Hanem most eredj, kérlek, valahová elszállt az imént egy rajunk, talán a
szomszéd portákra, vagy valamelyik erdőbe, ki tudja… mert nagyon
messzire is elszállnak ezek a bohó állatkák. Nézz utána, kérlek és ha
szeretsz, keresd meg!
Fili lehajtotta fejét, megfordult és elsompolyodott szó nélkül,
szomorúan, ődöngő léptekkel. Végig ment a parkon, aztán átgázolta a kis
folyót, a Boklyót és neki vágott az erdőknek.
Esteledett már és még nem jött. A gyerekek keresték, az anyjuk
megnyugtatta:
– Fili bácsi a rajt keresi, édeskéim.
Este se jött haza, éjjel se volt otthon. Még mindig keresi a rajt! Hát
megbolondult az a Fili? Rőzsét szedő öreg asszonyok, madárfészket kereső
fiúk látták bandukolni az erdőn, hírt hoztak róla, hogy nagyon szomorú
volt és csak kódorgott irány nélkül erre-arra, mintha keresne valamit.
És azután sohase jött többé vissza, se Szaláncra, se sehova, elveszett
örökre; még hírét se hallották semmi teremtett lélektől. Nem látta azt
többé ismerős élő ember.
Csak ijedős utasok találkoznak néha még most is éjnek évadján egy-egy
ismeretlen alakkal, ha valahol úton vannak. Vagy talán csak egy árnyék
suhant el mellettük. És aztán elbeszélik a mi falvainkban, hogy az a
szegény Lengyel Fili lehetett, aki még most is a szép Liszkayné raját
keresi.
De nem valószínű – mert a Fili most már volna vagy száz esztendős.
A KLADOVAI MENYECSKE.
Ez a mi szegény országunk is volt már mindenféle dieten-klassisokban,
különböző rangokban, címekben és helyzetekben. Volt a kereszténység
bástyája, a világ kardja, a szabadság előharcosa, a Kelet kapuja és
mindenek fölött Európa balekje.
Én különben úgy is láttam, mint a nagyhatalmak napszámosát. S talán
ebben a szerepében volt a legtöbbet érő. Birkózott a sziklákkal;
csinálta a vaskaput.
Megnéztem egyszer a munkálatokat. Ha jól emlékszem (ámbár a
községneveket össze szoktam zavarni), Kladovánál dolgoztak a mérnökeink.
Kladova szerb területen van. Én szeretem is egy kicsit, hogy éppen ide
vezethetem az olvasót, a szerb viszonyok közé. Mert méltóztassanak
elhinni, ha egy író vagy képviselő Angliáról mesélget, az nem jó ember,
meg akarja szomorítani a magyarokat az összehasonlítás révén. Én jó
ember vagyok, aki fölvidámítja olvasóit, vezetvén őket a Balkánra.
Tehát Kladován vagyunk, azaz Kladova helység mellett a Dunaparton.
Mit mondjak a vidékről? Ha az ember másutt ír le tájat, a régi sablonos
tégelyekből szedi a festéket hozzá; egy kis friss szénaillatot,
nádzúgást, lombsuhogást, madárdalt említ föl és megvan a hangulat. De
Szerbiát úgy képzeli mindenki, hogy ott a sertésröfögés elnémít minden
egyéb hangot, hogy ott se fű nem terem, se kalász, hogy az egész ország
fel van túrva.
Pedig se az egyik nem áll, se a másik. Az a kis darabka hely, amit én
Szerbiából megismertem, lehetne akármelyik kezdődő telep Amerikában. A
nyüzsgő-mozgó napszámosraj, a hevenyészett barakok és egyéb ideiglenes
épületek, a szétszórt különféle gépek a parton, száz meg száz csákány,
ásó és kalapács csattogása Klondykét juttatja az eszünkbe. Csakhogy itt
nem aratnak, hanem elvetik az aranyat.
A vállalkozó, aki a kladovai részt csinálja, Podrovszky József mérnök,
régi barátom és iskolatársam, azt írta levelében: „Ha meglátogatsz egy
pár napra, bele nem halsz. Kényelmes lakást nem adhatok, de jó konyhám
van, jó borom és jó szivarom. Azonfelül van egy szép menyecske és jó
levegő. Az előbbi beteggé tesz mindenkit, mint a tenger, a másik
meggyógyit mindenkit, mint a tenger stb.“
Mind elhittem neki, csak a szép menyecskét nem, mert úgy tudtam, hogy
egy rusnya cseh öreg asszonyt vett el a pénzéért. Meg tudja szépíteni a
házakat, átalakítja a folyamokat, de egy öregasszonyból ő se tud faragni
fiatal menyecskét.
Úgy is volt. Podrovszkyné értéktelen öreg asszonynak bizonyult, aki se
nem oszt, se nem sokszoroz (azaz csak annyiban, hogy ő vezette az üzleti
könyveket), azaz hogy még se volt úgy, mert csakugyan találtam náluk egy
szép menyecskét is, akit özvegy Petrovicsnénak, rokonuknak mutattak be.
Különben fölségesen töltöttem ott néhány napot. Még társaság is volt és
délutánonkint egy kis ferbli. A szerb urak szívesen jártak oda kártyázni
és udvarolni a menyecskének, aki igazán bájos volt, olyan rózsás arccal,
mint egy baba és olyan vakító fehér fogakkal, mint egy jávorszarvasé.
Vidám, pajkos, temperamentumos és szellemes volt. Tudott mulatni. Egy
csöppet se félt a férfiaktól, ami természetes is, mert nem voltak ott
asszonyok. Az asszony csak a többi asszonyok miatt ijedős. A mérnökök,
az alkalmazott tisztviselők és az odajáró vidéki és belgrádi urak (Isten
bűnömül ne vegye az „urak“ szót) mind bele voltak habarodva. Mert
Petrovicsné szerbül is tudott. S ez nagy segítség. A szerelem vagy a
szemeken vagy a füleken át megy be a szívekbe. Két kapu mégis több egy
kapunál.
Ő maga kedves volt mindenkivel, de úgy vettem észre, mégis a nacsalnik
(a megyefőnök) érdekelte legjobban. Bózics Pero volt a nacsalnik, egy
jóképű fickó, aki ügyesen is öltözködött. Majd mindennap eljött
kártyázni a telepre a tanfelügyelővel, egy pohos vén szamárral, akit
Vucsetenics Milosnak neveztek de a nacsalnik egyszerűen „Mungónak“
szólította. (A Mungóról elhíresült operette azon a vidéken most volt
újdonság.)
Hiszen bolondság, ha mondom, mert mindenki tudja rólam, hogy nem szoktam
házasodni, de mégis be kell vallanom, a tengeri betegség, amit barátom
jelzett levelében, én rajtam is kiütött. Csodálatos varázsa volt rám
annak a kis macskának, a Petrovicsnénak. Elbódított, leigázott,
ábrándozóvá tett és idegessé. Különös érzéseim kezdtek támadni és
gyakran gondoltam rá. Ha ruhája szellője hozzám ért, ereimben
megbizsergett a vér. Ha velem beszélt, haragudtam, mert úgy tűnt föl
ilyenkor a helyzetem, mint akit valami örvény sodor; ha nem velem
beszélt, az meg éppen tönkre tette a kedélyemet. Három nap kellett hozzá
és nem tudtam egyébre gondolni, csak ő rá.
Boszankodtam Podrovszkyra, aki elcipelt délelőttönkint a munkálatokat
megnézni, a nagy kotrógépeket, a hatalmas műhelyházat, mely a kladovai
temető mellett emelkedett s melyben egész nap, egész éjjel zúgtak a
gépek és hangzott a pöröly, sziszegtek az izzó vasak. Az én gondolatom
egyre a szép Petrovicsnén járt s örültem, ha valami résnél átvihettem a
társalgást ő reá.
– Mióta van itt?
– Magunkkal hoztuk.
– Hol tanult meg szerbül?
Podrovszky vállat vont.
– Az ördög tudja.
Láthatólag untatta ez a tárgy, szenvedélyes szakember volt, újra
belekezdett végtelenségig terjedő számításaiba és technikai
magyarázatokba. Szinte örültem, ha némelykor jól lecáfolta a nacsalnik,
aki szeretett neki ellentmondani.
– Eredj a számadataiddal a pokolba! Ellensége vagyok a számoknak, mert a
knézek vére csurog bennem. S azok soha se számolták a levágott fejeket.
Hallgass a számokkal, főmérnök. Röhögd ki, Mungó!
Ez Vucsetenics Milosnak szólt, aki elgondolkozott egy darabig. Éppen
csak a számoknál nem akart Mungó lenni.
– Nincs igazad, nacsalnik, kedves főnököcském. Alásan állítom, de nincs
igazad. Az egyszeregy nagy dolog. (Az égre emelte a szemeit, aztán
krákogott egyet, de nem köpött. Büszke volt arra, hogy egész életében
sohasem köpött.) Az egyszeregy szükséges valami, mint a nyelv a szájban,
vagy az agyvelő a koponyában.
A nacsalnik dühbe jött ilyenkor.
– Még te is ellenkezel, Vucsetenics, akinek oly kevés agyveleje van,
hogy ha egyszer köpni találnál, hát kiköpnéd. Jó, edd meg az
egyszeregyedet, s taníttasd az iskolákban, én nekem semmi ellenvetésem.
Ámbár jobb, ha nem tudja a paraszt, mert okoskodni kezd. De a magasabb
számtan ostobaság, Podrovszky barátocskám. Fölállítasz bizonyos
tételeket, hogy ha az így van, akkor amaz is úgy van és így tovább.
Lárifári, Podrovszky barátocskám. Ott van például a Nádics Koszta, az én
bátyám, aki jó lovakat tart s azt mondja, hogy két lovon Kladovától
Branyovác három óra, négy lovon azonban csak másfél óra. Már most aztán,
ha te a számtani eszeddel és logikáddal befognál a kocsi elé hat lovat,
hát már akkor el se kellene indulni Kladovától, hogy Branyovácon legyen
az ember, mi? Hehehe, barátocskám.
A nacsalnik eredeti fiatal ember volt. Műveltsége nem ért ugyan egy
denárt se, de bizonyos őshumor, veleszületett nyers bölcseség pótolta. A
szép Petrovicsné előtt mégis aligha többet nem számított a pörge bajusza
és a sugár termete.
Haragudtam rá és ellenséges szemmel figyeltem őt. Pedig inkább az
asszonyra kellett volna haragudni, aki szemlátomást kacérkodott vele.
Alkalmasint őt se hagyta ez hidegen, de éppen nem tartozott a szerelmes
természetű férfiak közé. Nem lobogott szenvedély a szemeiben, se a
modorán nem látszott elfogultság, a szerelem főismérve. Nagy adag
flegmával volt megáldva a természettől és nem igen alterálták az
események, akár jók voltak, akár rosszak.
– Csak kétféle baj van – szokta mondani – vagy olyan, amin segíteni
lehet, tehát segíteni kell, de nem kell miatta búsulni; vagy olyan, amin
nem lehet segíteni, annál fogva elmúltnak tekinthető és szintén nem kell
miatta búsulni.
A nacsalnik megyéjében tehát nem volt, sőt nem is lehetett soha semmi
baj és a nacsalnik soha sem búsult semmin, hanem ivott nagyokat és
kártyázott, amikor vagy jó kártyája járt és azon örült, vagy nem járt jó
kártyája, de azon nem búsult, mert azon segíteni nem lehetett.
Majd mindennap átjött a telepre, de nem sokat foglalkozott a szép
asszonynyal. Én mégis dühöngtem Podrovszkyra, hogy hírbe hozatja a
rokonát. El kellene tiltani a háztól a nacsalnikot. De Podrovszky
kinevetett. Ejh, hiszen nem csinál semmi rosszat! Hiszen csak kártyázni
jár ide és engemet fosztogat ki.
Igaz is, hogy semmi gyanusat nem csinált, ha csak azt nem veszszük, hogy
Petrovicsné gombolyagját tartotta egy délután és folytonosan
súgdoskodtak. Azt hittem, megbolondulok. Pedig hát mi közöm hozzá? Egy
másik alkalommal, egy vacsora után, mikor már a beteges háziasszony
eltávozott az asztaltól, Bózics az asztal alatt megcsípte az asszonyka
combját, mire az ijedten felsikoltott.
Bózics elröhögte magát.
– Ej, no, goszpodka, de szemérmetes vagy! Úgy ordítasz, mintha
megnyúztalak volna. Ne haragudj goszpodka (úrnőcském), hiszen csak a
ruhán keresztül volt. Itt van ni, ezzel a két újjammal csíptelek meg,
harapd meg, ha haragszol.
Fejembe szállt a vér, felugrottam, hogy rárohanok a durva fickóra, de
Petrovicsné elmosolyodott s incselkedve jegyzé meg:
– Ugyan ne beszélj, nacsalnik. Ha elharapnám az újjadat, mivel tartanád
megyédben a kormány-gyeplőket?
– Hát odaadom az egész kezemet, ha az újjaim nem kellenek.
Ez félig komolyan, félig tréfásan volt mondva. Petrovicsné elpirult és
lesütötte a szemeit. Megdöftem az asztal alatt Podrovszkyt, de a mamlasz
nem vett észre semmit, csak mikor már elmentek a vendégek, kérdezte, mit
akartam.
– Figyelmeztettelek Petrovicsnéra.
– Engem nem érdekel – felelte Podrovszky.
– Mégis szeretném tudni már egyszer, mi róla a véleményed?
– Becses kis kutya – mondá meggyőződéssel.
– De attól tartok, hogy kacér egy kicsit.
– Az vele jár.
– Mivel jár vele? – kérdém fojtott hangon.
– Az aldunai munkálatokkal – viszonzá határozottan.
– Nem értelek, Podrovszky.
– Mert naiv vagy az üzletekben. Mert nem tudod, hogy nekünk
vállalkozóknak sokféle fegyverekkel kell küzdenünk ezek ellen a tolvajok
ellen. A generális fegyver a pénzeszacskó, de egy szép asszonyi pofa se
bolondság.
– Hogy-hogy?
– Vegyünk például egy esetet. Vagy egy esztendeje szükségem lett volna
egy okmányra, mely a kerület székhelyén a levéltárban hevert. Kértem,
rimánkodtam a hivatalnokoknak, hogy keressék ki, hasztalan; pénzt is
adtam nekik, nem ért semmit. Akkor aztán Petrovicsné vette a kezébe,
egy-két szép szót mondott a nacsalninak, aki megittasult a ragyogó
mosolyától s harmadnap beküldte egy szénás-szekéren az egész archivumot:
hogy azt mondja, ők nem érnek rá keresni az aktát, keressük ki mi
magunk. Azóta is ott van a levéltáruk a folyosó egyik szögletébe
behányva hiszen láthattad azt a nagy papiros-boglyát.
– Gyönyörű közigazgatás!
– Ez még semmi. Majd megösmered te azt még jobban is.
Alkalmam nyílt rá mindjárt másnap, mert már kora délelőtt eljött
megnézni a telepet Belgrádból a belügyminiszter, Mladinovics Péter.
– Az ördög vigye el a nevenapján – pattant fel Podrovszky, mikor hírül
hozták, hogy oda jön hozzájuk ebédelni.
– Úgy látszik, nem igen örülsz neki, pedig azt hittem volna, hogy egy
miniszter…
– Ejh, hiszen mindig itt csavarognak, ha kifogy az apró pénzük.
– Csak nem akarod mondani, hogy…
– De igen is, megpumpolnak.
– Kölcsönnel?
– Dehogy. Valami mást találnak ki. Mert roppant leleményesek.
Tizenegy óra tájban csakugyan beállított a miniszter, Mladinovics Péter.
Roppant száraz, magas ember, aki pápaszemet visel apró ravasz szemein és
síma, nyájas, hízelkedő. A mellett pompás társalgó, mindig eltalálja, mi
érdekli azt, akihez szól. A cseh eredetű Podrovszkynéval a cseh
fürdőkről kezdett társalgást; hogyan utazta be őket most júliusban, az
asszonyi színek szerint: Karlsbadot, ahol sárgák az asszonyok,
Franzensbadot, ahol fehérek és Marienbadot, ahol pirosak.
De még el sem jutott a pirosakhoz, mikor lábcsoszogások hallatszottak
künn, majd megnyílván az ajtók, egy deputáció csoszogott be: a kladovai
szerb parasztok. Micsoda pompás szép arcok, deli termetek, csak az a
cudar viselet ne volna. A nadrág, amelyik voltaképpen egy óriási zseb,
de a zsebben maga a rác is benne van, meg az is, amit lopott. Egy pár
öreg asszony is volt a deputációban, akik előre tolakodtak és
letérdeltek a nagyhatalmú úr előtt.
– No, mit akartok? – kérdé az zordonan. – Röviden beszéljetek és okosan.
A legöregebb paraszt, a bíró, előadta, hogy a vállalkozó ellen jöttek
panaszra, aki az emeletes műhelyházat odaépítette közvetlen a temetőhöz,
ahol éjjel-nappal rettenetes zaj és kalapálás vagyon, úgy, hogy az ő
őseik nem pihenhetnek nyugton az anyaföldben.
Ő excellentiája összefonta kefeszerű szemöldjeit.
– Valóban, – mondá, – a műhely ott van a temető mellett, – majd
hozzátette nyájasan: – És hát azt állítjátok, hogy a halottjaitok nem
tudnak pihenni?
– Lehetetlen nekik abban a nagy lármában.
– És miből gondoljátok azt?
– Aki nem hiszi, próbálja meg – vágott közbe egy öreg asszony éneklő
hangon.
A bíró sietett az asszonyt félrelökni. Halgass, te vén csutak, mit
akarsz itt? Majd a miniszter felé fordult:
– Óh nagyfényességű miniszter, az bizonyítja a halottaink nyugtalanságát
legjobban, hogy följárnak éjjelenkint és megjelennek övéiknél,
megdömöckölik őket, vagy egyéb csínyt tesznek. Az én boldogult feleségem
otthon járt tegnap éjjel, látták fehér lepedőben besurranni s mind
megitta a kecsketejet a zsétárból. Azonképp mutatkoztak kísértetek több
helyen, hazajár Tópics, hazajár Kumovics. A helység korcsmájában pedig
az történt, hogy három rég elhalt cimbora bekopogtatott éjjel az
ablakon. A korcsmáros ajtót nyitott nekik – s akkor vette észre nagy
fogvacogva, hogy holt lelkek. Bort kértek, adott nekik, megfizették jó
ezüst pénzzel és kakaskukorikoláskor eltüntek. Mikor aztán reggel nézi a
pénzt, hát csupa csigolyacsont volt.
– Hm – mormogta a miniszter. – Hát mit kívánnátok?
– Hogy a műhelyt tegyék el onnan.
– Lehetséges volna ez? – kérdé a miniszter Podrovszkytól, jámbor,
jóakaratú képpel.
– Még csak az kellene! – pattant föl Podrovszky, csodálkozó szemeket
meresztve a miniszterre. – Hogy is gondolhat olyat, excellentiád? Hiszen
az épület egy vagyonba került és most persze másutt építsek másikat,
mert a hallottak nem tudnak pihenni… Nevetséges!
– No, no, Podrovszky, – inté őt nemes nyugalommal a derék államférfi, –
gondolja meg, édes Podrovszky. A vallás végre is szent dolog és a
szegény földnépnek legalább a hitét meg kell hagyni. (Majd a deputáció
felé fordult.) Barátaim, amit előadtatok, az gondolkozóba ejtett
engemet, de a dolog nem csekélység, még se csekélység, úgy-e,
Podrovszky? És hát én olyan vagyok, hogy amit lenyelek, előbb megrágom,
vagyis – javította ki magát – amit tinektek le kell nyelni, azt én előbb
megrágom. Hát majd megrágom, jó emberek (megint Podrovszkyra vetett egy
fürkésző tekintetet), délután pedig, ha eljöttök, megmondom, hogy mit
határoztam.
Azok elmentek hálálkodva, nagy reményekkel, Podrovszky pedig belátta,
hogy Mladinovics Pétert neki kell kisegíteni a rágásban, minélfogva jó
pezsgős ebéd után, a fekete kávénál, mikor csibukra gyújtott, fidibusz
helyett egy pár százfrankos bankjegyet nyomott a markába.
Amitől egyszerre jó kedve szottyant ő excellentiájának, egy szerb dalt
próbált eldúdolni, a kedves kis Petrovicsné gitárral kísérte.
Közbe-közbe pezsgőt kért, még pedig olyan sűrű egymásutánban, hogy
egyszer csak kirúgta maga alól a széket.
– Gyere kólót táncolni, nacsalnik! Te is, édes testvérkém, Podrovszky!
Podrovszky szabadkozott, de ők ketten bene sonantibus begyeskedtek,
pipisgettek, illegették már a csípőiket, hogy belekezdenek, mikor megint
benyitott a kladovai deputáció a válaszért.
– Ejnye erre-arra, – rivalt rájuk a miniszter. – Hát megveszekedtetek,
hogy ismét itt vagytok a nyakamon? Vagy azt hiszitek, ti marhák, hogy én
borsón tolom el onnan az emeletes műhelyépületet? Hogy, azt mondjátok,
nem tudnak a halottaitok aludni. Hát mi közöm nekem a halottaitokhoz?
Fizetnek azok nekem vagy az államnak valamit azért, hogy aludni hagyjam
őket? Hát altató dajkája vagyok én a ti halottaitoknak, hé? Hát
pesztonkának néztek engem, ti semmirekelők? Ilyen ostobasággal mertek én
elém jönni? Egy szót se szólnék, ha a ti fejeteken kalapácsolnának a
kovácsok; azt mondanám, hogy van valami igazatok, de most csak azt
mondom, Podrovszky kedves barátocskám, adj ide hamarosan egy korbácsot!
Hanem iszen már a további fejleményeket nem várta be senki, iparkodtak
kifelé a megrökönyödött parasztok s meg sem álltak Kladováig. Csak a
temető mellett elszaladva kiabáltak be a néma sírkereszteknek:
„Anyuskák, atyuskák, bizony elvesztettétek a pörötöket.“
Szívem gyűlölettel telt meg a miniszter ellen. S mikor alig négy nap
múlva a kormány bukásáról érkeztek hírek Belgrádból, örömmel kiáltottam
föl: „Nem adom száz forintért, hogy megbukott ez a vén kutya, ez a
Mladinovics.“
– Én sok ezerért nem adnám, ha már előbb megbukott volna, – licitált rám
Podrovszky.
Csak úgy nyeltük a lassan érkező válsághíreket. Nagy csemege az. Hát még
a kulisszatörténetkék! Mert itt is vannak kulisszák. Oh, hogy ne, hogy
ne! Csakhogy minden picinke dolog, olyan liliputi valami. És titkok is
vannak, kulissza-titkok. De milyen útálatos kis pletykácskák!
Alattomosan, egérlyukakon oson a hír, hogy a király gyémántokkal
kirakott órája elveszett az írószobájából és minthogy senki sem volt az
nap a királynál, csak Mladinovics Péter és a miniszterelnök, a király
legott elcsapta őket pereputtyostól.
Ez talán még se volt igaz, – de jellemző, hogy a nép esze hol jár, mikor
a bukások okát kutatja. De még a bukásnál is nagyobb szenzáció volt az
új Novacsovics kormány, mely nagy, fellengző szavakkal jelentette be a
skupstinában, hogy a régi romlott rendszert megváltoztatja minden
vonalon. Meglássátok, hogy ahol szemétdombok voltak eddig, ott
kristályvízű patakok folydogálnak majd ezentúl.
Sietve citálta be az új miniszterelnök az összes tisztviselőket a
királyságból. A nép lázasan várt nagy dolgokat. Fogak csikorgatását és
rettentő változásokat.
Egy ködös őszi reggelen a mi nacsalnikunk is Belgrádba indult a
skolnikkal, egy kihajtott, tehát hivatalos előfogaton.
A telep mellett elhaladva, betértek egy kis cognacra. Vucsetenics Milos,
a skolnik, nagyon szomorú volt, a hosszú bajusza lelógott, a hangja
pedig olyan szelíd lett, mint egy flótáé.
A nacsalnik most is egykedvűen nyelt le néhány kupica szeszt s kutyába
se vette a Petrovicsné gúnyos incselkedéseit.
– No, hogy érzed magad, nacsalnik barátocskám?
– Jól, goszpodka, becsületemre mondom, meglehetősen. Mert mi
történhetnék velem egyéb, mint hogy elcsapnak a hivatalomból? Letépnek
az ágról, mint egy virágot szokás. Hiszen nem nagy dolog az. És minden
attól függ, hogyan tépik le az illetőt. Hiszen még azért lehet valamire
használni. Lám, téged is letéptek már egyszer, azért mégis virág
maradtál, goszpodka és én szívesen tennélek be a poharamba, hogy el ne
hervadj bolondjában.
– Ohó, no Bózics Pero uracskám. Szívesen köszönöm a bókot, de az
összehasonlítást nem. Mert egy virág tovább is élhet, illatozhat, egyik
pohárból a másikba juthat, de ha egy alma leesik a fáról, az már a
rothadásé, barátocskám.
– Úgy, de még nem bizonyos, hogy leesik – nevetett a nacsalnik, – semmi
sem bizonyos, goszpodka. Csak az az egy, hogy ha jóra fordul a dolog,
megpróbállak áthozni, kis tulipán, a magam poharába.
Petrovicsné fülig elpirult, én Podrovszky felé hunyorítottam, de az nem
figyelt rám, hanem csak a fejével bólingatott és nyújtogatta a töltött
kupicákat.
– No igyál még egyet, nacsalnik, a jó sikerre!
A nacsalnik ivott és elbúcsúzott; a tanfelügyelő föladta rá a
köpönyeget, mert hűvös idő volt, aztán mindnyájan kikísértük őket a
kocsihoz. A nacsalnik fölpattant fiatalosan és elhelyezkedett a kocsi
jobboldalán, ahogy a rangjához illett, mire a skolnik is kezdett
fölkapaszkodni, a fürhécen át, de eközben észrevette a nacsalnik, hogy
az udvaron lekvárt főznek, nosza, szalasztja le a skolnikot:
– Ugorj csak le, öregem és hozzál egy kis parazsat a pipámra a katlan
alól.
Az alárendeltek szokott édeskés mosolyával igyekezett a skolnik
lekászmálódni, majd lihegve hozta a parazsat a tenyerén, egy töklevelet
téve alája tálcának, elhelyezte a nacsalnik pipáján, megigazgatta az
újjaival. Ah, a kutya fogantatta, de forró! Mi az ördögtől olyan forró!
Azután újra érzékenyen elbúcsúzott, miközben a könyei is kicsordúltak
apró szürke szemeiből. Podrovszky vígasztalta:
– Ne búsulj, skolnik, ugyan ne búsulj, hiszen föl nem akasztanak
benneteket!
– Óh, jaj, ki tudja azt? – felelte a skolnik piros zsebkendővel
törülgetve szemeit (a zsebkendő gyakori a magasabb rangú
hivatalnokoknál). – Mert mi tagadás benne, – folytatá prófétai ihlettel
– ha lényeges rendszerváltozás lesz, ahogy mondják, azt én nem bírom
másképp elképzelni, csak ha fölakasztanak bennünket.
De végre megindult a forspont s Petrovicsné váltig lengette utánuk a
keszkenőjét, míg csak el nem takarta őket a por a Belgrád felé vezető
úton.
Estefelé izgatottan lestük visszatértüket. Hogy lesz, mint lesz
Belgrádban? Kiváncsi volt az egész telep. Csakugyan föl is tünt
napszálltakor egy kanyarodónál az ismeretes szekérke, a két pejkó és a
hórihorgas kocsis.
– A mi embereink! – kiáltá Podrovszky.
De nini, mi az ördög az? Mintha a skolnik ülne jobbfelől és a nacsalnik
ülne balról, vagy csak a szemünk káprázik?
De bizony tiszta valóságnak bizonyult, hogy im közel értek. A nacsalnik
most is egykedvűen szítta a pipáját, de a skolnik messziről integetett
újjongást kifejező gesztusokkal, majd leugrott fürgén a szekérről jóval
előbb és mint egy fürj, szaladt felénk egy szerb tövises tarlón át,
kalapja félre volt csapva, a nyakában egy nagy koszorú füge lóbálózott,
mintha a szent Száva-rend nagykeresztje lenne.
– Nagy dolgok történtek – lihegte hozzánk érve s a koszorú fügét
lecsatolva, hódolattal nyújtá át Petrovicsnénak.
– Mik azok a nagy dolgok, skolnik?
– Az ördög a skolnik – szólt és kiköpött maga elé, talán most először
életében. – Majd elmondja a Pero.
A kocsi most már odaért, de Bózics le se szállt róla, csak egyre
pipázott fent, elgondolkozva, mint egy arab, aki valami láthatatlan
dzsinnel láthatatlan sakkparthiet játszik.
– Hogy volt a dolog, mi? Beszéljetek már. Van-e rendszerváltozás vagy
nincs? – türelmetlenkedett Podrovszky.
– Úgy látszik, van – felelte Bózics.
– De ne legyetek hát rejtélyesek! Hogy volt? Mi volt?