle csokrot tud kötni a
nyakravalóján.
Annyi bizonyos, hogy egy hajaszála sem hullt ki a miatti bánatában.
Azután is csak úgy soignirozta magát, ápolta szakállát és hajfürtjeit,
gondja volt körmeinek tisztaságára, fogainak épségére, gyomrára és
tyukszemeire; nagyobb dolgokkal ő nem szokott törődni.
Somlyóházi gróf azonban épen ezen szomorú esetnek köszönheti, hogy
mostani nejével megismerkedett; az fiát, ő pedig testvérét veszté el
Lipót báró commoditása miatt. Gondolhatni már most, hogy e családban
milyen hangzású ige lehetett Ludvéghy Lipót neve? nem is mondták azt ki
soha annál a háznál, míg egyszer a grófnő első házasságábóli leánya,
Serena, azzal a hírrel nem lepé meg rokonait, hogy ő Ludvéghy Lipóthoz
nőül fog menni.
A grófnőnek egy gazdag öreg nagynénje lakott Pozsonyban, ki azt a furcsa
dolgot követelte tőle, hogy egyik gyermekét hadd nevelje ő. Gróf
Bertalanné igen jó, tisztalelkü, derék asszonyság volt; a kinél Serena
bizonyosan teljesen kárpótolva találta az anyai házat. Kissé nagyon is
erősen kárpótolva. Az öreg asszonyság félt már az utazástól, a mi kivált
az akkori utakban Pozsonytól Kolozsvárig nem volt tréfa dolog; azért
Serenát soha sem láthatták egyébkor szülői, mint mikor ők jöttek
nagynénjükhöz Pozsonyba; országgyűlés alatt az ilyen látogatás aztán
hosszabb ideig is tartott.
Hanem Bertalan grófnő akkor sem bocsátá szülőihez Serenát; annak mindig
mellette kell lenni; mert az anya elkényezteti a gyermeket s aztán senki
sem bir vele.
Pedig ellenkezőleg állt a dolog: épen ő kényeztette el a gyermeket; úgy,
hogy az tíz éves korában már oly önfejü, szeszélyes és makacs volt, hogy
kifogott minden emberi tudományon. Bertalan grófnő azt állította, hogy ő
igen keményen bánik vele; pedig ha néha-néha megtörtént, hogy egy
szigorú szóval próbálta őt illetni, és arra Serena sírva fakadt, a jó
asszonyság alig találta helyét, míg meg tudta őt engesztelni, s mikor
egyszer azzal akarta megijeszteni, hogy ha szót nem fogad, elűzi őt a
háztól, mehet aztán a világba, a tíz éves gyermek azt felelte rá: hogy
el is megy; s nyomban felszedte a batyuját, a mibe egy pár fehérnemüt,
meg egy darab kalácsot kötött bele, s neki indult a világnak; gr.
Bertalanné utána küldte a pitvarnokát, hogy nézze meg, hová megy? s az a
hidon túl érte utól, mikor már a ligetnek indult. Mikor aztán kérdezték
tőle, hogy hová akart menni? azt felelte, hogy Törökországba
hamupepejkének. Aztán beszéljen vele valaki.
Mikor fitestvére meghalt, akkor édes anyja magához akarta venni Serenát;
s a nagynénének át kelle látni, hogy ez egészen jogos kivánság, hanem
két hónap mulva megint visszahozta őt Erdélyből.
– Kedves néném, ezt a leányt már úgy elrontottad, hogy ez csak egyedül
neked jó, ezzel ugyan megverte az Isten azt a szerencsétlen halandót, a
ki valaha feleségül fogja venni. Már most csak neveld tovább. Óhajtom,
hogy valami olyan embert szemelj ki a számára, a kire valami nagyon
haragszom, mert az ugyan megőszül rövid időn.
Serenának tetszett anyjától ez a humoristicus ötlet. Talán épen ez adta
neki azt az eszmét, hogy báró Ludvéghy ellen vesse ki hálóját; a mit oly
ügyesen tudott összehuzogatni, hogy nem is sejtett felőle senki addig,
míg a vad fogva nem volt.
Serenát azonban egyéb vitte ez ötletre. Néhány havi otthonléte alatt
látta azt, hogy anyja, ki egykor oly kedélyes és vidám volt, mennyire
megváltozott, egészen elkomolyult, szigorú, zárkózott lett: tudta, hogy
e kedélyváltozásnak testvére halála volt az oka. Mostoha apját, kit a
bálványozásig szeretett, számtalanszor hallotta keserűen kifakadni a
főrendi osztály azon léha, jellemtelen tagjai ellen, a kik az eleven
szakadást képezik a nemzet összetörekvő rétegei között, kiket egyedül
finomabb önzés különböztet meg a durva proletártól; Somlyóházy
kifejezésekint csupán az, hogy törköly pálinka helyett cognacot isznak,
– s kezdte észrevenni, hogy az ostorozott töredék ideálját Somlyóházi
szemeiben senki sem közelíti meg annyira, mint Ludvéghy Lipót. Ha valami
capitalis ostobaságról való adomát köröztettek, ha egy nevezetes betise
gazdájára kellett akadni: az ő volt; nem mondta senki a nevét, de tudta
mindenki, hogy ő az, s még csak nevetni is restelltek rajta.
Megvetették.
Olyan éles ész, mint Serenáé, mindezeken túljárt.
És ime egy napon Serena azzal lepé meg a jó öreg Bertalan grófnét, hogy
ő Ludvéghy Lipóthoz fog nőül menni.
Az öreg asszony elszörnyedt, magánkívül lett, komolyan haragudni akart,
előhordta Serenának, hogy mennyire neheztel ez emberre édes anyja,
mennyire megveti derék mostoha apja, hogy az milyen szabadelvütlen
ember, hogy utálják a többi mágnások; aztán micsoda férfi! hogy festi
magát, hogy káncsérolja kopott idegeit; milyen parányi észszel jár-kel a
világban; csufolják, kinevetik úton útfélen. Gondolja meg, Somlyóházi
gróf testvére mily szerencsétlenül járt már e könnyelmű emberrel; végre
pedig vegye fontolóra, hogy atyja, anyja soha rá nem fog nézni többet,
ha az megtörténik, még ő rá is meg fognak haragudni, és ő maga is
haragudni fog Serenára; kikéri magának, hogy ha Ludvéghy báróhoz megy,
Pozsonyban ne maradjanak, mert ő még a kocsisának is megparancsolja,
hogy, a hol a kocsijaik össze fognak találkozni, forduljon vissza és
kerüljön más utczára. Ámde Serena oly bűvös-bájos-édesen tudott
könyörgeni a jó nagynéninek, úgy ki tudta előtte menteni pontról-pontra
Ludvéghy hibáit; a mi gyöngesége volt, azt jósága rovására tette, a mi
bűne volt, azt jellemerejének számolta be, politikai elveibe nem tartá
helyesnek a női beavatkozást, ahoz csak férfiak értenek, és végre úgy
elhitette vele, hogy mennyire szerelmes bele, hogy őrjöng utána, hogy
utoljára a szegény nagynéni maga volt az, a ki elhatározta magát arra a
nehéz feladatra, hogy Serena szülőinek irjon; felvilágosítva őket a
felől, hogy mennyire szükséges és elkerülhetetlen dolog Serenának
Ludvéghyhez nőül menni, sőt még olyasmit is iparkodott velük elhitetni,
a mit szegény maga sem hitt, hogy nagyon jó is lesz így vetni véget a
régi ellenségeskedésnek, és hogy remélhető, miként Lipót báró, ha majd
megházasodik, derék, szeretetreméltó ember lesz stb. – Sokat lehet
rátenni, hogy a derék asszonyság vége felé maga is hitte azokat a
képtelenségeket, a miket másokkal el akart hitetni, annyira szépen és
meghatóan adta elé azokat Serena, s ha néha támadtak is kételyei azoknak
logikai valódisága felől, azzal vágta őket ketté, hogy de hát mit tehet
róla szegény gyermek, ha olyan nagyon szerelmes belé?
Láttuk, hogy milyen szerelmes volt belé? ott hagyta őt az oltárnál.
Bohó leány!
Szeszélyes tervében nem gondolt semmi egyébre, mint furfangos
boszuállására. Csak azt a gondolatot látta maga előtt, hogy egy férfit,
ki családjának oly keserű megbántása után elég vakmerő még ő neki is
udvarolni, legérzékenyebb oldalán sujtson vissza: az egoismus fájós
részén, hogy azt nevetségessé tegye, és csufságot kövessen el vele, a
minőt a világ soha el nem felejt neki, és a mellett nem gondolt rá, hogy
ugyanekkor saját magát is mennyire hírbe hozza, milyen
kalandor-köpönyeget ölt magára; hogy felboszantja jó nagynénjét, a kit
háromszorosan rászedett; mint megrémíti anyját, mostoháját és minden
rokonát, és átalán mindenkiben milyen furcsa fogalmakat fog gerjeszteni
jelleme felől.
Ezek az eszmék csak a megtörtént tény után kezdtek eszébe jutni. Azt jól
érezte, hogy most rögtön nagynénjéhez vissza nem mehet; mert azt rögtön
a guta üti meg, ha e meglepetés után vele találkoznia kell; azért rögtön
postaszekérre ült s sietett haza Kolozsvárra.
A mennyegzője rémhírére felriadt szülők pedig épen akkor útban voltak
Pozsony felé, s míg Serena Kolozsvárra érkezett, ők ugyanakkor
Pozsonyban szállottak le. Csak ott tudták meg az esküvő sajátságos
fordulatát. Persze, hogy az egész város arról beszélt. Rettenetes eset
volt! Somlyóházi gróf bevallotta, hogy sok rendkívüli helyzetben forgott
már, de itt megáll az esze, és nem tudja, hogy mit csináljon? a grófné
azt mondá, hogy megöli azt a leányt, a mint rá fog találni, a jó
Bertalan grófné pedig ágynak feküdt és meg akart egy huszonnégy óra
alatt halni.
Hanem azután csak elmult az egy huszonnégy óra; az alatt stafétával
érkezett egy levél Serenától, melyben mind szüléitől, mind nagynénjétől
oly megható gyöngédséggel kér bocsánatot, oly eleven színekkel rajzolja
a megtörtént boszú utáni epedését, oly töredelmes bánattal sajnálja a
zavart, mit a családban ezáltal előidézett, s végül oly gyermeteg
engedelmességgel fogadja, hogy ezentul mindenben szüléi akaratának fogja
magát alárendelni, s mindaddig, míg vele nem rendelkeznek, a Somlyóházi
kastélyt el nem fogja hagyni, hogy utoljára is Bertalannénak lehetetlen
volt fel nem kelni az ágyból, s el nem halasztani halálaóráját, mire
azután Somlyóházi grófné is felhagyott gyermek-gyilkolási szándékaival,
s végre a gróf is talált ideillő okos gondolatot, hogy tudniillik
Serenának nagyon jó lesz egy ideig Erdélyben maradnia, szülői
felügyelete alatt, mert hisz ő szive szerint igen derék, nemeslelkü
leány, csakhogy egy kis hóbortja van néha, a miről majd elszokik az
anyai felügyelet alatt.
Egyébiránt azzal, a mi Ludvéghy bárón történt, mindenki igen nagyon meg
volt elégedve; bizonyosan Somlyóháziék is, ha nem beszéltek is róla.
A szegény rabszolga nem is szolgált többet régi gazdájánál ott
Pozsonyban egy óráig sem tovább, hanem ő is futott onnan. A kik ráértek
felőle gondolkozni, azt állíták, hogy falusi jószágára menekült; ott
szándékozik magát ápolgatni, a míg ezt a kudarczát kissé elfelejtik.