Néhány évvel ezelőtt, vizkeresztnapján reggel, négy szatmármegyei fiatal
ember összeszólalkozott bizonyos nemes versenyzésre. A verseny feladata
ebből állott: farsang első napján elkezdeni Szinyér-Váralján a tánczot;
abban kivilágos kivirradtig helytállani; – akkor felülni a csöngős
szánra, áthajtani Szamostelekre, ott is tánczba virradni meg s reggel
ismét menni tovább Aranyosmegyesre, ott is folytatni a dáridót, azzal
megint egy faluval odább, fel Ugocsának, Beregnek, Zemplénnek, onnan
lekerülni Szabolcsnak, Biharnak, végig vigadni mind a hat vármegyét egy
csepp kipihenés nélkül.
A verseny szabályai voltak ezek: egy ismerős házat el nem kerülni, a
hova a négy közül valamelyik betérni óhajt, egy tánczot sem hagyni
kezdeni négy közül másnak, s nem végezni előbb mint más. Minden toasztot
elfogadni s soha egy csepp bort nem hagyni a pohárban. Egész farsangon
át nem aludni ágyban, hanem csak a szánban fekve, a míg egyik falutól a
másikig utaznak; – és végre előfordulható kalandoknál, mint például
párbajok, szerelmi cselszövények dolgában, fidéliter egymás segítségére
lenni; hasonló eseményeknek is igen gyorsan kellvén végrehajtatniok,
miután egy faluban egy napnál tovább időzni nem szabad.
A négy ifju közül, kik ez elmés versenyt megkezdték, egy kidőlt már
Tisza-Ujlakon: tüdőgyuladást kapott és két nap alatt belehalt. Ez nem
volt életrevaló ember.
Egy második megszökött a társaságtól a mándoki lakodalmon; ennek örök
életére hitvány, gyáva ember lett a neve: nem is mert többet a világ elé
jőni, hanem hazament Gödényházára és soha ki nem mozdult onnan többé.
Kettő kiállta a versenyt, s végigtánczolta mind a hat vármegyét, mind a
hét farsangi hetet, nappal utazva hófuváson, vizöntésen keresztül, rázós
szekéren, hengerbuczkás szánon, éjjel tánczolva, poharazva, szerelmes
asszonyt ölelve, férjekkel verekedve, apák elől futva.
Olyan hire volt már a két utazónak az alföldön, mint a tatárjárásnak.
Úgy beszéltek róluk, mint valami mesés tüneményről, melyet nem hisz az
ember, a mig nem lát, de mégis odább mondja, a mit hallott róla s tesz
is hozzá, ha helyén találja.
A farsang utolsó hetében járt már, s a közelgő bőjt neszére sietett
mindenki vigadni; Béltek, Erdőd, Majtény és Királydarócz mind készült a
dáridóhoz; a mit nehezített az a körülmény, hogy a két utazó tánczos
lefoglalta Nagy-Károlyban az egyetlen czigánybandát s maga hordozza
magával, lehetetlenné téve másutt beültetni a vigalmat, mint a hova ők
viszik azt.
Az volt környékszerte az égető kérdés: hová fog ma betérni Borcz Adorján
s Gábor Endre? Igy hítták hőseinket.
Mert a jöttüket megelőző hír épen nem rémite el senkit, sőt fiatal
leányok és leányos anyák minden közeledő száncsörgésnél önkénytelen
gondoltak reájuk, s inkább öröm volt, mint ijedtség, ha azt mondták
magukban: «hátha ők jönnek».
Psychologok nevezhetik ezt a veszedelmes iránti kiváncsiságnak, a
különczök iránti szokásos érdekeltségnek, az együgyűbb emberek azonban
arról fognak beszélni, hogy Borcz Adorján a gazdag rózsapallagi birkás
fia, a kiről az a hír, hogy millioma van készpénzben, s a mellett
Adorján eszményi szépség egy férfiban, s hogy ilyenformán nincs mit
csodálni rajta, ha látogatását inkább óhajtják, mint rettegik. Azt a
boldog illusiót pedig ki akarná elvitatni fiatal lánykától, mely az
egész szépnemmel közös, mely szerint egy férfi, ki tíz hölgynél csapodár
volt, a tizenegyedikhez hű fog lenni, s ilyen tizenegyediknek ki ne
hinné magát.
Borcz Adorjánt minden dévaj adoma, mit felőle a hír titok fejében
kikürtölt, csak annál érdekesebbé tette. Azt mondták róla, hogy
genialis, originalis fiu.
Kevesebb figyelem jutott versenytársának, Gábor Endrének, a kiről
mindössze annyit volt szokás tudni, hogy igen erős ember, iszik bort
ellenőrizhetlen mennyiségben a nélkül, hogy valaha meglátszanék rajta;
akárhány poharat kiürített, soha sem garázdálkodik, s akárhány szép
asszonynyal és leányfélével tánczolt, egyre se mosolyodik el, sem
azontul egy szót sem szól hozzá, csupán egy elméssége van, mikor már
nagyon jó a kedve; mely abból áll, hogy a kiivott üveg poharat megeszi
jó barátságból. Különben az esztendő három szakában otthon ül a jószágán
és tüzesen gazdálkodik; napokig nem iszik egyebet tiszta víznél, hanem a
mint a tél beáll, akkor olyan tizenhárompróbás korhely lesz belőle, a
kin senki túl nem tesz az Érmelléken. Mikor kitavaszodik, ismét
visszatér józan munkájához.
Ezzel egyébiránt csak a kósza mendemondák vannak előadva; a mikre, mint
tudjuk, nem sokat kell építeni…
A farsang három utolsó napját hazánkban is, úgy mint másutt, vigan
szokták eltölteni minden háznál; ilyenkor akármely faluban, akármelyik
nyitott kapun hajtasson be a vendég, bizonyos lehet felőle, hogy jókedvű
társaságot talál együtt. (Legalább még eddig így volt; már nem tudom,
hogy ezután hogy lesz?) Az embernek van jó barátja, jó ismerőse, azt
meghivja, bánatát, gondjait kicsukja az ajtón erre a kis időre, borát
csapra üti, hadd folyjon; panaszát szélnek ereszti, hadd fogyjon; ugyis
rövid a farsang, ugyis hosszú a bőjt, mért ne vigadnánk, a mikor lehet?
A Nagy-Károlytól a Szilágyságba vezető úttól félretérve, találja az
ember gróf Somlyóházi pusztáját. Nehány ezer holdnyi jókarban tartott
birtok, melynek szántóföldei, kaszállói két erdős hegy közötti völgyben
feküsznek; a völgyet patak szeli keresztül, mely alantabb malmot hajt, a
patak maga az uradalmi kert közeléből ered, mely gyümölcsös és
fenyvesből áll, s melynek örökzöld fenyői mögül regényesen emelkedik ki
a domboldalba épitett urilak, hátul fehér tetejével.
Az urilak két szárnyra van osztva; egyik a grófi család számára van
fentartva, a másikban lakik a tiszttartó.
Málai Máté régi hivatalnoka a családnak; ő is ott nevekedett
gyermekkorától fogva a Somlyóházi családnál, feleségét is onnan vette
el, ki ott számtartó leánya volt; a mostani gróf öregapja volt a
násznagyuk, ő maga volt egyetlen leányuk keresztatyja; ha ők mentek
Kolozsvárra, a gróf házához kellett szállniok, meg nem engedte, hogy
máshová menjenek; ha a gróf jött Somlyóházára, néha cselédet sem hozott
magával, hanem meginvitálta magát ebédre, vacsorára a «mámikához». Ha
Máté uram jött hozzá, akárhány uri vendége volt a grófnak, csak úgy
beszélt vele, mint jó ismerősével, s nem volt a grófnak sem jó, sem
rossz állapotja, a miben Málai uramnak részt ne lett volna szabad venni.
Mind a két fél megszokta egymást úgy tekinteni, mint összetartozó részt,
melyet a parancsolás és engedelmeskedés elve helyett valami nyugalmas
egymástértés kapcsa tart össze; mely a két férfiról nemcsak a két nőre,
de egyuttal a két leányra is átszármazott.
Ebből azonban nagyon hibásan következtetné valaki, hogy gróf Somlyóházi
valami nagyon könnyen hozzájárulható férfi, s másfelől Máté urat hiába
képzelné valami nyájas, szelid, magát kedveltető embernek; sőt inkább a
gróf arról ismeretes, hogy a kényességig válogatós az emberekben, olyas
valami criticus a közéletben, a ki nemhogy a népszerűséget hajhászná, de
még nagyon is meg akarja érdemeltetni az ő barátságát; a tiszttartó
pedig épen egy morózus, kedvetlen, mogorva férfiu, a ki soha életében
senki fiának egy bókot nem mondott.
A tiszttartóéknál nagy ünnepélyre készültek farsang utolsó napján.
Ezüstmennyegzőjük napja volt ez, huszonöt békében és szeretetben
eltöltött év emlékünnepe. Estig sok vendég jött össze a vidékről és még
többre vártak, a mit bizonyított a ház éber előörsének résenléte.
Hogy ki volt ez a ház éber előörse? azt majd mindjárt elmondom.
Az urilak még a régi franczia modor szerint épült, mely Mária Terézia
ideje alatt nálunk is széltére divatba jött; a tágas udvart magas kőfal
keríté, rácsosan rakott téglákból, minden két ölnyire egy párkányzatos
kőoszlop, annak a tetején pedig sorban rococo Amor alakok, kiket a
becsületes kor szeméremtudó erkölcse fertelmes bő zubbonyokba és
puliderekbe öltöztetett; némelyiknek a háromszegletű kalapot is feltette
a fejére, s a haját hátul szalagos csapba fonta.
Hanem hát már ezeken a kis Amorkákon sajnálkozni késő, bekormozta azokat
már az idő annyira, hogy rájuk sem ismerhetni többé; a falu felőli
kerítésről egy pár le is kivánkozott, s azoknak a helyei üresen
maradtak.
Egy ilyen üresen maradt szobortalapzat pedig különösen kinálkozó hely
arra nézve, hogy mikor a tiszttartó urék vendégeket várnak, olyankor a
ház éber előörse Dráva, oda felugorjék és onnan vigyázza meg a vendégek
közeledését; majd az egyik, majd a másik fülét emelve fel magasra,
hegyesre, a mint magában gondolkozik: talán jobbról, vagy talán balról
jön valaki? néha csüggedten eresztve le mind a kettőt; – sehonnan sem
jőnek. Eszébe jut, hogy talán eltévedhettek valamerre, nem találnak ide,
akkor felnyujtja a nyakát, nagyot üvölt, mintha toronyőr adna jelt a
tévelygő vándornak: «erre tartson kentek!» s aztán hallgatózik: mi
eredménye lett figyelmeztető szavának? Valamit neszez; balfüle egyenesen
áll az ég felé, mintha drótra volna huzva; azzal leugrik
oszlopállványáról, nyargal be a pitvarba, megáll a konyha-ajtóban, s
nagy örvendve csahol be rajta: jőnek már! itt vannak a falu alatt! azzal
megint vágtat vissza classicus őrhelyére, most már egyre fujja a
lármakürtöt (már a milyen lármakürtje tudniillik egy kutyának van),
bámulatos kötéltánczosi ügyességgel forogva körül az oszlop tetején,
melyen épen csak a négy lába fér el. Most már nem csak hallja, de érzi
is a közeledőket. Meg tudná mondani, hogy kik jőnek? Azután csodálkozva
látja, hogy a pitvarból még sem siet senki az érkezők elfogadására.
Talán nem értették, a mit bejelentett, talán nem szólt elég világosan?
újra benyargal a pitvarba, ott a szemközt jövő tiszttartónét majd
hanyattdönti, az jót húzna a hátára, ha volna mivel; «czoki, ördög
beléd!» e siker után kötelességének ismeri a bundás előörs jó meszszire
eléjük nyargalni a közeledőknek; a száncsörgés már jól hallik; Dráva két
percz alatt találkozik velük; hangos szemrehányásokat téve nekik, hogy
hát ilyen soká kellett jőni? már most csak utánam! ismét előre szalad,
hogy megmutassa nekik az utat; sokkal elébb odaér a kapuba, mint a szán,
megint visszafut hozzájuk; ej be lassan tudnak mászni! azzal mintha ő
volna a diadalmenet kengyelfutója, egy bak-arasznyira a lovak orra előtt
rugtat be az udvarra, s ő az első, a ki a megérkezett vendégek nyakába
ugrik, még nehezebbé téve nekik a bundát; hogy azok elmennek, a
kocsissal kezd fraternizálni, olyanokat ütve a csizmaszárára a farkával,
hogy az majd leesik a lábáról; végre a lovakkal köt barátságot, s hogy
azokat is kifogják, végig hengergőzik ott a jó puha hóban, kényelmesen
elnyujtózva benne. Több vendéget nem vár.
Az embernek azonban nem adott a természet ilyen gyorsan felismerő
ösztönt, tiszttartóné asszony sokáig nézegette összevissza az érkezőket,
de rájuk nem ismert addig, míg hangjukat nem hallá, annyira el voltak
álarczozva bundákkal, sipkákkal és a bajuszukra ragadt zuzmarával.
– Kellünk-e asszonynéném? szólt az egyik bundás férfi, téli keztyűjével
végighárítva szakállát.
A tiszttartóné ekkor ismert csak rájuk.
– Hát ti vagytok azok? Oh ti országos semmirekellő gazemberek!
Azzal fülön fogta az országos semmirekellő gazembereket, s megcsókolá
ábrázatjaikat jobb és balfelül, nem törődve szakállaik jégcsapjaival.
– Mi az ördög hoz benneteket ide, ti csavargó országháborítók? Ti világ
bolondjai, ti; forgós teringette ostoba ficzkói! – Azután megint
megölelte őket. – No az ugyan szép volt tőletek, hogy útba ejtettetek
minket. Gyertek hát be! Megfagytatok úgy-e? Lélek gázolta kópéi!
Azzal jót ütött széles tenyerével hol az egyik, hol a másik hátára, úgy
terelte őket befelé, folyvást szidva mind a kettőt, mint a bokrot.
Azok pedig egyre nevettek.
– De iszen, szól az elébbi hang gazdája, nem így akartunk mi ide
behajtatni, hanem muzsikaszóval; de a helmecziek elátkoztak bennünket,
hogy a czigányaink szánja a falu végén összetörött; gyalog jőnek utánunk
a rajkók; de azért itt lesznek mindjárt.
Ez alatt a konyhába értek; a tiszttartó lakosztálya azon régi jó szokás
szerint levén berendezve, miként a konyhán kellett a szobákba menni; ez
volt az első a háznál, első és legtekintélyesebb lak: a háziaszszony
dolgozó szobája; nem a mostani bűzterjesztő, takaréktűzhelyek konyhája,
hanem az ősi egészséges tűzhely, lángoló kemenczéjével; pattogó
fahasábok a vaskutya lábán, nyárson forgatott malacz pirul mosolyogva
egyfelől a tűznél, másfelől tojáshabbal kenegetett dorongosfánk; a nagy
öblös fazekakban irigységébresztő töltött káposzta buzog, a széles
lábasokban pedig valami jó főhet, mert ugyancsak meg van rakva alja is
teteje is menyecskeszemű parázszsal, a nyitott kemencze fris
kalácsillattal árulja el e nap titkait, a házi kisasszony egy kicsit
haragos, bizonyosan fánkot süt és ha beszélnek hozzá, nem kelhet a
tészta, egy másik kisasszony pedig épen kétségbe van esve, mikor olyan
szép tengeri nyulat készített szitán keresztül nyomott irósvajból, olyan
volt a szőre, mint az igazié, szemei is voltak mazsolaszőlőből, aztan
valaki a tűzhöz közel tette s fél fele elolvadt.
El innen, férfiak! csak be a szobába. Nincs itt ilyenkor senkinek semmi
keresete. Tiszttartóné asszony bekergeti szidott vendégeit az
előszobába, ott leszed róluk bundát, sipkát, télikeztyüt, a míg rendes
emberformában lehet őket látni.
Ez a két hires, hat vármegyét végigtánczolt korhely.
Borcz Adorján halvány arczán, fáradt szemein nagyon meglátszanak az
álmatlan éjek nyomai; azt mondják, szép ember; így, a hogy most itt áll,
senki sem venné azt rajta észre; fekete bajusza, szakálla, hanyagul
összevegyülve, beesett szemeire lomhán roskadnak le szempillái, sötét
szemöldei ránczokat huztak homlokára; alakja már csaknem ferdén áll a
lankadtságtól, vállai előre roskadva, egyik lábával a másikba botlik, ha
lép, ha egy perczig megáll, térdei előre csuklanak.
Még eddig hangját sem hallatta, mindig versenytársa beszélt a házi
asszonynyal.
Emezen nem látszik meg semmi viszontagság; száraz, csontos ember, magas,
szikár alak; arcza becsületes, nyilt, és nem igér többet, mint a mennyi
a fejében van; bajuszáról s szakálláról nem érdemes beszélni, olyan
ritka.
Senki sem mondaná róluk, így rátekintésre, hogy az egyik a környék
Adonisa, a másik maga Hercules.
A tiszttartóné nagy gonddal tisztogatá le vendégei ruhájáról a
bundaszőrt; tisztességesen jelenjenek meg a többi vendégek előtt, mert
szép társaság van együtt, a kik majd megnézik az embert.
– Visszanézzük őket, tréfálkozék Gábor, mert mi meg leánynézőbe jöttünk
ide.
– Leánynézőbe, ide? kiáltá egyszerre haragosan a tiszttartóné. Sodrófát
ti nektek, nem leányt! Az utolsó szolgálómat sem adnám nektek, azért, ha
ezer köröszt buzád terem is, s ennek a másiknak meg milliom forintot ad
is az apja. Való is ti nektek tisztességes hajadon!
– Mond valamit, asszonynéném; magam is gondoltam rá, hogy nem vagyok én
oda a kisasszonyok közé illő. Hadd menjen be csak Adorján a szálába, ő
tud németül is, majd én csak kinn maradok a konyhában.
– Maradsz biz a pokolban! Kellesz ott most nagyon. Nincs még ott semmi
megsülve.
– De bizony valami csinos kis leányt sejtettem meg ott a tűzhely
mellett.
– No félbolond! nézd el nézd! Tán soha se láttad életedben? Az én
Eszterem az, te málé!
– Igen az egyik; de a másik?
Tiszttartóné asszonyom itt felemelé tekintélyes ujját s úgy tett vele
öcsémuram orra előtt, mint az óra ketyegője.
– Az a másik nem ebfogra való. Azt nem a kentek számára nevelték,
dominus Kocsma de eadem uraimék; azért attól csak siccz! mert ott a
körmére ütnek az embernek.
– De már azt meglátjuk! A czimbora egy lépést tett a konyhaajtó felé;
termetes tiszttartóné asszonyom azonban gyorsan útját állta s félrelökte
onnan:
– Czoki kurta! az a leány a grófkisasszony.
A czimbora meg is hökkent e szóra egy kicsinyt, meg nem is akarta hinni.
– Hát hogy van az itten?
– Hát úgy van itt, hogy itt van. A gróf okos ember. Mikor a
grófkisasszonyt kinevelték a mindenféle nevelők és professorok, akkor
azt mondta a gróf: «leányom, tudsz angolul, francziául, tudsz festeni,
zongorázni, énekelni; és azért még sem tudsz semmit, mert nem értesz a
gazdasághoz; azt sem tudod, miből lesz a laska? nem tudsz az uradnak egy
szája izére való ebédet megfőzni, ha kivánja; nem érted a háztartás ezer
meg ezer apró titkát, anélkül pedig veszedelmére vagy annak, a ki valaha
elvesz, akármilyen gazdag ember legyen is; azért már most eredj ujra
nevelő-intézetbe az én somlyóházi tiszttartónémhez, ott mindent
megtanulhatsz.» Meg is tanul a lelkemadta mindent, s fogadom, hogy
esztendő alatt olyan gazdasszony válik belőle, hogy megcsókolhatja a
lábai porát a ki férjhez veszi. Azt pedig jól tudja a gróf úr, hogy a
somlyóházi tiszttartóné mellett jó helyen van akárki leánya, mert jobban
megőrzi az őtet, mint a bécsi madám! – No hát mars előre.
Az ifjaknak be kellett érni a magyarázattal, vagy hitték, vagy nem, mert
a tiszttartóné galléron ragadta őket s ellenállást nem türve, betolta a
szomszéd terem ajtaján, honnan a többi összegyült vendégek meleg zaja
hangzott elő.
Hajh, másforma világ volt az!
Én nem tudom, vérünkben van-e, vagy a levegőben; átok-e rajtunk, vagy
végzetes nyeremény? mi nem tudunk valamit, a mit még apáink tudtak: –
nem tudunk mulatni többé.
Most ha összejövünk egymással, vagy czivakodnunk kell epegerjesztő
tárgyak felett, vagy előveszszük a politikát s versenyezünk abban, hogy
melyikünk tud szomorubb conjecturákat felállítani úgy is bekövetkezendő
bajok felől? vagy ott ragadunk a kártyaasztalnál; legjobb esetben
tánczolunk s nézzük: más hogy járja a bolondját.
Az a kedélyes, egymással megelégedő mulatság nem található többé, a
mihez nem kellett sem kártya, sem zene, sem politika, sem szép
asszonyok, mégis reggelig elvigadott rajta minden ember, ifja és véne, s
a következő esztendeig visszaemlékezett rá, milyen jól mulatott akkor!
Ki is ment az a divatból: zálogos játék, az anecdotázó öreg urak, az a
jó nevető publicum, a ki minden tréfát olyan meleg kedélylyel fogadott,
azok a vidám fiatal emberek, enyelgő leánykák; azok mind a mesevilágba
tartoznak már; itt-amott falukon, kis városokban némi utóhangjaikra
találni, de az sem úgy szól már, mint azelőtt. Okosabbak lettünk: – az a
kérdés, hogy boldogabbak-e?
Mikor a két országos korhely előtt kinyitá tiszttartóné asszony a terem
ajtaját, olyan nagy volt odabenn a víg zaj, hogy alig vette észre valaki
bejöttüket.
A középső tölgyfaasztal körül állt egy csoport öreg úr és fiatal ember,
vegyest; nem igen feszes öltözetekben; ki kabátban, ki mentében, ki meg
attiladolmányban; valahány szem, mind egy köpczös öreg úr felé volt
fordulva, a ki bizonyosan érdekes történeteket bocsátott közre, a hogy
minden arcz nevetésre készült vonásaiból lehete gyanítni.
Az öreg úr molnárszinű hosszú zrinyi-dolmányt viselt, nagy ezüst
filigrán gombokkal, széles zsinórzattal, hasonló színű magyar nadrágot
és ezüst sarkantyús csizmát; galambfehér haja olyan sűrű volt, mint a
kefe, és olyan apróra nyirva; gyakran végigdörzsölte rajta tenyerét,
mikor beszélt, mintha úgy szikráztatná ki belőle az élcz villanykáit.
Bajusza épen olyan fehér volt az öreg úrnak, miként haja, arczának egyéb
részét tisztán tartotta minden szőrtől a borotva, sima volt az és
elevenpiros s mikor nem mosolygott is, úgy tetszett, mintha mosolyogna.
Harsány hangja kihangzik a hahotából; épen valami kalandját meséli, hogy
ment végig nem rég Pesten a váczi utczán ugyanabban a molnárszin
kabátban, nagy előernyős sipka a fejében, elefántcsontgombos nádpálcza a
kezében; látta, hogy valami nyúzott képü gyanus ember egyre sandalog
mellette. Azt hitte, hogy a zsebkendőjét akarja ellopni. Hát a mint este
bemegy a szinházba, leül a második emeleti zártszékbe, felhúzzák a
függönyt, kit lát előlépni a szinpadra? saját magát, azzal a hosszú
kabáttal, azzal a fehér bajuszszal, azzal az ernyős sipkával és hosszú
nádpálczával a kezében… «Az akasztófáravaló! Komédiás volt! Azért nézett
úgy meg, hogy este kijátszon a szinházban!» Tán megharagudott érte az
öreg úr? Dehogy haragudott, sőt elkezdett kaczagni és verte az öklével a
támlát, hogy minden ember ő rá nézett; úgy kiabált: «én vagyok ott, a ki
lelke van a komédiásának! én vagyok ott!» Még most is csorog a szeméből
a köny, mikor ezt elmondja, úgy kaczag fölötte. A kik hallgatják is,
mind kaczagnak; pedig így leirva nincs ennek semmi hatása; az a kedély
kellett ahoz, az a boldog jó hangulat, hogy az ember úgy tudjon
elbeszélni valamit és úgy tudjon nevetni rajta.
Egy távolabbi szögletben tisztes matrónák ülnek, kiket valami kitünő
férfiú mulattat. Nem fiatal ember már, az ötvenesben jár; a hogy a
száját tartja, az látszik belőle, mintha most is igen kellemetes
embernek tartaná magát, s vonásaiból kitünik az erőködés mindenkinek
valami szépet mondani; öltözete urias volna, bársony gallér nyakán és
hajtókáin, mellénye vörös bársony, nyakában nagy arany láncz, újjain
nehéz köves-gyűrűk, miket szüntelen igazgat; mikor valakivel beszél,
mindig olyan közel hajol hozzá, mintha valami titkot akarna vele
közölni, vagy sajnálná a szót, hogy azt más is megértse. Egy öreg
asszonysággal látszik nagyon megakadva lenni, a ki a kabátja végső
gombját megfogva, sehogy sem akarja őt tovább bocsátani, a min a többiek
titokban nevetnek s integetnek szemmel az öreg asszonyságnak, hogy csak
ingerkedjék még a foglyul esettel.
A teremben alá s felsétálgat egy fiatal hölgy; a szépség tökélyének
volna nevezhető, ha a szépség felől csak a szemek adnának itéletet.
Gyönyörű halaványbarna creolarcz, nyugtalan sötét szemekkel; két ajka
együtt oly parányi, mint egy eperszem; termete mint egy antik szoboré;
sem költő, sem művész szebb alakot nem kivánhat magának ideáljától.
Hanem van valami e szép alak minden vonásán, minden mozdulatán, a mi
annak szépségéből levon; az, hogy meglátszik rajta: mennyire tudja ő,
hogy milyen szép?
Hasonló azokhoz a szépségekhez, a miket a divatképeken látni. Akármilyen
ideálkép legyen is azokon, az embernek nem megy ki a fejéből, hogy ez
csak divatkép.
Egy fiatal, igénytelen ember látszik őt mulattatni, a kiről most nem sok
mondanivalónk van. Azok közé tartozó, a kikkel az ember százszor is
találkozik, míg egyszer feltűnnek. Meglehet, hogy azért igen derék és
kitünő emberek. Meglehet, hogy ennél is az az eset; – majd meglátjuk.
A vidám, zengőbongó társaság közt bujdokolva csuszamlik néha keresztül
egy kicsiny jelentéktelen alak; a ki még kisebbé törekszik magát tenni
az által, hogy a fejét aláhuzza; majd boros palaczkokat hord az egyik
szobából a másikba, majd a cselédekkel suttog; ha valaki a vendégek
közül észreveszi s megszólítja: egyet mosolyog, de azt is csak félig,
azzal csuszamlik odább, úgy kerülgetve minden embert, mintha üvegből
volnának s félne, hogy összetöri valamelyiket.
A tiszttartóné harsány hangja egyszerre beleszól a társalgásba; az
általa bevezetett két vendéget egyenkint bemutatja a társaság
csoportozatainak és viszont.
– Itt van ez a két jó madár! szól a mesemondó öreg úr elé érve; Borcz
Adorján öcsém, meg Gábor Endre öcsém. Ez meg az én legkedvesebb
urambátyám Simándi Gida, ha hallottátok hirét.
Persze, hogy mind hallották egymás hirét. Mind a hárman szivesen kezet
szorítanak s örülnek, hogy szerencséjük van egymáshoz.
Következik az asszonyságoknál a bemutatás.
– Kedves komám, Borsodiné asszonyság. Itt hozom a két korhelyt. Ez Borcz
Adorján, ez meg Gábor Endre.
– A két hires tánczos, kiált fel a vidám öreg asszonyság, eleresztve a
fogvatartott úr gombját végtére. No, hála Istennek, hogy eljöttek,
legalább lesz kivel tánczolnom nekem is.
– Igen bizony! mordul vissza a tiszttartóné, ha a mankók és a zselleszék
is tudnának kalamajkát járni.
Mind nevetnek rajta. Az öreg asszonyság azt vágja erre vissza, hogy nem
kell neki akkor mankó, mikor szép legények híják tánczba; akkor
elfelejti ő azt.
Következik a bársony galléros úr.
– Tekintetes Torhányi úr:… nagyságos is lehet még belőle, (a bársonyos
úr lekötelezetten mosolyog) amott van pedig a kisasszonya, Amália; most
nyissátok aztán fel a szemeiteket.
A két gavallér egy fordulással a szép delnő előtt terem. Adorján az első
tekintetre megdöbbenve szedi magát rendbe, Gábor egyet sodorint
összeállni nem akaró bajusza szálain s félredörmög asszonynénjéhez:
– Kapitális leány.
– Ez már nektek való; veti ez oda hevenyén. Valjon, hogy érthette?
Amália kisasszony rögtön elfoglalta Adorjánt s most még csinosabb, még
elevenebb divatkép lett belőle. Az eddig vele beszélgető ifju egyszerre
háttérbe szorult s félrevette magát a többiek közé, adomákat hallgatni.
Még a legutóbb említett alacsony öreg urat fogta elő valahonnan a házi
asszonyság, új vendégeit bemutatva neki és azoknak őt.
– Ez az én kis férjem; szólt mosolyogva, s erőteljes arczához olyan jól
illő ellágyulással tevé hozzá: az én öreg vőlegényem; – az én ezüst
vőlegényem.
A kis férfiú meghajtá magát a gavallérok előtt, s valamit, de füllel nem
hallhatót, mormogott fogai között fél másodperczig tartó mosolygás
mellett, a mire Gábor jónak látja azt felelni:
– Részünkről van a szerencse.
Pedig a kicsiny úr aligha olyasmit nem mormogott a fogai között, hogy
tele van a keze dugóhuzóval, tehát nem nyujthatja oda.
Mikor Torhányi urat és Borcz Adorjánt egymásnak bemutatták, mikor
Adorján visszafordult Amáliához, egyiknek az arczán sem lehetett
észrevenni még csak annyi különbséget sem, melyből a többiek azt
tudhatták volna meg, hogy «volt már egymáshoz szerencsénk»; oh a
meglepetést csak a szinpadon szokták marquirozni; a közéletben sokkal
jobb szinészek az emberek; ott nem a publikum kedvéért játszanak, ott az
a művészet, hogy ne lásd, mit érzek most? Pedig valamit kell az olyan
három embernek érezni, a kik közül kettő régóta szerelmes egymásba, s a
harmadik régóta őrzi őket, hogy ez a szerelem az egyenes országúton
haladjon előre. Hanem az ilyesmit nem kötik a világ orrára; s azért
Torhányi úr és Amália kisasszony, és Borcz Adorján engedik magukat
egymásnak bemutatni, mint tisztes idegeneket.
A mint belemelegedtek a társaság tagjai a kölcsönös ismeretségbe,
idegenek megbarátkoztak egymással: megpendíték, hogy valamit játszani
kellene.
Nem kártyást, hanem mulatságost, a hol egyik ember játszik a másikkal,
csupán azért, hogy nevessen, vigadjon, a jó kedvet szaporítsa. A mint
egy megkivánta, a többi mind készen volt rá, s találgatták, mit
játszanak.
Azt mondják, hogy nincsen kedély a magyarban; láttatok volna csak
bennünket a magunk fiatalságában, hogy elmulattunk napestig a hármas
futóson; az volt a feladat, kinek-kinek elfogni a maga szép leányát; ha
azt nem találta: elfogni helyette a másikat; ha a párok egymásra
találtak, milyen nagy öröm volt akkor! A ki pár nélkül maradt, hogy
nevettünk rajta olyan nagyot, másik perczben aztán mi rajtunk nevettek;
utoljára aztán szépen megosztoztunk: ez az enyim, ez a tied.
Vagy a vak zenésznél, mikor egyik játszó szemét beköték, adtak kezébe
főzőkalán-nyelet, a társaság többi tagja, férfi és nő összefogózva
keringett körüle sebesen, a középen álló rámutatott
főzőkalán-sceptrumával az eléje akadóra, az egész kör megállt rögtön s
hangot kelle adni a kérdező parancsára: a nagy elfojtott nevetés miatt
alig birta azt kimondani a meglepett; volt kaczaj, ha elárulta magát,
volt nagyobb, ha a kérdező nem találta ki.
Ha meguntuk ezt is, fordítottuk másra a tréfát, férfit és lányt
kiválasztánk: ez a bárány, ez a farkas; körbe fogózott a fiatalság: ez a
sövény; benn a bárány, künn a farkas; farkas iparkodik áttörni a
kerítésen, nem eresztik; ha átrontott, a báránykát bocsátják ki s a
farkast marasztják belül; míg egyszer aztán a bárányka is azt akarja,
hogy elfogják; a farkaska nem eszi meg, nem, inkább megcsókolja szépen;
s lesz belőlük páros galamb, s ők is a körbe állanak; jön a többi
egymásután.
Ha ebbe is elfáradtunk, leültünk egymásra kendőt hajigálni; elmondtuk:
kire, mire, mért haragszunk? nagyon sok okunk is volt néha a haragra; el
sem is találtuk hirtelen, hogy miért? akkor zálogot kellett adnunk; a
sok zálog összegyült rakásra; akkor aztán elővett bennünket egy öreg
asszonynénénk, törvényszéket tartva fölöttünk; mit érdemel az a bűnös,
kinek záloga most kezébe van rejtve? hogy lestük, hogy vártuk, vajjon
mire fognak elitélni? statuát állani? magát megcsókolni? háromszor
hazudni? vagy koldulni menni keseredett párral, sorba koldulva férfitól
magamnak egy darab kenyeret, feleségemnek egy csókot, szép leánynál
magamnak egy csókot, feleségemnek egy darab kenyeret? kútba esni, ki
húzzon ki? verset mondani ex templo? énekelni, vagy szavalni? vég
nélküli fát találni? gyertyát meggyujtani térden? bűnösöket
meggyóntatni? másodmagával prédikálni? egyik a dikcziót mondja, másik
gestikulál hozzá; színműveket eljátszani sugó után? – oh, mind ez oly
mulatságos volt, hogy az ember fáradttá kaczagta magát rajta s nem
tudott jó kedvében hova lenni.
Hanem most már mind ennek vége van: most csak tánczolunk, kártyázunk,
politizálunk és azután megint újra kezdünk tánczolni, kártyázni és
politizálni; nem játszik többé senki, nem mulat senki, hanem bámul azon,
hogy ilyen semmiségeken hogyan tudtak valaha mulatni?
A társaság a haragszomrádnál járt; a mulatságra már Cecil gróf
kisasszony és Eszti is előkerültek, végezve dolgaikat a konyhában; a két
leány összebeszélésből egyformán volt öltözve, mind a kettő rózsaszínbe,
egy szál rózsabimbóval a hajukban; pedig különben úgy különböztek
egymástól, mint a föld és a tenger: Eszti barnapiros, eleven, nyugtalan
teremtés, elmés, beszédes gonosz lény, ki mindenkinek szórta az
élczeket; Cecil grófnő pedig csöndes, szelid, ábrándos arcz, nagy
figyelmes kék szemekkel, okos, hallgató ajkai többször csukva, mint
beszédben, fehér-piros arczán csak a természet keze hinté el bűvész
szépségeit; mosolyogni is alig tudott, mégis olyan szép volt. Esztike
egy daczos méhe, mely döngve ijesztgeti a gyöngeszivűt, s ha kell,
csípni is tud; Cecil pedig egy félénk pillangó, mely elrebben a
közeledőtől, szárnya hamvát féltve.
A játékban Eszti is két zálogot vesztett; az egyikből elmésen kivágta
magát, kútbaesésre lévén itélve, az öreg anecdotás urat idézte elő a
sarokból, az húzta ki, s koppant a fiatalság szeme-szája tőle; hanem a
másodiknál kávé-édesítésre kárhoztatták, s az már veszélyesebb hivatal;
ha a zálog történetesen nem a kamarakulcs, még eltagadja, hogy nem az
övé, így azonban kénytelen volt feladatát teljesítni, s annak, a fél
társaság szemeit körülbelül kikaparva, emberül meg is felelt.
Most a törvénybiró – Borsodiné nagyasszonyság – egyszerre két zálogot
szorított kezébe s kérdé, mire méltó az a két nagy bűnös, a ki azt
otthagyta?
Az esküdtszék arra szavazott, hogy menjenek koldulni az istenadták.
Kié hát a zálog?
Az egyikre az a fiatal igénytelen ember ismert rá, mint sajátjára, a
kiről még nem is igen beszéltünk; szegény, nagy bűnt is tett; játék
közben Cecilt nagysádnak nevezte, holott a haragszomrádban mindenki per
tu van; ezért zálogolták meg. Ő csak megadta magát sorsának szerényen.
Hanem a második zálognak nem akadt gazdája.
Szép kis rubingyűrü volt az, olyan picziny kis karika, mintha gyermekek
viselnék; olyan csinos kis jószág. – De hiába, a rubingyűrűnek csak nem
akadt gazdája, senki sem szólalt fel: az enyim, kiváltom.
Végre Esztinek is meg kellett azt látni, ez egyszerre ráismert.
– Ah, hisz ez Cecilé! ugyan kinek az ujjára is menne ez a piczi kis
gyűrű másnak?
Cecil, a mint elárulták, felszökött helyéről és el akart futni.
Eszti utána futott, elfogta és visszahozá.
– Oh kedves barátném, nem megy az ily könnyen. Azért, hogy te
grófkisasszony vagy, érted sem nagyobb kár, mint más szegény ember
leányáért, csak eredj koldulni, legalább megtudod te is, hogy milyen
szomorú a szegény ember állapotja.
Cecil igazán meg volt rettenve, elpirult, zavarba jött; tán sírva is
fakad, ha Borsodiné asszonyság nem biztatja áldott vidám szavaival.
– Lelkem, grófkisasszony, a játékban nincsen szégyen…
Remegve engedé magát a sorban ülők közé vezettetni; a fiatal bűntárs
félszeg udvariassággal nyujtá neki karját. Olyan ügyetlen volt szegény.
Tán ő még jobban félt, mint társnéja. Midőn meg kellett fognia Cecil
kezét, csak alig merte azt ujjai hegyével érinteni, attól tartott talán,
ha nagyon megfogja, ez a kis czukorkéz elolvad kezében.
Legelől a sorban a ragyogó szépség, Amália ült, mellette Adorján. A
fiatal koldus szemérmetes hangon hebegé el rövid mondókáját Amália
előtt: «magamnak egy csókot, társnémnak egy darab kenyeret».
A hódító szépség büszke nonchalanceszal nyujtá oda arczát, mintha azt
mutatná, hogy ilyen esetben észre sem kell azt venni. A fiatal ember
pirulva, tétovázva közelíte hozzá, s mindenki jól látta, hogy csak felé
csókolt, csak a levegőbe: nem ért e szép arczhoz. Nevettek is rajta
itt-ott háta mögött.
Most Adorján elé léptek; a fiatal ember itt összeszedte magát s egész
nyugalommal ilyen változatot mondott a themáról:
– Kérek magamnak egy darab kenyeret, társnémnak pedig egy csókot – a
kezére.
Azzal diadalmasan nyujtá Adorján elé azt a szép fehér kezecskét.
Ez olyan jó ötlet volt, hogy mindenki elkezdett rá tapsolni. «Bravo!
Helyes! Derék fiu. Ez ugyan megtréfálta az egész társaságot!» – És
azután sorban kezet csókoltatott az egész társasággal szép társnéjának;
ki tudja, ki vette észre? jutalma nem volt-e érte egy soha senkinek meg
nem vallott szorítás attól a kis gyöngéd kéztől?
E pillanattól az igénytelen fiu vonta magára a társaság figyelmét. Az
emberek megkérdezgették egymástól: ki ő és honnan jött?
Senki sem ismerte; a háziasszony annyit mondott felőle, hogy valami
Fehér Gyula, olyan közönséges név, a mit az ember a másik perczben
megint elfelejt. Bizonyosan valami gazdasági irnok lesz; – olyan
szerény. Hanem ez elmés ötlet volt tőle.
Most csak elmésséget láttak abban, pedig ha az ember úgy tudhatná a
jövendőket, a hogy nem, láthatna abban egyebet is.
Talán bimbójából kifeslő gyöngédséget.
Talán tojásszékében megmozduló gyülöletet?
Talán csirájában feltörekvő féltést?
… Hanem hát most hagyjuk abba az okoskodást, asztalon a leves!
Ez most a legokosabb szó, – asztalon a leves.
Leves bizony, tisztelt barátim. De levesen kezdtük ám a vacsorát, nem is
herbatén, a hogy ti kezditek. Aztán milyen leves volt az! Sárga a
beléfőtt tyukoknak zsirjától; illatos, éltető még a párája is, csak épen
annyi só, annyi bors benne, a mennyi kell, hogy a zeller és
petrezselyemgyökér édes járulékát kedvesen ellensulyozza: a kinek így
nem jó, ott van a paprika, úgy megmérgezheti vele magának, a hogy csak
kivánja; hát a mi benne van: nyulánk rétes-szakaszocskák, ki tudná,
mivel megtöltve, a mi csak úgy omlik az ember szájában. Bizony megettük
azt, édes barátaim, még repetáltuk is, hanem azért csak ti maradjatok
annál a herbaténál.
A vendégek hozzáültek. Nagy bajba telt, míg meg tudtak benne egyezni,
hogy ki hol üljön; már ezen nálunk hajdanában mindig birkózní volt
szokás. Végre megalkudtak abban, hogy az asztalfő egyik végét a két
jubilált házastárs, másik végét a két házikisasszony foglalja el, így
azután complicált «populeam virgam etc.» számítás szerint valahogy
helyéhez lehetett kötni minden embert.
Akkor jó étvágyat kivántak egymásnak s egy pár pillanatig elcsendesült
minden ember, hogy a ki elébb imádkozni akar magában, azt végezhesse
halkan; akkor azután megszólalt a kanálcsörömpölés.
A következő tálnál már azután készen volt az az amabilis confusio a
társalgásban, a mi nélkül a mulatság nem is mulatság, mikor minden ember
beszélhet a szomszédjával, a mit akar, nem kénytelen valamennyi
hallgatni, míg egy viszi a szót, itt kaczagnak, amott suttogva beszélnek
s egymást nem zavarják vele; legfölebb a háziasszony, meg a vén hajdu
zavarja meg néha az embert a körülhordott tállal, disputálva
mindenkivel, hogy de biz ebből a pulykából, de biz ebből a bélesből
venni kell. Csak ezt a kis darabot, ezt a piritottját, az ő kedveért,
mert majd megharagszik! Egyszer-másszor valami élczes áldomás vonja
magára a figyelmet: uram, uram! szállok az úrnak! a megszólított
felijed, míg észreveszi, hogy csak a poharához száll valami, nem a
fejére; azután éljeneznek, összeverik a poharat s még nagyobb lesz utána
a vidám zajgás. Az öreg urak kaczagnak, néha érzékenyen megszorongatják
egymás kezét az asztalon keresztül; Borsodiné asszonyság éles nevetése
keresztülcseng minden kaczagáson. A fiatalokat is érdekes elnézni: Eszti
és Cecil alattomban hogy szakítják el a csirke sarkantyuját, persze,
hogy Eszti felé szakadt a nagyobb rész, de azt senkinek sem szabad
tudni. Amália duzzog egy kissé; szomszédai elhanyagolják. Fehér Gyula
szórakozott, szemei mindig valahol másutt tévedeznek, szinte maga is
látszik érezni, hogy Amáliát túl a rendén elhanyagolja, mert mikor
észreveszi magát, mindig olyasmivel kinálja, a mi annak nem kell;
Adorján pedig egészen egykedvű, szép szemei alig mozdulnak meg néha; nem
látszik őt érdekelni semmi csak a midőn toasztot isznak, emeli fel ő is
poharát s kiiszsza fenékig; nincs rá semmi hatása annak. Amália annyira
rosszkedvű a miatt, hogy már egyszer megtette figyelmetlen szomszédjain
azt a szégyent, hogy a harmadik szomszédjában ülő apjától kért vizet, a
mikor aztán egyszerre négyen siettek azt tölteni a poharába, hogy mind
szétömlött az asztalon. Gyulát a vacsora vége felé mégis megszállta
annyira a felebaráti szeretet, hogy fogván egy tányér czukros mogyorót,
megkinálta vele a szép Amáliát s diskurzust akart vele kezdeni azon
tárgy fölött, hogy olvasta-e már Jósika legujabb regényét; a minek
azonban a szép Amália egyszerre véget vetett azzal a válaszszal, hogy
soha sem olvasott semmi magyar könyvet. Gyula nem is kinálta őt többet
czukros mogyoróval.
– Nem álmos ön? kérdé Amália szúrósan, másik szomszédjához fordulva, ki
villájával az üres tányérra irogatott mindenfélét.
– Nem biz én, felelt Adorján, s egykedvűen hátraveté magát székében:
hanem egy kicsit megeléglettem már a jót. Úgy vagyok, hogy nem is
szeretek már szép hölgyre nézni, mint a jóllakott ember az ételre.
E gorombaság után zsebre dugta kezeit s a szemközt ülő öreg anecdotás
urnak piros orczájára olyan hidegen tudott nézni, mint egy álomjáró;
pedig máskor legalább is mosolyogni szokott rá.
E perczben megzendült odakinn a pitvarban az utánuk vergődött czigányok
zenéje. Adorján arczát egyszerre valami rángatag élvsugár rezgette
keresztül; ennek volt még rá hatása. Szemei villogva nyiltak fel; ajkain
mosoly vonult át; termete nekidélczegült; egészen más ember lett belőle.
Ah, ez a zene volt az ő lelkének kiegészítő része. – Olyan kiegészítő
része, mint az arab rajongóénak a mákonyfüst. Arcza gyönyörtől kezdett
ragyogni s hallani lehetett, a mint sarkantyúit összeveri az asztal
alatt.
Gábor Endre is kirugta e hangra maga alul a széket, engedelmet kért a
gorombaságért; kezet csókolt a háziasszonynak, kivánt neki még ötven
esztendőt az eddigiek után; hanem azontúl nem is lehetett őket tovább
tartani, rohantak ki mind a ketten a czigányok elé.
Ah, a czigány! a szegény czigány; az volt a legfőbb gond! Talán egész
vacsora alatt az nyugtalanítá őket, nem lett-e valami bajuk? nem tört-e
hegedü vagy bőgő-borda? nem ficzamodott-e ki a primás keze? nem
szöktek-e el másfelé? Ah, a hűséges jó fiuk! Megérdemlik, hogy
összecsókolják őket, s úgy vigyék be diadallal a terembe, mint győztes
hadvezérek sebhelyes bajnokaikat; a czigánynak nincs más kottája, mint
annak az arcza, a ki zenéjét hallgatja, arról játsza le a vígat, a
szomorút, míg aztán úgy belecsalja lelkét a hegedűjébe, hogy viszont,
mikor ő akarja, akkor lesz az hol víg, hol szomorú.
A két ifju egészen átváltozott. Most voltak azok, a kiknek őket a hír
festé. Gábor Endre a daliás, hősi alak; Borcz Adorján a szívrabló.
Egyedül járták el ketten azt a most már divatból kiment tánczot, a mi
olyan szép volt, a toborzót; a mit férfi férfival szemközt állva szokott
lejteni, délczeg, daliás léptekkel. Az egész test mozog abban, s minden
mozdulat egy plastikai szobor mintaképe. Az arcz mosolygása, a szem
villogása játszik abban főszerepet; nem is való az minden hánytvetett
legénynek; mert az még azon időkből maradt ránk, a mikor a magyar ember
tánczolt azért, hogy nem tudta, hova legyen szive-lelke erejétől,
tánczolt vitézi büszkeségből hírneves csaták végével. Én is csak egy
párszor láttam már ezt az ősi tánczot, de még most is úgy látom azt
magam előtt.
Képzelet nem éri utól azt a bűbájos délczeg járást, a mit a vidék
legszebb ifja ott a bámuló társaság előtt tett; minden szem tüze az ő
arczán látszott összegyülni, úgy ragyogott az, olyan szép volt; minden
mozdulatából báj, erő és kellem tünt ki. És ő azt tudta jól; úgy tudott
szemeivel a szép hölgyek szemeibe vágni, úgy tudott a kedvükért
lelkesülni; egészen más ember volt, mint félóra előtt. Minden arczon
lehetett látni, hogy mennyire tetszik neki – csak Amáliáén nem. Ő
szerelmes volt belé.
* * *
Míg odabenn hangosabbra válik a vigalom, künn a pusztán szállingózik a
hó; beszürkült az ég egészen; nincs holdvilág, csak a hófény derengeti
az éjszakát. Alig látszik a sík mezőn, merre van a nyomás, a mit a
legutóbbi szán hagyott maga után a hóval behordott uton.
Ezen a kétséges uton, melyet az éj s a hóesés mindig jobban eltakargat,
megy két utas egymásután. Az egyik egy lovag, vagy lovagnő, a másik egy
ordas farkas.
A lovagnőt bő köpenyeg fedi; fején prémes süveg, csak szaváról ismerni
meg, hogy nő.
Lovával beszélget, mely fel-felemeli okos fejét, füleit hegyezve,
orrával szaglálva s nyugtalanul vihog s fejét szügyébe vagdalja. Érzi a
közelgő farkas szagát.
– Ne félj semmit, kedves Dryászom; csak egy farkas az, nem jön több.
Voltál te velem már nagyobb veszélyben is. Tudod, a medvevadászaton
Gyergyóban.
A ló visszanyerít, mintha tudná, hogy mit beszélnek hozzá.
– No ne siess. Csak halkan menjünk poroszkálva, mert különben
elveszítjük az utat. – Ellenségünk nem mer közelebb jönni. S ha jő, majd
kárát vallja. Lásd, mind a két pisztolyt elhoztam. S tudod, hogy én nem
hibázok.
A paripa hátra nézett, mintha csakugyan látni akarná a pisztolyokat s a
mint a sárkányokat egyenkint pattogni hallá, büszkén emelte föl fejét,
most már nem fél.
Most erdőbe ért az út, a hol nem lehetett róla letévedni többé, itt
galoppba ereszté paripáját a lovagnő, olyan bizton ülve rajta, mint egy
férfi.
A farkas, mely addig szintén poroszkálva ügetett a lovag után, a mint az
galoppban indult, egyszerre elkezdett száguldozva rohanni utána; eddig
csak kerítette, most már üldözőbe fogta.
A lovagnő visszanézett, s látta, hogy a tér fogy közöttük, az erdő sötét
volt, a táj elhagyott és lakatlan, a paripa ösztönszerűleg nyargalt
mindig sebesebben.
Végre a fák között kerülőt csinált az út; a lovagnő kénytelen volt azt
követni, mialatt az ordas az egyenes iránynak rohanva, keresztül
törtetett berken és bozóton s eléje került.
– Most csendesen állj, Dryászom, szólt lovához az amazon, megállítva azt
az eléje siető vaddal szemközt. Félre ne szökjél. Szép csendesen állj.
Itt vagyok én. Ne félj semmit.
A farkas üvöltve szökött elő a zuzmarás csalitból, zölden villogó
szemekkel rohanva a paripa felé, mely reszketés nélkül állt előtte. Öt
lépésnyi távolban érte a lövés; a roppant fenevad, derék ordaskan volt!
hengerbuczkát vetve bukott a ló lábai közé. A paripa hozzá fújt
haraggal, azzal átugrott rajta és ügetett tovább; olyan büszkén rázva
fejét!
Néhány percz mulva kiértek az erdőből s a kibontakozó táj sarkában
meglátszott a lovagnő előtt a kivilágított ablaku kastély.
– Ah, még várnak ránk, Dryász; látod, még jókor is jövünk: mindjárt
megpihenhetsz otthon. Te is jobb szeretsz itt, mint Kolozsvárott. Régen
voltál itten úgy-e? Odatalálnál már most bekötött szemmel is innen?
A mén bókolt rá fejével s valóban nem kellett őt kormányozni többé, oly
szépen kitalálta maga, merre tér el az út a kastély felé, pedig három
ösvény is szelte azt keresztül.
Egy óranegyed múlva a kastély udvarán állt meg a paripa. Dráva
csodálkozva vihogott körüle, mintha sehogy sem tudná felfogni, mit
keresnek ezek most itten, kikre épen nem vár senki.
A tiszttartó ablakain keresztül a czimbalom víg pengése hangzott a brúgó
haragos mordulásai közől. Odabenn most vígan vannak; a cselédség is
kényén-kedvén mulat, senki sincs a tornáczon.
A lovagnő leszáll nyergéből s a paripája nyakára vetve a kantárt,
gyöngéden rá üt kezével és azt mondja neki: «eredj szállásodra».
A mén azzal egyenesen megindúl az istállók felé; az ajtó, melyen be akar
menni, tolózárral van becsukva, pedig a többi nyitva levő ajtókon, tudta
jól, hogy neki nem illik bemenni. Nagy okosan megfogja szájával a
tolózár nyelét s kinyitja maga előtt az ajtót, s belépeget saját lakába.
A lovagnő pedig egy földszinti sötét ablakon koczogtat be; ott a vén
kulcsár lakik, a ki bizonyosan nem tart a mulatókkal, mert nyolcz órán
túl soha senki kedveért életében ébren nem volt. Csakugyan most is
álmából kel föl; kijő a várakozó hölgy elé, kinek jelenléte egy cseppet
sem látszik őt megdöbbenteni. Le akarta ugyan venni előtte tiszteletből
a bagósüveget, de a lovagnő látta, hogy az nagyon a fejébe van nyomva,
nehezen fog kijönni, s kérte, hogy hagyja abba; inkább siessen felnyitni
a másik szárny szobáit, azután menjen az istállóba, nyergeltesse le a
lovát, jártassa meg egy kicsinyt, s azután adasson neki szénát; ő neki
pedig azután hagyjon békét, mert semmire sem lesz szüksége.
A kulcsár szótlan ember volt; tette a mit mondtak neki, kinyitogatta a
grófi lakosztály szobáit; meggyújtotta a gyertyákat; tüzet rakott a
kandallóban és jóéjszakát kivánt, valószinűleg gondolt magában rá, hogy
egyéb szükséges foglalkozást majd teljesít a tiszttartó szobaleánya; az
nem a kulcsár dolga.
– Micsoda vigasság van ma a tiszttartónál? kérdé a delnő az eltávozót.
– Ezüstlakodalmát üli; felelt ez, egy nagy ásítást nyomva el markában.
– No hát nem kell őket háborítani. Ne szóljon felőle senkinek, hogy itt
vagyok, hadd mulassanak; hozzon egy üveg friss vizet, egyébre nincsen
szükségem.
A kulcsár szót is fogadott, behozta a vizet, ellátta a lovat, azután
szobájába ment és aludt tovább; – a másik lakosztályban semmit sem
tudtak meg az új vendég ittlétéről.
Az új vendég egy fiatal, szőke hölgy volt, nagy, eleven, nyilt kék
szemekkel, miket vékony barna szemöldök rajzoltak körül, elől csaknem
összeérve, mi oly különös merész kifejezést adott az egész arcznak. Ha
oly finomak nem lettek volna e szemöldök, tán félni is lehetett volna
tőlük.
Vékony ajkai s keskeny tojásdad álla valami olyan szeszélyes tekintetet
adtak e minden vonásaiban szellemdús arcznak, mely az első tekintetre
meglep, míg az apró szőke fürtök, mik a félredobott kalap alól
kiszabadultak, valami csendes melanchóliát iparkodtak arra árnyékolni,
ha úgy egyszer megállt és lehajtotta fejét.
Csakhogy az egy perczig tartott; a fiatal hölgy a szobában végig járva,
hirtelen egy tükör elé ért, s a mint abba véletlen belepillantott,
egyszerre elnevette magát, összecsapta a kezeit, szemébe kaczagott saját
képmásának, mintha kaczagnának azon mind a ketten, hogy most épen itt
találják egymást, a hol épen nem gondolták a találkozást. Aztán
megcsóválta fejét, s megfenyegeté ujjával a tükörbeli alakot, az is
megcsóválta fejét s visszafenyegetett. Azzal hátat fordítottak
egymásnak.
A hölgy ajkain még azután is vonaglott át majd a gúny, majd a jó kedv
mosolygása. Míg a tűz pattogva éledt a kandallóban, odatartá picziny
csizmácskákba szorított lábait melegedni, azután elkezdett a teremben
fel s alá járkálni, lovagvesszejével suhogtatva; néha épen úgy tett,
mintha valami idealis alaknak a hátára huzgálna vele jó nagyokat, s
ilyenkor úgy szikráztak sötétkék szemei; arcza olyan kegyetlen volt;
utoljára akkorát csapott vele az asztalra, hogy még az is nagyot szólt
rá, pedig nem is érezte; azután, mintha el volna fáradva, egy karszékbe
veté magát, fejét tenyerébe hajtá s csendesen elbámult a kandalló
tüzébe, oly mozdulatlanul, mint egy szobor.
Az épület második felében pedig tánczoltak és muzsikáltak.
Ámbátor azonban tiszttartó uramnak ezüstmenyegzője volt ma, és ámbátor
ezüstsarkantyús csizma volt a lábán: azért ő mégsem sajnálta a
legnagyobb vigasság közepéből abban az ezüstsarkantyús csizmában kimenni
az udvarra és sorra vizsgálni az istállókat: az a sok idegen kocsis nem
aludt-e el pipával a szájában? nem rugdalják-e egymást a lovak?
helyeiken vannak-e a cselédek? mert ha azután valami baj történik,
megütheti a patvar az ezüstlakadalmat!
A mint az istállóajtókat sorra járja, egyszer csak megdöbbenve áll meg:
hát ezt ki nyitotta volt ki? Benéz és látja, hogy oda is van egy ló
bekötve. Ejnye, hogy mernek a grófi lovak osztályába is vendéglovakat
kötni? Ki tette már ezt? Nincsen elég hely a többi istállókban? Mindjárt
be is ment maga, hogy azt az idegen paripát átszállítsa; de alig nyúlt
hozzá, mikor az jókedvűen elkezdett rá vihogni, mint valami régi
ismerős, s a szájával egyenesen a zsebébe nyúlt, onnan kihúzta a
zsebkendőt, feltartotta, megrázta, s azután eldobta, miután nem volt
benne semmi.
– Nézd, nézd, dörmögé a tiszttartó. Ez épen úgy tesz velem, mint a
Dryász szokott, egyszerre a zsebemnek megy, ha lát, s ha nem lel benne
czukrot, vagy kenyeret, megzálogol: elveszi a zsebkendőmet, vagy a
dohányzacskómat; ugyan ki lova lehet ez?
Lámpást hoztak elé: a tiszttartó bámulva ismert a paripára: ez a Dryász.
A ló visszanyerített rá, mintha nevetve mondaná: «persze, hogy a Dryász
vagyok, hát nem ismert rám az öreg úr?»
– De hát hogy jő ez ide? Ki látott valakit idejőni rajta?
Senki sem tudott róla semmit.
A kapu nyitva volt, hogy ha vendég jő, betaláljon rajta; a cselédek
pedig mással voltak elfoglalva. Egy kocsis tudott annyit, hogy látott
valami embert, de nem tudja, hogy kit, a ki megjártatta a paripát és
abrakot adott neki; de nem állítja bizonyosan, hogy nem álmodta-e ezt?
– Kit hoztál Dryász? kérdé a tiszttartó a paripától, mely hizelegve
dörzsölé hozzá a nyakát. A gróf jött rajtad?
Dryász megrázta a fejét e kérdésre. Nem az jött.
– Tán a grófné? kérdé tovább a tiszttartó, egyre jobban hüledezve saját
kérdései vakmerőségétől.
A paripa helyeslést intett. A grófné jött.
– Az öreg grófné?
A paripa tagadta azt.
– Hát – a fiatal? – Alig lehetett hinni, hogy az igaz legyen.
Pedig a ló azt intette, hogy úgy van.
Semmi kétség sem lehetett többé. Dryász nem szokott sem hazudni, sem
tréfálni. De hol van hát, a ki jött? Kivel beszélt?
Erre a kérdésre legtöbb bizonyságot lehete szerezni az által, hogy a
grófi lakosztályhoz menjen az ember s ott tudakozódjék.
A bejárat alatt már meglepte a tiszttartót az, hogy a tornáczra vezető
ajtó nyitva van. Belépett rajta; az előszoba, az étterem mind sötét
volt, hanem a következő szoba kulcslyukán át már világosság látszott.
A tiszttartó még most sem tudta, hogy nem valami lelket, vagy kisértő
szellemet fog-e ott találni? s úgy dobogott a szive, midőn a kilincsre
tevé a kezét.
Elébb még is koczogtatott. Arra pedig nem kapott választ. Másodszor is
koczogtatott, arra sem mondták, hogy «szabad»; már erre elszánta magát s
halkan felnyitá az ajtót s a kandalló fénye mellett látta ülni a méla
hölgyalakot, tenyerébe hajtott fejjel, szomorú, halvány arczczal, hogy
most igazán megrezzent tőle.
Lehetetlen az, hogy ő legyen!
A mint a neszre fölpillantott a hölgy, a közeledő arcz láttára
megelevenültek vonásai, elmosolyodott, felugrott székéről s eléje
futott, tréfás csodálkozással kérdezve:
– Hát kegyed, hogy jő ide, jó tiszttartó bácsi?
A tiszttartó szájában megakadt a szó. Épen ő akart ilyesmit kérdezni a
hölgytől s szörnyen meg volt lepve, hogy épen az kérdi ezt tőle.
– Mikor én azt mondtam, hogy ne háborítsák ma kegyedet a mulatságában;
ki mondta meg, hogy itt vagyok?
– Instálom: a Dryász…
– A Dryasz mondta? szólt csengő kaczagással a hölgy; nézze az ember az
árulkodót!
– De instálom, grófkisasszony,… vagy báróné… hebegé a tiszttartó
zavarodva.
– Csak maradjunk a kisasszonynál, jó bácsi; szólt a hölgy, kellemesen
rázva vállacskáit a kitörő nevetéstől. Nem vagyok báróné.
– Hogyan, kérem alássan?… kérdi a jó ember, ki egyre nagyobb zavarba
kezd jőni. Hát a kitűzött mennyegző?
A szép hölgy jó kedve egyre nőtt; alig birta kimondani:
– Megszöktem előle.
A tiszttartó arczán el nem fojthatott öröm mosolygása derült ki;
kicsinyben mult, hogy együtt nem kaczagott a kisasszonynyal; a mi
különben is ritkaság nála.
A kisasszony nem állhatá meg, hogy ezért nyakába ne boruljon az öregnek,
ki egyik zavarból a másikba kezde esni.
– De a báró; – a nagyságos báró úr.
– A báró? Azt ott hagytam a faképnél.
– A faképnél? hehehe. Instálom…
– Azt tettem vele, szólt a hölgy és most már nem nevetett; most már a
szemei szikráztak; felkapta lovagvesszejét s annak a gombos felével
kezdte szavait kisérni. Elhagytam jőni egész az oltárig, felhagytam
öltözni nagy czifrán, össze hagytam jőni a násznépet; engedtem neki
elmondani az egész vallomást a pap után: ah, hogy tudott alakoskodni!
minden mondását úgy szavalta, a hogy a rossz szinészek, mikor aztán
tőlem kérdezték, hogy szereted-e ezt a férfit? azt feleltem rá: «nem
szeretem!» és eltaszítottam a kezét magamtól, és lenéztem az egész világ
előtt! – Ah! ez jól esett!
A delnő úgy csapott e szónál a kandalló márványára a korbács nyelével,
hogy annak achat gombja százfelé szakadva repült szét.
– Ez jól esett itt! szólt a szivére ütve kis kezével, melyben annyi erő
volt.
Az öreg tiszttartó is úgy tett, mint a ki szeretné nagyon átengedni
magát az örömnek, ha épen valami oka megint nem volna a szomorkodásra.
– Többek között, nem tudja kegyed, hová ment az atyám Kolozsvárról?
senkit sem találtam otthon. Kérdezé a grófhölgy.
Hiszen épen ez járt most a tiszttartó fejében, a mi őt sehogy sem
engedte örülni.
Sietett is rá felelni.
– A méltóságos úr épen Pozsonyba ment.
– Az anyám is?
– A nagyságos asszony is.
– Talán épen én miattam?
– Valóban, csupán nagyságod miatt.
– Szegény jó mostoha apám. Sajnálom, hogy azt az utat teszi miattam
ebben a hidegben. De csak nem eresztette ön el bunda nélkül? Sajnálnám,
ha meghűtené magát végettem.
– Bizony pedig éjszaka utaztak el, s azt mondták, hogy éjjel-nappal
fognak váltott lovakon sietni, csakhogy elébb odaérjenek, mint – mint…
– Mint a házasság végbemegy? Szegény jó apám, milyen gondos irántam.
Minek nem tette volna ki magát, hogy engem megőrízzen. Haragudott
nagyon?
– Oh nem, hanem a nagyságos asszony igen.
– Hát atyám nem haragudott?
– Nem. Ő sírt.
– Sírt? szólt egyszerre elszomorodva a delnő, s búsan lehajtá szép
arczát tenyerébe, ő sírt miattam? És nem vádolt, nem kárhoztatott, nem
panaszolt ellenem?
– Egy szót sem hallatott előttem.
– Nem mondta, hogy rossz, háládatlan némber vagyok? Nem mondta, hogy nem
érdemlette azt tőlem, hogy épen olyan embernek adjam kezemet, ki őt oly
keserűen megbántotta? szóljon ön igazat. Nekem nem fog az rosszul esni.
Mondja meg, nem készült-e engemet megölni? Nem mondta, hogy a hol
megtalál, ott lő agyon?
A delnő hevesen ragadá meg az öreg tisztviselő kezét s leste ajkairól a
szót, mintha egyaránt félne az igentől és nemtől.
– A nagyságos asszony, a grófné, igen is beszélt így; de Istenem,
lehet-e azt tőle rossz néven venni?
– Hát atyám? atyám?
– Ő hallgatott.
– Hallgatott? Annyit sem mondott, hogy ez mégis hihetetlen, hogy itt
tévedésnek kell lenni? nem vádolt? nem is mentett?… Ő megvetett engem…
A csüggeteg szép fő, szomorúlombos fürteivel olyan igazán fejezé ki a
bánatot, mit a hölgy érze e perczben.
Még egy kínos kérdésen kellett keresztülesni.
– Hát testvérem, a szegény kis ártatlan gyermek, mit tud felőlem?
Elmondtak ennek is mindent? Leirtak-e előtte mint valami őrültet és
rémületre való példát? Vagy hallgatnak felőlem, a hol ő jelen van, mint
egy elveszett felől? Bevitték-e őt is magukkal, vagy bezárták valami
kolostorba, hogy el ne tévedjen, miként én?
A tiszttartó örömest is, meg nem is örömest felelt mind e kérdésre; mert
a legjobbat felelhette ugyan rá, de nem tudhatta, hogy mi lesz azután a
felelet következése?
– A nagyságos kisasszony – a gróf kisasszony – Cecilie comtesse –
valójában nem tud semmit az egész dologról; nem is vitték őt magukkal,
nem is zárták kolostorba; – hanem most épen – itt van.
– Hol? itt? kérdezé a delnő, felnyitva karikára azokat a nagy kék
szemeit, mintha azt sem tudná, hogy hol van e perczben?
– Itt az én lakásomon; felelt a jámbor férfiu egy kicsinyt elégedett
arczczal; az én feleségem ügyelete alatt, a gróf úr maga bízta rá; azt
mondta neki, hogy egy évig maradjon itt és tanuljon háztartást a jó
asszonytól: már meg is szokott a comtesse.
– Cecilie itt van? sikolta kitörő örömmel a grófhölgy, s tenyereibe
tapsolva szökött fel helyéről, mint a kivel legváratlanabbul történt
valami nagy öröm. Cecilie, az én kis bubuskám itt, ebben a házban? Mit
csinál ő most?
– Bizonyosan tánczol.
– Tánczol? kérdezé visszahökkenve a delnő; mintha azt hinné, hogy a
tiszttartó először életében kezd el élczeket mondani s azokat most ő
rajta próbálgatja, hanem azután hirtelen eszébe jutott, hogy mi van ma
itt a háznál? s ismét kiderült változékony arcza. Vagy úgy? hisz itt ma
lakodalom van; még pedig ezüst? s az én kis cziczuskám valószínüleg
nyoszolyóleány; és most viszik a tánczba. No ez derék! Tehát épen meg
fogom őt látni.
– Kivánja a grófkisasszony? Mindjárt ide hívom.
– Dehogy hívja! ugyan öreg úr, hogy gondolhat ilyet, vőlegény létére?
Egy lánykát elhívni a tánczból, mikor az ember egy fordulót valamennyi
nénjeért sem adna. Majd oda megyek én.
A tiszttartó, úgy látszik, hogy a mai nap folytonos csudák megérésére
virradt.
– Serena comtesse oda jönne mihozzánk? Megalázza magát…?
– Hahaha! nevetett a delnő. Ön ezüst vőlegény, a ki huszonöt esztendőt
élt nejével örömben, én pedig szalmamenyasszony, ki az oltárnál hagyta a
vőlegényét. – Itt egyszerre elszomorodott; vagy tán épen megfordítva
értette ön? Oh ne féljen semmit. Én nem fogom senkinek a kedvét
elrontani. Víg leszek, mint a többi, ha visznek, tánczolok én is. Valami
különös elegantiával sem zavarom meg az egyszerű falusi kört – ebben a
félig úti, félig lovagló toilettben; ha pedig valaki elég kiváncsi lesz
azt kérdezgetni, hogy mi hozott most engem ide: azt csak bízza ön rám;
annak majd mondok én olyan válogatott történeteket, hogy lesz neki min
bámulni.
A jámbor úr nem tudott mi ellenvetést tenni; pedig igen jól érezte, hogy
itt most ő is olyan felelősségbe keveri magát, a miről sokkal nehezebb
lesz számot adni, mint esztendő végén az egész sólyomházi uradalomról;
hanem már annyira ismerte Serenát, hogy kapacitálni nem próbálta.
A delnő kissé félresimítá minden tükör nélkül omlatag fürteit, azzal
beleakasztá kezét a kis öreg úr karjába, s inkább ő vitte azt, mint az
őtet végig az épület belső folyosóján, a honnan egyenesen abba a terembe
lehetett belépni egy téli és egy nyári ajtón keresztül, a hol épen
javában járta a táncz.
A teremben épen lengyelt jártak, midőn a tiszttartó feltárta az ajtót, s
Serenát előre bocsátva kifelé görbített karral, maga nagy áhitatosan
félfejjel hátra maradt, míg a delnő otthonias vidámsággal lépett be a
barátságos körbe, első tekintetével is testvérét keresve.
Cecilia épen tánczolt; a mint megpillantá Serenát, egyszerre ott hagyta
tánczosát, odarohant testvéréhez, az meg ő hozzá, s ott nem törődve
senkivel, egymás nyakába borultak; Serena úgy össze-vissza csókolá
Cecilia arczát, szemeit, homlokát, hajának minden fürtjét, hogy az egy
szerelmes vőlegénytől is sok lett volna; elhalmozva őt hizelgő nevekkel:
«kedves kis bubiskám, édes szép tubagalambom; mézes czukros
aprószentem»; a társaság rájuk bámult; tiszttartó úr vállai közé húzta a
fejét, mint a ki nem oka semminek; tiszttartóné asszony pedig, a mint
épen jött be a mellékszobából, egy tál frissen sült fánk a kezében, s
meglátta azt a jelenetet ott maga előtt, úgy ejté el a tálat a kezéből,
hogy valahány fánk, annyi tánczos lába alá gurult. Akkor sem a fánkjait
sajnálta pedig, hanem összecsapta a kezeit:
– Szentséges Jehova! Ez a Serena grófné.
Tiszttartóné asszony nagyon örült rajta, hogy szétgurult fánkjainak
esetére háríthatta azt a savanyú ábrázatot, a mit továbbra is
megtartott. Ő, köztünk mondva, nem nagyon szerette Serena comtesset,
ebben az órában épen nem várt reá. És különösen nem nagy örömét találta
abban, hogy Serena és Cecil épen itt jönnek össze. No – nem illik
szegény embernek a nagy urak magaviseletét birálgatni: de annyi
bizonyos, hogy maga a gróf sem igen fog örülni, ha megtudja, hogy Cecil
Serenával találkozott.
Az egész társaságban egy vidám arcz nem fogadta Serenát, testvérén
kívül; ki megijedt, ki elbámult rajta; a jobb kedvűeket nyugtalanítá
sajátszerű megjelenése, mindenki talált benne valami rendkívülit, valami
kimagyarázhatlant, a mi az emberekben bizalmatlanságot gerjeszt; az
avatottabbak, kik fülhegygyel érinték a magasabb mendemondák szelét,
annyit tudtak már felőle, hogy ez valami nőnemen született filius
prodigus; ki anyjának és mostoha apjának sok gondot szerez régóta; s bár
ne higyjen az ember semmit a rossz nyelvű pletykabeszédből, annyi
bizonyos, hogy a grófkisasszony, a szülői hatalom alól emancipálva
magát, saját kezére él, s nagyon keveset törődik a világ véleményével,
ellenkezőleg szörnyű mulatságosnak találja, ha mindenféle együgyü
embereket olyan kigondolhatatlan galibákba keverhet, csupa jó
szeszélyből, a mitől azok aztán egész életükre hiresek maradnak.
Képzelhetni, hogy egy ilyen üstökös váratlan megjelenése milyen hatást
idézhetett elő egy olyan csendes diákos társaságban, mint a milyen a
tiszttartó vendégeié volt.
És ez a különös teremtés mégis egyszerre otthon találta magát köztük. A
tiszttartónét olyan szépen felköszönté, mintha könyvből olvasta volna. A
ki nem ismerte, azt hihette volna róla, hogy egyenesen csak az ő
ünnepélyére jött ide; az anecdotás öreg urral barátságosan kezet
szorított, az öreg asszonyságokat névszerint üdvözlé s azután vidáman
kérte az egész társaságot, hogy folytassák tovább az általa megzavart
tánczot.
Olyan szivesen, olyan nyájasan tudott kérni, hogy kénytelen volt neki
engedni az ember. Ő maga biztatta Cecilt, hogy menjen el azzal a szőke
fiatal emberrel, a ki olyan szemérmesen figyelmezteti, hogy még hátra
van egy pár forduló a lengyelből. Ő meg azalatt leült az öreg asszonyság
mellé, a ki úgy igérkezett tánczolni azokkal a mankókkal, annak kezdé el
magasztalni kis testvérét; mennyi bájjal tánczol, mily szemérmesen süti
le szemeit, valóságos kis angyal! – a mivel azt az asszonyságot nagyon
megnyerte magának.
A nehány fordulónak hamar vége lett; Cecil után következett a szép
Amália, a fiatal Adonissal, Borcz Adorjánnal a tánczba.
– Festeni való szép pár! – sugá Serena az öreg asszonyságnak; igazán
eszményi alak mind a kettő.
Az öreg asszony gondolta magában: «csakugyan rendkívüli teremtés ez
mégis; milyen merész kimondani, hogy egy férfit szépnek talál, s a
mellett milyen szerény bevallani, hogy annak társnője is szép».
Adorján szemei az első fordulónál találkoztak Serena tekintetével. Még
akkor csak egyszer botlott meg a sarkantyujában.
– Gyönyörűen lejt mind a kettő, – sugá Serena szomszédnéjának,
elragadtatott arczkifejezéssel szemlélve a tánczolókat.
A második fordulónál Adorján, a mint Serenára talált pillantani, úgy
eltéveszté a lépést, hogy tánczosnéjával szinte összecsapódott; azután
meg elfeledé a figurát, a mit kellett volna csinálnia, belesült a
részletekbe; utoljára, pro coronide, úgy rátaposott Amália köntösére,
hogy annak egy egész fodra leszakadt, mire a delnő sírva futott ki a
teremből, s nem is jött oda többet vissza; míg Borcz Adorján, a
világhirű tánczos, zavarodottan maradt a terem közepén, mint valami
fiatal diák, a ki könyvből tanulta meg a tánczot.
Serena pedig úgy tett, mintha mindezt észre sem vette volna; most
Cecilhez fordult, s azzal kezdett el beszélgetni. Miről? Bohóságról. –
Lánykák közt divatos themákról, a miről zene mellett, vigalom közt lehet
beszélni; – micsoda új tánczokat tud? magyart? mazurt? écossaiset? a
walczert nem szabad neki tánczolni egészségi szempontok miatt. – Hát a
polkát ismeri-e már?
Fiatal lányka mit felelhetne erre egyebet, mint hogy kiváncsian
kérdezze, hogy mi az? még minálunk hire sincsen.
– Ez most a divattáncz, a mit Párisban, Bécsben minden salon elfogadott;
ép olyan kedélyes, mint a keringő, a nélkül, hogy olyan szeles volna,
sokkal több báj és kellem van benne, mint bármelyikben; nem fárasztó és
mégis mulatságos. Várj, én megtanítalak rá egy percz alatt.
Serena grófnő azzal a legszeretetreméltóbb naivsággal szökött fel
helyéről, átölelve jobb karjával mostoha testvérét, s a táncztérre
lejtve, elkezdé annak utánozhatlan csábbal magyarázni az új divattáncz
lépéseit.
Igy szökellni, így fordulni el s ismét vissza a tánczos felé, így
hajolni féloldalra; s aztán vállára simulni.
Igézőbb csábtüneményt soha bűvészlámpa nem mutatott, mint a hogy e
csodálatos, merész delnő tanítá ártatlan piruló testvérkéjét a tánczok
legkaczérabb nemére; ez mint egy öntudatlan angyal, ki csak pirul, ha
gyöngeségét érzi, s szemeit lesüti attól a gondolattól, hogy mások
ránéznek; amaz pedig egy igéző dæmon, a ki tudja, hogy őt mindenütt
imádják, hogy minden mozdulatával, szemeinek minden pillantásával
halandó embereket ejt kétségbe, hogy midőn szép piczi lába hegyét oly
kaczérul érinti a földdel, azt a földet irigylik ott alatta; – a mellett
a legvidámabb csengő hangon dalolta hozzá maga a táncz dallamát:
Trallá-lallá-lillalallá! mint a ki tuláradó kedvében van.
E közben valami igen közönséges és nagyon természetes tünemény történt.
– Valamelyik külső ablakát a tánczteremnek rosszul kapcsolták be, a
belső pedig a hőség enyhítése végett ki volt nyitva; ott künn egy óra
óta erős szél kezdett tombolni; ez most egyik dühösebb rohamában
hirtelen felszakítá az ablakszárnyat, s azzal zugva rohant be a terembe,
a mint túlnan egy ajtót kinyitottak, végig zúdulva az egész szobasoron,
valamennyi gyertya lángját lecsapva, hogy egy perczre csaknem sötétség
támadt mindenütt, s mindenki úgy érzé, mintha valami ellenséges szellem
rohant volna a barátságos társaság közé.
Serena grófnő felsikoltott; elsápadt, olyan lett, mint a halál. Megállt
mereven a tánczterem közepén, ijedős szemekkel tekintve a nyitott ablak
felé, s míg egyik kezével görcsösen kapaszkodék Cecil karjába, a másikat
reszketeg védelemre tartá maga elé s a léleklátás borzongó rettenésével
rebegé: – többen is hallák – «ah az atyám! az atyám! – talán e
pillanatban…»
Az ablakot hirtelen bezárták; a csunya, rosszkedvű zugolódó szél ott
künn szorult, a gyertyák ismét megelevenedtek, a szobák világosak
lettek, a vidám beszéd ismét kerékvágásba jött; Serena elnevette magát,
ismét átkarolva Cecilt, tovább folytatá elragadó vidámsággal: Trallá
lallá-lillalallá…
Vajjon mit akart azzal mondani: «talán e pillanatban?» – Mi jutott
atyjáról eszébe attól a szélfuvástól, itt a víg táncz közepett?
Pár percz mulva meg volt nyerve az indigenatus az új divattáncz számára;
Borcz Adorján, ki minden vigalomban bőgőbetöréssel fenyegette a zenész
nemzetet, ha más nótát próbál huzni, mint magyart és lengyelt, most maga
parancsolta a czigánynak, hogy huzza el azt a nótát, a mit a grófnő
dalolt az imént, a mi a született zenésznek legkisebb fejtörésébe sem
került; azzal odasietett Serenához, s felhívta őt az új divattánczra. A
virtuoz tánczosnak csak látnia kellett azt, hogy eltanulja. És az első
csábító pár ragadta maga után a többit. Nemsokára minden férfi és hölgy
lejtett utánuk a sorban, tipegve, szökdelve és bukdácsolva, kinek hogy
ment az igyekezet; mind bele volt bolondulva apraja és nagyja.
De bizony tiszttartóné asszonyom még sem.
– Nem szép táncz biz ez a pulykatáncz, comtesse, akárhonnan hozták;
szólt kifakadva a derék asszonyság, mikor vége volt a nótának; nem is
igen hiszem, hogy a méltóságos gróf úr valami nagyon büszke legyen majd
rá, hogy. Somlyóháza volt az, a hol ezt legelőször tánczolták erdélyi és
magyarországi tánczosok.
A hogy e nehány szó egyszerre elvette Serena minden kedvét, annak
mindenki előtt fel kellett tünni. Egészen elkomolyult; egy szavát nem
lehetett többé venni; egy mosolyt nem idézett elő arczán többé semmi.
Csendesen, minden felötlés nélkül jó éjszakát kivánt a tiszttartónénak,
megcsókolta testvérét s míg mások mással voltak elfoglalva, ő elhagyta a
termet és a lakosztályába sietett. A tiszttartóné utána ment gyertyával;
attól szobája ajtajában elvette a gyertyát.
– Nem parancsol a grófné semmit? Nem kivánja, hogy valamelyik
leánycseléd itt háljon?
– Köszönöm. Egyedül szeretek lenni, mikor alszom. – De mégis… (hirtelen
meggondolta magát); nem, nem, semmit sem kértem.
Azt akarta kérni a tiszttartónétól, hogy engedje Cecilt ő nála hálni; de
tartott attól, hogy az a katonás asszony azt találja rá felelni: már
megbocsásson comtesse, Cecil most az én leányom, s annak ott kell lenni,
a hol én vagyok. Valóban kitelt tőle. Azért nem is koczkáztatta Serena
ezt a kérést; hanem szépen magára zárta az ajtót.
Tiszttartóné asszony pedig ismét visszament a tánczterembe, s hogy még a
nyomát is feltörültesse annak az elébbi táncznak, vizes pokróczokkal
végig suroltatá a padlózatot, s azzal kézen fogva elővezetvén az ő ezüst
vőlegényét, gyönyörüségtől ragyogó arczczal mondá: most tessék már
megnézni, milyen az igazi szent Dávid táncza, eljárván azzal nagy
ünnepélyesen ugyanazt a lassú magyart, ugyanazon a búskedélyes melódián,
a min ezelőtt huszonöt évvel, mint menyasszony és vőlegény megnyitották
a mennyegzőt. Most is minden ember gyönyörködött a jó öreg tánczában.
Csak Borcz Adorján ült mélázva egy szögletben és nem ügyelt semmire;
pedig Gábor Endre már harmadszor kérdi tőle:
– Hát te nyitott szemmel alszol-e, czimbora, mint a nyúl?