Nem tudom, micsoda sentimentalis kisasszony adhatta ennek a pusztának a
rózsaliget nevet? vagy igen nagy képzelőtehetséggel kellett annak bírni,
vagy nagyon régen lehetett az idő, mikor a parlagrózsa
széltiben-hosszában ellepte a mezőt; most ugyan nem látszik azon egyéb,
mint itt-amott egy-egy tüskés kökénybokor, a többit simára lelegeli az a
tízezeren felül menő birka, a mi naponként a határt járja.
Nincs itt soha sem füve, sem virága az évszaknak, egy felszántott tábla,
egy zöldülő vetésszalag sem szakítja félbe a hepehupás róna egykedvű
fakózöld szinét, mely sem őszszel, sem tavaszszal meg nem tud változni.
Ezerével járó gyapjuhordó nyájak borotválják simára naponkint a szép
természet szakállát, egy-egy nádból font hodály szakítja félbe néhol az
unalmas egyalkatuságot, s egy pár görbenyakú gémes kút, hosszu váluival,
a hol a birkákat esténkint itatják.
Valami homokbuczkás völgy mélyébe elrejtve bujdoklik maga a lakótanya,
lehetett volna biz azt a dombra is építeni, s onnan érdekesebb lett
volna a kilátás, de a bölcs telepítő úgy találta, hogy sokkal több
szüksége lesz neki a szelektől való védelemre, mint a szép kilátásra, s
míg a domb alját kivájva, abban épen elegendő anyagot lelt, a mennyiből
valamennyi pajtát és csűrt felépíthetett, addig a kivájt domboldal
másfelől igen czélszerű sánczot képezett két oldalról a télvihar ellen.
Igaz, hogy így a völgybe szorított vályogépületek az esztendő három
szakaszán át túl a rendén is nedvesek, a negyedikben pedig kiállhatatlan
hőséget fognak fel magukban, hanem hiszen hol talál az ember valami
tökéletesre ebben az árnyékvilágban?
Ott egy csoportban mintegy nyolcz hosszu alacsony épület látszik,
élével, oldalával egymásnak forgatva, csekély építészeti tervvel;
valamennyi oly egyforma, rongyos, rozzant nádtetejével, czirmos
vályogfalával, mely félölnyire zöld a téli nyiroktól, parányi
ablakaival, rácsos ajtaival annyira egymáshoz hasonló, hogy jövevény
ember egyhirtelen meg nem tudja közüle találni, melyik a lakóház, melyik
a béreslak és a birkaakol?
Udvarnak híre sincs; széna-szalmakazal minden ház előtt; a fagybaszáradt
birkanyom tarkázza az egész térséget; hulladék nád, szalma lepi a
környéket; s ellenőrzetlen komondorok ülnek, ásítanak mindenik ajtóban;
jó szerencse, ha a látogatót százszor meg nem eszik, a míg valakire
akad, a kitől megkérdezze, hogy hol van a gazda?
Úgy látszik azonban, hogy a ki azzal a sárga hintóval jött, tudja már a
járást, mert egyenesen odahajtat a középen álló hosszu ház elé, s annak
az ajtaja előtt állapodik meg; ámbár semmi külsőleg látható oka nincsen,
azt a többi birkateleltetőnél egyébnek tartani.
A hintóból elébb egy farkasbundás úr száll le, azután egy
dsindsulaprémes úrhölgy, kinek asztrakánkarmantyús topánkái
meglátszanak, a mint a hágcsókon leszáll; utánuk a bakon hozott liberiás
inas, mindenféle ládákat, skatulyákat emelget le, míg a konyhából
előkerülő csajhos béresasszony, rettentő csizmák szárait fenve
egymáshoz, üget a harmadik, vagy negyedik hosszú épület felé, hogy a
házi gazdát vendégek érkeztéről értesítse.
Borcz Mihály uram, a dúsgazdag birkás, most épen nagy munkával van
elfoglalva. Nagyváradi országos vásár közeleg. A tömérdek sajtot
szekerekre kell pakolni, a mit télen által készíttetett a bális. Sok
száz forintra megy annak az ára. A birkák is elkezdték az ellést; a
zsenge báránynak most legjobb az ára; azokat hevenyében ki kell most
mustrálni; a melyik megélni való, azt megbélyegezni és beoltogatni, a
melyik eladni való lesz, azt külön esztrengára csapni. Ilyenkor nagy
szükség van a gazda jelenlétére, mert ez sok babonával jár, a
billogozásnál minden birkának egyet kell tekeríteni a fülén, hogy ne
fogjon rajta a métely; aztán a billog-nyelén keresztül kell ugratni,
hogy jó tejelő legyen, arra pedig különösen kell ügyelni, hogy e műtét
alatt a gyapjából semmi ki ne tépődjék, mert az rosszat jelent, az olyan
bárányt széttépi a farkas. Aztán a magnak való bárányokat nem szabad
fenhangon számlálni, mert akkor beléjük esik a dög, hanem csak kiki
magának; minden ember utoljára mondja meg, hogy mennyit számlált? a
gazda adja rá, hogy igaz-e? bicsakkal metszve egyenest és görbét a
rovásfára.
Innen láthatjuk, hogy Borcz Mihály uramnak abban az órákban, hogy a
béresné érte jött, több dolga volt a szokottnál; egyik kezében a
kulimászos fazék, másikban a billogozó vas, azzal nyomta egyenkint saját
nevének előbetüit minden ujonnan született alattvalójára, azután megint
előrántotta a dolmánya zsebéből a rovásfát, – a csizmaszár mellől a
bicskát, s rótta a sorbajövő vonást; s törülte izzadt orczáját ködmene
ujjával; minélfogva olyan kulimászos kezdett lenni dolmánya, mellénye és
homloka lassankint, hogy egyik sem vethetett a másik ellen semmit.
Nehéz is lett volna a jó urat kiismerni a többi juhász, béres közől
valami idegennek; épen olyan törtbőr dolmányt viselt fekete
birkaprémmel, mint a többi bojtár, még a szironyvarrás piszkosabb rajta,
mint azokén, mert nyilván sokkal régibb. Fontostalpu saruja faggyuval
bekenve, s a fejébe nyomott báránybőrsüveg tele kirázhatlan szénapolyva
és bógácsmaradékkal; arczával is elmehetne olvasva a béres nép közt;
semmi uri szín sincsen rajta, durczás, duzzogó, mint a bántott cseléd,
bajusza kurtára nyirva, hogy ne legyen vele baja, s göndör szürke haja
borzasabb minden szénaboglyánál.
Épen egy szép fekete bárányt tartott térde között, azon gondolkozva,
hogy vásárra küldje-e azt is, vagy minthogy oly szép, ne sajnáljon
rávesztegetni egy 32-edrész krajczár ára oltott meszet a bélyegzés
végett, midőn a béresné az akol ajtajában megállva, bekiáltott hozzá
gyógyíthatlanul rekedt hangon:
– Nemzetes uram, vendégünk jött: tekintetes Torhányi András úr és a
kisasszonya.
A birkás oda fordult felé, s mintha jobban hallana azzal, ha a sipkáját
feltolja a szeméről, kérdezé minden nyájasság nélkül:
– Micsoda?
– Tekintetes Torhányi András úr! iparkodék a rekedt némber jobban
kiáltani.
Borcz Mihály uram aristocraticus gőggel monda rá:
– Semmi Torhányi; – csak Torhán. – Torhánnak híják, nem Torhányinak.
Micsoda –i? Az a –i csak nemes embernek szabad. Majd bizony! egy
kereskedő, egy kupecz, aztán még Torhányi!
S azzal, mintha mindent a legjobban rendbe hozott volna, ismét lehúzta
sipkáját homlokára, s haragjában a szeme alatt is festett magának
szemöldököt, a mint a kulimászos ujjával le akart onnan valamit törülni.
S még azután is sokáig dörmögött rajta, a juhászaihoz szónokolva.
– Igen bizony, egy kupecz. Egy kereskedő, semmi egyéb; aztán mindjárt
Torhányi akar lenni; mintha azt az ypsilont olyan könnyen adnák, mintha
azt csak szeméten találnák, hogy a kinek megtetszik, vegye fel! Ismerem
én régtől fogva; eleinte csak úgy írta a nevét, most már úgy is mondatja
ki. Azt gondolja, hogy majd ezáltal egyszer csak, – se tette, se vette,
– nemes ember lesz belőle. Hohó! Beleszólnak még abba. Mintha az olyan
könnyen menne.
Borcz Mihály uram egészen fel volt lázadva ettől a gondolattól. Hogyne!
Tudhatta magáról, hogy az minő áldozatba kerül. Hisz ő maga is ezelőtt
negyven évvel közönséges parasztfiu volt, birkákat őrizett; mennyi
pénzébe került neki, míg e kiváltságos előjogot megszerezheté; s más
csak úgy ingyen fejében akar hozzá jutni?
Hátrább uram! azért hogy hintóban járunk.
Gondold meg, hogy nemes Borcz Mihály uram udvarában vagy most, s a
milyen igaz, hogy ez a puszta inkább nemes Borcz Mihályé már, mint bárói
gazdájáé, kitől azt ezelőtt húsz évvel vette ki bérbe, holdját négy
rézkrajczárért harminczkét esztendőre, olyan valószinű és lehetséges,
hogy nemes Borcz Mihály uram még a báró czímet is megszerezheti utódai
számára, miután pénze van elég; nem nagy mesterség levén egy kis
milliócskát összekuporgatni 12 ezer hold földről, ha az ember évenkint
csak 800 bankó forint árendát fizet utána.
A vendégeknek az alatt módjukban volt magukat mulatni odabenn a
lakházban, melynek belseje tökéletesen megfelelt gazdája külsejének.
A nedves falakon régi meszelés megtágult vakolatja volt omladozó félben;
a rövid ablakok közei jól betömve fűrészporral, hogy se ki, se be valami
levegő ne találjon menni, ócska, megfeketült székek, almáriumok
támaszkodtak avatag oldalaikkal a falnak, s egy szögletben párnátlan
nyoszolya nyujtózkodott, nehéz juhászbundával leterítve, a két ablak
között egy alacsony bőrpamlag ijesztgette a ráülni akarót nyiladozó
fesléseivel, miken keresztül dugta magát az avult tehénszőr; az ágy és
pamlag alja tele volt nyirkos dohánycsomagokkal; az almárium és még
egynehány polcz a gerendákig volt megrakva sajttal, míg a boglyakemencze
szurdékában világosan érett a korpacziberének készített kotyvalék;
minélfogva oly orrtekerő illat uralkodott a kegyetlenül befűtött
szobában, hogy attól rögtön megnémult, a ki a szabad levegőről belépett.
A gazdasszonynak ugyan volt annyi jó akarata, hogy az úri vendégeket
átvezesse onnan a benyilóba; de a mely egész télen nem levén fütve,
olyan farkasordíttató hideg volt, hogy nem lehetett kiállani benne a
mulatságot.
Ott már mégis csinosabb butorok voltak, ócskák ugyan, de legalább nem
ragadt hozzájuk az ember, minélfogva Amália kisasszony inkább ott maradt
bundában, karmantyúban, megvárandó, míg befütenek; míg édes atyja
elfogadta a nagycsizmás gazdasszony szives ajánlatát, hogy majd
kifüstöli ő azt a szobát, aztán jó lesz; a mit meg is cselekedett a jó
lélek, hozván be egy vaslapoczkán parazsat és behintve azt
kömény-maggal: a mitől azután megint olyan illat támadt, hogy Torhányi
úr azt képzelte magában, hogy főfájásról kurálják; s míg a birkás
váratott magára, azalatt azt a kínos válogatást követte, hogy vándorolt
egyre az illatos szobából a hidegbe, a hidegből az illatosba, a szerint,
a mint az egyik, vagy a másik maleficiumot türhetlenebbnek találta.
Azonban lassankint bemelegedett a benyilószoba s Amália kezdte
lebontogatni magáról téli köntöseit. Torhányi úr olyan szivesen segített
neki e munkában, úgy igazgatta leánya ruháját, szalagjait, úgy
törülgette bársonygallérját, fésülgette magasra tekert hajbodorzatát,
felhuzogatta karmantyuit, hogy a gyémántos karpereczek kitünhessenek
alóla, kiegyengette hímzett inggallérát, kívül húzva rajta a
drágagyöngysort; úgy csinosítgatta – mint, – tán mint egy apa szeretett
leánykáját? nem, hanem mint egy bagdadi kalmár a vásárra vitt eladó
rabnőjét.
– Miért nem tetted fel a gyémántos brochet a melledre? évődék vele;
mikor én mondtam.
– Nem szokás azt útra feltenni, felelt Amália kedvetlenül.
– Szokás ide, szokás oda. Tudják is azt itt, hogy mi a szokás? Ha én azt
mondtam neked. Azt gondolod, hogy én azért vettem neked a sok
igazgyöngyöt, brilliántot, hogy azt a fiókban tartsd?
(Úgy gondolom, hogy azt azért szokás venni, hogy az ember nyereséggel
eladhassa megint: – a leányt is ráadásban.)
Amália kisasszony durczásan mondá rá:
– Minek tettem volna fel, hiszen;… itt elhagyta a szót és vállat vont.
Torhányi úr pedig tudta jól, hogy mit akart leánya azzal a vállvonással
mondani.
– Hiszen úgy sincs itthon Adorján most, ugy-e? Nem az a kérdés a
dologban. Hanem azt kell tenned, a mit én mondok, mert neked nincs
eszed, de nekem van. Én tudom, hogy mit csinálok, de te nem tudod.
Adorján egy nagy gazember, a kire nekem semmi gondom; bár neked se
volna; hanem az apja, ez a nagyfejű szamár…
Épen nyitotta az ajtót.
– Ah, alázatos szolgája, kedves édes barátom uram. Örülünk, hogy friss
egészségben tisztelhetjük Amália leányommal együtt. Ez az én Amália
leányom, kedves édes tekintetes Borcz úr. Elhoztam őtet is magammal, a
hogy legutoljára megigértem. Talán munkájában zavarjuk most is?
– Munkámban, igen is, munkámban; felelt a birkás, szemeivel Amáliát
mustrálgatva, mi alatt kezeit egyre kente-fente a dolmánya oldalához,
hogy egy kicsit lemenjen róluk a szekérkenő, mielőtt valamelyiket
Torhányi úrnak barátságos kézszorításra nyujtaná. Nálam mindig szorgos a
munka; nem úgy, mint a kereskedőnél, a ki télen lógatja a lábát.
Engedelmet kérek, hogy ilyen piszkos vagyok; az ember falun nem járhat
olyan czifrán, mint a városban, itt mindenhez hozzá kell nyulni; a
sárból élünk, az adja kenyerünket; ilyen a szegény ember dolga.
– No csak szeretnék én olyan szegény ember lenni, mint tekintetes Borcz
úr; szólt bele hizelkedve a vendég úr.
Hiszen Borcz úr is csak azért szokott olyasmit mondani mások előtt, hogy
ő szegény ember, hogy siessenek azt megczáfolni. Nem is mentegette magát
a magasztalás ellen.
– Már hiszen, a mink van, az megvan, szólt parasztbüszkeséggel felfujva
magát.
– Legalább tizezer birka.
– Az idén már tizenkettő.
– Egy harmada pedig spanyol.
– Sőt két harmada spanyol. Igazi merino.
– Mily roppant szép gulyája; akkor itatták, mikor jöttünk.
– Hát még ha a vetésem látnák!
– Már az is van? csak nagy gazda Borcz úr, nagy gazda. Hátha a mije zár
alatt van!
– De isz az nem sok. Nem tartogatjuk azt itthon; a pénz legjobb marha,
mert nem kell teleltetni, még is jól szaporít.
– Néha duplát is vet, ugy-e bár tekintetes Borcz úr?
– Már hiszen ért Torhányi uram is a pénzfiaztatáshoz.
– Mi tagadás benne, szólt szerény alázattal Torhányi úr, mint a ki
valami jól megérdemlett dicséret miatt pironkodik.
– Bizony nem is hiába jár ám öt tölgyfahajója a Bánátba.
– Az idén már hét; jegyzé meg tisztelettel a szerény férfiu.
– Biz a gyapjut sem azért vásárolja össze, hogy veszítsen rajta.
Torhányi úr most jónak látta nyakát egyenesebbre igazítani merev
kravatlijában; minden újja tele volt gyűrűvel, csak úgy villogtak az
alatt.
– Ez mind csak mellékes üzlet, kérem alássan; gabona, gyapjú, bor,
áruszállítás s efféle csak arra való, hogy az ember firmájának hire
legyen; – nagyobbszerű pénzembereknek ez mind csak mellékfoglalkozásuk;
igazi nagykereskedő országa a börze, s valódi nagy kereskedés csak
papirosokkal űzhető.
– Papiros, papiros; mormogá az öreg birkás, s nem gondolt egyebet, mint
hogy Torhányi úrnak valahol papirosmalma van, s rongyot szed; talán a
gyapjú-alkuban tőle is megvenne egy csomó rongyos ponyvát ráadáskép.
– Értek statuspapirosokat, sietett a kételkedőt hamar felrázni
tévelygése álmaiból Torhányi úr.
– Vagy úgy? megtetszik venni a fekete-bankót fele áron, s el tetszik
adni egész áron odafenn.
– Oh nem, nem. Vannak statuspapirosok, a mik nem bankók, a mik nem
birnak határozott árfolyammal, például a bankrészvények, metalliquok,
miknek árkelete ma hirtelen felmegy, holnap hirtelen leszáll. Itt
mutathatja ki az okos kereskedő, hogy mit tud? Mikor leszáll a papiros
értéke, összevesz egy millió forint árát, egy hét mulva megint felmegy:
akkor eladja s nyert rajta egy pár százezer forintot.
Borcz uram nagyot bámult a beszélőre.
– De hogy tudhatja azt meg, hogy mikor száll le, mikor hág fel a
papiros?
– ’Sz épen az a fortély titka, szólt ravasz képpel Torhányi úr; erre
való itten az ész; és azzal homlokára kopogtatott négy újja hegyével,
hogy minden gyűrűje csengett bele.
A birkás nagyot csóvált a fején, s gondolta magában, mennyivel könnyebb
mestersége ez a pénzcsinálásnak, mint reggeltől estig gyapjút nyiratni,
s egész télen-nyáron koplalni, kuczorogni, hogy a mi egy ajtón bejött, a
másikon ki ne menjen. Kezdette magában Torhányi uramat respectálni,
daczára annak, hogy az ypsilon nem bír legalis existentiával a neve
farkán.
– Hanem hát beszéljünk a magunk ügyéről, édes kedves tekintetes Borcz
úr; szólt karon fogva érdemes barátját Torhányi úr; menjünk talán át a
másik szobába. Amália majd elmulatja addig magát; Amália okos leány.
A két úr azzal átment a köménymagfüstös szobába, melynek illatát most
iparkodott még emelni a behozott báránybélyegző festék is. De Torhányi
úrnak az most nem volt alkalmatlan. Hiszen lucri bonus odor. Szépen
helyet foglaltak egymás mellett a bőrpamlagon, a birkás egy darab krétát
vett a kezébe, azzal jegyzett az asztalra.
Az első positiókon kevés alkudozással átestek: a tavalyi gyapjú, az idei
bőrök felett hamar megegyeztek; mind a kettő ismerte a vásárt és ma
szokatlan engedékeny kedvében volt. Máskor nem így szoktak alkudni,
hanem elveszekedtek reggeltől estig; legazemberezték, lezsugorizták
egymást vagy hatszor; s rendesen akkor kötötték meg az alkut, mikor már
Torhányi úr fennült a hintóban; sőt gyakran el is váltak nagy
dér-durral, s olyankor aztán vagy Torhányi úr tért vissza a legközelebbi
csárdából egy végső szóra, vagy a birkás lovagolt utána félmérföldig az
ultimatummal.
Ezúttal azonban olyan könnyedén átestek az alkun, mintha a gyapjú és a
pénz csak olyan limlom volna, mit az ember a szérűn összegereblyél.
Nyilván valami fontosabb tárgyra tartogatja mind a kettő az alkudozásra
való talentumát és erélyét.
Torhányi úr le is fizette a felpénzt, iszonyú mennyiségű ezeres közől
válogatva tárczájában Borcz úr szemeinek kápráztatására s azután
elkezdett nyájasan mosolyogni, oda-oda pillantva szeliden tekintetes
Borcz uramra.
– Ezekkel hát rendbejöttünk, még pedig ugyan csak könnyű szerrel;
óhajtom, hogy a legfőbb tárgyon is, a miért idejöttünk, ily barátságos
igazsággal egyezzünk meg.
És azzal nyájasan megszorítá Borcz uram kezét; kicsinyben múlt, hogy meg
nem csókolta.
Borcz úr hátra huzódott, apró ránczos szempilláival sürűn pislogatva.
– Nos, nos, mi lehet az? mi lehet az? (Pedig jól tudta, hogy mi az.)
Torhányi úr szerényen mosolygott.
– A tekintetes úr kivánatára elhoztam Amália leányomat.
– Úgy? igenis. Láttam, láttam.
– Ő igen jó leány; nem azért mondom, mert apja vagyok.
– Láttam, láttam.
– Ő maga is nagyon kivánkozott ide.
– Bizony pedig itten semmi szépség sincs, a miért olyan nagyon
kivánkozzék ide.
Torhányi úr még szebben is tudott mosolyogni.
– Ha nincs is valami, – de van valaki.
– Nem értem, nem értem.
– Hiszen méltóztatik tudni, hogy ezek az ifjak olyan régóta szeretik
egymást.
– Nem tudom, nem tudom. (Borcz uram egyszerre elkezdett semmit sem
tudni.)
– Még a nagyváradi casinobál óta, midőn egymással először találkoztak.
– Azóta sem látták egymást. Adorján úrfi nekem nem szólt egy szót is; oh
Adorján úrfinak igen nagy kilátásai vannak, igen nagyok.
– Oh Amáliának is sok szerencséje akadt már; én nem szólok a vagyon
miatt. Mi az nekem; egy pár százezer forinttal több, vagy kevesebb.
Csupán csak azért, minthogy az ifjak egymást szeretik, óhajtanám
boldogokká tenni őket.
– Ah, kérem alássan! pattant fel Borcz uram, kinél az a gondolat ragadt
meg, hogy a pénzét keveselték; nem egy pár százezer forintról van nálam
szó, engem tetszik tudni, úgy hínak, hogy a milliomos birkás. Egy millió
forinton alul nem becsülnek ki engem ebből a házból.
– Pengőben tetszett érteni?
– Mit pengőben? Én nem beszélek soha conventiós pénzben, két fél, meg
egy egész; az ördög értse! én csak okos pénzben beszélek, a mit megért
minden ember; én bankóban szólok.
– Hja, de tessék meggondolni, hogy ebből a tőkéből nagy rész
lábas-marhákban van; egy rossz esztendő, Isten mentsen meg tőle, s a
capitalis a bőrével fizet.
– Hát az úrnak miben van a pénze? Elsülyedhet a hajója, odafagyhat,
tönkre mehet, magazinuma leéghet, meglophatják, papirosait elvesztheti.
– Könyörgöm alássan, egyet nem veszthetek el, a creditemet; kereskedő,
kinek egy milliója van, annak mindig van annyi creditje is, s ha minden
vagyonát elveszté is, a credit megér egy milliót.
Borcz uram erre nem tudott mit felelni; mert nem értette, hogy mi az a
credit, olyas valami tündérmesebeli abrosznak képzelé magában, a minek
csak azt kellett mondani, terülj meg abrosz. Kínjában rovásokat huzott
az ábrázatján végig.
Szép halkan annyit bátorkodott visszafelelni tromful:
– Nekem meg van árendám.
– Haha! Mi az az árenda? utoljára is Borcz úr csak árendában van itt. A
mikor letelik az ideje, kiteszik innen.
– De hátha nem teszik ki; szólt, tűzbejött arczczal Borcz uram, s még
egy X-et pingált krétával a képére. Hátha már annyiban is vagyunk, hogy
megveszem az egész pusztát, mert Ludvéghi bárónak most épen pénzre van
szüksége, mert házasodik, s Adorján úrfi földesúr lesz a Rózsaligeten.
– De hátha nincs szüksége, mert nem házasodik?
– Micsoda? Az úr jobban akarja tudni? Azt sem tudja, kit akar elvenni,
mert az titok.
– Azt is tudom, hogy Somlyóházy gróf mostoha leányát, Kalondai Serena
comtesset akarta elvenni; aztán azt is tudom, hogy a comtesse ott hagyta
a bárót az oltár előtt.
Borcz uram egészen le volt sujtva, s most már az orrát is bekente
krétával.
– Már mindegy, azért Adorján úrfi mégis nemes ember marad; az úr pedig
csak burger és a kisasszonya csak burgerkisasszony.
Már erre Torhányi is tűzbe jött.
– Mit? burger? Hát az úr mi volt? Paraszt legény volt, bacsó volt, ötven
birkával kezdte a gazdaságot; mostan pedig egy komisz birkás!
– Az úr pedig egy komisz kupecz!
Az ember azt gondolta volna, hogy most ez a két dühös férfi rögtön
egymás hajának fog esni, s majd elválik, hogy ki tud jobban birkózni?
hanem azt nem tették; mikor már elmondtak egymásnak minden elmondhatót,
akkor elhallgatott mind a kettő s úgy látszott a képükön, hogy mennyire
örülnek rajta, hogy senki sem hallotta, mily csunyául összeszidták ők
egymást. Azzal Borcz uram duzzogva huzta magát a bőrpamlag egyik
szögletébe és csinált már most a másik kezével fekete rovásokat a
képére, mert az meg a pipahamuba volt mártva.
– De hát mire való ez a beszéd? kezdé Torhányi úr alantabb hangon a
szót; hát minek veszünk ezen össze? A gyapjún nem vesztünk össze,
megegyeztünk szépen. S most két gyermeken fogunk-e összekapni?
beszéljünk egymással okosan, világosan.
Azzal most ő kapta kezébe a krétát s mutatta, hogy kész arithmethicai
calculusokba is elegyedni a fölvett thema felett.
– No hát beszéljünk okosan, én nem bánom.
– Tehát: legyen az úr fiának a nemesi levele húszezer forint. Többet
ugy-e nem ér?
– Ne… igen. (Borcz uram azt akarta mondani, hogy annyit sem ér; de
idején eszébe jutott, hogy hisz az övé!)
– Az én leányom meg hoz magával húszezer forint árú schmukkot. S azzal
kvittek vagyunk. Azzal leirta szépen az asztalra krétával a húszezer
forintot kétszer, egyszer Adorján neve alá, másszor meg Amáliáé alá;
mintha az egyik volna a Soll, a másik meg a Haben.
– Hát azonfölül mit ad az úr a fiával?
– Én? Hogy mit adok? Hogy én mit adok? Már én?
– No igen. Ha ki akarja házasítani, csak kell neki valamit adni! vagy
azt akarja, hogy a felesége tartsa? szép kis nemes ember.
– No azt nem akarom. Tudja meg az úr, hogy én nem vagyok koldus ember;
nekem van pénzem, nem piszkoskodom, adja ide azt a krétát; adok, – adok,
adok neki…
Ez alatt hol leirt, hol letörölt valami számot az asztalon, a mit a
másik markával azalatt eltakarva tartott.
– Adok neki kerekszámban százezer rénes forintokat.
Annyi volt odairva az asztalra.
Torhányi úr gúnykaczagva ugrott fel az asztal mellől.
– Hahaha! hahaha! hahaha! Egy millionér! Egyetlen egy fiú! Nemes ember;
még földesúr! ’Sz micsoda? egy rőföskereskedő ad annyit a fiának, mikor
kiházasítja, hogy boltot nyithasson. Gyönyörű uraság!
– Hát, hát mi baj? hebegé Borcz uram, ki most már a krétát és a kormot
igen szépen iparkodott egy színné kenni el a képén. Hát mi nincs jól?
Torhányi úr zsebébe dugta mind a két kezét s hetykén válaszolt rá:
– Hát tudja meg az úr, hogy én föltettem magamban, hogy akármekkora
summát ad az úr a fiával, én mindenesetre kétszer annyit adok a
leányommal, de a legeslegkisebb összeg, a mit reá szántam, sem tesz
nálam kevesebbet kétszázezer pengőforintnál.
– Kétszázezer pengő forint? Adja az úr ezt irásban! kiálta, hirtelen
kapva a szón Borcz uram.
– Ihol van ni, szólt Torhányi krétával odakanyarítva az asztalra egy sor
óriási nullát.
– Nem! nem az asztalra, nem krétával! hanem papirosra, papirosra!
tintával pecsét alatt, tanubizonyságok előtt.
– Azt is megteszem, ha megegyezhetünk.
– No hát hogyan egyezzünk meg?
– Hát legelsőben is azt kell kimondanunk, hogy ki mit móringol a maga
részéről, azt bánatpénzül köti le arra az esetre, ha a házasság ő rajta
mulnék el.
– Hogyan van ez, hogyan van ez? ezt nem értem.
– Hát csak úgy van, hogy ha én példának okáért megbánnám, hogy a
leányomat az úr fiának igértem, kénytelen volnék a kétszázezer pengőt az
úrnak kifizetni.
– Az úr kifizetné nekem a kétszázezer pengőt?
– Ha pedig a tekintetes úr másítaná meg az akaratát, akkor fizetne nekem
ugyanannyit váltóban.
– Micsoda? ugyanannyit? Azt én nem mondtam, kiálta felugorva Borcz uram,
én csak százezer rénes forintot mondtam. Annyit igértem.
– No! Hát mondja meg egy szóval, mennyit akar adni? Ha megegyezünk, jó;
ha nem egyezünk, alászolgája! nem beszélünk róla többet.
Borcz uram előbb egy ideig szoktatta a száját ahoz, a mit ki akart
mondani; fel-felnyitotta, meg lecsukta.
– No, hát ördög odavigye; legyen, nem bánom száz–he–ha–negyvenötezer
forint.
– Csináljon már belőle kerek summát.
– No hát száznegyven.
– Ahaha! Ne lefelé liczitáljunk.
– No hát százötven.
– Üsse patvar.
Torhányi úr azzal megszorítá Borcz uram kezét s mind a két úr igen
elégülten mosolygott, hogy ilyen szépen megalkudtak egymással.
Nem volt egyéb hátra, mint tintát, tollat, papirost keresni elő, megirni
a kölcsönös szerződést, elolvastatni két irástudó tanuval,
előttemeztetni, megpecsételtetni, s aztán kinek-kinek a maga példányát
eltenni jó biztos helyre.
Ennél jobb üzletet Borcz uram soha életében sem csinálhatott:
százötvenezerért nyert ötszázezeret; öletett is ennek az örömére annyi
bárányt és kappant, hogy elég lett volna egy vert hadnak, s délben
megteríttette a rozzant tölgyfaasztalt, egy meglehetős sárga
rozsdafoltos abroszszal, felrakatá arra nehéz ezüsttányérait; csupa merő
ezüstről ették az iszonyúan kozmás és paprikás ételeket; miktől Amáliát
az első falatnál kilelte a hideg; de csak hogy a tányér ezüst volt.
Ebéd fölött a két úr abban versenyezett egymással, hogy Borcz úr a fiát,
Torhányi úr a kisasszonyát dicsérte egymásnak. Borcz uram szerint
Adorjánnál rendesebb, solidabb, okosabb fiút keresve sem lehet találni,
míg Torhányi úr szavára el kell hinnünk, hogy Amália valami jó
gazdasszony, engedelmes, állhatatos szív, szelid és ártatlan. Amália úgy
tesz, mintha oda sem hallgatna. Mit szólna bele az ember egy csíszár meg
egy kalmár alkujába, a kik közől az egyik bokros lovát, a másik
színehagyó kelméit akarja a vásáron emberére hagyni?
Ő rá nem is appelláltak. Ez az öregek dolga, a kik tisztában vannak
egymással. Borcz uramat nem is érdekelte az, hogy hátha Amália nem akar
Adorjánhoz menni? akkor Torhányi uram fizethet.
Torhányi uram pedig tudta, hogy mit cselekszik?
Talán Amália is tudta? Majd rá jövünk még a válaszra.
Ebéd után jól végezvén minden ügyben, Torhányiék ismét hintójukba ültek
s szépen elbúcsúzva, elhajtattak a sivatag Rózsaligetből, kisérve ezer
meg ezer birka bégetésétől, miket akkor hajtottak az itatóra.
Borcz uram meg volt elégedve e napjával; a hogy eltávoztak, ismét
elővette ládájából a nehéz szerződést s újra elolvasta. Minden rendén
vala abban; bölcsen meg volt az kötve, ki nem lehetett belőle bujni
senkinek.
– Ez ugyan jól meg van csinálva; gondolá magában. Adorján úgyis azzal
fenyegetölőzött, hogy ha bele nem egyezünk az ő bolondságukba, a mit ő
szerelemnek nevez, hát elszökteti azt a leányt, s a milyen bolond, még
meg is tette volna; így pedig elveheti rendén; s kap vele rögtön 200,000
forintot ezüstben. Ki tudja azt, hogy csak egy polgárleány? Mindjárt
nemes asszony lesz belőle, mihelyt Borcz nevet kap. Jó volt a dologgal
sietni, mert még ki tudja, mi lehetett volna belőle? Adorján is gonosz
fiú, a leánynak is hamis szemei vannak; eddig is nagy baj volt őket
megőrzeni, hogy a vetésre ne ereszszék a birkát, így pedig szépen
betakaríthatjuk a termést, s aztán felszabadul a tarló.
Borcz uramnak öröme e felett oly annyira ment, hogy nagylelkűségében
kilencz érett sajtot kiosztott a cselédsége között; hadd emlegessék meg
azok is azt a napot, s a juhásznak egy kerge birkát adott ajándékba,
vágja le s főzze meg tokánynak.
S mintha csak az óhajtását hallaná, jön épen az udvarra a szán, mely
Adorjánt azelőtt hat héttel elvitte dáridózni. Épen hamvazó szerda volt.
Letelt a szép fogadás.
A szán fenekén feküdt valaki a bunda alatt, a kocsisnak kellett sokáig
rázni, míg fölébredt mély, narcotikus álmából.
– Ifju uram, itthon vagyunk.
Adorján halavány arcza kibontakozék a téli öltözetből, nagy mereven
széttekintett, mintha hirtelen nem ismerne rá a helyre; azután nagy
renyhén félre tekintett, mintha azon tanakodnék magában, hogy vajjon
leszálljon-e, vagy ott maradjon a szánban fekve.
– No, édes fiam, Adorjánkám, hát megjöttél; szólt kényeztető hangon az
oda siető birkás. Ej de soká oda voltál. Ugyancsak féltettelek már;
fázol ugy-e? Jere szállj le; be van már fütve a szobád. Hej ha tudnád,
hogy ki volt benne?
Adorján engedte magát egykedvűen leemeltetni apjától a szán közepéből;
még csak egy jó estét sem mondott neki; czammogva, a lábait maga után
húzva ment be a szobába; ott lefeküdt menten a pamlagra. Valami akadt
alája, azt megfogta, lehajította a földre. Egy női karmantyú volt.
– Nézd, nézd a tuszliját is itt felejtette; szólt az öreg, nyájasan
emelve fel a prémes izét. Ha tudnád, hogy kié volt ez? No találd ki.
– Nem bánom én, akárkié volt, felelt Adorján kedvetlenül.
– Ejnye no, de kedvetlen vagy ma. Éhes vagy-e? van nagy vacsoránk;
pulyka, bárány, barátfűle, a mit szeretsz; tokaji bor is van megkezdve.
– Adjanak egy korsó vizet.
Adorján egy hajtásra kiitta az egész korsó tartalmát, bár az öreg eleget
könyörgött neki, hogy ne igyék már annyi vizet, mert megárt.
Ettől egy kissé felüdült az erejéből kimerült ifju s kezdett apjával
beszédbe állni.
– Hát ma vendégség volt nálunk?
– Olyan vendégeink voltak, szólt hamiskásan az öreg úr. Találd ki, hogy
kik voltak itt?
– Nem töröm rajta a fejem.
– Hát Torhányiék. A leány is. Az Amália.
Borcz uram azt a hatást várta ettől a felfedezéstől, hogy Adorján fel
fog ugrani, s a nyakába borul.
Nagy volt tehát a meglepetése, midőn a helyett Adorján nagyot ásított s
azt mondta rá: «ugyan ugy-e?»
– Te! A leány is itt volt. Kapitális egy leány, már az igaz. Most már
nem csudálom, hogy úgy bele bolondultál.
Adorján elkezdett valami nótát fütyölni.
– No ne fütyölj, ide hallgass. Hát annyit mondhatok, hogy már
megegyeztünk az öreggel.
– Jól van.
– Még pedig nagyon jól. Ő ad kétszázezer pengőt.
– A birkákért?
– Bolondfejű! A leányával, menyasszonyi hozományt ad annyit, te neked,
mihelyt megesküdtetek egymással.
– Hisz én nem kértem a leányát.
– Nem kérted?!
– Nem kértem s nem is akarom elvenni.
– Nem akarod elvenni? Meg vagy te bolondulva Adorján? Hát nem százszor
mondtad nekem, hogy szerelmes vagy bele, s elszökteted mind a kettőnk
akarata ellenére is?
– Az akkor volt; most már nem szeretem.
– Nem szereted? Ezer milliom lánczos ménkü! Mióta nem szereted? Nem
azért tértél be alattomban Somlyóházára három nap előtt, hogy vele
találkozzál? s most azt mondod, hogy nem szereted.
Adorján a dühösködésekre semmit sem felelt, csak vállat vont.
– Nonono, Adorján, ne légy hát bolond. Kezdé az öreg siralmas hangon,
kérlelőre fogva a beszédet. Hiszen én úgy alkudtam már erre, mint a
bizonyosra; a házassági szerződést is megkötöttük; én móringoltam
százezer és ötvenezer forintot, a mit elvesztek, ha te lépsz vissza.
– Hát én arról nem tehetek.
– De gondold meg, hogy százötvenezer forintot vesztek el, ha te el nem
veszed a leányt.
– Gondolja apám, mintha egy blattra tette volna fel s azt mondanák, hogy
csiszta bakala.
– De az Isten szerelméért, százötvenezer forintot veszteni.
– Ugy kell apámnak, minek szerződött az én bőrömre, a nélkül, hogy előbb
engem kérdezett volna meg. Azzal felállt Adorján és menni készült saját
szobája felé.
– No – nem – nem: te bizonyosan csak meg akarsz engemet ijeszteni; te
csak tréfálsz, te bolondozol most velem. Hiszen most is szereted;
persze, hogy szereted. El is fogod venni.
– Nem fogom elvenni, nem is szeretem, – mert mást szeretek.
Azzal otthagyta az öreget Adorján, becsapta maga után az ajtót s
öltözetestül belevágta magát az ágyba, a hol rögtön, a hogy a fejét
letette, elaludt.
– Hújh! ezer átkozott ördög! Hújh! Milliom magas mennykő! Az én
százötvenezer forintom! Hol a fejsze, hol a vasvilla? Hadd öljem meg a
semmirekellőt! ordíta oda benn a birkás; megkapta a vasvillát a
szegletben, s rohant vele a fia szobájába dühösen, de biz az már nyitott
szájjal aludt akkor, fejét hátra szegve s mentül jobban fenyegette, hogy
megöli, annál jobban horkolt; ezzel nem lehetett beszélni. Kirohant hát
az udvarra a vasvillával; oldalt döfött egy juhász kutyát, felrugott egy
savós dézsát, s bőszülten kezdte el püfölni a szemközt jövő tinókat: «az
én százötvenezer forintom!» A juhász épen ott nyuzta a toklyót a
szinajtóra akasztva, annak megragadta a gallérját, s elkezdte rázni,
verni: «százötvenezer forintom!» – «Uram! nem láttam én soha százötvenet
sem egy rakáson». – «Jaj nekem, jaj nekem! kidobtam százötvenezer
forintot az ablakon!»
Bizony édes Borcz úr, azt aligha ki nem dobtuk az ablakon.
Ennek a mosolygó kalmárnak a szemei bizonyosan láttak meg valamit azon a
somlyóházi ezüst lakadalmon, a míg más azt hitte, hogy ő csak az öreg
asszonyságokat mulattatja, s aligha nem azért sietett előbb
Rózsaligetre, míg Adorján haza nem kerül, s aligha igen jól nem tudta,
hogy mit cselekszik?