Napoleon elbai menekülése óta. Egy ötödfélmázsás sertés! Súlyosabb a
híres angol Murphi-nál, melyet a szép Viktoria koronázására öltek a
londoni hentesek.
… El tudom képzelni, miképpen ragyogott a nénikék szeme. A Rédeky bácsi
homloka ellenben redőkbe vonódott s elhatározta, hogy megveszi a
sertést. Készül tehát az útra de olyan ürügygyel, mintha Pestre menne
betegen a híres Stahly doktorhoz. Mire aztán elment éj idején egyenest
Debrecenbe s az etetéseket kivéve, meg sem állott, csak a Bikában,
vagyis annak az ebédlőjében, de ott aztán úgy állt meg az ajtónál
megmerevedve, mint egy sóbálvány, a látományra, ami eléje tárult.
Egy nagy kerek asztal körül ültek Liszkay János, Vajda Pál, Hajdú
György, Laszly Ferenc, Hettyesy Péter, Lengyel Márton, szóval az otthon
hagyott nemes atyafiak és ferbliztek.
Azonnal elérté a szituációt… No hát ezek most idejöttek külön-külön
megvenni a sertés Góliáthot, de egymásra bukkanva, meghőköltek a
következményektől. Hisz itt egy őrült licitáció talál kiütni a
hentesmester zsebe javára. Nosza leültek előbb családi tanácsot tartani,
ahol is (mintha hallaná Rédeky Gábor uram) fölvetették az érveket. Uraim
atyafiak, minthogy csak egy sertés van, abból logikailag az következik,
hogy azt csak egyikünk veheti meg, a többiek legfölebb az árát verhetnék
föl. Legokosabb tehát, ha az a pénz, ami elpocsékoltatnék az okvetlen
ráigéréseknél, megmarad a családnál (mert hiába, a családhoz való
ragaszkodás a legelső a világon). Mindezeknél fogva csak egy modus
vivendi mutatkozik, ha a fátumra bízván a dolgot, a magunkkal hozott
összegekkel leülünk kártyázni és aki leghamarabb letörik, hazamegy, míg
lassan-lassan mind elpogyogván, a legszerencsésebbik másodmagával (t. i.
a sertéssel) teheti tiszteletét visszamenet a konziliáriuséknál.
Rédeky nevetve lépkedett a kerek asztalhoz:
– Osszatok, urak, nekem is!
… És hát folytathatnám e különös sertésháború rajzát, mely még sok
esztendeig tartott, de nem folytatom. Hisz csak arra kellett
bizonyítéknak, hogy Lengyel Fili bácsi már gyerek korában ilyen
sertéshúsokon táplálkozott. Ezekből szedte a nagy erejét.
Szülei halála voltaképpen kevés változással járt ránézve. A rokonok
megmaradtak és a sertések is megmaradtak. A rokonokra ellenben
változással járt, mert megszüntek a szentmihálynapi ebédek. És a
sertésekre is változással járt, mert ezek most már otthon éltek és
otthon haltak.
Az öreg úr után nem maradt semmi vagyon; haldokolva megsímogatta a fiú
fejét és így szólt hozzá:
– Pompás rokonokat hagyok neked, Fili. Ragaszkodj hozzájuk, édes fiam.
És Fili csakugyan örökölte ezt a ragaszkodást. Járt az egyiktől a
másikhoz és sohase únta meg őket. Évek multak el évek után, de ő
állhatatos maradt. Apja furfangos eszét nem örökölte, se a rangját; őt
hát nem is fürösztötték tejbe-vajba, de nem is pretendált ő ilyet. Ő
csak Fili volt, az egész világ Filije; azt szerette legjobban, ha észre
se veszik, hogy ott van. Végtelenül csekélynek tartotta magát és ebben
volt egy kis kedvesség. Kitért a ház komondorának és nem merte a macskát
elkergetni, ha ölébe ült. Azonfelül egész nap tett-vett a Fili valamit,
dohányt vágott vagy sárgarépát tett közé, hogy nedves legyen, a pamutot
tartotta hosszú évekig a néniknek, azután hosszú évekig a hugoméknak,
cserebogár malmokat csinált a gyerekeknek, írótollat faragott a
penecilusával, birkákat bélyegzett odakünn, borért ment a pincébe,
kendermagot adott a kanárinak, az ebédnél kihúzta a palackokból a
dugókat, – de már nagyobb dologra nem volt alkalmas. Még vadászni se
járt. Az ördög cipelje a nehéz puskát.
Lágy, érzékeny szívű ember volt, ami mindjárt látszott szelid arcán és
merengő szemein. Nagyon könnyen meg lehetett sérteni – de ki bántotta
volna a szegény Filit?
Rossz arcokat vágni a vendég előtt, csípős célzásokkal megnyilazni, nem
tartozott a régi erkölcsök közé. Micsoda szégyen lenne az? Még azt
hinné, hogy nem szívesen adják neki azt a kis ételt. Isten ments attól!
A Fili háta mögött hiszen volt elég kritika:
– Mire veszi az életét ez a boldogtalan Fili? Hát így akar ez maradni
örökké? Nem szégyenli magát, hogy innen-onnan vén kutya lesz és még
semmi? Pedig milyen jeles ember volt az apja. Hogy nem lát valami után!
Nem tud elvenni egy vén saraglyát, akinek nem kong a ládája. Hiszen
annyi özvegy asszony van, hogy házat lehet velök zsindelyezni. Szép
ember, jó ember és végre nem valami nagy szamár, mégis ilyen mihaszna.
Valamelyik asszony, gondolom a szép Liszkayné, közbe szólt, mikor egy
rokoni összejövetelen fölhánytorgatták ezeket.
– Hát mért nem mondjátok meg neki? Rédeky sógor, maga elég okos ember,
beszéljen vele. Hátha lesz foganatja.
– Elösmerem, kedves húgomasszony, hogy elég okos ember vagyok, de mit
ér, ha nem vagyok elég bátor ember, hogy én mondjam ezt meg a Filinek.
– Nem bátor ember? Ön, aki már hat medvét ölt meg?
– Hja, az csak medve volt, húgomasszony, – felelte Rédeky – aki engem is
_viszölhetett_ volna.
Ezen a nyelvbotláson aztán nagyot nevettek, a nevetés elfújta Fili feje
felől a felhőt.
Ámbár felhő se volt. Csak üres beszéd volt. Hogy ezt Filinek mondaná meg
valaki? Majd bolond, úgy-e? A gazdag rokonnak hiszen meg lehet mondani
mindent, ha úgy kerül a sor, még ki is lehet dobni a házból, mert az nem
szorúl az emberre; visszavághat, boszút állhat. De a szegény rokon
immunis. Azt ilyennel inzultálni lehetetlen. Idegen mondhatja, de rokon
nem.
Így volt ez akkor és szép volt így. A szegény rokonnal és a viselős
asszonynyal gyöngéden bántak a régiek. Az utóbbival azért, mert többje
van a többinél (szíve alatt van a gyermeke), az előbbivel azért, mert
kevesebbje van a többinél (hóna alatt van a koldustarisznyája.)
Fili tehát élte megszokott világát s ha megúnta egyik helyen, átment
másikra. Mindenütt volt valami vonzó és csalogató. Köpcsényben pompás
kuglizó van Lengyel Károlyéknál, Újfaluban Vajdáéknál fölséges
káposztákat főz Ágnes néni, egy sor füle, egy sor orrja, egy sor
kövérje, egy sor töltelék; hát még a pampuskái, herőcéi, amelyeknek
megízlelésénél minden alkalommal így kiált föl Fili: „Ferenc József, mit
eszel, ilyet bizony nem eszel“. Korontán remek barackpálinkája van
Csapóéknak s kedves kertre nyíló külön szobája Filinek.
Orgona-virágzáskor odahúzza a vándorló ösztöne. Vidolyon Hettyesiéknél
(mert azok laknak most a megszokott házban), sok apró gyerek várja már
nagy-nehezen Fili bácsit. Kampát, métát, duplext lehet velök játszani.
Zsályán pisztrángos patak van a Laszlyék kertje alatt. Fili a
pásztoroktól megtanulta, hogy a halaló fűvel meg lehet őket étetni,
megbódulnak tőle és szabad kézzel fogdoshatók össze. Aztán ott van közel
Szalánc is, ahol Liszkayék laknak, bár egy idő óta nem megy oda Fili,
pedig hej, ott lakik a helyes menyecske, annak az aranyszöszke haja az
igazi halaló fű, attól, lehet csak elbódulni… de Fili még se megy.
Olyasmit mesélnek, hogy a szép Liszkayné megsértette volna.
Pedig csak annyi igaz, hogy valami vídám társaság volt Újfaluban
Vajdáéknál, ahol mindenkinek el kellett mondania az élettörténetét,
Filit is unszolták.
– Nekem nincs élettörténetem. Amik én velem történtek, azok inkább a
rokonaim esetei.
Olyan szomorú vallomás volt, olyan sívár rajz egy életről – de ő nevetve
mondta.
– Hát nem volt önnek soha semmi külön regénye? – faggatták az asszonyok.
Fili vállat vont; – akkor még csinos férfi volt.
– Mire való volna az nekem?
– De csak volt valamikor szerelmi viszonyod? – ostromolták a férfiak.
– Ugyan hol vettem volna?
– Fili, Fili, nagy kujon! Meg mernél rá esküdni?
– Becsületemre mondom, soha sem vetett én rám szemet senki – mondta Fili
ünnepélyesen. Még a két újját is föltartotta.
Pedig kényes volt a becsületszóra, mint egy Lancelot. Tetszik tudni,
azok a bizonyos kolduserények.
Később egy kis tánc volt. Fili az egyik Rédeky kisasszony
csontlegyezőjét tartotta, míg az a táncosával keringett, midőn mellette
suhant el Liszkayné. Almavirág-szín ruhába volt öltözve s a fekete
szemében egy-egy csillag égett.
Csak úgy hanyagul szólt oda Filihez:
– Kinek a legyezője az? (Mintha csak a szépen faragott legyező tünt
volna föl neki.)
– Családi csontok, – felelte Fili közömbösen.
Megfenyegette pajkosan:
– Fili te, udvarolsz valakinek.
– Hát nem hallottad az eskümet?
– Hamisan esküdtél, fráter, – vágta oda Liszkayné, kihívóan ringatva a
darázs derekát a csipőin.
– Gondolod? – kérdé Fili tréfára véve a dolgot.
– Tudom, – felelte és lehajtá a fejét szemérmesen.
Ezzel köd előtte, köd utána, elillant, eltünt, mint a füst, a sok ruha,
a sok emberfej közt.
Filinek arcába szökött a vér, valami különös érzése támadt belül és az
ösztökélte, hajtotta Liszkayné után.
Nem volt nyugta, míg rá nem talált az ebédlőben, ahol éppen egy pohár
pezsgőt hajtott föl, amitől egyszerre ezer piros rózsa nyiladozott az
arcán.
– Nem mondtad meg, Mariska, hogy ki volt az.
Liszkayné nevetett. Jaj, azok a szép fehér fogai!
– Hogy ki vetett rád szemet? Hát úgy-e mégis szeretnéd tudni? Hát úgy-e
még se vagy olyan szent, amilyennek mutatkozol? Csak ezt akartam tudni,
barátja az erénynek.
– Ugyan, mondd meg! Ne okoskodj!
– Hát megmondom; ha behúnyod a szemedet, belesúgom a füledbe.
Fili behúnyta a szemét, ahogy parancsolták, azután egyszerre
megcsiklandozta valami édes hang, valami zúgó szózat, amely beharsogta
egész valóját.
– No hát én voltam, Fili. Elmúlt. Másé lettem. Mert te nagy mamlasz
voltál.
Fili egész teste zsibbadozott, vére sebesen száguldott ereiben, de mikor
a szemét kinyitotta – nem volt senki az ebédlőben, csak az inas, aki új
gyertyákat rakott be a tartókba. Az asszony eltünt az alatt.
Ime, lett már Filinek némi élettörténete, de ez csak kis ideig
birizgálta a lelkét, halványodott, színtelenedett, később már azt is
gondolta, hogy a jelenet meg se történt – alkalmasint részeg volt és a
Belzebúbbal álmokra kártyázott.
Hanem ettől a naptól fogva nem mert többé elmenni Szaláncra – pedig
vágyott oda.
Liszkay boszankodott emiatt. Hát mivel alábbvaló ő a többi atyafinál,
hogy Fili kikerüli?
Maga Liszkayné is megpirongatta, ha valahol találkoztak.
– Hátra kötöm a sarkadat, Fili, ha el nem jösz.
Fili zavarban volt, elpirult, hebegett valamit, de nem ment el
Szaláncra. Érezte ő ösztönszerűleg, hogy a rokoni szeretet kenyérmorzsa
– és hogy a szerelem egy kád méz, de abba a morzsának nem szabad
belevegyülni, mert a morzsa is elvész és a méz is megsavanyodik.
Pedig sok találgatásra adott okot. Mért haragszik? Kire haragszik? Hát
még a Fili is felhúzza az orrát. Lássa meg az ember!
De amint megszólják, menten ki is mentik. No, semmi az. Egy kis bogara
van. Úgy sincs szegénynek egyebe.
Pedig dehogy nincs. Hisz csak fogalom az egész. Az egyik ember azt
mondja: „nekem négy házam van Pesten“, a másik ember azzal dicsekszik:
„húsz fejős tehenem van“, Fili elszámlálja az újjain: „száztizennégy
rokonom van“ és mind a három ember arca egyformán fénylik a
megelégedéstől.
Tíz vagy tízenöt kúria az otthona, egy-egy német uralkodó herceg csak az
ingeit változtathatja annyiszor, mint Fili a lakóhelyeit, a konyháit, a
pincéit és a környezetét. Fili tehát a valóságban nagy úr, – csak
elméletben szegény.
Igaz egyébiránt, hogy amennyiben ő megunván magát, odább megyen, éppen
úgy megunhatják őt is. Megesett egy párszor. Hiszen az emberek
tökéletlen lények voltak már azelőtt is. Nem szépítem én őket. Megunták
a feleségüket, megunták talán még a töltött káposztát is, hát hogy ne
unták volna meg a lengyelüket?
Bizony egyszer-másszor mesterségesen rázták le a nyakukról. Csakhogy
arra is megvolt az akkori világban a gyöngéd forma.
– Nini, Fili öcsém, – jutott eszébe Rédekynek. – Átsétálhatnál holnap,
ha nincs egyéb terved, Zsályára. Levelet küldök a nővéremnek,
Laszlynénak, de olyan fontosak, hogy nem merem rábízni akárkire.
Fili járatos a _rokonologiában_ és rögtön megérti a dörgést.
– Ejnye de jó! Úgyis már régen láttam Laszlyékat.
– Mikor jösz vissza? – kérdezi a gazda enyhitőnek.
– Visszajőjjek? – tapogatózik Fili.
– Ahogy neked tetszik. De ha most ott találnál maradni, akkor el ne
felejts őszszel virágmagokat hozni tőlük az asszonynak.
Fili most már útra készült, át volt forgatva, mint egy váltó a
legközelebbi atyafira és egyik se mondta: „nem fogadom el“, ott
tartotta, aztán újra továbbította, hogy megint visszakerüljön
megfrissülve, újnak, kívánatosnak, érdekesnek, tömérdek hírrel és
pletykával.
Így élt és soha se gondolt rá, hogy másképp is élhetne. Az évek
elsuhantak fölötte, az ifjúság cserben hagyta, (de ez nem fájt neki,
mert nem rokon), ősz hajak jelentek meg a fején (az első ezüst) és már
csak imitt-amott volt egy atyafi, aki „öcsémnek“ szólította, a nagy
többségnek Fili bácsi lett.
A rokonok közül sokan elhaltak, de ez sem alterálta, mert születtek és
nőttek újak, akik őt már úgy találták, mint egy vén órát, mely az
apáiknak is ketyegett. Fili értéke inkább egyre nőtt. És ha ez így megy,
valóságos családi ereklye lesz belőle.
De nem ment úgy. Némi megpróbáltatások és kísértések következtek.
Szaláncon meghalt Liszkay és mikor a familia összegyűlt a temetésre, a
tor után arra kérte a rokonokat az özvegy: maradjon ott valamelyikük egy
ideig, míg valami új rend lesz, mert a cselédek még a házfödelet is
széthordják az ő, meg az árvák feje fölött, ha nem látnak valakit, aki
kalapot hord.
– Hát talán jó lesz a Fili, – vélték a legöregebb atyafiak. – Az úgy is
ráér.
Az asszony némán intett a fejével, hogy az is jó lesz. Fili vörös lett,
mint a karmazsin és szabadkozni próbált.
– Nekem nem sok hasznomat veszi Mariska. (Liszkayné Tóth Mária volt a
családi nevén.)
– Eredj a pokolba! – pörkölt rá Hettyesy Kristóf, aki akkor volt
fiatalember. – Annyit csak te is érsz, mint egy fölállított bakkusz a
buzatáblán.
Fili hát ott maradt. Eleinte szokatlan volt neki, alig mert beszélni az
asszonynyal és olyan furcsa, nyugtalan érzései támadtak. Valami
jelenettől tartott. Némelykor nem volt magával megelégedve s egész
éjjeken elgondolkozott élete folyásáról. Nappal a gyerekekkel
hancúrozott, azok fölmásztak a térdére, hátára, tépdesték a szakállát,
befogták a kis játékkocsijukba és hajtották a szobákon keresztül, mint
egy vén lovat.
Valójában a gyerekeké volt a Fili, azok majd megbomlottak érte. Ő is
mindent megtett nekik, amit kívántak. Már persze amit lehetett, mert a
kis zsarnokok sok mindenfélét kívántak.
– Fordítsa föl az asztalt, Fili bácsi.
Fili bácsi fölfordította. Tetszett nekik a fölfelé meredt négy lába.
– Fordítsa föl a tálat.
Fili fölfordította a tálat és mind kipotyogott belőle a sok ropogós
cseresznye. Uccú rohanjatok rá!… Aki kapja, az marja.
A mama haragudott, zsörtölődött.
– Fordítsa föl most már a mamát is, Fili bácsi.
– Csitt, ti kis gézengúzok. Nem látjátok, hogy a mama milyen szomorú.
Tényleg hallgatag volt egész nap, alig szólt egyet-kettőt gazdasági
ügyben Filivel, ha kérte, hogy nézzen utána ennek, annak. Egyébként
közömbösen, érzéketlenül cipelte az egyik nap nyűgét a másik után.
Gyakran sírt ott is, ahol nem látták. Hát semmi az, majd kiolvad, majd
beszédesebb lesz, de még nagyon új a fekete szoknyája.
Fili ezalatt egészen megszokott Szaláncon. Úgy tetszett neki, mintha az
egész világ megváltozott volna és a nap folyton sütne. Olyanformát is
érzett, hogy valami nagy dolognak kell történni. A levegőben lebegett. A
természet is előkészült rá. Falevelek zúgták a parkban, virágok
lehelték, madarak csipogták, sőt még a macska is sejtett valamit, mert a
sárga szemeivel sokszor vetett egy-egy kémlő pillantást, hol a Filire,
hol a szomorú asszonyra.
Hanem elmúltak hetek, havak, az asszony szomorúsága nem enyhült,
hidegsége, közönyössége megmaradt. Fili türelmetlen kezdett lenni. A
nagy jelenet nem akart bekövetkezni. Olyan volt az az asszony, mintha
meg volna fagyva. Pedig de szép még, ejnye, de szép még. Fili most már
nem hogy félt volna a nagy jelenettől, de azon vette magát észre, hogy
várja. Ha nem is az egészet (mert az sok volna egy embernek egyszerre),
de legalább valami részét, valami rügyecskét, amiből ki lehet már
sejteni a virágot.
Hanem bizony a második fekete ruha is elkopott már, de nem jött a rügy.
Rügy helyett azonban megjött a pünkösdi ünnepekre az odavaló református
papnak, nagytiszteletű Fekete Sámuel úrnak a mérnök fia, (aki valami
vasútat épít most Sziléziában). Szép, deli fiatal ember volt; úgy
látszik, hogy már régebben otthonos Liszkayéknál, be-benézett a
kastélyba és egy kicsit szétbeszélte az asszonykát. Nagyon szellemesen
tudott csevegni, meg is nevettette egyszer Liszkaynét. Fili még örült
neki.
– Hát még sincs végképp befagyva, – jelezte nagy örömmel a nótáriusnak,
akivel a réten találkozott.
– A kígyó mindig kienged, – felelte a nótárius.
Eközben azonban nagy dolgok estek a külvilágban. Ha volnának a
tekintetes nemes atyafiaknak harsonáik, most meg lehetne fuvatni. A nagy
pört, melyet még a konziliárius idejében és támogatása mellett kezdtek a
rokonok Esterházy ellen, megnyerték, a legfelsőbb bíróság odaítélte a
hatezer holdas Holyánka-pusztát, valahol a pokolban, Ugocsa vármegyében.
Nosza összeült a nagy családi tanács öreg Rédeky Gábor uramnál,
disponálni a bírtok felett.
Némelyek a felosztás mellett kardoskodtak, mások az eladást tanácsolták,
de a többség előtt a familia jövendő nagysága és ragyogása lebegett.
Hagyassék a bírtok közös családi uradalomnak. Valamely családtag
gazdálkodjék benne és levonva a saját fáradsága díját, az évi jövedelmet
oszsza fel a rokonok közt az örökösödési arány szerint.
Elfogadták nagy többséggel.
– De most már ki menjen oda gazdálkodni?
A tekintélyes Vajda Pál emelt szót.
– Én Lengyel Fülöpöt ajánlom. Az ő apja taszította be perünket jó
kerékvágásba. A hála is valami, de különben is Fili rokonunkra fér rá a
legjobban; legyen úr öreg napjaira.
Nem volt ellene egy hang sem. Úgy van, helyes, jó lesz a Fili. Pedig
mindenki tudta, hogy nem lesz jó. Rossz gazda lesz, de mindegy, legyen
egyszer úr már a Fili.
S amint szokás ilyen nagy eseménynél, legott hintóra ültek Rédeky és
Vajda uraimék és még valaki harmadik, de már elfelejtettem ki és
megvitték neki a megbízatásról kiállított okmányt Szaláncra, nagy
parádéval. Még pántlikát is fontak a lovak sörényébe.
Ahogy bejárt a kocsijuk későn este a szalánci kúriára, az asszony már
lepihent, csak Fili jött ki elibök.
– Hozta Isten, hozta Isten!
Az ősz Rédeky Gábor pedig lekapván szépen a kalapját, Fili előtt pózba
vágta magát, mint egy orator, aztán így szólt kedélyes ünnepélyességgel:
– A holyánkai uradalom tekintetes, nemes, teljhatalmú kormányzóját
keressük.
– Bizony az nincs itt.
– De bizony itt van az – bizonykodék Vajda Pál.
– Mi legalább nem ösmerjük – felelte komolyan Fili.
– Budetini Lengyel Fülöpnek hívják.
A Fili fülének így is szokatlan volt, de azért csak elmosolyodott, de
olyan révetegen, mint aki azon tűnődik, hol van itt az élc.
Eddig még csak Fili csodálkozott, de mikor aztán bent a szobában
elmondták neki apróra a nagy szerencsét, ami érte, ahelyett, hogy a
nyakukba esett volna, egyszerre elsápadt és áporodottá lett az ábrázata
– amin aztán ők csodálkoztak.
– Ne tegyétek azt velem! – mondá egészen megriadva. – Hiszen nem
vétettem én nektek semmit. Hát miért akartok engem eltaszítani
magatoktól?
Olyan érzékenyen beszélt, hogy a kő is megszánta volna, csak éppen a
rokonok nem tehették.
– Hát meg vagy te bolondúlva Fili? – feddette Rédeky, – mikor nagyobb
úrrá tettünk magunknál s te most azt mondod, hogy nem kell.
– Nem lehet… – tört ki fojtott hangon – föllázad a lelkem a gondolat
ellen, hogy én magamra hagyatva, nélkületek maradjak!
– Majd elmegyünk hozzád – bíztatták. – Megállj csak. Mindig lesz nálad
egy-két atyafi.
– De hiszen épen ezt nem tudom megszokni, mikor eddig mindig én voltam
nálatok. Azt fogom hinni, hogy már én meghaltam, hogy már nem is az az
ember vagyok. Hagyjatok meg, kérlek, a régi bőrömben.
Ezer meg ezer érvet hozott fel, de rávetették magukat, erősebbek voltak,
visszaérvelték, legyőzték, lehetetlenné tették. Végre megadta magát, de
arca végtelen szomorúságot lehelt, és mint a fuldokló, még mindig
kapkodott némely különös szalmaszálakhoz.
– Mégse lehet – nyöszörgé – ha jobban meggondolom.
– Ej no! mi jutott megint eszedbe?
– Hát hogy a Liszkayné se enged el. Nem hiszem, hogy el engedne menni.
– És ugyan mért? – rázta meg magát Rédeky uram, mint egy haragos medve.
Fili elvörösödött, valami feleleten gondolkozott, durcásan vonogatta a
vállát és végre csak annyit mondott kínjában:
– Hát azért.
– No, majd megkérdezem tőle reggel.
– Azt hiszem, kellek neki, izé… a gazdaságnál, meg a gyerekek mellett.
– De csak nem lehetsz holtig pesztonka, az ebadta!
Fili egész éjjel nem aludt, nyugtalanúl hánykolódott ágyában, mint az,
aki a siralomházban van, de már ez az utolsó éjszakája. Egyéb reménye
sincs, csak még a fehér kendő. A Liszkayné vetoja.
Mikor reggel felöltözködött, künn az ambituson találta pipázgatva a
három atyafit.
– Fölkelt-e már Mariska?
– Igen, – szólt Rédeky – elmondtam neki a dolgot, hogy te vagy a
plenipotentiáriusunk.
– És mit felelt? – szólt lassan fojtott hangon.
Minden vére a szíve tájára zúdult s hajtotta, hajtotta sebesen, mintha
egy megbomlott malomkereket egy tenger forgatna.
– Azt mondta, hogy sajnálni fognak a gyerekek.
– Úgy? – hebegte Fili. – Hát azt mondta?
És elkezdett valamit fütyürészni, de olyan sápadt volt hozzá, mint a
fal. Aztán felugrott, sétált fel s alá az ambituson. Egy öreg kuvasz
feküdt a padlás-feljáró alatt, rúgott rajta egyet, hogy percekig
vonított, kunkogott a szegény állat.
– Hát talán mindjárt magunkkal viszünk – vélte Vajda uram.
– Nem nem, hagyjatok itt még egy-két napig. Borzasztó főfájásom van (a
halántékához kapott) és még egy kicsit kipihenem magamat.
Elmosolyodtak, az jutott eszükbe, hogy már negyvenöt éve pihen és még
mindig ráadást kér a Fili, két napot. De hiszen éppen azért kedves fickó
Fili. Ha nem volna ilyen, egy ütet taplót se érne. Hát ráhagyták, hogy
holnapután küldik el érte a kocsit s aztán elbúcsúztak a szép szomorú
asszonytól, összevissza csókolták két oldalról és hazamentek.
Fili pedig nem szólt egy szót se, mikor magukra maradtak.
– Hát elmégysz? – kérdé az asszony közömbösen.
– El – felelte kurtán.
De a lelkében forrt valami. Birkóztak benne a gondolatok. Mártogatta a
szívét az elméje játékaiba; kétszer keserűbe, egyszer zsongítóba… Hátha
csak kevély az asszony? Hátha neki kellene előhozni a multat, az
újfalusi táncestélyt?
Az ebédnél nem lehetett beszélni, mert ott volt a gouvernante és a
gyerekek. Közönyös dolgokról társalogtak.
Délután aztán fogta a kosarat, amibe a kötése volt és elment a parkba. A
férje is ott volt eltemetve. Bizonyosan imádkozni és sírni járt oda,
mellékesen pedig harisnyát kötni, mert olyan nagy gyász még nincsen,
hogy férfi a pipáját, asszony a kötőtűit elhanyagolja.
Fili várt vagy egy órát, míg az imádságát elvégzi, de akkor megindult.
Maga is csodálta, hogy olyan bátor. Szétlökte a szárnyas kertajtót, hogy
kísértetiesen csikordult meg.
Aztán ment-ment a kavicsos utakon a susogó hársak között, a feje zúgott,
az ezernyi bogár is zúgott a levegőben, muslincák kergetőztek, egy légy
ringatta magát egy pókhálón. A lepkék a virágokon illegették a
szárnyaikat és szítták a mézüket… Minden lény dőzsölt és mulatott, csak
Fili ment szomorúan, mintha a vesztőhelyre menne.
Végre egy lugasnál beszélgetést hallott. Arra tartott.
Talán a kertészszel beszélget az asszony?
A lugashoz nem vezetett innen út, keresztül gázolt hát egy
petrezselyem-padon meg egy galagonya-ligeten és oda toppant a lugas
nyilása elé.
Hát ott ült az özvegy és a fiatal mérnök.
És a mérnök egyik karja keresztül volt fonva azon a szép vékony,
derékon, amit fekete kelme borít be. De hiszen már a harmadik fekete
kelme.
A fiatal mérnök hirtelen elkapta a karját, az asszony arca csupa tűz
volt, a szeme csupa villám.
– Mit akarsz itt, Fili? – kiáltá riadtan mérgesen.
– Beszélni akartam veled, – mondá Fili szelíden, keserűen, alázatosan és
csak a földet nézte.